Vétkesek közt … a vaddisznó a vétlen!
Szili István
„A Vtv.* 75. §-a alapján vadkárnak minõsül – a gímszarvas, a dámszarvas, az õz, a vaddisznó, valamint a muflon által a mezõgazdaságban és az erdõgazdálkodásban, továbbá – az õz, a mezei nyúl és a fácán által a szõlõben, a gyümölcsösben, a szántóföldön, az erdõsítésben, valamint a csemetekertben okozott kár.”
„A föld használója (tulajdonosa, kezelõje, haszonbérlõje) köteles a vadkárok, valamint a vadban okozott károk megelõzése érdekében ... a vadállomány túlszaporodása miatt a vadászati hatóságnál állományszabályozó vadászat elrendelését kezdeményezni.”
„Az M7-es autópálya tervezett meghoszszabbításának vonalvezetési vitájában nyomós érvként szerepelt a Balatonföldvár környéki erdõk vadállományának megzavarása, ahol, úgymond, csak a legutóbbi negyedévben ezernél is több vaddisznót ejtettek el.”
2001 áprilisában
A vadászati törvény és a közvélemény szerint a „vadkár” olyan kártétel, amit a vadállomány okoz a szántóföldi és kertkultúrákban. Emiatt a vadászatban érdekeltek és a mezõgazdasági termelés kárvallottjai között õsidõk óta antagonisztikus ellentét van. Legtöbbször azonban a vadállomány is kárvallott! A korrekt vizsgálatok ugyanis azt igazolják, hogy a szántóföldi kiruccanásokat a természetes élõhely táplálékhiánya, azt pedig legtöbbször a vadállomány túlszaporodása kényszeríti ki. A táplálékhiányt azonban a vadkár elleni védekezéssel járó rendszeres zaklatás miatt aligha lehetséges megfelelõen kielégíteni. Mindez a „nagyra becsült” vad – esetünkben elsõsorban a vaddisznó – minõségromlását okozza. Ha mégsem, az legtöbbször az agrár- és vadászérdekeket képviselõk cinikus összekacsintásának, vagyis a kártétel fölötti szemethunyásnak köszönhetõ.
Manapság még a magamfajta, csak „csendes vadászatot” ûzõ ember szíve is elszorul mindazon nemtörõdömség láttán, ami az említett probléma régóta kitalált megoldásaival szemben megnyilvánul. A megoldások egyike igen radikális, és – törvényadta lehetõség ide, vagy oda – alighanem kivitelezhetetlen. Eszerint ugyanis a vadlétszámot a természetes élõhelyek eltartóképességéhez kéne igazítani, vagyis leapasztani. Ebbõl következõen a csúcsragadozó szerepkört betöltõ vadászaton kívül a trófeavadászatot csak kivételes esetekben lehetne engedélyezni.
A túlszaporodás mértékének megállapítása azonban – a vadászati érdektõl függõen – gyaníthatóan relatív. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy a közelmúltban a vaddisznó vadászhatóságát a korlátozás nélkül lõhetõ dúvad minõsítés eltörlésével erõsen megszigorították. A vadásztilalom éppen arra az idõszakra esik, amikor a vaddisznó a legtöbb kárt okozza. Az ökológus ezzel szemben a populációk ideális létszámát a mindenkori eltartóképességhez viszonyítaná, tehát a mostani állományt jelentõsen csökkentené.
Elgondolkodtató
az a tapasztalatom, hogy a vadászatban érdekeltek jelentõs
része még sohasem hallott Heinz Meynhardt zoológus
nálunk 1986-ban
Vaddisznóriport címen megjelent
könyvérõl. Pedig ez az etológiai és ökológiai
összefüggésû alapmû sok tekintetben a hazai
viszonyokra is igaz és alkalmazható. Meynhardt megállapításai
számos, vadászok és nem vadászok által
egyaránt képviselt tévhitet cáfolnak meg, többek
között a véletlenszerûen kondába verõdõ,
dúvadként pusztító vaddisznók képzetérõl.
