A timbuktui tevehajcsárok dala
Úgy tûnhet, ha én az utóbbi idõkben Afrikába tartva repülõgépre szállok, elõbb-utóbb egy ötcsillagos hotelben kötök ki. Pedig ez csak harmadszor fordult elõ; most éppen madár került a hajtómûbe. Ki tudja, hol történt, de tény, a Sabena kapitánya, miután Ferihegyen fölfedezte a tollakat, nem vállalta az utat Brüsszelbe (bölcsen tette), így mire tartalék géppel a belga fõvárosba értem, lekéstem az aznapi dakari csatlakozást. Tisztességes légitársaságnak illik gondoskodnia lemaradt utasairól, hát így keveredtem valami ódon kastélyszállóba. Röviden kezdhettem volna úgy is, hosszú az út Timbuktuba, s meglátják, tényleg hosszú, de még inkább az visszafelé.
Dakarban csatlakozom innen-onnan érkezett útitársaimhoz. Akik némi rendszerességgel olvassák úti riportjaimat, felfigyelhettek rá, hogy csendben rombolom magányos hátizsákos utas mivoltom mítoszát, ugyanis ahol a túlélés várható esélye elõzetes latolgatás után nem éri el az 50 százalékot, oda csoporttal, méghozzá külföldi társasággal utazom. Ezúttal a brit Guerbára esett választásom. Csupa angol, amerikai, ausztrál az útitárs-felhozatal, no meg egy japán hölgy, aki pár nappal korábbi érkezését arra is fölhasználta, hogy a helyi viseletre emlékeztetõ ruhát varrasson magának. Bemutatkozáskor közli, hogy õt valójában Hiszakónak hívják, de ez nekünk nyilván túl komplikált, úgyhogy nevezzük egyszerûen Csakónak, a férje is így szólítja. Na, és hol a férjed? Otthon, dolgozik.
Szenegál fõvárosa egyetlen dologról híres, de arról nagyon. Itt a végállomása annak a bizonyos, Párizsból induló ralinak. Ám amikor nincs rali, kevés látványosságra számíthatunk. A szomszédos Mali fõvárosához, Bamakóhoz képest persze már-már Párizs, de ezt ekkor az utazó még nem sejtheti. Aránylag izgalommentesen elvegyülhet kb. 1 millió szenegáli között, még fürödhet is, ha talál elég tiszta strandot (de nem nagyon talál). Dakar klímája az óceáni fekvés miatt elvileg kellemes, gyakorlatilag nem az. Szeptember van, még javában a nedves évszakban járunk, nincs ugyan melegebb 30 foknál, de a páratartalom iszonyatos. Szobám légkondicionálója elnyomná egy felszállni készülõ Boeing 747-es hangját is. Viszont úgy hût, hogy szinte kifúj az ágyból. Orosz.
A kis Gorée sziget úgy 3 kilométerre fekszik a belvárostól. 1444-ben a közeli Zöld-foknál szálltak partra a Nyugat-Afrikát évszázadokig uraló európaiak. A portugálokat hollandok, angolok, majd franciák követték, s rendre erõdöket építettek. Az arany és az elefántcsont mellett rövidesen az ember lett a fõ „kiviteli cikk”. Nem takargathatjuk, hogy a rabszolgatartás már az európaiak érkezése elõtt, lokális szinten is létezett. Az idegenek csak átállították „tömegtermelésre”, a helyi törzsfõnökök hathatós közremûködésével, akik némi pénzért szívesen segédkeztek a szomszédos törzsek embereinek begyûjtésében. Gorée a rabszolga-kereskedelem egyik nyugat-afrikai központjává vált, innen indították útnak azokat, akik a borzalmas „tárolási” körülményeket túlélték. Fehér nõk ide nem jöttek, az idegenbõl érkezett férfiak így helyi anyagból válogattak. A frigybõl született mulattok különleges jogokat élveztek, mi több, maguk is tartottak rabszolgákat. Egy hajdani rabszolgaház ma is létezik, jönnek is videokamerákkal az afroamerikai turistacsoportok, s amellett, hogy gyökereiket keresik, eltöprenghetnek azon is, hogy ha az üknagypapa nem szenvedi el azokat a borzalmakat, most talán õk is valami szenegáli sárkunyhó elõtt õrölnék a gabonát doronggal, faedényben.
A nyugat-afrikaiak különben igen szép emberek. Magasak, vékonyak, az isten is kosárlabdára teremtette õket. A sors mérhetetlen igazságtalansága, hogy a szenegáli kosarasok mégsem tartoznak a világ élvonalába. A fiatal nõk különösen mutatósak, errõl Gorée strandján, mely különös módon egybeesik a kompkikötõvel, magunk is meggyõzõdünk. Kis korrekció a járáson (lábfejüket széttartva, kissé kacsázva mennek), s máris Naomi Campbelleket lehetne újítani közülük.
