HARGITTAI ISTVÁN
Út a Nobel-díjhoz

 
Ajánlás: Lars Ernster (Ernster László, 1920, Budapest–1998, Stockholm) emlékének ajánlom ezt az írást. Zsidó származása miatt Magyarországon nem tanulhatott. A vészkorszakban életét Raoul Wallenberg mentette meg. 1946-tól Svédországban élt, ahol az egyetem elvégzése után tudományos kutató lett és hosszú évekig a Stockholmi Egyetem biokémiai intézetének tanszékvezetõ professzora volt. Kutatásai elsõsorban a sejt bioenergetikájára irányultak. 1977-tõl 1988-ig tagja volt a kémiai Nobel-bizottságnak, késõbb, egy ideig, a Nobel Alapítvány Igazgató Tanácsának is tagja volt.


Gorcsev Iván még 21 éves sem volt, amikor elnyerte a fizikai Nobel-díjat. Így kezdõdik P. Howard (Rejtõ Jenõ) híres, 1940-ben megjelent ponyvaregénye, A tizennégy karátos autó. Rejtõ tudta, hogy olvasóiban kellõen mély benyomást fog kelteni a Nobel-díj. Az már mellékes, hogy Gorcsev Iván munka nélküli tengerész volt és a híres díjat makaó nevû kártyajátékon nyerte el egy idõs tudóstól, aki Stockholmból igyekezett hajóval hazafelé. Rejtõ könyvének megjelenése idején a Nobel-díj csak alig négy évtizedes múltra tekintett vissza. Az idén már az elsõ díjkiosztás századik évfordulójáról emlékezik meg a világ. A díj kihirdetése minden év októberében része az esti híradóknak és ugyancsak szerepel a hírekben a decemberi díjkiosztás is. A Nobel-díj az egyetlen tudományos kitüntetés, amely az egész világon nem tudományos körökben is ismert. Hatalmas tekintélye van és hihetetlen dicsfény övezi.
 

Az orvosi Nobel-díj érméje
(Ingmar Bergström gyûjteményébõl, ©The Nobel Foundation)

A díjat 5 kategóriában ítélik oda: ezek a fizika, kémia, fiziológia vagy orvostudomány, irodalom és béke. A Királyi Svéd Tudományos Akadémia ítéli oda a fizikai és a kémiai díjat, a Karolinska Intézet, amely orvostudományi kutató- és továbbképzõ intézet, a fiziológiai vagy orvostudományi díjat (röviden az orvosi díjat), a 18 svéd íróból álló Svéd Akadémia az irodalmi díjat és a norvég parlament által kijelölt bizottság a békedíjat. Alfred Nobel végrendelete idején, 1895-ben, Svédország és Norvégia a svéd király alatti monarchiában élt. A két ország közötti kapcsolat feszült volt, és a norvég részvétel a Nobel-díjban szálka volt a svéd nacionalisták szemében. Norvégia 1905-ben nyerte el függetlenséget, de részvétele a Nobel-díjban megmaradt. Az öt Nobel-díjhoz, amelyet 1901 óta osztanak ki, 1969 óta egy hatodik díj is csatlakozik, az úgynevezett közgazdasági Nobel-emlékdíj. Ennek az anyagi forrása a Svéd Bank, és a Királyi Svéd Tudományos Akadémia ítéli oda. Alapítását sokan bírálták és nagyon valószínûtlen, hogy valaha is újabb díjjal bõvítenék a Nobel-díjak számát.

A Nobel-díjjal nem jutalmazott területek közül különösen a matematika és a biológia hiánya feltûnõ. A biológia azonban jórészt megjelenik az orvosi Nobel-díjakban és kisebb részben a kémiai Nobel-díjakban. A matematikai Nobel-díj hiányára többféle magyarázat is napvilágot látott. Ezek közül a legnépszerûbb az, amely szerint egy matematikus elorozta annak a nõnek a szerelmét, aki iránt Nobel is érdeklõdött. Lehetséges, hogy egyszerûen csak arról volt szó, hogy a vegyészmérnök képzettségû és kiváló feltaláló Nobel nem ismerte fel a matematika jelentõségét az emberiség boldogulásában, vagy már nem várt újabb nagy matematikai felfedezéseket.

Nobel végrendeletében hangsúlyozta, hogy az általa alapított (és róla csak késõbb elnevezett) díj odaítélésében a legfontosabb szempont az emberiség szolgálata, legyen szó akár a fizikában, a kémiában, vagy az orvostudományban történt felfedezésrõl, akár pedig irodalmi alkotásról vagy békemozgalomról. Azt is hangsúlyozta, hogy a díj odaítélésénél ne legyenek tekintettel a jelöltek nemzetiségére. Ma elképzelhetetlen lenne, hogy a Nobel-díj ne legyen nemzetközi. A korabeli Svédországban azonban sok ellenzõje volt a díj nemzetközi jellegének. Maga a svéd király, II. Oszkár is tiltakozott ellene, különösen a békedíj ellen, és megpróbálta rávenni a Nobel-családot, hogy a végrendelet intézkedéseit úgy módosítsák, hogy a díjat csak svédeknek adhassák oda. Álljon itt egy részlet a király és Emanuel Nobel, a család képviselõje, Alfred Nobel unokaöccse közötti beszélgetésbõl:

II. Oszkár: Nagybátyja békefanatikusok és fõleg nõk befolyása alatt állt.

Emanuel: Felséged bizonyára egyetért Moltke tábornok véleményével, aki szerint „az örök béke csupán egy álom és nem is a legszebb álom.”

