Gondolatok az ismeretterjesztésrõl

 

Dr. Falus András immunológus, a Semmelweis Egyetem Genetikai, Sejt- és Immunbiológiai Intézetének vezetõje, egyetemi tanár, akadémikus. Szakterülete elsõsorban a molekuláris sejtbiológia és az immunológia határterületének kutatása. Korai vizsgálatai során elsõként klónozott és szekvenált egérgént, és tanulmányozta a hisztamin és antihisztamin génexpresszióra gyakorolt hatását.

Tíz éve rendszeresen publikál a Természet Világa folyóiratban (a Természettudományi Közlönyben), az Élet és Tudományban, napilapok tudományrovataiban, mint a Népszabadság és a Magyar Nemzet. Írásaiban a laikusok, de a tudománnyal foglalkozó szakemberek számára is érthetõ és élvezhetõ módon közvetíti ismereteit, nézeteit, véleményét. Fontosnak tartja az értelmes szóváltást a molekuláris biológia legújabb eredményeirõl és kihívásairól.

Rendszeres beszélgetõpartner a Gordiusz, a Szonda, a Tudósklub címû rádiómûsorokban, valamint a Mélyvíz címû televízió-mûsorokban. Talán a legnagyobb sikert a Vince Kiadó gondozásában megjelent Adj király, katonát! címû könyvével aratta.
 
 

A tudományos kutatás különleges szépsége az a varázs, amelyben a kíváncsi kutató ember akkor találja magát (sõt megtalálja magát), ha valamely jelenség hátterének, okainak, mechanizmusának, kihatásainak megértésére irányuló vágya igazán hatalmába keríti. Nagyon jó kérdezni a természettõl (természettudományról beszélve), megtalálni a megfelelõ, reálisan feltehetõ (eséllyel megválaszolható) kérdést, a megközelítésnek az adott korban adott optimális eszközét, a válasz detektálásának, regisztrálásának módját, és ami a legizgalmasabb pillanat, az eredmény jelentését.

A tudományos kutatás ezen szellemi része tulajdonképpen magányos történet. Ha valaki a kérdés feltevésétõl a válasz értelmezéséig rendelkezik a szükséges szellemi és anyagi eszközökkel, akkor ez egy éltetõ magány, aktív szemlélése a teremtett világ csodáinak, akár makro-, akár mikroirányban bámészkodunk. Nemrég olvastam, hogy a világegyetem tömege mintegy 1080 g, leírni is döbbenetes, meg azt is, hogy egy sejt magjának DNS-ében található információ annyi kombinációt hordoz, hogy az úgy viszonylik a világ szuperszámítógépeinek összességéhez, mint a Föld tömege egy dióhoz. Ez is elképesztõ. És a nagy és a piciny között itt van az emberdimenzió, ki meri mondani, hogy sokat értenénk a pszichikum mindennapi rezdüléseibõl, legalábbis például természettudományos, mondjuk neurobiológiai szinten.

Tehát maga a kutatás, a megismerés bõven tartalmaz magányos elemeket.

A történet másik oldala az eredmény közlése. Itt most nem a tudmányos publikáció egyre szakosodottabb, egyre vájtfülûbb (néha vájtszemûbb) special reportjaira gondolok, az impaktfaktor-vadászat néha már-már addiktológiai szakemberért kiáltó mozzanataira. Nem is a szaklapok zsargonmondatairól, rövidítésdzsungelérõl, vagy akár egy szakkönyv lexikális adattengerérõl szeretnék beszélni.