Igazából még el se indultunk, máris nehézségek ütötték föl fejüket. Terv szerint vasúton kellene megtennünk a Dakar és Bamako közti tetemes távolságot, ám a vonat lerobbant, így mikrobuszba kényszerülünk. Jártam már szavannán, Afrika keleti felén, csakhogy száraz évszakban. Nyugat-Afrika eme része száraz szavanna, csak május végétõl október elejéig kap kb. 500 mm csapadékot. Mondhatnánk, nem is rossz, ennél több nálunk sincs, ám ott az év többi részében egyáltalán nem esik. (Kelet-Afrika szavannái, fõként magasabb fekvésük révén, március és május, valamint október és január között is kapnak csapadékot.) Ez Nyugat-Afrika szavannáira nézve azzal a következménnyel jár, hogy míg a kontinens keleti felén hemzsegnek a nagyvadak, errefelé nem látni zebra- és antilopcsapatokat, sem az õket fogyasztó nagymacskákat. Délebbre elõfordul néhány jellegzetes szavannai nagyvad, de például az elefántokat jórészt levadászták. Szemre hihetetlen, hogy a zöld lombú baobabfák közt hullámzó ember magasságú fûtenger egy-két hónap múlva száraz pokollá válik, a folyók kiszáradnak, s a kecske kivételével jóformán egyetlen állat sem élné túl a hosszú szárazságot.
A határátkelés Maliba a körülményekhez képest zökkenõmentes. A zökkenéseket az úton szenvedjük el. Útikönyvem azt írja, a legnyugatabbi mali település, Kayes csaknem határváros. Térképen tényleg nem tûnik soknak a kereken száz kilométer, mégis kételkedve vesszük Francis (õ a túravezetõ) megjegyzését, hogy beletelik három és fél órába is, mire odaérünk. Márpedig az annyi. Igazság szerint emberfia nem jön-megy itt a határon kocsival; vagy átballag, vagy vonatozik. Két teherautóval találkoztunk, meg egy kósza biciklistával, aki kissé emlékeztetett Az istenek a fejükre estek (II.) címû film néptelen szavannán tekerõ bennszülöttére. Esõs évszakban az út a járhatatlanság határát súrolja, szinte nincs ötméternyi kátyúmentes szakasza. Itt aztán se villany, se orvos, talán iskola sincs. A folyókban félmeztelen asszonyok mosnak, pucér gyerekek fürdenek, közben integetnek.
Kayes-be özönvízszerû esõben csúszkálunk be, csapkod az istennyila. A burkolatlan utcákon patakokban ömlik a víz, még a kecskék is behúzódnak az eresz alá. Illetve csak azok, mert a gyerekek önfeledten játszanak a pocsolyákban, az asszonyok mûanyag vödrökkel fogják föl a tetõkrõl lezúduló égi áldást.
Vonatunk reggel indul, elsõ osztályon utazunk, gondolom, a mali felsõ tízezer alsóbb tagozatának társaságában. Kopott mûbõr ülések, jó részük menetiránynak háttal, némely ablakot kinyitni, a többit pedig becsukni nem lehet, ugyanis nincs rajtuk üveg. Egyik útitársunk, Steve karján egyre terjeszkedõ és püffedõ piros foltok jelennek meg. Egyelõre nem tudjuk, fertõz-e. Út nincs ezen a vidéken, a csöppnyi falvak egyedüli kapcsolata a külvilággal a vasút. Ennek ellenére elég sok a település. Négyszögletes alaprajzú vályogkunyhók kúpos nádtetõvel, köröttük kukorica-, de fõként kölesföldek. A szavanna zöldsége (úgy értem, zöld mivolta) változatlanul lenyûgözõ. A táj többnyire dombos, itt-ott formás homokkõhegyek emelkednek szigetszerûen. A megállóknál asszonyok és gyerekek özönlenek a vágány mellé és árulnak. Ételt, édességet, vizet, gyümölcsöt. Egyik állomáson valamiféle sült húst (kecske?) rejtõ szendvicset veszek egy asszonytól, aztán várom a rettenetes következményt (de nem jött). Egész nap nem merek mást enni, de megiszom legalább három liter folyadékot. Csoda, hogy csak egyszer kell kimennem a mellékhelyiségre, melynek meglátogatásától részben annak rettenetes szaga tart vissza, részben az, hogy ennek ellenére szabályosan beleköltözött három utas, elõtte pedig, mint az áthatolhatatlanság eleven szobra, egy hozzávetõleg mázsás asszony szoptatja gyermekét. Teje, ideje volt… Egy fiatal nõ kisfiával kék mûanyag lavórból ebédel, kézzel tömködnek szájukba valami gusztustalan masszát.
A vonat idõközben átalakul mozgó szupermarketté. Árulnak süteményt, ébresztõórát, zseblámpát, játékot, legyezõt, ruhát, cipõt, rádiót, gyógyszert, népi medicinákat, magnókazettát. Egy hét-nyolc év körüli kisfiú egyik megállóban nejlonzacskóban vizet árul, persze csapvizet. Illetve, mit beszélek, hol van itt csap! Folyó- vagy esõvíz lehet. Veszek egyet, leszállok, és a feltûnés különösebb jele nélkül fejemre öntöm. Ettõl úgy tíz percig aránylag tûrhetõen érzem magam. Adok neki egy százast, s miközben „tusolok”, társaim látják, nem tud mit kezdeni a pénzzel. Merthogy a zacskónyi víz csak 25-be kerül, s hogyan adjon vissza, ha leszálltam. Nem fogta föl, hogy az egész százast nekiadtam.