II. Oszkár: Ezt mondta volna, „csupán egy álom és nem is a legszebb álom?” (a király még kétszer megismételte ezt a kijelentést.)

[Nobel: The Man & His Prizes. Harmadik kiadás. Szerkesztette a Nobel Alapítvány és W. Odelberg. American Elsevier, New York, 1972, 65. oldal.]

Nobel szándékának ellenzõi a díj nemzetköziségét hazafiatlannak tartották és nem fogták fel, hogy a Nobel-díj micsoda elõnyöket jelent majd Svédország számára. Az sem érdekelte õket, hogy Nobel hatalmas vagyonát külföldön szerezte. Nobel gazdagsága fõleg robbanóanyagokból származott. Bár Nobel Olaszországban halt meg, halála elõtt Franciaországban lakott. Nobel halála után munkatársa, Ragnar Sohlman ügyesen átmenekítette Nobel vagyonát Franciaországból Svédországba. Bár Nobel nem Svédországban lakott, volt ott egy farmja, ahol lovakat is tartottak. Egy alig ismert korabeli francia törvény szerint az adófizetõ polgár hivatalos otthona az a hely, ahol a lovait tartja. Így sikerült Nobel vagyonát Svédországba vinni anélkül, hogy meg kellett volna fizetni az örökösödéssel járó súlyos francia adókat.

A Nobel család végül is tiszteletben tartotta Nobel végakaratát és néhány év alatt a díjak odaítélésére kijelölt intézményekkel együtt kidolgozták a Nobel-díj szabályait. II. Oszkár azonban továbbra is neheztelt Nobelre, és nem is vett részt az elsõ díjátadó ünnepségen. A díjakat a svéd trónörökös adta át. Az elsõ díjátadó ünnepség abban is különbözött a késõbbiektõl, hogy még a Nobel-díj érméi sem készültek el, csupán azok a kis másolatok, amelyeket a Nobel-díj-bizottságok tagjai kapnak, valamint a tudományos akadémia és a Karolinska Intézet tagjai, a szavazásban való részvételükért. 1902 óta a svéd király is részt vesz a díjkiosztón, ha valamilyen valóban súlyos akadály nem gátolja. A királyi család aktív közremûködése a Nobel-díj intézményében a díj óriási tekintélyének egyik fõ forrása. Egyedülálló alkalom, amelyen, John Polanyi szavaival élve: „hercegek teszik tiszteletüket a molekuláknak.” [Idézet J. Polanyinak a stockholmi városházán 1986. december 10-én elmondott beszédébõl, Chem. Intell. 1996, 2(4), 13. oldal.]

Az 1978. évi díjátadó ünnepségen:
Szilvia királyné és mögötte a jobbján Lars Ernster,
a kémiai Nobel-bizottság képviseletében
(Lars és Edit Ernster gyûjteményébõl)

A Nobel-díj tekintélye elsõsorban abból származik, hogy hosszú évtizedek során kiállta a tudományos világ szigorú kritikáját. A Nobel-díjat odaítélõ szervezeteket szinte a világ tudományos zsûrijének is tekinthetjük. A Nobel-díj tekintélyében a díj összege sem elhanyagolható. Vásárlóerõben kifejezve mai összege mintegy másfélszerese annak, ami az indulás idején volt. A legtöbb országban a díj adómentes; az Egyesült Államokban viszont nem, ami azért is fontos kivétel, mivel a legtöbb díj oda kerül. A Nobel Alapítvány befektetéseinek sikerességétõl függõen összege az idõk során sokat változott. Álljon itt néhány példa, svéd koronában kifejezve:

1901
1910
1920
1950
1960		 150 800
140 700
134 100
164 300
 226 000		 1970
1980
1990
1995
2000		    400 000
   880 000
4 000 000
7 200 000
 9 000 000

Jelenleg tehát mintegy 300 millió forint egy Nobel-díj értéke. Ez azt jelenti, hogy az öt Nobel-díj teljes összege ennek ötszöröse. Nagyjából ugyanekkora összeget fordítanak a svédek a díjazottak kiválasztására. Ez is mutatja, hogy milyen komolyan veszik a díjak odaítélését.

A Nobel-díj elsõ száz évében a fizikai Nobel-díjasok száma 162 volt, a kémiaiaké 135, az orvosiaké 172, az irodalmiaké 97, a békedíjasoké 107. Eddig 46-an kaptak közgazdasági Nobel-díjat. Nobel végrendelete egy oldalon, tömören, nagyszerû keretet teremtett a díj intézménye számára, de a gyakorlati végrehajtást részletes királyi rendelet szabályozza. Ezt az elmúlt száz év során többször is, legutóbb 1995-ben, módosították. Ennek néhány fontos részletét említem meg a továbbiakban.

