Aki benne van a díjamban


 
Herczeg János és Vekerdi László
Herczeg János (1934) az Élet és Tudomány fõszerkesztõje kapta 2001-ben a Tudományos Újságírók Klubjának Enciklopédia Díját. Herczeg János a szakma mûhelyalkotó egyénisége. Megálmodta és megteremtette a Magyar Rádió Gordiusz Mûhelyének mûsorstruktúráját és módszereit. Az Élet és Tudományban évtizedek kemény szakmai munkájával országosan ismertté tette a Gondolkodás iskolája címû feladatmegoldó versenyt. E rovat alapján Bizám Györggyel közösen megírt könyvei: Logar Miska feladatai, Játék és logika 85 feladatban és a Sokszínû logika.

Rádiós pályája csúcspontját jelenti a Vekerdi Lászlóval indított a Véges végtelen tudomány- és kultúrtörténeti sorozata. Ilyen mûsorokért érdemes még ma is bekapcsolni a rádiót, hallgatni a Bartók adót. E csodálatos mûsorfolyam elsõ részébõl született meg a Vekerdi Lászlóval közösen írt könyve, A véges végtelen.

Kitüntetései: Beke Manó-díj, Hevesi Endre-díj (1990), Prométheusz-érem (1994), Táncsics Mihály-díj (1994), Akadémiai Újságírói Díj (1996), Honoris causa Jedlik Ányos-díj (2000).
 
 

Az Enciklopédia Díjat ismeretterjesztõ újságírói munkáért adják, esetemben a fölterjesztés a Vekerdi Lászlóval készített, A véges végtelen címû kultúrtörténeti rádiós esszériportokra alapult. Talán lesz, akit érdekel, ha elmesélem, hogyan keletkezett ez a sorozat. Pontosan emlékszem rá, hiszen életpályám egyik meghatározó része lett ez a mûsorfolyam, s az ember a nagy útelágazásokat számon tartja.

Kezdõ rádiós (és haladó, ám pályaelhagyó tanár) voltam, amikor – amolyan tanulómunkára – beosztottak társszerkesztõnek egy diákoknak készülõ kultúrtörténeti mûsorba. Messzirõl messzire volt a címe. A tanév végén (az Iskolarádió munkatársai voltunk) nyilvános vetélkedõvel zártuk a sorozatot. A zsûri egyik tagja egy különös, vékony alkatú, magas homlokú, boglyahajú ember volt, élénk mozdulatainál, gesztusainál csak az eszejárása volt gyorsabb. Míg a többi bíráló a közismert sablonokat méltányolta a versenyzõk feleleteiben, Vekerdi László – mert persze róla van szó – mindig valami meglepõt fûzött azokhoz, valami meghökkentõen újat vagy különöset, amire mindenki felkapta a fejét. Hátára vette a mûsort, és kis köröket repült vele... Akkor ismertem meg.

Húsz év távolából persze nem tudom a részleteket felidézni, de arra emlékszem, hogy leginkább a könnyedsége kápráztatott el. Ahogy a gyerekek félszavaiból kiindulva megmutatta, hogy hiszen épp azt mondják, vagy legalábbis arra céloznak, ami pont most foglalkoztatja a világnak ezt vagy azt a nagy kultúrtörténészét. Mindenki nyertesként távozott, mert egy óra alatt jó néhány olyan dolgot ismert meg – mint saját gondolatainak logikus következményét – amirõl addig fogalma sem volt. És, gondolom, aligha tudták volna meg valamikor is azokat az ugyan ötletszerûen elõvarázsolt, de messzire mutató érdekességeket, ha jó sorsuk össze nem hozza õket arra a néhány percre Vekerdi Lászlóval.

Mint rádióssá lett pedagógusnak, világos volt számomra, hogy ezt az élményteremtõ képességet ki kell aknázni. Találkozót kértem tõle, s õ be is jött a rádióba. A Pollák-büfé sarokasztalához ültünk. Nehezen indult: nem kér kávét, nem bírja a gyomra, kólát nem iszik, mert kiütést kap tõle... Aztán elõadtam két kitûnõ mûsorötletemet, válasszon, melyikben venne szívesebben részt. Már elfelejtettem, hogy mik voltak, mert egyetlen mozdulattal lesöpörte õket (laposak, hülyeségek, primitívek... Laci nem túl udvarias ember). Ez volt az elsõ kritikus pont, úgy festett a dolog, hogy nem jön létre üzlet. Még egy bágyadt próbálkozásként felvetettem, hogy csinálhatnánk valami olyat, mint a Messzirõl messzire volt. A záróvetélkedõn sok érdekeset mondott, ami nincs benne a tananyagban, sõt a köztudatban sem. Merõben új kutatások, új teóriák... Hívhatnánk középiskolásokat, érettségire készülõket... Elkezdhetnénk elölrõl, az õsembertõl..., nem vetélkednénk, hanem beszélgetnénk, ... és nem kell sietni, diszkutáljuk, hogyan történt vagy történhetett egy-egy lépés az emberi civilizáció, a kultúra, a tudomány kialakulásában... Nem sok meggyõzõdéssel adtam elõ a dolgot, hiszen ebben aztán semmi blikkfang nem volt. Inkább csak az igyekezet látszatát akartam kelteni. Ha már egyszer befáradt ide, ne érezze, hogy csak úgy ugráltatjuk, legyen még egy jó legorombítási lehetõsége. Igencsak meg lepett, amikor erre rábólintott.