Na de milyen százast? Nyugat-Afrika francia gyarmatból függetlenedett országaiban egységes pénz, a CFA (Communauté Financiére Africaine) a fizetõeszköz. Árfolyamát a francia frankéhoz igazítják (1 FF = 100 CFA). Elõnye, hogy a frankövezet egyik államából a másikba átkelve nem kell a pénzváltással bajlódni, hátránya, hogy a gazdaságok állapotához képest jócskán felülértékelt, s a borzasztó szegénység dacára a turisták számára is elég drágák a fejletlen országokhoz viszonyítva. Egyébként akkor sincs gond, ha nem váltunk be pénzt. A francia frankot bárhol elfogadják, legföljebb CFA-t adnak vissza.
"Falu" a Niger egyik szigetén
Besötétedik, elmegy a villany, így látjuk meg kétórás késéssel Bamako fényeit. Sötét az állomás környéke is, mint a pokol, ha itt leszúrnak, az életben nem tudom meg, ki tette. A Guerba simán lepasszol bennünket egy mali utazási irodának, innentõl az õ mikrobuszukkal és vezetõjük kíséretében folytatódik az út.
Másnap délelõtt, míg mi a bamakói Nemzeti Múzeum szõnyegeit, maszkjait nézegetjük, Francis orvoshoz viszi Steve-et, akinek karján már-már horrorfilmbe illõ megjelenést öltöttek a kelések. Kiderül, nincs komoly baj, antibiotikumot kap rá, pár nap múlva alig marad nyoma. Hanem közben saját lábamon is apró vörös pontokat fedezek föl... Isten hozott Afrikában!
Bamako központja egyetlen hatalmas piac. Egy srác kitartóan üldöz, elõbb taxit ajánl, aztán a nagybátyja cipõboltját, utóbb éttermet, nõt, miegyebet, s persze elõszedi a maliak kedvenc trükkjét: Ségouba mentek? Lakik ott egy ismerõsöm! Másutt valaki azzal jött, hogy egyik rokona már járt Magyarországon. Arról azonban, merre lehet ez az ország, fogalma sincs.
Ségou felé tartva különös termeszvárakra leszünk figyelmesek. Fél-egy méter magasak, gomba formájúak, többnyire gondosan beépítve egy-egy bokor, fácska tövébe. Sokféle termeszépítményt láttam már, torony, kémény formájút, de ilyet még sehol. Színük kivétel nélkül szürke, ellentétben a Mali egyéb vidékein elõforduló vöröses, amorf kolosszusokkal. S hogy miért nincs képem róluk? Kamerám önállósította magát és random üzemmódra váltott: akkor mûködött (a zárszerkezet), amikor maga is úgy gondolta. Ennek azonban csak elõhívás után, a tengernyi fekete kockát látva döbbentem tudatára.
Ségou európaias jellegû, a XIX–XX. század fordulójáról származó építményei visszaidéznek egy keveset Francia Nyugat-Afrikából. Külön kérésre meglátogatunk egy városszéli kis falut. Idegen alighanem még soha nem tette be lábát ide, keltünk is feltûnést legott. Asszonyok mosnak a Niger-parton, töméntelen kis lurkó kíséri minden léptünket az omladozó vályogházak közötti sáros utcákon. Különösen figyelemre méltó a kislányok mesterien befont haja. Mali borzasztóan szegény ország. Az egy fõre jutó GDP (különbözõ források szerint) 400-800 dollár, területének csupán 2 százaléka mûvelhetõ. A születéskor várható élettartam 47 év, minden ezer újszülöttbõl 123 nem éli meg elsõ életévét. Egy szülõképes nõ átlagosan 6,89 gyermeket hoz világra, a 10,7 milliós népesség csaknem fele 14 éven aluli. A lakosságnak alig egyharmada tud írni-olvasni. Az egész országban csupán 17 ezer telefon-fõállomás van. Jellemzõ, hogy utunk következõ állomásán, Djenné városában mindössze egy telefon volt, a postán.
Djenné persze nem emiatt érdekes. A Bani folyó partján épült, az esõs évszakban szigetté válik, csak kompon és csónakon közelíthetõ meg. A IX. században alapították mai helyén. (Az innen három kilométerre fekvõ elõdjét, a kétezer évnél is régebbi Jenné-Jenót rendszeresen elvitte az árvíz. A régészek úgy vélik, ez volt az elsõ hely Afrikában, ahol vasat használtak.) Fénykorát három-négy évszázaddal késõbb élte, amikor a transzszaharai kereskedõ-útvonalak fontos állomása volt. A város tovább éli hagyományos életét. Sajátos stílusú épületei, mivel kõ nincs a közelben, napon szárított agyagtéglából készültek. Messze földön híres nagymecsetjét 1909-ben emelték, ugyancsak agyagból. Hossza 150 méter, magassága a homlokzat szerkezete miatt jóval nagyobbnak látszik a ténylegesnél. Falaiból fagerendák nyúlnak ki, mint minden mali agyagépületébõl, ezek azonban nem díszítõelemek. Bár a vályog, az agyag kiváló építõanyag, az esõt nem szereti, ezért idõrõl idõre foltozgatni kell. E kilógó facsonkokon mint beépített állványzaton másznak föl a javítást végzõ mesterek. Djennét a XIII. században érte el az iszlám. Akkoriban a mandinka (avagy malinke – innen az ország neve) népcsoport irányította Mali Birodalom az atlanti parttól a mai Nigériáig terjedt ki és szinte az egész transzszaharai kereskedelmet ellenõrizte. Az északi szomszédság iránti gesztusból átvették az iszlámot. Gazdagságának alapja a birodalom területén bányászott, illetve az átmenõ kereskedõktõl adóként beszedett arany, továbbá az elefántcsont volt.
