Beszélgetés Trunkó László geológussal
Ön azon kevés szerzõnk egyike, akivel még soha nem találkoztam személyesen. Cikkei közvetítéssel, Kecskeméti Tibor révén jutnak el hozzám Németországból. Annyit tudok önrõl, hogy geológus, a karlsruhei Természettudományi Múzeum munkatársa. Mivel foglalkozik?
Jelenleg
kerti munkás vagyok. 1997-ben nyugdíjba vonultam, ami persze
nem jelenti azt, hogy a szakmával teljesen fölhagytam. Osztályvezetõként
vonultam vissza, megvannak a kapcsolataim, az íróasztalom
is, és most a megterhelés nélküli munkát
élvezhetem. Így a 2000 nyarán megjelent német
nyelvû geológiai túravezetõ a budai hegyekrõl
és a Balaton-felvidékrõl, amit magyarországi
társszerzõkkel írtam, már teljesen nyugdíjaséveimben
készült. E szerzõk egyike, Müller Pál még
évfolyamtársam is volt. Karlsruhe mellett egy faluban lakunk,
családi házban, nagy kerttel, ott tevékenykedem.
Érdekes, idõnként úgy érzem, mintha egy nagy család volna az önök generációja. Akár Báldi Tamással, akár Kecskeméti Tiborral készítettem interjút, mindenütt szinte ugyanazok a nevek jönnek elõ, köztük Trunkó Lászlóé is. Ön milyen környezetbõl került a szakmába?
Amennyire tudom, õseim apai ágon a Szepes-gömöri-érchegységbõl származnak, bányászok voltak. Nagyapám egy nógrádi bányatelepen tanítóskodott, nagybátyám bányamérnök volt, csak apám volt jogász, szóval elképzelhetõ valami családi kötõdés a geológiához. Az ötvenes években a szellemtudományi pályák eleve kiestek a lehetséges választékból, mindent áthatott a politika. Félig-meddig osztályellenségnek is számítottam, mivel apám a Közigazgatási Bíróságon dolgozott, amíg 1947-ben föl nem oszlatták. A Rákosi-rendszerben jó gimnáziumba jártam, a Rákócziba, az érettségi eredményem kitûnõ volt, s amikor Sztálin halála után némi enyhülés következett a hazai politikában, fölvettek az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, geológus szakra.
Végül is nem itthon fejezte be az egyetemet.
A negyedik év kezdetén már forrongott a légkör, aztán kitört a forradalom. Életem feledhetetlen élménye volt az a délután. Aztán jött a kétségbeesés és egyik barátommal kimentem Ausztriába. Egy hét múlva már Németországban voltunk, 1956. december 6-án pedig már beírattak a göttingeni egyetemre. Megjegyzem, nem tudtam németül. Az elsõ félévben is jártam ugyan elõadásokra, de semmit sem értettem.
Hogy jött össze minden ilyen gyorsan?
Az volt a szerencsénk, hogy nagyon korán kimentünk és nem vártuk meg az ottani hivatalos szervezéseket. A már kinn élõ emigráns magyarok saját elképzeléseik alapján mindent meg akartak szervezni. Hallottuk viszont, hogy érkezik egy német delegáció és õk maguk válogatják ki azokat, akikkel akarnak valamit kezdeni. Rengeteg segítséget kaptunk, Németországban nagy volt a lelkesedés a magyar forradalom iránt. Már a lágerben megismerkedtünk Farkas Gyula professzorral, a göttingeni egyetem finnugor tanszékének vezetõjével és megkérdeztük, hogy tudna-e segíteni. Telefonált ide-oda, elintézte a diákotthoni elhelyezést, a beiratkozást, az ösztöndíjat. Szerencsére folytathattam az egyetemet, nem kellett elölrõl elkezdeni. Egy nagyon híres paleontológusprofesszorhoz kerültem, aki mondjuk így levizsgáztatott. Mivel nem tudtam németül, ez úgy zajlott, hogy megnevezett egy lelõhelyet, ahol sokféle õsmaradvány elõfordult, odaküldött és utána kikérdezett, miket találtam, miket ismertem föl. Látni akarta, értek-e egyáltalán a dolgokhoz.
Már idehaza is az õslénytanhoz vonzódott?