Hamarosan írt is egy szinopszist. Az is kis reveláció volt számomra – valahol talán meg is van dossziéhalmaim alján –, egyetlen oldalon olyan frappánsan fogalmazta meg, hogy mi volt Európa szerepe a mai gondolkodásunk kialakulásában, hogy a késõbb divatba jött európaiság alapdokumentuma lehetne. Ez persze bizonyára túlzás, de tény, hogy mi ezt a mûsorsorozatot 1982-ben azzal a szándékkal kezdtük, hogy kiderüljön, miként gyûlt össze évezredek alatt az ókori világban mindaz, ami ahhoz kellett, hogy a sokféleségében is egységes görög poliszbirodalomban kipattanjon – mint Pallasz Athéné, azonnal teljes fegyverzetben – az a máig érvényes, kielégíthetetlen kíváncsiságú, mindig kételyeket támasztó és lankadatlanul bizonyítékokat keresõ gondolkodás, ami az európai mûveltséget minden másiknál életképesebbé, termékenyebbé tette. A létrejött mûsorok címei beszédes útjelzõk: Kavicsösvény – Lasceaux öröksége – Vadakat terelõ juhászok – Káinok útjain – A városok peremén – Folyóistenek adományai és zsarnoksága – Milliók egy miatt – Az írás hatalma – Hatványoznak, gyököznek, ám kivonnak – Égi és földi idõk – Istenek, halottak, csillagok – A kerék világa – A fémek titkai – Tudom már a vas születtét – Paloták árnyékában – Akhilleusz pajzsa alatt – Szirénekkel teljes messzeségek – Magamtól tudom, mi a jó – Két út is áll énelõttem – Ideális betetõzései a világnak.

Ezzel a húsz mûsorral 1986 nyarára úgy tûnt, befejezzük. Laci azt mondta, kész, Platónnal a gondolkodás feljutott az absztrakció csúcsára, innen már minden levezethetõ. A hellenizmus hullámvölgy... egyébként sem illik a sorozatot akármeddig nyújtani. Ha már az a sorozatcíme, hogy A véges végtelen, akkor eddig a végtelen volt, és most lesz véges.

Apropó cím! A Messzirõl messzire kitûnõ lett volna, csak hát az már foglalt volt. Valamikor a mûsor elõkészítõ munkálatai idején hívta fel a figyelmemet Pataki János arra, hogy Thomas Mann híres sorai: „Mélységes mély a múltnak kútja, vagy talán feneketlennek kellene mondani...” lényegében a végtelen matematikai definícióját írják körül. Fõként ahogy a továbbiakban fejtegeti a minden horizontot elérve elénk tûnõ újabb horizontokat. Véges fogalmakat használunk (nem is tehetünk mást): számokat, távolságokat, korlátokat, és ezekkel fogalmazunk meg egy, az övékétõl (és a mienktõl) eltérõ tulajdonságot. Thomas Mann több oldalon boncolgatja ezt a gondolati vívmányt, József Attila két sorral utal rá: „...az elme tudomásul veszi a véges végtelent.” Irodalom, filozófia, tudomány és történelem milyen szépen olvad egybe! Ennél jobb sorozatcímet nem is találhattunk volna. Persze a költõi rövidet: A véges végtelent – magyar emberben ez mélyre ható rezonanciát kelt –, a prózabeli, a „Mélységes mély...” eleinte mottóként hangzott el a mûsorok elején, aztán késõbb elhagytuk.

Visszatérve (vagy elõreugorva) 1986 nyarára: ez volt a második kritikus pont, Vekerdi lezártnak tekintette a sorozatot. A rádió azonban szerencsére nem. Talán akkor mondta fõnököm, Horváth Ida (mert valamikor mondta), hogy minden mûsor, amit Vekerdi Lászlóval meg tudsz csinálni, nyereség. És a következõ tanévre betették a négyhetes forgóba.

Némi küzdelem kezdõdött Lacival. Jó, folytathatjuk – egyezett bele –, de akkor gyorsan ugorjunk át a középkori katedrálisokra, egyetemekre. Azok tényleg valami újat tettek hozzá az európaisághoz. (Ismétlem, a cél mindig ez volt, pedig nem láttuk a közelgõ jövõt.) Arkhimédészt azért ne hagyjuk ki ... az arabokat sem lehet, újabban több arab származású kitûnõ tudománytörténész publikál a franciák közt... Apollóniosz és a kúpszeletek, igen arról azért kell beszélni, ezeknek a szövegeknek a sorsa amúgy is kalandos, ahogyan eljutottak Regiomontanushoz... Arisztotelész, õt aztán tényleg ugorjuk át, semmi újat nem hozott, csak egy olvasó volt...