Mali rögös utat járt be birodalmi voltától napjainkig. A marokkói berberek 1591-ben elfoglalták Timbuktut és két évszázadon át uralták a Szahel nyugati részét. A XIX. század végére gyarmatként Francia Nyugat-Afrika része lett. Kissé késõbb épült meg a Dakar–Bamako vasútvonal, valamint Ségou központtal létrehozták az Office du Nigert, mely a folyó menti öntözést, illetve az ezen alapuló gyapot-, földimogyoró- és rizstermesztést volt hivatott irányítani. Nem jött be. Az ország egy ideig Francia Szudán néven szerepelt a térképen, majd 1960-ban vált függetlenné. Akkoriban sok afrikai ország is kísérletezett a szocializmussal (ott se vált be), Maliba is jöttek a szovjet „tanácsadók”, állami gazdaságok alakultak, de a továbbra is franciák irányította gyapottermelésen kívül sorra tönkrementek. Az alapító elnököt aztán 1968-ban puccsal eltávolították, a 80-as évekre a szovjet befolyás is gyengült, az ország visszatért a Nyugat kebelére. A 90-es évek eleje nyugtalansággal, tüntetésekkel és azok fegyveres megtorlásával volt terhes. A tuaregek szeparatista megmozdulásai miatt 1995-ig idegeneknek nem volt tanácsos Timbuktu vagy Gao városa közelébe menni. 1991 óta többpártrendszer van, ma viszonylagos nyugalom honol.
Djenné piacnapja a hétfõ. Bátran állíthatom, Afrika egyik legnagyobb show-ja. A nagymecset elõtti térség már kora délelõttre megtelik. Bár akad néhány förtelmes színû mûanyag sátortetõ is, a többség a Mali-szerte látható, göcsörtös falábakon álló, gallyakkal, kölesszárral fedett „standok” alatt várja a vevõket. Iszlám ide vagy oda, itt jobbára nõk adnak-vesznek, köztük a fulani etnikum képviselõi. Fõként félnomád állattenyésztõk. Különös munkamegosztásban élnek a földmûvelõ törzsekkel, melyek befektetésként kiadják marháikat a fulaniknak legeltetni és rizzsel fizetnek érte. A fulani lányok, asszonyok káprázatos színvilágú tarka ruházata, fejfedõje önmagában is látványosság. Ruhájuk nyakkivágása olyan bõ, hogy egyik vállukon biztosan lecsúszik. Ezüstbõl, üveggyöngybõl készült nyakéküknél csak súlyos arany fülbevaló-kompozícióik feltûnõbbek. E pompát némileg ellenpontozzák a burkolatlan utcákat s a teret sûrûn ellepõ trágyakupacok. Mivel Djennét gépjármûvel nehéz megközelíteni, no meg mert amúgy sincs sok belõlük, szamárháton hozzák a csónakokon szállított árut. S hogy mit? Zöldséget, gyümölcsöt, kecskét, mûsoros kazettát, szárított halat, mûanyag edényt stb. A téren gyakori látvány, hogy egy idõsebb férfit gyerekcsapat ül körül. Ezek a Korán-iskolák, ahol az aprónép az iszlám tanaival, no meg az arab írással ismerkedik. A pár tucatnyi külföldi eszményi alany a helybeli srácoknak a pénzszerzésre. (Más dolog, hogy rendszerint senki sem ad.) Például: iskolába megyek, tollra, füzetre kellene. Adakozz a helyi futballcsapat javára! Tanúsíthatom, van ilyen. Esténként a mecset elõtti téren meccset vívnak. (Hogy el ne felejtsem, Djennébõl távoztunkban a komp is lerobbant. De rendbe hozták.)
Másnap újabb vezetõ csatlakozik a csoporthoz. Õ
dogon, de beszéli a
bambarát is (ez a legnagyobb,
kb. 25 százalékot kitevõ mali népcsoport neve
és nyelve), amibõl bamakói vezetõnk fordít,
ha tud, angolra, ha nem, franciára. Így aztán nem
csoda, hogy a dogonokról szerzett ismereteim elsõdleges forrása
a szakirodalom, meg persze a megfigyelés. Dogonföld a
Bandiagara-fennsík
egy részét, valamint az alatta elterülõ sík
vidék keskeny sávját jelenti. A vörös homokkõbõl
álló platót markáns geológiai törés
metszi: ez a Bandiagara-lépcsõ, mely kb. 140 kilométer
hosszan húzódik délnyugat–északkeleti irányban
és 100-150 méterrel emelkedik a homokbuckákkal és
akáciákkal tarkított Gondo-síkság fölé.
(Mali geológiájáról legnagyobb erõfeszítéseim
ellenére sem sikerült információhoz jutnom, sajnos.)
A dogonok nem õslakosok mai földjükön; a XV. századtól
élnek itt, valószínûleg a mai Egyiptom területérõl
jöttek. Elõdeik, a tellemek úgy ötszáz
évig lakták a magas sziklafal oldalát. Senki sem tudja,
honnan jöttek, hová, miért tûntek el, azt se nagyon,
hogyan éltek. (Hasonló sorsot értek meg a mai Egyesült
Államok délnyugati részén egykor az anasazi
indiánok, akik ugyancsak homokkõ sziklafalak tövében
laktak. Pedig kizárt, hogy összebeszéltek volna.) A
tellemek a sziklaüregekben fennmaradt temetkezési helyeiket
és gabonatárolóikat hagyták utódaikra.