Lényegében igen, de ennek inkább emberi oldala volt. Az õslénytani tanszék vezetõje Telegdi-Roth volt, ott dolgozott Bogsch László, aztán Géczy Barnabás, akiket nagyon kedveltem és tiszteltem. Igazából azonban a földtan jobban érdekelt.
Végül is 1960-ban diplomáztam Göttingenben, rá egy évre pedig doktoráltam. A diplomamunkám témája egy vesztfáliai felsõ oligocén feltárás földtani feldolgozása és kartográfiai felmérése volt, a doktorimé pedig a foraminifera-fauna feldolgozása.
Ön Németországban geológiai paradicsomba került, elég csak elolvasni a mostani, messeli lelõhelyrõl szóló cikkét. A század elsõ felében a német geológia a csúcson volt, az idehaza fellelhetõ szakirodalom zöme is német nyelvû volt.
Ez igaz, bár érdekes módon ebben a paradicsomban sem kaptam rögtön állást. Három hónapig egy gyár kantinjában dolgoztam, aztán Herman Schmidt profeszszorom bevont egy programba; a rajnai paleozoikumban kellett egy munkát elvégezni, amihez teljesen új ismeretanyagot kellett fölszednem. Ez nekem kapóra jött, mert a specializálódás nehezemre esett, túl sok minden érdekelt.
Hogyan került Karlsruhéba?
1963-ban megházasodtam, karlsruhei lányt vettem feleségül. Göttingen és Észak-Németország nekem mindig is idegen maradt, az ottani emberek mentalitása sokkal jobban elüt a magyarokétól, mint a dél-németországiaké. Baden viszont akár a Dunántúl is lehetne. Két évig a marburgi egyetemen voltam tanársegéd, az Árpád-házi Szent Erzsébetnek szentelt gótikus katedrális tövében volt a munkahelyem. Azután több lehetõség is kínálkozott, melyek közül a karlsruhei Természettudományi Múzeumot választottam. Marburgi professzorom nagyon jó pedagógus volt, szerette az életet, a munkát nem túlságosan. Egyszer azt mondta, mi lenne, ha tartanék egy elõadást Magyarország földtanáról. Megtartottam és jó belépõnek bizonyult. Egyik adjunktus azt javasolta, írhatnék errõl egy könyvet. Szerzett kiadót, megegyeztünk.
Akkor már Karlsruhéban voltam. 1965-ben pályáztam meg az állást a múzeumban, és fölvettek tudományos munkatársnak. Az egyetemi állásokkal szemben ennek az volt az elõnye, hogy biztosnak számított, magyarul, ha nem csinálok nagy marhaságot, ott maradhatok egészen a munkám végéig.
Mi volt a feladata?
Elõször paleontológiai jellegû munkáim voltak, aztán rám bízták az ásványtani gyûjtemény rendezését. Jártam például ásványbörzékre vásárolni, de sokszor csak nézegettem a különleges, szép példányokat, mert a múzeum sem volt túlságosan eleresztve anyagilag. Lényegében azért is vettek föl, mert jó ásványtani alapjaim voltak, ellentétben a német geológusképzéssel. Másrészt feladataim közé tartozott kiállítások szervezése is. A múzeumot a háború során már nagyon korán, 1942-ben súlyos bombatalálatok érték, és teljesen kiégett.
Látja, milyen érdekes párhuzamok vannak. Ha itthon marad és a pesti Természettudományi Múzeumba kerül, 1956 után együtt kaparhatta volna ki a múzeumi anyagot a hamu és törmelék alól Kecskeméti Tiborral vagy éppen Juhász Árpáddal.
Mire én Karlsruhéba kerültem, a kikaparás fázisán már túl voltak.
Ön két egyetemre is járt. Milyen különbségeket tapasztalt?
A színvonalat nehéz lenne összehasonlítani, de a képzés teljesen más jellegû volt itthon és ott. A magyar oktatás mindvégig iskolás jellegû volt, mindent elõírtak, minden félév után vizsgázni kellett. A németeké csak az úgynevezett elõdiplomáig volt ilyen jellegû, ami két évet jelentett, de azután szabaddá tették a hallgatókat, kiválaszthattuk, miket akarunk hallgatni és kinél. Azt mondhatom, hogy a kezdeti szakasz a magyar egyetemen volt jobb, a késõbbi pedig Németországban, tehát mindkét helyen a legjobb fázist fogtam ki.
Hogyan kezdett hozzá Magyarország geológiájának megírásához?