A végrendelet szerint az elõzõ évben történt felfedezéseket kell díjazni, de a gyakorlatban úgy alakult, hogy korábbi, akár több évtizedes felfedezést is figyelembe lehet venni, ha a jelentõsége csak a legutóbbi idõben vált nyilvánvalóvá. A legtöbb vitát az a rendelkezés okozza, amely szerint legfeljebb három személy között lehet megosztani egy díjat. Az egyik lehetõség az, hogy a díjat két részre osztják és a két rész egymástól független két felfedezést jutalmaz. Ezt elég ritkán alkalmazzák. Gyakoribb, hogy ugyanazért a felfedezésért adják ki a díjat, megosztva két vagy három személynek. Azt, hogy személy és kollektíva egyaránt részesüljön a díjból, még csak a békedíj odaítélésénél alkalmazták. (A továbbiakban csak a tudományos díjakkal foglalkozom.)

Gyakorlati szempontból fontos kikötés, hogy a díj odaítélésénél csak olyan személyek jöhetnek számításba, akikre írásos jelölés érkezik erre jogosult személyektõl a tárgyév január 31-éig. Kik jogosultak a jelölésre?

A fizikai és a kémiai díj esetében a Királyi Svéd Tudományos Akadémia tagjai, a fizikai és a kémiai Nobel-bizottság tagjai, a korábbi fizikai és kémiai díjazottak, a svéd, dán, finn, izlandi és norvég egyetemek fizikát és kémiát oktató tanárai, évenként változóan kiválasztott néhány más országbeli egyetem fizikát és kémiát oktató tanárai, és további tudósok, akiket jelölésre felkérnek.

Az orvosi díj esetében a sor a Karolinska Intézet 50 választott professzorával kezdõdik, majd a Királyi Svéd Tudományos Akadémia orvosi osztályának tagjaival folytatódik, azután az elõzõ felsorolással analóg a jelölõk összetétele. A január 31-ei határidõ után a bizottságok elkezdik mûködésüket külsõ szakértõk bevonásával. Hosszú és részletes tanulmányok készülnek a szóba jövõ felfedezésekrõl, kutatókról, és a nyár elejére már körvonalazódnak az az évi kitüntetettek. Õsz elején az akadémia illetékes osztályai és a Karolinska Intézet 50 professzorának gyûlése megteszi ajánlását, de a végleges döntések október elején születnek meg. A döntés napján egyórás elõadásokon ismertetik a döntés hátterét, ezután következik a szavazás. A nyilvánosság a döntõ szavazás után, egyrészt sajtótájékoztató keretében, másrészt pedig, a mai idõkben, az interneten keresztül értesül a döntésrõl. A díjakat különbözõ napokon hirdetik ki. A fizikai és kémiai díj kihirdetésének napján manapság több mint egymillióan keresik fel a Nobel Alapítvány internetes honlapját.

Nobel idejében a tudomány mûvelése még gyakran a tehetõs amatõrök kedvtelése volt, ma már szinte iparrá változott és sok százezren foglalkoznak vele. Ehhez képest elenyészõ az a legfeljebb 9 díjazott évente, aki a három tudományterületen Nobel-díjas lehet. Ezzel együtt, mivel a tudományos felfedezés szerencse dolga is, sokkal több kutató gondol a Nobel-díj lehetõségére, mint az reális lenne. Valóban, elõfordul, hogy középszerû kutató jut a felfedezésre és nem ritka az ún. „egyfelfedezéses” kutató sem, aki szinte az ismeretlenségbõl tûnik fel és azután esetleg soha nem is hallunk felõle. A népszerû elképzeléssel ellentétben nem mindig a legnagyobb tudósok kapják meg a díjat és ez Nobel végakaratának megfelelõen van így. A díj ugyanis felfedezést, és nem tudományos nagyságot vagy életpályát hivatott kitüntetni.

A tudományos világ jó része kétkedéssel fogadta például Kary Mullis kémiai Nobel-díját 1993-ban. Mullis a polimeráz láncreakciót fedezte fel, amely egyszerû módszert adott a DNS-molekula másolására, és ezzel lehetõséget teremtett széles körû alkalmazásra a klinikai diagnosztizálástól a bûnüldözésig. Egy tekintélyes tévékommentátor szerint Mullis felfedezése több hasznot hajtott az emberiségnek, mint a legnagyobb profi sportolók, filmcsillagok, rockénekesek és tévékommentátorok együttvéve. Ugyanakkor Mullis tudományellenes kijelentéseirõl, drogfogyasztásáról és egyéb tekintélyromboló magatartásáról lett híres és nem valószínû, hogy még jelentõs eredményeket fog elérni a kutatásban. A két dolog nincs egymással ellentétben, mert a Nobel-díjat nagyszerû felfedezéséért és nem a viselkedéséért kapta.

Az 1993-as fizikai Nobel-díjat megosztva Russel Hulse és Joseph Taylor kapta a Princetoni Egyetemrõl. Felfedezésük a kettõs pulzár volt. Magát a felfedezést Hulse tette, aki akkor Taylor doktoránsa volt. Taylor a felfedezés óta is az asztrofizika egyik vezetõ egyénisége, míg Hulse a doktorátus megszerzése után plazmafizikus lett és nem alkotott kiemelkedõt új területén. Sokan megkérdõjelezték Hulse Nobel-díjának jogosságát, de ugyanúgy, mint Mullis esetében – mivel a Nobel-díj a felfedezést jutalmazza – a díj teljesen jogos volt.