Az eredmény valódi közlése más lapra tartozik. Ez már közösségben zajló folyamat. Milyen érdekesen gazdag a magyar nyelv, a közlés szóban ott van a köz, a közös, a közössé tétel. A közzétételnek van olyan területe, amire oly sokszor nem jut idõnk és fõleg motivációnk (eufemisztikus többes szám, legyen: motivációm); embertársaim bevonására, abba, hogy mitõl is vagyok boldog vagy boldogtalan, sikeres vagy kudarcokkal teli a tudományomban. Nekem, a biológusnak (de beszélhetünk bármely szaktudományról) valahol kikerülhetetlen igényemmé kell váljon, hogy kedvenc szakmai szülötteimet megismerjék kortársaim, például a mérnök, a villamosvezetõ, a jogász és a cukrász. Ez bizonyára egy formája az exhibicionizmusnak, de sebaj. Micsoda öröm az, amit nem tudok mással megosztani. Ahhoz azonban, hogy az üzenet eljusson az elõbb felsorolt embertársaimhoz, a tudományos munkát le kell fordítani egy befogadhatóbb nyelvre, amin keresztül az érthetõvé, ne adj’ Isten! (illetve adja csak!) élvezhetõvé válik mások számára.

Az elsõ dolog megértetni, mitõl érdekel engem ez az egész kérdés, mire lenne jó, ha megoldanánk egy rejtélyt a sok közül. Ehelyütt nem baj, ha érzékeltetem, milyen döbbenetesen keveset tudunk, és ehhez képest valahogy milyen nagyképûek, fontoskodóak vagyunk. Kicsi biztatás ugyan, de talán igaz, hogy a keveset tudás nemcsak a végességünkbõl, hanem a megismerendõ világ végtelenségébõl (és hívõ ember számára a Teremtõ idõn és téren felül álló végtelenségébõl) is adódik. Az sem baj, ha átadok valamit a motivációs rendszerembõl, legalább megsejtetek valamit a hajtóerõbõl, amiért a titok, pont ez, és pont most.

A második, mit csináltak mások eddig, régen és máshol, a kutatás idõben és térben széthúzódó világában. Hogyan építettek egymásra, mit számít az információcsere, ma ez hogyan mûködik. (Egyesek itt megállnak az internetes világ hömpölygõ áradatának kiábrándító felfoghatatlanságánál, ez óriási csapda manapság.)

Harmadszor, hogy nagy vonalakban, lényegében hogyan végeztem a kísérletet, hol tart ma a módszerek, a modellrendszerek, az eszközök világa, miért tudok mélyebben és alaposabban tudakozódni, mint kutató elõdeim.

A következõ, hogy végsõ soron mit is találtam, mik a tények, és fõleg mi az új, az említésre érdemesen új azokban.

Végül, de nem utolsósorban mindez a tudományos eredmény mit jelent a tudásunk és egyáltalán életünk (például egészség, betegség, bioszféra) számára, mi benne a meglepõ, mi az, ami igazolta az eddigi elméleteket. Még izgalmasabb, ami nem illik bele a képbe, ami nem várt, a mai mindenható varázsszó közlemények elfogadásánál: az „unexpected”.

Mindezek a lépések közölhetõk, megoszthatók, nagyképûbben: közkinccsé tehetõk akkor, de csakis akkor, ha legalább három dolog egyszerre teljesül.

1. Igazat mondunk;

2. (köz)érthetõen fejezzük ki magunkat;

3. érdekesen, vonzóan mondjuk el mindezt.Igazmondás

Most már tudom, hogy az emberi igazságok, még a tudományos igazságok is (talán a mûvészi igazságok a legkevésbé, de ebbe nem merek belemenni) rendkívül relatívak. A viszonylagosság nem jelenti azt a nihilista banalitást, hogy minden, és annak az ellenkezõje igaz, hiszen a mai kor technikájának mérõrendszerei által biztosított, reprodukálható valóságleírásról van szó. Tudnunk kell azonban, hogy a tudomány módszerei, hibahatárai, objektivitáskritériumai változnak és nagyon kevés az axiomatikus örök igazság. Másrészrõl a vaskalapos fundamentalizmus, a dogmatizálás merevítésével a valóban alapvetõ, igaz tételek is kompromittálódhatnak. Tehát a józan, mértéktartó, mások által is megismételhetõen igazolható és lényegesnek tartott igazságot kell közzétenni, ami mindig, a legjobb esetben is közelítést jelent.
 