Ahogy a fal tetején állva végigpásztáz
a szem a lépcsõ tövében, végeláthatatlanul
sorakoznak kisebb-nagyobb falvaik. A népcsoport mintegy 300 ezer
lelket számlál, állítólag 35-féle
dialektust beszélnek. Feltûnik egy pompás vízesés
is, melynek tövében utóbb átmeneti felfrissülést
nyerünk. Lemenni a fal tövébe egyszerûbb, mint látszik.
A dogonok följárnak a fennsíkra kereskedni, az általuk
kialakított ösvényen, a sok mezítelen lábtól
fényesre csiszolódott köveken lépkedve ereszkedünk
alá. Elõbb azonban szét kell osztanunk a kétnapos
túrára magunkkal hozott holmit a helybeli hordárok
között. Ötvenen ajánlkoznak tíz-egynéhány
kis csomagra. Egy srác az elsõ napon hússzor próbálja
magához ragadni két kameratáskámat. Nem adtam,
kellettek. De kitartott az istenadta. Úgy leste minden léptemet,
mint szavannai oroszlánok az öreg, beteg kafferbivalyt a csordában,
mikor csaphatnak le rá. (Másnap odaadtam mindent, rém
boldog volt, úgy követett, mint rabszolga az urát, amitõl
elég pocsékul, bár kétségtelenül
könnyebben éreztem magam.)
 |
| Dogon fafaragványok |
Mármost az egészben az a furcsa, hogy a dogonok olyan fantasztikus csillagászati ismeretek birtokában vannak (és voltak), hogy néhány nyugati elmeszülemény szerint tudásukat csakis földönkívüliektõl kaphatták. Carl Sagan viszont úgy vélte, nem lehetetlen, hogy Griaule-ék elõtt más európaiak is megfordultak itt, s eszmét cseréltek a dogonok világszemléletét alapvetõen meghatározó égi jelenségekrõl is. Megjegyzem, a falvaktól úgy 200 méterre levõ táborhelyünkön esténként magunk is az eget bámultuk, s mondhatom, életemben ennyi csillagot (no meg mûholdat) nem láttam.
Egyelõre azonban még kora délelõtt van, amikor megérkezünk az elsõ faluba. Pucér gyerekek szaladnak elénk, kezüket nyújtják, és szapora Ca va, ca va visongással üdvözölnek. A falvak szerkezete a sziklaperemrõl leginkább egy emberi testre emlékeztet. Központja a toguna, a férfiak pihenõ- és tanácskozóhelye. Alapja kõ, azon nyolc oszlop, a teteje száraz kölesszár. Ide nem mehetünk be, még fényképezni sem szabad, tabu. A házak lapos tetejûek, sajátos motívumokkal díszített ajtajuk olyan etnográfiai különlegesség – ma már ajándéktárgy is –, mint nálunk a csikóbõrös kulacs. A hasáb vagy henger alakú gabonatárolókat csúcsos szalmatetõ fedi. S hogy milyenek a dogonok? Feketék, ez kétségtelen, de semmi ágyékkötõ, fûszoknya, vagy ilyesmi. A férfiak a second hand divatot követik, a nõk a szokásos, dús színvilágú afrikai ruházatot hordják, gyerekruhára nincs gond, mert azok félig vagy egészen meztelenek. A nõkre hárul a munkák zöme; õk dolgoznak a földeken (hátukon gyerekkel), készítik az agyagedényeket, gyûjtik a tûzifát. Ha menstruálnak, félre kell vonulniuk egy elkülönített házba. A homokkõfal több helyen áthajlik, a sziklazugokban madárcsapatok foltjai sötétlenek. A dogonok profi sziklamászók, összegyûjtik a guanót és saját kis kertjeiket trágyázzák vele, vagy eladják távolabbi piacokon. Száraz évszakban hagymát termesztenek, péppé zúzzák, golyóbisokat formálnak belõle és így adják el. A csapadékos hónapokban a köles a fõtermény. A kölesföldek nem a falvakban, az óriási kövek között vannak, hanem a síkságon, a sziklafal tövében. Mi magunk is le-föl járunk egész nap, egyes falvak között ugyanis nincs ösvény a fal alatt. Közben izzadunk, mint kutya a kínai konyhán, no nem a rettegéstõl, hanem az elviselhetetlen páratartalomtól. Lenn költjük el ebédünket is, egy éppen használaton kívüli iskola mellett. Az iroda hordárokat szerzõdtetett sátraink, konyhafelszerelésünk szállítására, no meg szakácsot. Sidi specialitása a csirke. Ezt kapjuk ebédre, sõt más kiszerelésben vacsorára is. Vajon hány dogon csirkének kell nyomorultul, hiába elpusztulnia… merthogy ehetetlenek. Lábizomzatuk (ezt hívjuk combnak) emlékeztet az etióp hosszútávfutókéra, ami természetesen nem azt jelenti, hogy valaha is ettem, illetve a jövõben enni szándékozom etióp hosszútávfutók lábizomzatából, de valahogy ilyennek képzelem az anatómiai hasonlóságot; szívós, inas, csöppnyi zsírfölösleg sincs rajta.
