Hrúz Mária fia volt-e a barguzini nõ?

KOVÁCS LÁSZLÓ
Hrúz Mária fia volt-e a barguzini nõ?
Második rész
Barguzin

„A virágnak nincs szüksége parfõmre, a tehetségnek dobszóra.”
Jovo Raspucilov Miloszavlyevics (Szófia),
Barátosi Lénárth Lajos fiktív mûveinek nem létezõ fordítója

Azért kellett a verébre ágyúval lõni, hogy szembetûnõvé váljék egy munkácsi újságíró, VaszilVaszilovics Pahirja hozzá nem értése, aki mégis a svigeli alapon szimatolt szenzációt. 1984-ben Mihajlo Parlag munkácsi nyugdíjas tanító archívumában böngészve talált rá Magyar Csik József (az elõzõ részben már említett) cikkére. Úgy fogott hozzá az adatok ellenõrzésének, hogy a svigeli helyszín közigazgatási központjában, Ulan-Udéban kiadott Bajkal címû folyóirat szerkesztõségéhez fordult információért. Többszöri levélváltás után a témát Alekszej VasziljevicsTyivanyenko régész és (a már szintén említett) Gyomin karolta fel. Hamarosan mindketten megállapították, hogy Iliszunszk a Svigel-hamisította formában egyáltalán nem létezett, de az iliszunszki Petõfi/Petrovics helyett egy új, Magyarországon eleddig ismeretlen (egyetlen legendagyártó által sem említett, természetesen nem is említhetett) barguzini Petõfi/Petrovicsot kínáltak fel. Ugyanis LazarJefimovics Eliaszov néprajzi gyûjtõ (?–1975) részben kiadott feljegyzéseiben nyoma maradt egy, a XIX. század második felében Barguzinban élt nem orosz számûzöttnek, bizonyos Petrovicsnak. Fõként egy matuzsálemi idõt megélt testvérpár emlékezett rá: Pavel Innokentyjevics Morokov (1836–1939), akinek elbeszélését Tajnüj cselovek (Titokzatos ember) címmel 1937-ben gyûjtötte és 1984-ben adta ki Eliaszov; húga, MarijaInnokentyjevna Morokova (1841–1940) meséje pedig sokáig kiadatlanul maradt. Ezt Tivanyenko könyve alapján Nehéz Zsíros Mihály:A Feltámadott (Voszkreszsij) címmel magyarra fordítva publikálta.
A Petrovics névazonossággal azonban óvatosan kellett volna bánni, hiszen semmi okunk feltételezni, hogy Petõfi a maga választotta nevét megváltoztatta volna, sõt egyenesen nem is tót, hanem orosz formára. Ezzel megtagadta volna egész addigi életét, hiszen például 1847. július 14–27. között, Szatmáron írt Válasz, kedvesem levelére címû versében az áll, hogy
„… akit te szeretsz,
Annak nevén szégyenfolt nem lehet.
Sõt ösztönözni fogsz, hogy úgy haladjak,
Amint megkezdém pályázásomat.
S én úgy halok meg, amint születém,
Meg nem fordulva, hajthatatlanul.
E névnek, melyet én magam teremték,
Elpusztítója nem leszek magam.
A név, amelyet örököl utódom,
Ha nem nagy is, de szép és tiszta név lesz.”
Amúgy is elhamarkodott volt az azonosítás, hiszen a Szibériában általános szokás szerint az emberek a három elemû orosz név középsõ tagján, sõt gyakran annak is a becézett alakján szólították egymást. Ezért szerepel a barguzini visszaemlékezésekben a Petrovics barátjaként említett dekabrista, s ugyancsak számûzött Mihail Karlovics Kjuhelbeker (azaz Küchelbecker) a Karlovicsból becézett Karlics névvel! Ezt figyelembe véve talán nem is Petrovicsot, hanem apja, István neve alapján Sztyepanovicsot, vagy akár Sztyepanicsot kellett volna Gyominéknak találniuk! Az egykori barguziniak érezték is, hogy a kiderítetlen származású Petrovics nevével nincs valami rendben. Morokov apó szerint az õ apja nem hitte el, hogy a titokzatos embert csupán Petrovicsnak hívják, „s azt mondta, hogy így csak tisztelhetik [azaz az apai nevén (otcsesztvo) szólíthatják], de nem nevezhetik õt. Amikor találkozott a titokzatos emberrel, rákérdezett a valódi családnevére (familija).A titokzatos ember a fejét csóválta, és azt mondta, hívja õt csak egyszerûen Petrovicsnak…” A húga sem emlékezett másként. „Csak az a baj, hogy sokáig élt itt, és sem a keresztnevét (imja), sem a családnevét (familija) senki sem ismerte, ahogy illett volna.” A számûzöttként érkezett idegent Karlics feleségének unokatestvéréhez, Anna/Annuska Ivanovna Kuznyecovához (1821–1925?) szállásolták be. Idõvel kapcsolat alakult ki közöttük, mert jóllehet a házasságuknak nem maradt okirata, gyermekük született, aki az Alekszandr nevet kapta. Mindvégig Barguzinban maradt, nem költözött sehová, így Iliszunszkba sem! Halálának ideje természetesen eltér a svigeli hamisítás 1856-os évétõl! Morokov apó úgy emlékezett, hogy „harminc év körül járt, vagy még annyi sem volt”, amikor Petrovicsot Barguzinba hozták, s „úgy húszévnyit [Nehéz Zsíros megtévesztõ fordításában: jó néhány évet!] élt még, azután tüdõbajban megbetegedett, és meghalt.” Ha e húsz évet a születésétõl számított 20-30 évhez tesszük, akkor a bizonytalan vélekedés szerint Petrovics 1876–1886 között hunyt el! Morokova anyó talán pontosabb volt (?), mert azt mesélte, hogy „Karlics után már [Petrovics] nem élt sokáig, talán öt év múlva halt meg és Karlics mellé temették.” Miután pedig Karlics 1859-ben fejezte be az életét, Petrovics az 1860-as évtizedben halhatott meg! E kronológiai utalásokat Kéri Edit az MPB részérõl azzal intézte el, hogy az idõs adatközlõk emlékezete ki-kihagyott.
Az emlékezõk szerint Petrovics az ellenõrzés alatt csaknem szabadon élt, a barguziniakétól eltérõ pompás varsákat font, kerítõhálóval halászott, és a jégen körmös vasakon járt. Jó kézügyessége volt, ezért drótostótként fémedényt foltozott és forrasztott, szamovárt javított. Jól értett az ácsmunkához, faragóbaltájával maga építette a késõbbi posta épületét. Ezenkívül lakatoskodott is: Karliccsal zárakat és kulcsokat gyártottak, de emellett doktorként kezelték az embereket, sõt bámulatosan értettek az ikonok újrafestéséhez. Petrovics ezenkívül gyógyszereket is kotyvasztott, és azt ingyen osztogatta. Vagyis a Morokov testvérpár emlékezetében egy helyben elhíresült ezermester képe maradt meg, s ha valakire nem illett ez a barguzini Petrovicsról megõrzõdött kép, az a városi értelmiségi Petõfi Sándor volt!
Lehetett volna még egy szála a történetnek, egy Barguzinban élt költõ, akinek a versei is fennmaradtnak. Zajdner/Szander/Sander stb. néven emlékeztek rá, s ebben Alekszandert, sõt egyenesen Sándort vélve, vele is Petõfiként kacérkodtak az MPB tagjai. Õt azonban Gyomin megbízhatóan Alekszandr Nyikolajevics Zajdner (1859–1891) költõvel azonosította, aki élt is a településen, és ott, vagy Csitában halt meg. Hogy, hogy nem, miután Tivanyenko publikálta Zandernek az Eliaszov-hagyatékban talált két versét, s azokat Nehéz Zsíros fordításában Az álmaim és Szomorú volt az életem címmel Szuromi Lajos irodalomtörténész megismerte, a Hevesi Szemle 1990. évi 1–2. számában bravúros elemzéssel Petõfi orosz nyelvû költeményeinek sejdítette.
Az elmondottakból azonban kiderült, hogy a Petrovics-ügyben lelkesen kutató Gyomin hamarosan rájött: az iliszunszki Petõfi/Petrovics nem létezett, de amúgy sem lehetett volna azonos a barguzini Petroviccsal. Ezért 1987 óta Burjátiában õ az MPB feltevésének legádázabb ellenfele.
Morokov apó és Morokova anyó emlékei alapján aligha lehetett volna konkrét helyen kezdeni az ásatást! Ekkor jött az MPB segítségére két kései szemtanú: Pantyelejmon Lazarevics Muravjov és Jurij Davidovics Vinokur. Mindkettõrõl bebizonyítható, hogy az ásatási elõkészületeket szellõztetõ szovjet cikkek olvastán támadt fel bennük az emlékezet! Mindkettejük alapvetõ tévedése, hogy szemben a barguziniak titokzatos Petrovicsával, õk – és kizárólag õk – állították azt, hogy konkrétan Petõfi Sándor költõ õrnagyról volt tudomásuk!