 

Érthetõség

Mindenki, kivéve a nagyon-nagyon ritka polihisztorokat, az élet területeinek 99,99%-ban teljesen, vagy lényegében laikus. Fejezd ki a tudományos igazságot úgy, ahogy azt te (mint laikus érdeklõdõ) szeretnéd hallani egy tõled messze álló terület képviselõjétõl. Ne démonizáljunk és ne bagatellizáljunk, higgyünk már el embertársainkról legalább annyi értelmet és érdeklõdést, mint ami bennünk van. Az érthetetlen (ráadásul rengeteg idegen szót használó) szöveg fárasztó és lekezelõ megnyilvánulás. Aki így beszél a tudományáról, az nemcsak lenézi a hallgatót egy „aki bújt, aki nem” közönnyel, hanem nem is igazán szereti a saját tudományát, mert nem akarja, nem érdekli, hogy mások is megértsék az õ dolgát tudományos munkájában. Mindig dühített, ha valaki azt mondta egy elõadás után, csodálatos volt, amit mondtál, biztos nagyon okos, mert egy kukkot sem értettem belõle. Ignotus ezt megtehette, amikor Ady Fekete zongorájáról írt; a tudománnyal foglalkozónak erre egyszerûen nincs joga. Néha az a gyanúm, aki nem tud érthetõen elmondani egy tudományos problémát, nem is érti igazán, mirõl van szó.
 
 

Élvezetes stílus

Nem kell gyomorbeteg stílusban, szárazan és érdektelenül beszélni. Nyugodtan használjunk példákat, merjünk hasonló eseteket, helyzeteket megértetõ mindennapi kifejezéseket alkalmazni, akár anekdotázni és találós kérdéseket, váratlan hasonlatokat beleszõni. Ne legyünk terjengõsek, nem kell minden részletet elmondani; súlyozzunk a mondandóban. Nem baj, ha meglepjük a hallgatót (vagy akár a riportert) egy-egy váratlan nyelvi fordulattal. Próbáljunk lényegre törõen és röviden beszélni. Hangunk, szavaink, beszédünk legyen olyan, mint amikor hétköznapi témákról csevegünk. Merjünk könnyedek lenni, ez nem nyegleség, de annak sugallása, hogy nem éteri magasságban, hanem a mindennapok világában, a hallgató számára is felfogható magasságában végzi a tudományos munkát a kutató, aki – bármily meglepõ is – normális és a legtöbb tekintetben átlagos ember.

A száraz, nagyképû, „lila” érthetetlenség kitûnõ partnert talál a bombasztikus, mindenre megoldást adó kóklerségben. Ezek szerintem feltételezik (titokban szeretik is) egymást.

Legyünk normálisak, egyszerûek a tudományos ismeretek terjesztésében, de sose felejtsük el, tudjunk róla (beszélõ és hallgató egyaránt), hogy csak a nagy, hosszan tartó munkával kiérdemelt szerénység teszi lehetõvé igazán az egyszerû, igaz és felfogható ismeretterjesztést.

Meg kell értenünk, hogy akkor vesszük igazán komolyan a tudományunkat, ha bevonunk másokat is, legalábbis az ismeretek átadása szintjén. Végül a legfontosabb: nem lehet a tudományos ismeretek értelmes, emberközeli terjesztését felnõttkorban kezdeni. Mindennek az alapja az iskolai oktatás és nevelés, ami e sorok írója szerint a legfontosabb társadalmi tevékenység.
 
 

Falus András
Természet Világa, 132. évfolyam, 10. szám, 2001. október
https://www.chemonet.hu/TermVil/
https://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/

Vissza a tartalomjegyzékhez