Mielõtt visszamásznánk a fennsíkra, egyik faluban táncbemutatót tartanak, amiért fejenként úgy 4000 forintnyi frankot fizetünk. Két-két dobos, illetve zörgõ ember a zenekar, jönnek szegény táncosok szépen beöltözve, hatalmas maszkokkal (de legalább könnyû, puha fából készülnek) az irdatlan melegben. A maszkoknak sajátos jelentésük van. A hosszú végû (4-5 méteres) a kígyó, a kettõs kereszt formájú sas, de akad róka-, bikaálarc is. A legkülönösebbek a hosszú gólyalábakon táncolók. Õk valamilyen vízimadarat jelképeznek és alighanem nõket is, mert fából készült hegyes mûmelleket viselnek (igazi nõk a táncokban nem vehetnek részt). Csako, mint mindenhol, most is vásárol (ezúttal egy kb. 5 kilós dogon ajtót). Úgy húszkilónyi ajándéktárgyat adott postára hazaindulás elõtt.
Mopti közelében egy Niger-parti vásár kellõs közepén szállunk vízre, s megkezdjük kétnapos utunkat a hatalmas folyón. Csónakunk keskeny és hosszú, elég kényelmetlen (de legalább van árnyat adó teteje), ráadásul reggeltõl vacsoráig ki sem kötünk. A „fedélzeten” fõznek, ott eszünk, menet közben végezzük szükségleteinket egy a tatra eszkábált csöppnyi bódéban. Errefelé a Niger tömérdek ágra bomló belsõ deltát alkot, vörösbarna vize lustán hömpölyög az alacsony partok között, helyenként 1-2 kilométeres szélességben. Az ágak közötti földsávokon, szigeteken 4-5 házból álló parányi falvak látszanak. Ilyen lehet az isten háta möge (e szót én kreáltam: olyan hely, ami az isten háta mögött van). Rogyott vályogkunyhók, rongyos sátrak, pucér gyerekek, mindent csonkig legelõ kecskék, se villany, se út, semmi.
A kereken 4000 kilométer hosszú Niger Guinea magaslatain ered, ahol egész évben bõséges a csapadék. Így képes végigkínlódni magát még a Szahara peremén is. Európaiak általi kutatása regénybe illõ történet. Sokáig tartotta magát az az ókorból eredõ nézet, hogy kapcsolatban állhat a Nílussal. Vízrendszerét csak a XIX. század elsõ harmadában ismerték meg alaposabban. Ebben elévülhetetlen érdemeket szerzett Mungo Park skót orvos, aki itt is végezte be életét.
Esti kikötés a semmi közepén, sátorverés, vacsorakészítés. Tányérunkban ujjnyi méretû szöcskék tesznek futó látogatást, vérünket milliónyi szúnyog szívja. Látótávolságban kis falu sötétlik (villany persze nincs), mire tábort verünk, vagy ötven, jórészt mezítelen gyerek és pár, rongyokba öltözött asszony érkezik. E Niger menti falvak népe egykor a tuaregek rabszolgája volt, ma is borzalmas körülmények között élnek. Amit tudunk, nekik adjuk (nem sokat), még az üres vizesflaskáknak is örülnek. Pokoli meleg az éj, a csupa háló sátorban is órákat forgolódom álmatlanul.
Másnap dél tájban mégis kikötünk
egy nagyobbacska városban, a kaliforniai Tamara rosszul érzi
magát. Francis a helyi kórházba viszi, ahol a tünetleírás
alapján maláriásnak minõsítik. Ezt egyértelmûen
persze csak vérvizsgálattal lehet eldönteni, de azt
nem végeznek. (Tamarának két nap múlva kutya
baja…). Maliban rengetegen fertõzõdnek meg maláriával;
a nedves évszak beálltával robbanásszerûen
szaporodnak a szúnyogok. Szedjük a gyógyszert, preventíve,
vagy használ, vagy nem. A városban éppen valami népünnepély
van, tengernyi ember színes öltözékben, puskákat
durrogtatnak. Itt látunk elõször tuaregeket. Kék
embereknek is nevezik õket, mert indigóval festett ruhájuk,
turbánjuk megfogja a bõrüket. A tuaregek az észak-afrikai
berberek nomád rokonai, arcvonásaik nem negroid, hanem kifejezetten
kaukázusi (europid) jellegûek, habár bõrük
már-már fekete. Életmódjuk a Szahel-övezetet
sújtó aszályok miatt jórészt megváltozott,
a nomád állattartásról sokan tértek
át a földmûvelésre.
 |
 |
| Jellegzetes fémveretes
timbuktui ajtó |
Gordon Laing egykori
háza Timbuktuban |
Két nap után végleg partra szállunk. Elõttünk Timbuktu…, azaz frászt, az még jó tíz kilométerre van a folyóparttól. Karavánszerájra emlékeztetõ szálloda, két gyötrelmes parti éj után jólesõ zuhany, aztán keresztül a poros utcákon, emberi ételt találni, de ízibe. Rendelünk, sörünket szopogatva várunk, s alig néhány perc múlva már azt kívántuk, miért is nem tûntünk el rögtön Timbuktu sikátoraiban étlen-szomjan. Az étteremben megjelent Francis, s kezdetét vette a rémálom. Ugyanis azzal a hírrel állított be, hogy ebéd után tüstént szedjük a sátorfánkat és kocsival indulunk vissza Bamakóba. Az Air Mali törölte a holnapi fõvárosi járatát, a gép lerobbant. (Megkockáztatom, nem kizárt, hogy így jártunk jobban.) Egyórás futólagos városnézést még engedélyez.