Pantyelejmon Lazarevics Muravjov
P. L. Muravjov, a prokopjevszki (Kemerovói terület) Szénipari Kutatóintézet nyugdíjas munkatársa, dekabristakutató azt állította, hogy 1952-ben, 1960-ban, sõt még talán 1969-ben (!) is a helyszínen járva figyelte meg a barguzini Petõfi/Petrovics sírját. 1952-ben és 1987-ben készített és közreadott rajza, illetve 1989. évi beszámolója szerint az orosz temetõkben megszokott módon vaskerítéssel elkülönített sírkertecskében állott öt sírhant: elöl Petõfi Sándor és Karlics leánykori nevén említett felesége, Anna Sztyepanovna Tokarjeva (=1867), hátul pedig Varga József, Farkas Károly és Domorot István nyughelye. Világos, hogy miután a Karlics-feleség kivételével minden adatát Svigeltõl kölcsönözte, õt is hamisítónak kell tekintenünk. A magyar nevek Petõfi számûzetésének svigeli legendájából valók, amelyet a szovjet újságokban olvashatott, ráadásul Vargának és Farkasnak Svigel szerint amúgy is Iliszunszkban kellett volna nyugodnia, csak Domorot feküdt volna itt. A mérnök túlbiztosított emlékezete szerint a költõ jó minõségû, 1,8 m magas vaskeresztjén három fémlemez sírtábla is volt. Legfelül fehér festékkel festett latin betûs orosz nyelvû felirat állt egy téglalap alakú táblán, s ez a felirat lejjebb egy nyolcszegletes táblán megismétlõdött:

Sandor
Petefi [vagy Petõfi!]
mai 1856 god

Legalul egy rézdróttal felfüggesztett, szintén téglalap alakú, de nagyobb táblán vörös festékkel újrafestett, cirill betûs orosz nyelvû felirat volt:

Alekszandr Sztyepanovics Petrovics
maj 1856 god
major

Miután sem a korabeli barguzini közvéleményt képviselõ Morokov testvérpár, sem bárki a többi barguzini lakos közül, Petrovics semmiféle személyes adatáról nem tudott, a költõ magyar nevével is megfejelt svigeli adatok a hamisítás biztos tényérõl árulkodtak!