A díjat odaítélõk azonban nem mindig jártak el ilyen következetességgel. 1974-ben a pulzár felfedezéséért Antony Hewish kapott fizikai Nobel-díjat, de nem részesült a díjban Jocelyn Bell, aki annak idején Hewish doktoránsaként magát a felfedezést tette. A kísérleteket Hewish tervezte meg, döntõ szerepe volt a berendezések megépítésében és a megfigyelések értelmezésében is. Ezzel együtt Bell kihagyása a Nobel-díjból azóta is az egyik legvitatottabb eset és sokan igazságtalannak tartják, hogy Bell nem lett díjazott. Amikor a kettõs pulzár Nobel-díjának átadására került sor, Jocelyn Bellt is meghívták az ünnepségre és ez alkalommal Anders Bárány, a fizikai Nobel-bizottság titkára, magánemberként, átadta Bellnek egyik saját kis Nobel-érméjét, mintegy szimbolikusan elismerve Bell érdemeit és azt, hogy 20 évvel korábban igazságtalanul nem részesült a Nobel-díjból.

Ha a Nobel-díjat a legnagyobb tudósoknak adnák életmûvükért, akkor Albert Einstein ilyen alapon kapta volna meg. Valójában díját elsõsorban a fotoelektromos hatás törvényének felfedezéséért kapta. Ebben az is szerepet játszott, hogy a XX. század elsõ évtizedeiben az elméleti fizika nem volt nagyon erõs Svédországban. A Nobel-díjak odaítélésében természetesen fontos szerepe van annak, hogy a svédek milyen tudományterületek mûvelésében tûnnek ki, hiszen nyilvánvalóan azokat tartják a legfontosabbnak. Vannak azonban esetek, amikor a Nobel-díjjal életmûvet jutalmaznak, még ha ezt így nem is fogalmazzák meg. Wigner Jenõ 1963-as fizikai Nobel-díja például ezen kivételes esetek közé tartozik. A díjat az atommag és az elemi részecskék elméletének kidolgozásában való részvételéért kapta, különös tekintettel alapvetõ szimmetriaelvek felfedezésére és alkalmazására. A fizika történetének egyik legnagyobb alakja, Ernest Rutherford, aki többek között felfedezte az atommagot, sose kapott fizikai Nobel-díjat. Amikor a legnagyobb fizikai felfedezései születtek, már kémiai Nobel-díjas volt és a fizikai Nobel-bizottság úgy ítélte meg, hogy Rutherford tekintélyén egy második díj mit sem változtatna.

Lars Ernster a Nobel-díjnál szóba jöhetõ kutatókat két csoportra osztotta, „fúró” és „ásó” típusúra. A fúró kutató egy témában dolgozik egész életében és olyan mélyre hatol, amilyen mélyre csak lehetséges és ezáltal van esélye a felfedezésre. Az ásó kutató közelebb marad a felszínhez, de témáról témára vált és akár több felfedezésre is esélye lehet. Ernster maga is hangsúlyozta, hogy osztályozása nagyon felületes, de ugyanakkor nagyon szemléletes is, és segít a tájékozódásban. Max Perutz például egész életét a hemoglobin-molekula szerkezetének és mûködésének egyre részletesebb megismerésére szentelte. Kezdeti eredményeire, szerencséjére, már elég korán felfigyeltek és 1962-ben Nobel-díjjal jutalmazták. Aaron Klug a biofizika, a molekuláris biológia és a biokémia legalább öt különbözõ területén alkotott egyedülállót, és õ is Nobel-díjat kapott. Azt nem tudjuk megállapítani, hogy Klug valamelyik felfedezéséért külön is kapott volna-e díjat a többi hiányában. Díjának indokolása olyan általános megfogalmazású, hogy ebbõl a szempontból nem ad sok támpontot.

Az, hogy egy Nobel-díjat legfeljebb három személy között lehet megosztani, több esetben is olyan negyedik személy kimaradásához vezetett, aki ugyanúgy megérdemelte volna, mint a többiek, esetleg még jobban is. Az is elõfordul azonban, hogy a Nobel-bizottság, kihasználva azt a lehetõséget, hogy hárman is megkaphatják a díjat, olyan személyt is bevesz a díjazottak kis csoportjába, aki nem igazán volt részese a felfedezésnek és inkább egyéb meggondolások alapján érdemel elismerést.

Salvador Moncada nem volt az 1998-as orvosi Nobel-díjasok között, és esete jó példa az említett „negyedik személyre.” Ezt a Nobel-díjat a nitrogén-oxiddal kapcsolatos felfedezésekért adták, annak megállapításáért, hogy az NO-molekula jelátvivõ szerepet játszik a szív- és érrendszerben. A felfedezést a Viagra bevezetése különösen ismertté tette. Mindhárom díjazott amerikai volt, akik három különbözõ kutatóhelyen egymástól függetlenül dolgoztak. Köztük volt Robert Furchgott, aki az eredeti felfedezést tette a hatóanyag létezésérõl és hatásáról, de azonosítania ezt az anyagot sem neki, sem másnak sokáig nem sikerült. Moncada volt az elsõ, aki felismerte és közzétette, hogy a hosszú évek óta keresett titokzatos anyag a nitrogén-oxid. Moncadának ez már a második olyan esete volt, amikor közel került a Nobel-díjhoz. 1982-ben az orvosi Nobel-díjat a prosztaglandinok kutatásáért két svéd és egy brit tudós kapta. Moncada a brit John Vane legközelebbi munkatársa volt és döntõ szerepet játszott annak felfedezéseiben. Akkor azonban nem váltott ki különösebb visszhangot az, hogy kihagyták, mert a díjazottakat mindenki egyértelmûen érdemesnek tartotta a díjra. 1998-ban más volt a helyzet, mert ekkor Moncadára már semmiképpen sem lehetett azt mondani, hogy valaki mellett másodhegedûs és az elismerten úttörõ Robert Furchgott maga is úgy nyilatkozott, hogy ha rajta múlott volna, akkor Moncada a három díjazott között lett volna. Azt nem volt hajlandó elárulni, hogy ki helyett kellett volna Moncadának díjazottnak lennie.