Valójában a vaddisznók (ha nem háborgatják
õket rendszeresen) saját revirben, szigorú családi
kötelékben élnek, ahol a csoport minden tagja rokonságban
áll egymással. A családi együttest a kocák,
illetve az alom nõnemû egyedei alkotják. A kanokat
tizennyolc hónapos korukban kivétel nélkül kitaszítják
a családi kötelékbõl. Idegen családok
egyedei tehát (legyenek bármely nemhez tartozóak)
sohasem kerülhetnek be a családba. A vaddisznó-populációk
szabályozásának éppen ezért a családi
kötelékek a kulcsszereplõi. Ha ugyanis az túlnépesedetté
válik, és emiatt élelemhiány lép fel,
a csapat kettéoszlik, és új rangsor alakul ki. Meynhardt
részletesen foglalkozik az állományszabályozó
vadászattal is. Értelemszerûen a hosszú távon
fennmaradó, egészséges és értékes
trófeát biztosító állományokat
részesíti elõnyben. Ezért a következõ
kilövési tervet ajánlja: a mindkét nembeli malacok
75 százaléka (de ezt a malackilövési minimumot
mindenkor túl kell teljesíteni, ha nagy a szaporulat!), a
mindkét nembeli süldõk 15 százaléka, a
kocák 5 százaléka és a vadászható,
öt év feletti kanok 5 százaléka.
A minden eddiginél tömegesebb státusvadászat és annak pénzügyi haszonélvezõi azonban az ilyesféle ökológiai megoldásról hallani sem akarnak. Maradna hát a másik megoldás: a lehetõ legnagyobb egyedszámúra duzzasztott, túlméretezett populációt háziállatként eltartani. (Az igazi vadász számára ez ugyan fölöttébb illúzióromboló, de igazi vadász a jelek szerint kevés van és az sem túlságosan hangosan hallatja a hangját.) Mondom, maradna, ha e vitatható megoldásra volna hajlandóság, de erre jó ideje már csak félmegoldás van: az állománynövelés etetés nélkül. Pedig a vadászatból befolyó (nem kis) pénzösszegeket bizonyosan elköltik, s a tapasztalatok szerint nem a vadõrök és vadgazdálkodók anyagi jóléte, és semmi esetre sem a vadállomány eltartása érdekében. Erdõt-mezõt rendszeresen járó emberként tanúsíthatom, hogy már egy évtizede országszerte hasznosítatlanok a vadföldek, összedõlnek a valaha szépen megépített vadetetõk és az utóbbi idõben tényleges vadetetéssel is csak egyetlenegyszer találkoztam, a Hargitában, ahol a medvéket etették. Sorra szaporodnak ezzel szemben a leshelyek, már-már egymásra irányuló lõállásban.
És természetesen a nagyszámú, éhezõ vad jóvoltából szaporodnak a kártételek is.
Ám – az elõzõekben megemlített körülményekkel szemben – már nem csak, és nem is leginkább a szántóföldeken! Most maga az erdõ került elõtérbe, meg a vizenyõs rétek, nádasok, kaszálatlan gyepek, és minden olyan terület, ahol ritka vendég az ember. Közöttük jelentõs arányban természetvédelmi területek is (a védettség minden változatában), illetve olyan védtelen területek, amelyek ökológiai folyosót alkotnak, vagy ahol fontos természeti értékek vannak.
Mindez érthetõ. A szántóföldek nagy része újra magánkézbe került, amit a tulajdonos képességei és lehetõségei függvényében mindenáron (még orvvadászattal is) igyekszik megóvni a kártételtõl. Így, etetés híján, élelemforrásul marad tehát az erdõ, meg a mûvelés alá nem esõ területek. Az országszerte tapasztalható kártételek megdöbbentõ méretûek. Megdöbbentõk, mert legtöbbször olyan bolygatatlan helyeken tapasztalható a tatárdúlás, ahol – az ott élõ, évezredeken át bolygatatlan, sérülékeny populációk a bizonyítékai – ilyesmi még soha sem fordult elõ.
A leggyakoribb károkozó fõszereplõnk a vaddisznó, a „gyalogvadász nagyvadja”. Régóta ez iránt a legnagyobb a vadászati érdeklõdés, ami értelemszerûen csak felduzzasztott vadállomány révén elégíthetõ ki.