Petõfi/Petrovics állítólagos sírja a barguzini temetõben (3). A sírkertbe telepített többi szemály: 4. Anna Sztyepanovna Tokarjeva, M. K. Küchelbecker felesége, 5. Varga József, 6. Farkas Károly, 7. Domorot István (Sztyefan). P. L. Muravjov 1987. évi rajza nyomán

Jurij Davidovics Vinokur
(Barguzin, 1915 – Izrael, ?)
Nem véletlen tehát, hogy a másik emlékezõ eltérõ nézeten volt, s ugyanúgy, mint az MPB tagjai, Muravjovot maga is hazugnak tekintette. Õ jelölhette ki az ásatási helyszínt, egy Moszkvába szakadt hajdan barguzini lakos, nyugdíjas építészmérnök. Vinokur a Trud 1989. január 5-ei számában olvasott Petõfi sírja felkutatásának elõzményeirõl, s azért támadt fel az emlékezete, mert hajdan az 1860-ban Barguzinba számûzött nagyapja összebarátkozott Petroviccsal, s annak halálát követõen a nagyapa gyakran mutatta unokájának az egykori barátja nyughelyét. Vinokur elbeszélésének kronológiai következménye lényegében összevágott a Morokov testvérpár emlékezetével, nem csoda, hogy ezt a részletet az MPB tagjai mindenáron helyesbíteni igyekeztek. Kéri Edit könyvében többször is kitért arra, hogy Vinokur tévedett, hiszen nagyapja nem ismerhette a svigeli 1856-ban meghalt Petõfit! Vinokur egyébként a sírra elég gyengén emlékezett. Kõ sírtábláról, illetve feliratos kõoszlopról beszélt, Kéri szerint viszont kis obeliszk formát rajzolt, pedig az alábbi története alapján inkább fából készülhetett a sírjel. Zagyválta a feliratot is: különféle alkalmakkor csak a latin vagy cirill betûs venger szó, illetve a Petrovics név, máskor viszont Sandor Peteefi vagy Sandor Petevi név bukkant fel az emlékeibõl. A legjobb történetet a Pahirjának 1991-ben írt levelében fogalmazta meg (Nehéz Zsíros fordításában): „Különösen emlékezetes nekem az az eset, amikor nagyapám engemet 1924. júliusában nagyon megbüntetett, azért, mert az általam aranylemeznek hitt sírfeliratot, táblácskát, le akartam feszíteni Petõfi Sándor fejfájáról. A temetõben heverõ vödröt felállítottam a sírra, majd arra én álltam fel, és a táblácskából kihúztam négy db rézszöget, amelyeket máig is érmegyûjteményemmel együtt egy dobozban õrzök… A nálam lévõ szegecskék, amelyeket abból a táblából húztam ki, amelyen latin betûkkel a következõ felirat állt: PETÕFI SÁNDOR 1856. május – bizonyítják Petõfi eltemetését.” Bizony Nehéz Zsíros megadhatta volna az orosz levélbeli eredeti írásképet is, hiszen így az sem világos, hogy a latin betûs szöveg milyen nyelvû volt! Mivel magyar aligha lehetett, ez az átírás hamisításnak tekinthetõ. Vinokur ugyanis ezzel még a svigeli alapot is túllépte, mert a svigeli halálozási idõ mellé a költõ magyar nevét illesztette, amelyre rajta kívül Barguzinban csak a másik hamisító, Muravjov vélt emlékezni. Ne feledjük, hogy a barguzini testvérpár a Petrovics néven kívül semmit sem tudott az idegenrõl.