Aztán megszületett a folytatás elsõ adása: Egy olvasó Athénbe érkezik, majd az Alexandrosz nevelõje és további hat Arisztotelészrõl, koráról, elõzményeirõl, hatásáról... Aztán jött az Adjatok egy feladatot, és megmozdítom a világot, a Megérteni a Földnek viszonyát az Egekhez, egyfelõl, másfelõl Az elemeket rendjük elhagyására kényszerítjük, és így tovább. A véges végtelen fölvette máig érvényben levõ ritmusát, munkamódszerét. A Vekerdi fejében lévõ hatalmas méretû „adatbázis” (amit Németh László is méltányolt) a mûsor céljára bõségesen elég lett volna, de így, hogy a munka folyamatossá vált, elkezdte annak célja szerint is bõvíteni. Le-lecsapott egy-egy új, a világban feltûnést keltõ (nálunk gyakran máig sem kiadott) munkára, hozta nemzetközi konferenciák közleményeit, friss tudományos publikációkat és gyakorta esszéket, regény- és drámarészleteket, verseket. És ami a fõ erõssége, kivételes képessége, ahogyan ezt mobilizálja. Korlátokat és sablonokat nem ismerõ „keresõprogram” dolgozik benne. Az én feladatom az, hogy rábírjam ennek improvizatív mûködtetésére. Ha sikerül kérdéseimmel, véleményeimmel kizökkentenem az eltervezett kerékvágásból (Laci minden felvételre gondosan készül), válaszok, érvek és cáfolatok, példák, párhuzamok tömegét varázsolja elõ a legkülönbözõbb idõsíkokról és mûveltségdimenziókból. Hogy aztán maga is megörüljön nekik, és ami egymáshoz illik, azonnal elkezdje összerakni. Sokakat idéz (régieket és legújabbakat), és gyakran nekik ajándékozza a felvétel közben született saját gondolatait is. (Ez a vágás közben jól észrevehetõ.) Bõkezûen teszi, egyrészt mert jut is, marad is, másrészt magát nem tekinti tudománytörténésznek, hanem könyvtárosnak.

Ez részben igaz, és semmiképp sem lebecsülendõ besorolás. Hogy Vekerdi László micsoda, nem könnyû megmondani, de talán nem is fontos. Az idén megkapott Széchenyi-díj barátai, tisztelõi számára örvendetesen, végre kiemelte különleges, nehezen kategorizálható személyiségét. Azt a bûnt sajnos már nem lehet jóvá tenni, hogy Magyarországon nem akadt egyetlen tudományegyetem sem, amely felkínált volna számára legalább egy félállást tudománytörténeti speciálkollégium tartására. Aligha lett volna gondjuk az órák látogatottságára, és a mai tanárok kicsit másként tanítanák a természettudományokat, a matematikát, de a történelmet sõt az irodalmat is. Némi pótlás lehetõségét kínálja fel az, hogy a A véges végtelen esszériportjai még ma is készülnek, és a Bartók adón négyhetes forgóban meghallgathatók (csütörtök, 19.05–19.35), magnóra vehetõk. Mára föltûnt a mûsor horizontján Galilei. Ulysse Aldrovandi nagy formátumú személyiségének az ismeretlenségbõl való kibontása után már õt (is) készíti elõ a Húzok Akadémiája új szellemiségének elemzése. A korábbi adások pedig – bennük Boetius és Avicenna, az ördöngös Gerbert püspök és Machiavelli, Kõmíves Kelemenek elõdei, az angyalok periodikus rendszere, a katedrálisok evolúciója, az üzletemberré váló kalmárok, a közjó kútjai, az államépítõ hivatal, a reálgéniusz elsõ megszólítása, a matematikai humanizmus... ezek már és még ott sorakoznak a rádió archívumában.

Sok mindent mesélhetnék ennek a mûsornak a húsz évérõl, amely úgy készült, hogy közben nagyo(ka)t fordult körülöttünk a világ kereke. Mi úgy érezzük, hogy vizsgált anyagunk belsõ logikája olyan Cardano-felfüggesztés számunkra, aminek minden irányban megõrzött mozgásszabadságával folyamatosan tartjuk a kezdetek óta kitûzött irányokat. A kultúrhistória azonban az önáltatások története is. Ha készült (nem is egy) film saját magának a forgatásáról, regény a saját megírásáról, talán egyszer érdekes lenne egy kultúrhistóriai tanulmány a saját ismeretterjesztõ munkájának genezisérõl is.

Herczeg János
Természet Világa, 132. évfolyam, 10. szám, 2001. október
https://www.chemonet.hu/TermVil/
https://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/

Vissza a tartalomjegyzékhez