Az említett „harmadik személyre” jó példa az 1988-as kémiai Nobel-díj, amelyet a fotoszintézis reakcióközpontjának szerkezetfelderítéséért adták. A kutatásban a döntõ lépés egy membránfehérje kristályosítása volt. Egyébként is a kristályosítást tartják a fehérjekrisztallográfia legnehezebb lépésének. A membránfehérjék esetében ez különösen igaz volt, mert Hartmut Michel elõtt ez maradéktalanul senkinek sem sikerült. Ezután a szerkezet felderítése, bár ez volt az addig meghatározott legnagyobb szerkezet, már szinte rutinfeladatnak számított, amit Johann Deisenhofer végzett el nagyszerûen. Michel egyedül is megkaphatta volna a Nobel-díjat, de a legszigorúbb kritikusok sem kifogasolhatták Deisenhofer részvételét a díjban. Volt azonban egy harmadik díjazott is, Robert Huber, Deisenhofer munkahelyi fõnöke, a világ egyik legeredményesebb fehérjekrisztallográfusa. Huber díjazása összhangban volt a Nobel-díj hagyományaival, amelyek szerint a munkahelyi vezetõket elõnyben részesítették és a közvetlen felfedezõk néha háttérbe szorultak. Huber érdemei megkérdõjelezhetetlenek abban, hogy egy nagyszerû kutatóhelyet hozott létre a München melletti Martinsriedben egy Max Planck Intézet keretében. A közvetlen felfedezésben azonban nem vett részt. Ahogyan Huber Nobel-díjas lett, ugyanúgy Dieter Oesterhelt is Nobel-díjas lehetett volna, aki Michel munkahelyi fõnöke volt. Huber és Oesterhelt között volt egy különbség; Oesterhelt kifejezetten azt akarta, hogy fiatal munkatársának önálló teljesítménye legyen a membránfehérje kristályosítása és a vonatkozó dolgozatokban ezért nem szerepelt társszerzõként. Huber viszont úgy döntött, hogy társszerzõje lesz a munkáról beszámoló cikkeknek. Ennek döntõ szerepe volt, mert a Nobel-díjhoz vezetõ munkák értékelésénél elsõsorban a nyomtatásban megjelent eredményeket veszik figyelembe.

Az elmúlt néhány évben több, mint 70 Nobel-díjassal beszélgettem pályájáról és munkásságáról. Természetesen nincs értelme olyan általánosításnak, amely minden Nobel-díjasra egyaránt jellemzõ lehet. Vannak azonban bizonyos jellegzetes vonások, amelyek sokukra illenek. A legutóbbi évek díjazottai közül sokan az 1930-as, 40-es években még gyerekek voltak. Ez az Egyesült Államokban a gazdasági válság idõszaka volt, Németországban és Európa több más országában pedig a zsidóüldözésé. Nagyon nehéz arra válaszolni, hogy a nehézségek egyes pályákat mennyire akadályoztak, vagy éppen mennyire ösztönöztek nagyobb teljesítményre. Ma Európában, Észak-Amerikában és Japánban kedvezõek a körülmények a tehetség kibontakoztatására, de vajon hány ázsiai, afrikai és latin-amerikai tehetségnek nincs meg a lehetõsége a kibontakozásra? Természetesen az értelmiségi szülõk gyermekeinek kisebb nehézséget jelent tudományos pályára lépni, mint másoknak és vannak családi hagyományok is, amelyek eleve a tudományos pályára ösztönöznek. Jellemzõ azonban a nehézségek leküzdése a gyermekkorban a mai Nobel-díjasok között. Ugyancsak jellemzõ a keletrõl nyugatra történõ migráció. A befogadó országok, elsõsorban az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság a XX. század második és harmadik harmadában nemcsak jobb gazdasági körülményeivel kedvezett a tudományos kutatásoknak, hanem szabad légkörével is. A frissen érkezõ bevándorlók számára a beilleszkedés és a felemelkedés legbiztosabb módja a tanulás volt és marad.