A barguzini ásatás
Hozzáértés híján az ellentmondásokból az MPB egyet sem mérlegelt, hanem 1989. július 16-án megkezdte az ásatást, s a beszámoló szerint, nagyjából a Vinokur kijelölte hely környékén megtalálta a nevezetes 7. sírt. Az ebben feltárt 7. számú csontvázat a KiszelyIstván vezette antropológiai együttes, a clevelandi Bruce Latimer és Clyde Simpson, valamint a leningrádi Alekszej Burajev, a 23-án kiadott nemzetközi jelentésben sebtében a költõ maradványának határozta meg ily módon: „Mivel a koponyán és a vázcsontokon egyetlen olyan jelleg sincsen, amely ellentmondana Petõfi Sándor testi adottságainak, viszont az irodalomból ismert összes jegyek (»farkasfog«, homlok, fogak, áll, testi sérülések) megtalálhatók a csontvázon, ezért felelõsségünk tudatában kijelentjük, hogy az 1989. július 17-én a barguzini 7-es számú sírban talált csontváz azonos Petõfi Sándoréval.” Pedig jó lett volna kételkednie, ugyanis a 7. számú csontváz alatt fakoporsóban egy huszonöt év körüli mongoloid, azaz burját férfi nyugodott (28. sz. csontváz). Az utóbbi sorszám mást is elárul: miután céljukat elérték, hiszen a 7. csontvázat Petõfiként azonosították, az ásatási engedély korlátozottsága, a kegyelet és az ésszerûség egyaránt a munka befejezését követelte volna. Õk azonban tovább ástak, és feltárták még a 8–27. sírt is, ami kizárólag azzal magyarázható, hogy kísérletet tettek egy még jobb Petõfi megtalálására!
A svigeli sírfeliratot önkényesen úgy értelmezték, hogy Petõfi/Petrovics Iliszunszkban hunyt el, holttestét Barguzinba szállították és titokban temették el. Így próbálták megmagyarázni a sírfelirat feleslegesnek tûnõ helynévmegjelölését. Az Azija utalószó szerepeltetésére SzabóGéza régész 1990-ben a következõ agyafúrt helyzetképet festette: a Barguzintól mindössze 40 km-re lévõ Eleszun/Iliszunszk a „kurumkáni körzethez tartozik. A XVIII. század óta a cári Oroszországhoz tartozó Barguzin lakói ezt a területet és az ott uralkodó viszonyokat beszélgetéseik során gyakran csak mint »Ázsiát« emlegették. A két terület határát átlépve ma is úgy érzi az ember, mintha évszázadokat menne vissza az idõben…” A régész következõ bravúrja a temetõásatásokon hétköznapi jelenséget, a 7. sz. csontváz leesett alsó állkapcsát is a hullaszállítással magyarázta: „Ez a jelenség arra utal, hogy a halottat a hullamerevség után helyezték a földbe. Egy halott elszállítása Eleszunból Barguzinba – különösen ha politikai elítélt volt az illetõ – több napig is eltarthatott, s ez alatt az oszlásnak induló tetem merevsége is megszûnhetett. Ez a megfigyelés is kapcsolatban állhat a fotókon [? – Svigel egy sírfotót közölt!] szereplõ adattal.” Mi volt egy ilyen feltevés „alapja”? A koronatanú a 1989-ben 81 éves eleszuni burját férfi, Rincsin Nyikolajevics Erdonijev volt, aki Szabónak azt mesélte, hogy a dédapja szerint egyszer egy itt meghalt idegent Barguzinban temettek el, másrészt maga is emlékezett arra, hogy az itt õrzött politikai foglyok a faluval szemközti domboldalakon mezõgazdasági munkát végeztek. Ebbõl a történések korára és összefüggésére minden utalást nélkülözõ emlékezésbõl konstruálta az MPB a hullaszállítást. Ráadásul a Morokov testvérpár nem mesélt arról, hogy a barguzini Petrovics egy másik településen dolgozott volna, iliszunszki táborozásról, meg mezõgazdasági munkáról ugyancsak szó sem esett.
Mindezt leszámítva Szabónak volt egy alapvetõ fontosságú megfigyelése is. Õ vette észre ugyanis – eltérõen az ásatáson feltárt felnõttsírok átlagos 130–150 cm mélységétõl –, hogy csak a 7. és 28. csontváz közös gödrét ásták 190 cm mélyre, amit helyesen azzal magyarázott, hogy a sírásók eleve két személy eltemetésére készültek. Alulra egy burját férfit helyeztek, a felsõ csontváz viszont az eddig elmondottak alapján Petõfi sem lehetett, de nem volt a barguzini Petrovics sem. Lehetetlen, hogy Kuznyecova asszony ne ügyelt volna élettársának vagy férjének, gyermeke apjának az eltemetésére, s az is, hogy a holttestet a tudta nélkül vagy a beleegyezésével egy idegen sírjába dugják. Akár családapaként, akár a település jeles tagjaként neki is járt volna a saját temetkezés. Ugyanakkor a kettõs sírra hogyan kerülhetett volna a túlbuzgó Muravjov és Vinokur emlékezete szerint kizárólag az õ személyére utaló sírfelirat, amely mellesleg megcáfolta volna az MPB tagjainak mindazon tudálékos ábrándját, miszerint az Iliszunszkból ideszállított Petõfi/Petrovics eltemetése titokzatos körülmények között történt volna. Másrészt viszont, miért egyeztek volna bele abba a burját férfit (28. sz. csontváz) eltemetõ rokonok, hogy a halottjuk sírjába egy idegent is betegyenek, mégpedig úgy, hogy az utóbbi, Muravjov és Vinokur szerint kizárólagos sírfelirata miatt, a maguk hozzátartozójának még nyoma se maradjon! Továbbá miért fogadta volna el a pópa, hogy egy pravoszláv férfi sírjába egy máshitû személyt temessenek? A felvetésekre adott válasz egyszerû: összetartozó személyeket temettek el, akik nem lehettek vérrokonok az eltérõ embertani alkatuk következtében. Ezért egyetlen magyarázati lehetõség maradt: a burját férfival európai jellegû élettársát vagy feleségét fektették a közös sírba, s még az sem lehetetlen, hogy a közelükben elhantolt néhány hetes csecsemõ (1. sír) az õ gyermekük volt.
Összefoglalásul megállapítható, hogy a barguzini Petrovics a XIX. század második felében valóban élt, de Petõfivel nem volt, nem is lehetett azonos. Sírja a barguzini temetõben talán megtalálható, de az MPB biztosan nem találta meg!