Timbuktu a rejtélyek városa – volt, ma csupán egy megkopott legenda. 1100 körül telepedtek meg helyén a tuaregek, s idõvel a szaharai kereskedelem, a Marrakechbõl induló tevekaravánok legfontosabb állomásává vált. Tengernyi arany, ezüst, drágakõ, rabszolga cserélt itt gazdát. Igazán naggyá azonban a tudomány és a vallás tette, a XV. századra. Ez volt az iszlám egyik szellemi központja, egyetemekkel, mecsetekkel, ha igaz, itteni matematikusok „találták ki” a nullát. Akkoriban százezren éltek itt, ma 15 ezren lakják. Az európaiak sokáig csak legendákból ismerték, s még a XIX. század elsõ felében is életveszélyes vállalkozás volt Európából Timbuktuba utazni. Az elsõ, aki megtette, a skót Gordon Laing volt, 1826-ban, igaz, visszatérni nem tudott, a szultán parancsára megölték. Háza ma is áll, kívülrõl megtekinthetõ. A város igazi „felfedezõje” a német Heinrich Barth lett, aki muzulmánnak adta ki magát, a jelek szerint sikerrel. Mielõtt megölhették volna, megszökött és hosszú útleírásban számolt be tapasztalatairól. Állítólag tõle származik a legendás mondás: „A cél az út maga.”
Erõltetett menetben tartjuk városnézésünket, egy-két perc a nagymecsetnél, a híres emberek egykori házánál, látunk nagy tuaregsátrakat, omladozó vályogházakat jellegzetes timbuktui ajtókkal, utcai kemencéket, árnyékban hûsölõ kecskéket, embereket viszont alig. Ennyi jutott Timbuktuból, de hát a cél az út maga, s erre igazán nem panaszkodhatunk.
És akkor különös események láncolata indult be. Két Toyota terepjáró érkezik, s rögvest elmennek tankolni. Közben Danielnek olyan sejtése támad, hogy valószínûleg maláriás, ezért nekivágnak Francisszel patikát, gyógyszert keríteni. A tankolás mintegy két órát tart, s míg a kocsik befutnak, kénytelenek vagyunk a helyi tuareg szuvenírkészlet fõként tõrökbõl, kardokból, ezüstszelencékbõl álló kínálatát sokadíziglen is visszautasítani.
Vissza a Niger-partra. Nagy tuaregsátrak alkotta kis falu negroid népességgel, echte afrikai nyomorral, legyekkel, kecskékkel, kutyákkal, szagokkal. Ehhez képest egy vándorcigánytábor ötcsillagos kemping. Át kell kelnünk a túloldalra, az út ugyanis ott van. Nagyobb baj, hogy a komp is. Jõ az est, vele a szúnyogok, a komp nem. Hét óra táján befut, ám visszamenni nem akar, mert a kapitány (adjuk meg neki e címet legalább itt) emitt lakik. Hosszas rábeszélés és egyre növekvõ mennyiségû készpénz felajánlása után mégis vállalja a fuvart. Persze, a partig nem bír kijönni, a kocsik, mint jóllakott pingvinek a jégtáblára, fölcsúsznak-másznak a síkos rámpán. Másfél órán át hasítjuk az afrikai éjszakát, folyásiránnyal szemben, meg kell találnunk az utat a túloldalon. A kompon semmiféle világítás sincs. Méretes alkotmány, a Nigeren nemigen járnak nagy hajók. Ha valami kósza csónak kerülne utunkba, beledöngölnénk a folyó iszapjába. Közben Francis kis cipókat osztogat, mégse vesszünk éhen. (A sülemény liszttakarékos eljárással készült, homokkal dúsítva.) Vezetõnk nagyfokú realitásérzékére utal, hogy délután még éjféli érkezést prognosztizált, szállást is foglalt telefonon, Moptiba.
Aránylag tûrhetõ, ám erõsen bakhátas földúton, néptelen vidéken döcögünk. A második kocsiban ülök, egyszer csak iszonyú csattanás ráz föl melankóliámból. Gépész is van a fedélzeten, alámászik, majd rövidesen közli a diagnózist: a felfüggesztéssel van gond. Alig húsz perc alatt összedrótozzák. Odébb vizenyõs terepre érünk. Az elsõ autó átaraszol, mi persze nem mehetünk a nyomában, rögvest beragadnánk, alternatív utat választunk, így aztán ott ragadunk be, de – úgy tûnik – egy életre. A vezérkocsi is megáll, de nem jöhet kirángatni, örül, hogy átjutott. A kollégák visszacaplatnak, egyelõre lelki támogatást nyújtani. A gépész fölmászik a tetõre, ott van, mélyen a hátizsákok alatt, egy recés felszínû vaslemez, azt próbálja a kerék alá gyömöszölni. Sáros lesz szegény, mint varacskos disznó esõs évszak idején, motor bõg, mi toljuk, kudarc. Életemben elõször sajnálni kezdem, miért nem adtam fejem trópusi rovarászásra. A kocsi fénykévéjében ugyanis megjelenik Nyugat-Afrika csaknem teljes repülõrovar-populációja, de olyan sûrûségben, hogy alighanem meg is ettem párat lélegzetvétel közben. Közben Danieltõl én is kedvet kapok egy kis maláriázásra, elõbb hõemelkedést szuggerálok, utóbb halálos parazita ténykedését sejtem szervezetemben. Egyórás kínlódás után sikerül mozgásképessé tenni az autót. Nagyjából ekkorra kellett volna Moptiba érnünk.