Érdekes az a kérdés, hogy a leendõ Nobel-díjast eredetileg mi vonzotta a tudományhoz? A legfontosabb egy könyv, kémiai kísérletezõ játék, egy tanár vagy az otthoni környezeti hatás volt. A könyvek közül Paul de Kruif Mikrobavadászok címû, elõször 1926-ban megjelent mûve emelkedik ki. Lehet, hogy a következõ évek Nobel-díjasai majd a számítógépet, vagy az internetet fogják döntõ hatásként emlegetni. A tanárok közt középiskolai oktatók szerepelnek leginkább döntõ hatásként. A Nobel-díj centenáriumára Svédországban kiállítást rendeztek, amelynek fõ témájául az alkotókészséget választották. Ezen részletesen foglalkoztak a XIX–XX. század fordulójának magyar középiskolájával, mint az alkotókészség kialakításának fontos forrásával. Több Nobel-díjasnál is lényeges szempontként szerepelt a tekintélytisztelet megdöntése már fiatalkorban. A dogmák megkérdõjelezése sok esetben segítette elõ korszakváltó tudományos felfedezések megszületését.

 James Black orvosi Nobel-díjas,
többek között a béta-blokkoló gyógyszerek megalkotója
(A szerzõ felvétele)

Nobel-díj kaliberû tudósok kifejlõdésében két döntõ tényezõ az elsõ kutatómûhely és a tudományos vezetõ személye. Érdemes tanulmányozni a sikeres példákat. James Watson, a kettõs csavar társfelfedezõje, a tekintélytisztelet lerombolását tartja pályakezdése legfontosabb tanulságának. Megtanulta, hogy ha valaki marhaságot mond, az marhaság, akárki mondta is. Jobb megbántani valakit, mint elfogadni az értelmetlenséget. Negatív példából is tanulhatunk: a béta-blokkolót és más fontos gyógyszereket felfedezõ James Black pályája elején Szingapúrban dolgozott, ahol az orvosi egyetem akkor nagyon elmaradott volt. Blacknek nem volt lehetõsége arra, hogy kísérleteit tapasztalt kollégákkal megbeszélhesse, így csak önmagában értékelhette, néha nagyszerûnek és néha értelmetlennek, saját eredményeit. Ez természetesen nem vitte elõre a munkáját. Az értelmes és kritizáló környezet hiánya döbbentette rá, hogy az ilyen környezet mennyire fontos, amikor az ember új utakon jár.

A brit Orvosi Kutatási Tanács Molekuláris Biológiai Laboratóriuma az ideális környezet nagyszerû példája. Ma ebben a laboratóriumban négyszázan dolgoznak, de az indulásnál, 1947-ben csak ketten kezdtek. Eddig 9 Nobel-díjasuk volt, de nem ez a sikerük egyetlen mércéje. Ami a modern fizikában Niels Bohr koppenhágai mûhelye volt az 1920-as, 30-as években, az a század utolsó évtizedeinek molekuláris biológiájában valószínûleg ez a cambridge-i laboratórium volt. Sokak szerint Cambridge-ben a teázó a könyvtárral azonos fontosságú része a kutatómunkának. A brit társadalom nem igazán a kötetlenségérõl híres, de a tudomány ebben a demokratizálódás élén járt. Ebben a cambridge-i laboratóriumban vezették be elõször Nagy-Britanniában azt, hogy a tekintélyes kutatók és a laboránsok, a titkárnõk és az igazgatóság tagjai is mind ugyanabban a büfében teáztak. Ezt az újságok is megírták 1961–62-ben, és a hatása az volt, hogy a legkülönbözõbb szakterületû és érdeklõdésû emberek kerültek egy asztalhoz és a beszélgetések igen gyümölcsözõek voltak. Mindez azzal az elõnnyel is járt, hogy mindenki egynek érezte magát a laboratórium céljainak elérésében.

Érdekes, de nem meglepõ, hogy sok késõbbi Nobel-díjas olyan mûhelyben kezdi munkáját, ahol a témavezetõ Nobel-díjas, vagy hamarosan az lesz. A Nobel-díjasok tudományos „családfája” tele van Nobel-díjasokkal. Érdekes azoknak a kutatóhelyeknek a kifejlõdése is, amelyek a XX. század elsõ felében még alig léteztek és a század második felében már a világ élvonalába tartoztak. Az anyagi támogatás, a szabad légkör és tehetséges, eredeti egyéniségek a legfontosabb kellékei az ilyen kutatóhely kialakulásának.

Marshall Nirenberget 1961-ben még gátolta eredményeinek közreadásában, hogy az Egyesült Államok Nemzeti Egészségügyi Intézetének (NIH) munkatársa volt, mert ennek a helynek nem voltak nagy kutatási hagyományai. Amikor elõadásra jelentkezett, amelyben a genetikai kód megfejtésérõl akart beszámolni, elõször nem is fogadták el jelentkezését egy konferenciára. A következõ lehetõsége a néhány hónappal késõbbi moszkvai nemzetközi biokémiai kongresszus volt. Oda elfogadták ugyan elõadási jelentkezését, de csak egy kis szekcióülésre, ahol alig néhányan hallgatták meg közleményét. Ami elhangzott viszont, az minden jelenlevõt felvillanyozott. A genetikai kód megfejtése már évek óta a kutatások középpontjában állt, csak senki sem tudta elképzelni, hogy ne valamelyik vezetõ kutatóhely vezetõ kutatója tegye meg az elsõ lépést. Nirenberg felfedezésének híre azonnal eljutott a kongresszus egyik fõ szervezõjéhez, Francis Crickhez, aki gondoskodott arról, hogy Nirenberg még ugyanazon a kongresszuson, plenáris elõadásban is beszámoljon eredményeirõl. Nirenberg 1968-ban orvosi Nobel-díjas lett és sikere nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az NIH tovább haladjon azon az úton, amely mostanra a világ egyik legtekintélyesebb kutatóhelyévé tette.