Nõk a szibériai Petõfi oldalán
A barguzini „Petõfi” tehát már a régészeti gyanú alapján is nõnek tûnt, pedig Szibériában igencsak férfias helytállására lett volna szükség.
A legendák szerint Petõfit a számûzetés – egyébként nem GULAG jellegû – körülményei teljesen elzárták Szendrey Júliától és Zoltánkától. Bánatát és szomorúságát azonban a helybéli nõk egész hada igyekezett enyhíteni. A svigeli legenda szerint Barguzinban egy Tatyja (= Tatyjana) nevû tizenkilenc éves leánnyal ismerkedett meg és 1854-ben feleségül is vette. Ezután Iliszunszkba költöztek, ahol a költõ gazdálkodni kezdett, majd hiába ápolta hûséges hitvese, 1856 májusában tüdõvérzésben meghalt. Sándor (Alekszander) nevû fiukról 1940-ben Barátosi Lénárth tett említést, aki 1939-ben még más véleményen volt. Az egyik akkori cikke szerint Petõfi egy prémvadász leányát vette el, s nekik született a Sándor nevû fiuk 1856-ban. A debreceni vitairatban egy további verziót is megemlített: a költõ egy kirgiz sertéskereskedõ csodaszép leányának kötötte be a fejét, s a frigy egy fiút és egy leányt gyümölcsözött. A vitairat helyesbített meséje szerint azonban mégis az iliszunszki Petõfi vitte a legtöbbre. Õ Sztrogolyev Nikolájevics Vladimir (a nevet Barátosi Lénárth Lászlóffy Imre szabadkai cikkébõl kölcsönözte) testõrgenerális leányát, az igen szép, tizenhat éves Xéniát vette el, s aki ezerholdas iliszunszki birtokot vitt a házasságba. Fiuk, Iván 1855-ben született, s bár az orosz nyelvû verseivel túlszárnyalta apját [!], delírium tremensben hamarosan meghalt. A házaspárnak 1856-ban még egy leánya jött a világra, aki egy herceg felesége lett. Egyébként Barátosi Lénárth ügyesen kimagyarázkodott a maga szõtte házassági hálóból is. Az egyik 1939-es interjúban ugyanis még azt állította, hogy az öreg Dragomanov a Bibliára esküdött, hogy Petõfi Szibériában nem nõsült meg. Mégis a kis Xénia elvétele okozta a strázsamester és az õrnagy úr barátságának a végét (l. az üres sír meséjét), jóllehet Dragomanov esküje mégsem volt hamis, mert a házasságot a költõ nem Petõfiként, hanem már a Petrovics néven kötötte! A következõ feleséghez még távolabb jutott Petõfi. Egy tekintélyes zentai úr hadifogolyként egy éjszakát töltött együtt egy H. Vuics nevû harbini vasúti tisztviselõ lakásán Viktorovics Petroviccsal (!), aki a költõ unokája volt. A család emlékezete úgy tartotta, hogy Petõfi félhalott állapotban került Csitába, ahol egy fûszerkereskedõ leánya, jellegzetes szõke orosz szépség gyógyította meg, akit késõbb feleségül is vett. Gyermekeik neve Viktor és Mavra vagy Malfa volt. A fentiektõl függetlenül, a Petõfivel nem azonos barguzini Petrovics számûzetését is megédesítette a nõi mosoly. Bár talán csak együtt élt a szállásadónõjével, Anna/Annuska Ivanovna Kuznyecovával, szerelmük gyümölcse egy ugyancsak Alekszandr nevû fiúcska lett. Ha tehát a legendák szibériai Petõfi/Petrovicsa létezett volna, akkor férfias szerepének a barguzini 7. sírba temetett nõ igencsak nem felelt volna meg.

Bizony nõ a barguzini nõ!
Miután tehát a barguzini 7. sírban sem a költõ, sem a helybéli Petrovics nem nyugodott, a szibériai Petõfi-ügyben – egy szempontot leszámítva – az MPB feltárta csontváz teljesen érdektelenné vált. Érdektelennek bizonyult, hogy Kiszely István a koponyán talált õszülõen fekete, hullámos hajtincset késõbb letagadta, bizonyára Petõfi Sándornak az MTA Kézirattárában õrzött hajereklyéjével való összehasonlítása elkerülésére. Érdektelennek bizonyult az a meghökkentõ igyekezete is, ahogy egyre inkább elkülönítette a bal térdkalácsot a feltáráskor ugyanúgy kidobott vagy a talajban élt rágcsálók által eltúrt többi csontocskától, így néhány kéz- és lábujjperectõl, s végül azt veleszületett térdkalácshiánynak (aplasia patellae) tekintve, sánta nyomoréknak állította be az emlékezõk szerint gyors járású, hihetetlen gyalogutakat megtett költõt. Az érdektelenség szemszögébõl nézve tragikomikusan dilettáns volt Kiszely Istvánnak és társainak azon igyekezete, hogy az általuk férfiként kezelt maradványokat egyre szaporítsák, végül huszonöt pontba rögzítsék a barguzini 7. csontváz Petõfivel való azonosságának általuk felfedezni vélt jellegzetességeit. Miután azonban a magyar szakértõk (Farkas Gyula antropológusprofesszor és munkatársai, LengyelImre orvosprofesszor) és szovjet kollégáik (Valerij Pavlovics Alekszejev akadémikus, antropológus, Alekszandr Petrovics Gromov és Viktor Nyikolajevics Zvjagin igazságügyi orvosszakértõ professzorok) egymástól függetlenül végzett természettudományos vizsgálatai szerint a csontváz egyhangúlag nõi volt, e „bizonyítékok” – értelmüket vesztették. Az azonosítást kizárta HarsányiLászló igazságügyi orvosszakértõ professzor vizsgálati eredménye is, miszerint a 7. sírban fekvõ nõt természetesen nem a svigeli 1856 táján, hanem 1890–1950 között temették el. Mindezt figyelembe véve kérte fel az MTA 1991 elején a Szovjet Tudományos Akadémiát, hogy a Moszkvában õrzött csontvázat adja át a burjátoknak, hogy visszatemethessék a barguzini sírgödrébe. Ezt a zárólépést megakadályozandó csempészte ki a bevezetõben említett módon Morvai a maradványokat Clevelandbe. Ezzel megindult a csontok amerikai vizsgálatának folyamata!