Éjjel kettõ körül a sofõrök bejelentik, aludnának kicsinyég, s legott ledõlnek pokrócukra. Már világosodik, amikor magas homokkõfalakat látok: hiszen ez a Bandiagara-lépcsõ, Dogonföld, legalább idáig elvergõdtünk. Széles, ám sekély patakon kelünk át. A gépész megy elöl, hosszú bottal keresi az átjárót. Megtalálja.
Napkelte táján a muzulmánok imádkozni szoktak, sofõrjeink elõkeresik pokrócukat, betájolódnak Mekka felé… Elérjük a mûutat, keresnünk kell egy autógumi-felfúvó kisvállalkozót, kerekeink földútra lettek beállítva. Õ azonban nem tudja beindítani az autógumi-felfúvó gépet, keresnie kell egy autógumifelfúvógép-beindító szakembert. Miközben talál, s az illetõ munkához lát, étel után nézünk. Tegnap délután kettõ körül ettünk utoljára. Kis büfé az út mentén, kávét, csokoládét, omlettfélét árul. A társaság ekkorra már elérkezett tûrõképessége határához, de csak csendben lázong. Mit várjon az ember ezektõl? Angliában utoljára úgy 340 éve volt forradalom, az amerikaiak azt se tudják, mi az, hát persze, hogy nekem kell fellobbantanom az elégedetlenség lángját, s én verem ki a biztosítékot. (A Guerba elõzetes értesítõje kétségkívül közölte, erre az útra „rugalmas típusú utasokat” várnak, akiket az esetleges késések, kellemetlenségek nem akasztanak ki.) Mondom Francisnek, ez, mindent egybevéve, már túl van mindannyiunk rugalmasságának határán. Tudod, mi lesz otthon az elsõ dolgom? Mindent megírok a Guerbának és kártérítést kérek. (Ez majdnem pontosan így is történt, de elõtte természetesen letusoltam. Kaptam is választ, felelõsségüket el nem ismerték, de „jóindulatuk jeléül” felajánlották, hogy kedvezménnyel bármelyik afrikai útjukra elmehetek. Megtörtént. Lásd majd kb. jövõ ilyenkor ugyanitt, Marokkóról. Hogy miért nem mentem vissza Timbuktuba? Elõbb fognak kolbászból disznót klónozni, mint hogy ezt az utat még egyszer megtegyem.)
Ekkor megpillantunk egy a földön ülõ fiatalembert, lábszárán az egyik érbõl sugárban spriccel a vér, alatta már tócsában áll. Franciául rimánkodik, semmit se tehetünk érte, az omlett utáni vágyunk tüstént semmivé foszlik. Mire visszafordulok, rongyát visszatekerte a lábára, a vérzés elállt. És még mi panaszkodunk?!
Immár keményre fújt gumikkal vágtatnánk, de a kocsi abnormálisan rezonál. Idõvel a sofõr is észleli, megállunk, kienged némi levegõt. Megyünk két kilométert, durrdefekt a jobb elsõre. Az árokba fordulást elkerüljük, legfõképp azért, mert nincs árok. Csomagok a tetõrõl újfent le, kerékcsere. Mi jöhet még, istenem! Ha most a kréta és a harmadidõszak határán tömeges földi kihalást okozó meteorhoz hasonló kozmikus csapás közeledne bolygónkhoz, egészen biztosan valahol itt, a Bandiagara vidékén csapódna be.
Közeleg a dél, mire elérjük Moptit. Most kell elmondanom, miért olyan fontos Bamakóba igyekeznünk. E nap a túra vége, társaim többségének este indul haza a gépe. Én, a „rugalmas típus”, biztos, ami biztos, rátettem egy napot, de arra meg nem volt gép, így kettõ lett belõle. Mit fogok én Bamakóban két napig csinálni? Ebédnél, menteni a menthetetlent, Francis hozzám oldalog és közli, jó szállodában foglalt nekem szobát. És mennyibe kerül? Semmibe. Õ fizeti. Akkor jó.
Ide már elénk jött a mali partneriroda három kocsija, mégiscsak aránylag emberi körülmények között értünk be Bamakóba. Éppen iszonyú vihar tombolt, s míg társaimat búcsúztattam, úgy egy percre teljesen megszûnt az áramszolgáltatás a nemzetközi repülõterén. Van ilyen.
Szállodám tényleg jó. Annyira, hogy eltökélem, innen bizony két napig ki nem mozdulok. Úszómedence, tévé (nézhetek végre egy kis olimpiát), étterem, hoztam könyvet is, most Kurt Vonnegut Bajnokok reggelijét olvasom újra. Erõs kísértést éreztem, hogy ezt az egész sztorit Vonnegut stílusában tálaljam. Ámde Vonnegut leírhatta, hogy „Midland City a világmindenség seggluka”, én azonban – bár a vágy erõs – mégsem szólhatok ekképpen Bamakóról. Meg egyáltalán.
S hogy milyen a timbuktui tevehajcsárok dala? Hát én azt honnan tudjam!
| Természet Világa, | 132. évfolyam, 8. szám, 2001. augusztus
https://www.chemonet.hu/TermVil/ https://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/ |
Vissza a tartalomjegyzékhez