Németországban hiányoznak az Egyesült Államokban oly sikeres magánegyetemek. Itt alapvetõen két különbözõ jellegû kutatóhelyen folynak a legfontosabb tudományos alapkutatások. Ezek az (állami) egyetemek és a Max Planck Társaság kutatóintézetei. Ami a nagy eredményeket és a Nobel-díjakat illeti, feltûnõ, hogy a Max Planck intézetek mennyivel az egyetemi kutatóhelyek elõtt járnak. A Max Planck intézeteknek nemcsak az anyagi támogatása jobb, hanem a kutatás szabadsága szempontjából is rugalmasabbak. Rudolf Mössbauer szerint a jövõ a többnemzetiségû közös európai laboratóriumoké, ahol például német, francia és brit kutatók egymást kiegészítve tudják gyümölcsöztetni különbözõ hátterüket és mentalitásukat.

A kiemelkedõ tudóspályák egyik legjellemzõbb vonása a változtatásra és változásra való készség. Új témák indítása és új módszerek alkalmazása egyben azt is jelenti, hogy a kutató tapasztalatai megsokszorozódnak, hiszen az elõzõ témák és a korábban alkalmazott módszerek mind ott maradnak a tarsolyukban. Több esetben született úgy felfedezés, hogy egy „kívülrõl”, más szakterületrõl érkezett kutató nem vett tudomást az adott területen már kialakult dogmákról, és korábbi tapasztalatait felhasználva addig megoldhatatlannak hitt problémát oldott meg. Ilyen volt például az, amikor a matematikus Herbert Hauptman és a gázfázisú elektrondiffrakció kiváló mûvelõje, Jerome Karle nem vett tudomást arról, hogy a röntgenkrisztallográfusok a fázisra vonatkozó információt elveszettnek hitték a diffrakciós kísérletben. Amikor a problémát megoldották, még évekig meg kellett küzdeniük ezzel a hitetlenséggel. Hauptman és Karle Nobel-díja nemcsak felfedezésüket, hanem kitartásukat is dicséri.

Frederick Sanger, az egyetlen, aki valaha is két kémiai Nobel-díjat kapott, elsõ Nobel-díja (1958) idején
(A Laboratory of Molecular Biology, Cambridge archívumából)

Több késõbbi Nobel-díjasnál is meglepõ fordulatként szerepel, hogy addigi sikeres témájukat otthagyták és újba kezdtek, míg késõbb ezeket a változtatásokat az eredmények és az elismerések igazolták. Õk többnyire az „ásó” típusú kutatók körébe tartoztak. Különbözõ területek kombinálása is sokszor vezetett úttörõ felfedezésekhez. Walter Gilbert elméleti fizikusként végzett és doktorátusát a késõbbi Nobel-díjas Abdus Salam fizikus mellett szerezte meg. Kutatásait is ezen a területen kezdte a Harvard Egyetemen, szobatársa a késõbbi Nobel-díjas Sheldon Glashow volt. Gilbert egy ideig a késõbbi Nobel-díjas elméleti fizikus, Julian Schwinger mellett dolgozott. Gilbert a Harvardon relativitáselméletet, elektromosságtant és mágnességtant, valamint klasszikus mechanikát tanított, ezeket váltogatva, öt-hat éven keresztül. 1955-ben összebarátkozott az ugyancsak a Harvardon dolgozó késõbbi Nobel-díjas James Watsonnal, a kettõs csavar társfelfedezõjével. Beszélgetéseiket közös munka követte. Watson ebben az idõben azzal foglalkozott, hogy az RNS hogyan mûködik közre a fehérjék elõállításában. Azt már tudták, hogy az RNS-nek fontos a szerepe és azt is feltételezték, hogy az elõállítási kód a riboszómában van elrejtve. Bizonyos kíserletek azt is jelezték, hogy létezhetnek olyan RNS-molekulák, amelyek a DNS közvetlen másolatai. Mindez azt jelenti, hogy az elméleti fizikus Gilbert nagy kémiai tudást igénylõ molekuláris biológiai problémák kellõs közepébe csöppent bele. Mégis, jól vette az akadályokat és hamarosan Gilbert és Watson a Nature-ben jelentette meg az RNS szerepére vonatkozó megállapításait. A fizikusok már elégedetlenkedtek Gilbert kalandozásai miatt, amikor a Harvard Egyetem felismerte munkájának fontosságát és létrehozott számára egy biofizikusi állást. Gilbert folytatta biológiai kutatásait, amihez szüksége volt DNS-molekulák szekvenciájának megállapítására. Ehhez új módszert dolgozott ki, amiért a brit Frederick Sangerrel közösen kémiai Nobel-díjjal tüntették ki 1980-ban. Gilbert hamarosan otthagyta a Harvardot és biotechnológiai vállalatának igazgatásával foglalkozott. Ezt olyan sikerrel tette, hogy elnyerte az év vállalkozója címet. Egy idõ után azonban visszatért az alapkutatáshoz és szerencséjére a Harvard Egyetem visszavette, ahol ma a biológia professzora. Egyre specializálódó világunkban Gilbert pályája a széles alapokon nyugvó tudás hasznosságát jelzi. Nobel-díjas felfedezésében olyan kémiai ismereteket használt fel, amelyeket pályafutása során, és nem egyetemi tanulmányai részeként szedett össze. Gilbert szerint egyik tudományterületrõl egy másikba való átmenés könnyebb, mint azt sokan gondolják, bár a túlspecializált képzés ebben akadályozó lehet. Az új terület ismeretanyagát nem nehéz elsajátítani; a legfontosabb az ismeretátviteli képesség és a döntési készség.