"Petõfi" koponyája

A Clevelandi Klinikai Alapítvány (The Cleveland Clinic Foundation/CCF) két munkatársa, James T. McMahon, a Patológiai Osztály Elektronmikroszkópiai Laboratóriumának vezetõje és Steven I. Reger, a Rehabilitációs Osztály vezetõje, valamint Victor W. Weedn, az Amerikai Fegyveres Erõk Patológiai Intézete washingtoni laboratóriumának (AFDK) programigazgatója – csatlakozva Kiszely István és két barguzini kollégája, B. Latimer és C. Simpson, a Clevelandi Természettudományi Múzeum munkatársai véleményéhez – 1991. november 27-én keltezett, s két magyar vezetõ személyiséghez írott magánlevelében máris egyértelmû azonosságot állapított meg a költõ és a barguzini csontváz között. Állásfoglalásuk négy ismérve a Kiszely-féle „bizonyítékok” közül válogatva a következõ volt: 1. A mért adatok (testméret, nem, kor) összevetése Petõfi ruházatával és a testalkatára vonatkozó kortársi leírásokkal, 2. A térdkalács hiánya megegyezik Petõfi köztudott testtartási rendellenességeivel, 3. A csontvázon végzett vizsgálatok és a fizikai sajátosságok Petõfi közismert balkezességét támasztják alá, 4. A kiálló bal szemfog megegyezik Petõfi daguerreotypiájával és a kortársak leírásaival. A kizárólagos azonosításhoz, a rokonság bizonyítására azonban az egyetlen tudományos eljárásként éppen õk javasolták még a DNS-módszer alkalmazását mind a csontváz neme, mind az édesanyja, illetve fiútestvére csontvázából vett minta alapján. Ehhez természetesen a Fiumei úti temetõ Petõfi-kriptájának felnyitására lett volna szükség. Az exhumálás fontosságának hangsúlyozására bejelentették, hogy tudományos küldöttség érkezik Budapestre, amelynek tagjai Mark A. Stoneking antropológusprofesszor, a Pennsylvania Állami Egyetem Embertani Tanszékének vezetõje, Deborah L. Fisher igazságügyi szakértõ, valamint az említett J. T. McMahon és S. I. Reger. A konferencia 1991. december 9-én egyoldalúra sikerült, mert az MTA szakértõi a barguzini csontváz nõi meghatározásának tudatában elálltak a részvételtõl. Ettõl kezdve Kiszely folyamatosan hirdette, hogy az amerikai tudósok 95 százalékos biztonsággal megállapították „(ennél nagyobb bizonyosság a ‘hagyományos’ igazságügyi szakmában nincs): a csontváz azé, akit a magyarok Petõfiként ismernek. A teljes bizonyossághoz, a további vizsgálatokhoz a költõ édesanyjának csontmaradványaiból kellene egy gramm.” 1996 õszén újra fellángolt a vita a sírnyitásról, ami azzal az eredménnyel zárult, hogy Demszky Gábor fõpolgármester elõírta azokat a tudományos feltételeket, amelyek biztosítása mellett a sírbontás lebonyolítható. Eszerint a „férfi eredményt” hozott amerikai DNS-vizsgálati eredmények bemutatását és a csontváz magyarországi azonosítását három új DNS-vizsgálat követhette volna, s ezek ismételt „férfi eredménye” nyomán felnyithatóvá vált volna a kripta! Ezeket az MPB nem vállalta, de csak 2001-ben tudtuk meg, hogy miért!
Az „utolsó” magyar hadifogoly, Tamás András rokonsági kapcsolatának megállapítása 2000 végén újra vitatottá tette, a Fõvárosi Közigazgatási Hivatal elnöke, Grespik László 2001. március 14-i engedélye pedig elérhetõ közelségbe hozta az MPB számára a sírnyitás lehetõségét. Ekkor azonban már a másik oldal is lépett! Vizi E. Szilveszter akadémikus, az MTA alelnöke megkérte az AFDIL-tól a Kiszely István által folyamatosan reklámozott vizsgálati eredményeket, s meglepetésére kiderült, hogy az említett J. T. McMahon és S. I. Reger 2000. november 16-án kelt kísérõlevéllel e szakvéleményeket (consultation report; növedéki naplószám: 2449128, ügyszám: 91C–002) már eljuttatta Sótonyi Péter egyetemi tanárhoz, a SOTE rektorához, aki egyben a SOTE Igazságügyi Orvostani Intézetének is az igazgatója és helyetteséhez, KellerÉvához. Még 2000 decemberében megkapta e szakvéleményeket a Magistratum Studio munkatársa, PásztorEmília is. Ebbõl az akcióból magam is kivettem a részem. Elõbb Mitchell M. Hollanddel tisztáztam azt a súlyos inszinuációt, amellyel a barguzini csontvázat nõnek meghatározó vizsgálati eredményét Kiszely István azzal a hazugsággal igyekezett cáfolni, hogy ezt Holland egy MTA-kitüntetésért cserébe tette. Tõle tudtam meg az AFDIL igazgatójának, Brion C. Smith ezredesnek címét, aki március 19-i keltezésû e-mailjében kérésemre részletesen válaszolt. Összefoglalása természetesen egyezett a J. T. McMahon küldte, s másolatban a birtokomba került összes szakvéleménnyel.