A vaddisznó kártételeit életmódja is meghatározza. Mindenevõ lévén szívesen fogyaszt el minden ehetõt, ami a felszínen vagy a laza talajban, az avartakaró alatt vagy a gyökerek között megtalálható. Errõl még a könnyen megszerezhetõ táplálékok bõsége esetén sem mond le, mert egyrészt mentálisan szüksége van a turkálásra, másrészt ez az étrendi táplálékkiegészítés nélkülözhetetlen a számára. Az állatok kártételében azonban nagy különbségek mutatkoznak, attól függõen, hogy jelentõs méretû terület áll-e a rendelkezésükre, vagy csak kicsiny földdarabra szorítkozva újra meg újra kénytelenek feltúrni a még be nem gyógyult „sebhelyeket”. A felduzzasztott populációk egyes csoportjai sem véletlenül szorulnak ki a legjobb élõhelyekrõl, többek között még az olyan sziklagyepekre, mocsarakra és nádasokra is ráfanyalodnak, ahol a turkálás feltételei számukra cseppet sem ideálisak. Mindehhez hozzászámíthatók a legutóbbi aszályos évek következményei is, vagyis a dagonyázást nehezen nélkülözõ állatok vízkeresése és az ezzel járó károkozás. A rendszeresen bolygatott térségekben megkezdõdik a társulások degradációja, legtöbbször gyomosodás, kiszáradás, eróziós károk és a legérzékenyebb fajok eltûnése formájában. Az erdõpusztulás összetett folyamatának is az a vadkár az egyik biztosra vehetõ oka, amit a vaddisznók turkálásukkal okoznak. Közismert, hogy a vaddisznók kedvelik a kalapos gombákat. Nem elfogyasztásukkal okozzák a nagy kárt, hanem a micélium szétszaggatásával, kiszárításával. A gyökérkapcsolt gombafajok elpusztítását ugyanis a gazdafák jelentõsen megsínylik. (Megjegyzendõ, hogy az erdõk által nyújtott vaddisznótáplálék tapasztalható csökkenése az egyre kíméletlenebb fakitermelési módszereken alapuló erdõmûvelésnek is betudható, ami a vadkárokkal együtt az erdõpusztulás öngerjesztését idézik elõ.)
Minden eddigi felvetésen túl, legvitathatóbb egyrészrõl a vadkárról szóló törvény felfogása, ami de facto egyelõre nem ismeri a természeti környezetben esett kár fogalmát (csak az erdõt nevesíti); másrészrõl a természetvédelem nyílt színen tapasztalható elnézõ magatartása mindezzel szemben. Lehet, hogy ez nem teljesen a véletlen mûve. Jómagam meglehetõsen sokat hallottam arról a már leváltott, vadászgató természetvédelmi vezetõrõl, aki a rábízott fokozottan védett területen mindent megtett azért, hogy a vaddisznók onnan ne tûnjenek el. Jóllehet, az eset nem általános, de a csábítás, az elcsábulás veszélye fennáll. Az emberi társadalmak hatalmi tagozódásának kialakulása óta megszakítatlan a vadászat korrupciós célokra történõ felhasználása is. Errõl azonban inkább a humánetológusoknak kéne véleményt mondani.
A következtetések egyértelmûek. Itt a legfõbb ideje annak, hogy a vad- és erdõgazdálkodás, a mezõgazdaság, a természet- és állatvédelem szakmai képviselõi elfogultság nélkül áttekintsék a helyzetet, és megállapodjanak a természetvédelmi és állatvédelmi érdekek érvényesítési lehetõségeirõl, mindenekelõtt a vadkár természeti értékekre is vonatkozó kiterjesztésérõl, továbbá a vad(disznó)állomány létszámának optimalizálásáról és az elterelõ etetések alkalmazásáról.
Amint Meynhard vaddisznóriportja rámutat, a probléma
kezelhetõ. Már számos jó megoldást kidolgoztak
és alkalmaztak a természeti (és agrár-) környezet
megvédésére, ezért nem a lehetõségeket
kell kutatni, hanem a gazdálkodás pénzügyi részét
kell rendezni. A vadászatból származó bevételekbõl
(vagy, ha azokból erre mégsem telik, akkor más forrásokból)
meg kell teremteni a vadtartás fedezeteit. Ebbe nemcsak a vadtenyésztés,
a mutatós kilövõépítmények és
a még mutatósabb vadászházak, hanem – urambocsá!
– a vadállomány rendszeres és kielégítõ
élelmezése is beletartozik. Panaszkodnak a vadászok,
hogy drága a vadászat. Az errõl szóló
internetes elmélkedésükben sajnálatos módon
egyikük sem vette számításba a vadkárokat,
nem is beszélve a természetvédelmi területeken
tapasztalható kártételekrõl. Gyanítható,
hogy ezeket rendszerint fel sem mérték (így fel sem
számolhatták), és az is, hogy nem véletlenül.
Nem az a baj, hogy a „hivatásos” természetvédelem
igyekszik jó viszonyban maradni a vadgazdálkodókkal.
A baj a téma szõnyeg alá söprése. Ez a
szemhunyó magatartás csak további jóvátehetetlen
természeti károkozáshoz vezet, amelyben furcsa módon
nem a vaddisznó a vétkes.
* A Vtv. a vad védelmérõl, a vadgazdálkodásról
és a vadászatról szóló 1996. éévi
LV. törvény összefoglaló rövidítése
| Természet Világa, | 132. évfolyam, 7. szám, 2001. július
https://www.chemonet.hu/TermVil/ https://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/ |
Vissza a tartalomjegyzékhez