A sikeres kutató nemcsak új ismereteket hoz létre, hanem abban is jó, hogy azokat megfelelõ módon közzétegye. Egy új felfedezés sikere már a felfedezés nevének a kiválasztásában megnyilvánulhat. Ennek aránytalanul nagy a jelentõsége. Ezután következik a publikálás. Olyan vezetõ lapokban történõ publikálás, mint a Nature és a Science, sokat segíthet egy pálya felépítésében. Sokszor a kutatók maguk sem ismerik fel azonnal, milyen fontos felfedezést tettek. Ehhez is nagy áttekintésre van szükség. Az igazán úttörõ felfedezéseket sokszor nehezebb jó folyóiratokban megjelentetni, mint középszerû eredményeket. A tudományos világban is sokan visszariadnak a kockázatoktól, például attól, hogy egy korszakváltó új eredmény publikálását elõsegítsék. A Nobel-díjasok egész sorának volt olyan élménye, hogy legfontosabb eredményeiket csak nagy nehézségek árán sikerült közzétenniük.

A Nobel-díj hatalmas tekintélyét az is jelzi, hogy az egyes országok, ha vannak Nobel-díjasaik, milyen nagy jelentõséget tulajdonítanak Nobel-díjaik számának. Állítólag, amikor Japánban a költségvetés megduplázta a tudományos kutatásokra szánt pénzt, küldöttség kereste fel a svéd tudósokat, azt jelezve, hogy ekkora anyagi áldozat nyomán Japán elvárja, hogy Nobel-díjasaik száma nõjön. Magyarország részesedése a Nobel-díjakból tiszteletre méltó, de korántsem olyan mértékû, amilyennek például a Magyar Posta egyik bélyegének adataiból kitûnik. Ezen a bélyegen szerepel például Polányi János, aki John C. Polanyi néven 1986-ban valóban kémiai Nobel-díjas lett, de aki nem Magyarországon született, nem itt nevelkedett, nem itt tanult, soha nem végzett Magyarországon kutatásokat, soha nem is élt Magyarországon, magyarul nem beszél és nem tartja magát magyarnak. Szülei, Polányi Mihály és Kemény Magda már John Polanyi születése elõtt elhagyták az országot. Kevés olyan Nobel-díjas van, aki Magyarországon nevelkedett, tanult és kutatásainak legalább egy részét is itt végezte, de ilyenek is vannak. Nagy részük még a Nobel-díj elnyerése elõtt elhagyta az országot, többnyire kényszerbõl. Magyarország nem egyedüli abban, hogy Nobel-díjasait inkább külföldi elismerésük után fedezi fel ahelyett, hogy pályájuk nehezebb, kezdeti szakaszában támogatná õket.

John C. Polanyi és Polányi Mihály
(A Magyar Nemzeti Múzeum fényképtárából)

Befejezésül még egy kérdést érintek. Van-e ma esélye magyar kutatónak a Nobel-díj elnyerésére? Tudományos diszszertációk védésén is hallani olyan dicséretet, hogy ez a munka méltán igényt tarthat a Nobel-díj elnyerésére és a riporterek is felvetik egy-egy eredmény, sõt találmány kapcsán a díj lehetõségét. Úgy tûnik, a Nobel-díj kérdésében sok szakértõ van. Ha reálisan akarjuk megítélni a helyzetet, azt mondhatjuk, hogy a mai tudományos hátterünk nem igazán kedvez Nobel-díj szintû felfedezések létrejöttének és mindannak, amire a megfelelõ publicitás biztosításához szükség van. A tudományos kutatásban azonban mindig születhetnek olyan különleges eredmények, amelyek a legszigorúbb mérce szerint is világra szóló jelentõségûek. Ezeken belül is meg kell különböztetnünk azokat, amelyek a követelményeknek megfelelõen szóba jöhetnek a Nobel-díj szempontjából. Tudomásom szerint ma egyetlen magyar kutatónak van reális esélye a díjra, viszont az õ esélye nagyon is jó. Furka Árpádra gondolok, aki az ELTE-n szerveskémia-professzor, és aki a kombinatorikus kémia elindítója, atyja, hogy a nemzetközi irodalomban megjelent jelzõk közül idézzek. Ha végigtekintünk Furka Árpád életútján, láthatjuk, hogy ez különbözõ nehézségek sorozata, ugyanakkor a kitartás, elszántság, tudni és alkotni vágyás, a kifogyhatatlan ötletek ragyogó példája is.
 

Természet Világa, 132. évfolyam, 11. szám, 2001. november
https://www.chemonet.hu/TermVil/
https://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/

Vissza a tartalomjegyzékhez