Az ezredes, aki a legteljesebb mértékben tisztában van a Petõfi Sándorénak feltételezett csontváz meghatározásának magyar jelentõségével, az amerikai vizsgálatokat a következõképpen összegezte: 1991-ben vetette fel J. T. McMahon és S. I. Reger az AFDIL-nál végezhetõ DNS-vizsgálat lehetõségét Kiszely és Morvai felkérésére az általuk õrzött barguzini csontvázmintából, s ezért a késõbbiekben az a J. T. McMahon lett a vizsgálat AFDIL-on kívüli, külsõ munkatársa, aki a laboratóriumi szobájában, a nevezetes kék MALÉV-es táskában õrizte a csontvázat a 2001. májusi Magyarországra szállításáig. 1991 áprilisában kapta az AFDIL J. T. McMahontól az elsõ mintát, de ez vizsgálatra alkalmatlannak bizonyult, ezért õ 1993. június 3-án pótlólag egy combcsontmintát küldött. Az 1994. május 6-án közreadott amelogenteszt eredménye szerint a minta nõi maradványnak bizonyult. Figyeljünk fel a vizsgálati jegyzõkönyvet aláírók nevére: Deborah L. Fisher, Mitchell M. Holland és Wictor W. Weedn! Az AFDIL ebbõl a mintából egy részt továbbküldött a már ismerõs Stonekingnek, aki ugyancsak DNS-vizsgálattal szintén nõi eredményt kapott. 1996-ban J. T. McMahon az idõközben kifejlesztett mitokondriális DNS-vizsgálat lehetõsége iránt érdeklõdött, s a pozitív válaszra július 17-én négy csontmintát küldött. Ezek közül kettõ volt vizsgálatra alkalmas, amelynek eredménye igazolta azt, hogy a bal sípcsont- és jobb felkarcsonttöredékek ugyanazon csontváz részei. Az utóbbi minta pótlólagos nemmeghatározása megerõsítette, hogy nõi maradványból való. Az aláírók közül M. Holland és V. Weedn már ismerõs, az övékén kívül még Jeanne M. Willard, MFS DNA Analyst és Jacqueline S. Raskin, MS, DNA Analyst szignója szerepel a szakvélemény végén. B. C. Smith e-mailjének következõ két bekezdését szó szerinti fordításban idézem: „A dr. McMahonnal folytatott késõbbi eszmecserék során kiderült, hogy az AFDIL eredményei egybehangzanak az õ független értékelésével, miszerint az összes csont valaha összetartozott – ami azt sugallja, hogy valamennyi ugyanattól az embertõl származott – és az antropológiai vizsgálat alapján ez a csontváz vélhetõen nõ volt. 1996. október 1-jén dr. McMahon értesítette Kiszely professzort a Cleveland Clinic antropológiai értékelésének és az AFDIL vizsgálatának eredményérõl. Azt javasolta [neki], hogy a maradványokon ne végezzenek további vizsgálatokat, és nem tartotta tanácsosnak, hogy Petõfi Sándor bármely anyai ágú rokonának exhumálását tovább erõltessék.” Kérésemre a többi szakértõtõl is megkaptam nekem címzett e-mail formájában konkrét állásfoglalásaikat. J. T. McMahon többek között megerõsítette, hogy Kiszely és Morvai címére 2000. december 2-án S. Regerrel közösen küldött legutolsó levelükben azt tanácsolták Kiszely doktor és Morvai uraknak, „hogy sem a barguzini csontváz további analizálását, sem pedig egyéb vizsgálatot (például a Petõfi család bármely tagjának exhumálását) nem tartjuk helyesnek. Véleményünk szerint a barguzini csontváz nem Petõfi Sándoré, ezért semmiféle további vizsgálat nem szükséges, az egész vitát le kell zárni.” M. Stoneking lényegében véve ugyanezt írta: „a barguzini 7. sírban feltárt csontváznak mind a morfológiai, mind a DNS-vizsgálata azt eredményezte, hogy a maradványok nõtõl valók, tehát nem lehetnek azonosak a Petõfi Sándoréval. Ezért nincs értelme Petõfi édesanyja maradványai exhumálásának a mitokondriális DNS-összehasonlítása céljából.”
Itt említem meg, hogy még 1991-ben elkészült egy svájci kutató, MathiasSeifert, a zürichi Dendrokronológiai Laboratórium vezetõjének szakvéleménye, amely szerint a 28. sz. csontváz koporsójának fája 1854–1855-bõl származik. Ez a keltezés természetesen nem több egy úgynevezett terminus ante quem non dátumnál, amely Petõfi Sándorral és a barguzini Petroviccsal az említettek alapján semmiféle kapcsolatba nem hozható. Az pedig, hogy mikor temettek el egy magyar szempontból közömbös, ismeretlen barguzini nõt, nos, az a Petõfi-ügyben teljességgel érdektelen!
Vagyis miután az összes létezõ természettudományos módszer szerint nõtõl származik a csontmaradvány, a Fiumei úti Petõfi-sír feltárásával csupán a címben feltett kérdést lehetne megválaszolni: Hrúz Mária fia volt-e a barguzini nõ. Vagy még ezt sem? A legújabban ugyanis azt az elképesztõ ostobaságot szeretnék az MPB újságírói a közvélemény tudatába sulykolni, hogy az 1908-ban oda összetemetett Petõfi-rokonok csontjait valaki, akár az MTA tudtával is, kicserélte vagy eltávolította. Arra a kérdésre, hogy a temetõ õrzése és a látogatók nyilvánossága ellenére ezt a nem mindennapi mértékû mûemléki és régészeti munkát hogyan lehetett volna a legteljesebb titokban lebonyolítani, nincsen válasz. Csak botrány legyen! Hogyan is idéztem Voltaire-t cikkem elsõ részének mottójában…?

Összegzés
A DNS-vizsgálatok eredményét kivéve, a leírtakat kellõ részletezéssel és tudományos apparátussal mutatta be az 1992-ben megjelent Nem Petõfi! c. kötet. Kiszelynek tehát kilenc év állt a rendelkezésére ahhoz, hogy a megsemmisítõ bírálatkomplexumot egészében vagy legalább részleteiben megtámadja. Erre azonban nem volt képes, két könyve a saját meghatározása szerint sem más, mint rövid bibliográfia és eseménynaptár „minden tudományos igény nélkül”.
„Lehet, hogy tévedtem – a tudomány mindig magában hordja a tévedhetõséget. Ekkor egész szakmai munkásságom semmit sem ért” – írta álnaiv módon Kiszely a Meghalt Szibériában címû kötete utószavában. Azonban õ nemcsak a hírhedt csontváz nemének meghatározásában és a személyének azonosításában, hanem a fenti reményében is tévedett! Miután B. C. Smith ezredes levele szerint legkésõbb 1996. október 1-tõl tudomása volt az AFDIL vizsgálati eredményeirõl, attól kezdve tudatosan vezette félre a közvélemény naiv részét és a média kollaboránsait. Ezzel eljátszotta a tévedésnek azt a jogát, amely egyébként minden kutatót megillet.
Azonban még ez a szomorú helyzet sem új! 1942-ben a segesvári csata évfordulóján Tempefõi, azaz Sibelka Perleberg Artur (1901–1991) író, újságíró a szibériai sírkeresõket illetõen a következõ kétségbeesett felhívást adta közre a Magyar Nemzetben: „… bebizonyíthatjuk, hogy lehetetlenség, fizikai, erkölcsi és történelmi formában kizárt dolog, hogy Petõfi túlélte volna azt a július harmincegyedikét; ha a sajtóban újra és újra felmerülnek az ostoba, tudománytalan hírek, mégis gyökeret fog verni jó néhány fejben… Olyan keveset teszünk és olyan keveset tehetünk egy igazi és méltó Petõfi-tisztelet kialakulása érdekében. Mi lenne, ha a szerkesztõ urak minden lapnál fogadalmat tennének, hogy ezeket a szemenszedett hülyeségeket nem közlik le?” Ehhez Dienes András, az egyik elismert Petõfi-kutató 1958-ban még hozzáfûzte: „Ha az a név, amelyet a [svigeli – K. L.] keresztre tettek, nem volna elõttünk szent, hálás szatíratéma is lehetne. Így csak ennyit: miért Petõfi-kutatás ez?”

Irodalom
Eduard Viktorovics Demin (Gyomin): Do i poszle barguzinszkoj „szenszacii”. Bajkal [Ulan-Ud°e] 1993.1 (jan./febr.) 105–159; 1993.2 (márc./ápr.) 97–145, 1993.3 (máj./jún.) 79–119.
Alekszej Vasiljevics Tyivanyenko: Sandor Petefi v Barguziny. Ulan-Ude 1989.
Fekete Sándor: A szibériai métely. Egy Petõfi-legenda feltámadása és újbóli elhantolása. Budapest 1990.
Kéri Edit: Petõfi Szibériában?! Budapest 1990.
Szabó Géza: Ásatás Barguzinban. A régész egy legenda nyomában. Budapest 1990.
Nem Petõfi! Tanulmányok az MTA Természettudományi szakértõi bizottsága tagjai és felkért szakértõk tollából. Szerk.: Kovács László. Budapest 1992.
Kiszely István: Mégis Petõfi? A szibériai Petõfi-kutatás irodalma idõrendi sorrendben. Budapest 1993.
Kovács László: Megállítható-e még Morvai? A barguzini csontváz nem Petõfi. Árgus/Székesfehérvár 8:2 (1997. március–április) 5–10. = Napjaink Petõfi-legendája. Mûvelõdés/Kolozsvár 51 (1998. február) 23–27.
Kiszely István: Meghalt Szibériában. Egy szomorú magyar szellemi kórkép. A szibériai Petõfi-kutatás eseményei és irodalma idõrendi sorrendben. Budapest 2000.
Kovács László: Egy csontváz viszontagságai. Magyar Nemzet 64:116 (2001. május 19.) 30–31.
Woller János: Tévedések végjátéka. Magyar Nemzet 64:116 (2001. május 19.) 31.
Kovács László: Botrány a Kerepesi temetõben? Kis Újság, 4:25 (2001. VI. 22.) 6; 4:26 (VI. 29.) 9.
A további irodalmat l. fõként a Nem Petõfi c. kötet cikkeinek végén.

Természet Világa, 132. évfolyam, 8. szám, 2001. augusztus
https://www.chemonet.hu/TermVil/
https://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/

Vissza a tartalomjegyzékhez