Irodalom alapján. Itthoni barátaim kiküldték Vadász Elemér klasszikus könyvét, beszereztem a hazai szakfolyóiratokat. 1967-ben jöttem haza terepmunkára. Nem számítottam semmi rosszra, gondoltam, az csak jó lehet a magyar tudománynak, ha német nyelvterületen is megismerik az eredményeit. Kézirattervezetemet teljesen nyíltan elküldtem néhány itthoni kollégámnak, barátomnak, így Báldi Tamásnak, Szederkényi Tibornak, Juhász Árpádnak. Árpád évfolyamtársam, sõt gimnáziumi osztálytársam is volt. Bementem a Földtani Intézetbe, jelentkeztem az igazgatóhelyettesnél, azt mondta, persze, hogy segítünk, vitt mindjárt a mecseki osztályra, megállapodtunk, hogy hétfõn megyünk terepre, de azért, mondta, vasárnap este még hívjál föl. Megtörtént, mire elmondta, alighogy elmentem, fél óra múlva utasítást kapott, hogy nem szabad nekem segíteni, semmit sem mutathatnak meg. Hozzám ugyan nem nyúltak, de akivel kapcsolatban álltam, annak a fejére csaptak. Például bementem az õslénytani tanszékre, és Géczy Barna azt mondta, nagyon örülök, hogy itt vagy, de kérlek, ne ülj az ablakhoz, nehogy meglássanak.
Mi lehetett az oka?
Kitõl kaphat az igazgatóhelyettes fél óra alatt utasítást, ha nem az igazgatótól? Õ akarta megírni Magyarország földtanát, ami úgy húsz évvel késõbb el is készült, de csak magyarul jelent meg. Nem értem, miért látott bennem konkurenciát.
Ekkor kezdõdött a konspiráció a barátokkal, kollégákkal, akik rengeteget segítettek. Feltárásokhoz azért elmehettem, de tudtam, hogy figyelnek. Akkor még nem volt diplomáciai kapcsolat a két ország között, ezért bementem a francia követségre, letettem a kocsit, hogy mindenki lássa, és az ügyvivõnek elmondtam, mi van, s ha bármi történne velem, legalább õk tudjanak rólam. Végül sikerült a programot nagyjából teljesítenem. Az írott anyagokat kiengedték, nem néztek meg a határon, de képzelheti a megkönnyebbülésemet, amikor osztrák területre értem.
Annyit még el kell mondanom, hogy igen sok segítséget kaptam Vadász Elemér professzortól is. Találkoztam vele a lakásán, konzultáltunk, tanácsokat adott.
Amennyire tudom, Vadász elég ellentmondásos egyéniség volt.
Vadász afféle atyai figura volt. Amikor az egyetemre kerültem, politikai okból némi idegenkedéssel viseltettem iránta. Kötõdött a hatalomhoz, de a lelkét nem adta el, bár erre csak késõbb jöttem rá. Amikor hazajöttem, hogy a könyvhöz anyagokat gyûjtsek, megkérdeztem tõle, kiírhatom-e, fölhasználhatom-e a nevét. Azt felelte, írd ki nyugodtan, fiam, hozzám nem mernek nyúlni. Az õ neve munkámban fontos fémjelzést jelentett.
Mikor jelent meg a könyv?
1969-ben, azt hiszem, úgy 600 példányban. 1996-ban kiadták angol nyelven is, teljesen átdolgozott változatban.
Pár éve interjút készítettem Földváry Gábor geológussal, aki Ausztráliában él, õ a Kárpát-medence geológiáját írta meg. Ismerik egymást?
Igen, jó kapcsolatom van vele.
A földtudományok nem állnak meg az országhatároknál. Tudom, õ sokfelé járt a környezõ országokban is. Ön is beleágyazta a munkáját ebbe a tágabb keretbe?
Csak részben és nem annyira, mint Földváry. Azt hiszem, egy ember nem tudja úgy áttekinteni ezt a területet, hogy mindenrõl kompetens módon írhasson. Még a Trianon utáni Magyarország területérõl is annyi az új eredmény, hogy szinte lehetetlen részleteiben követni.
Eljutott az 1969-es könyve Magyarországra?
Igen, szinte rögtön és különös fogadtatásban részesült. Szakmai megítélése kedvezõ volt, de hivatalosan negligálták. Megvolt egy ideig a MÁFI könyvtárában is, aztán hirtelen eltûnt. Mára igazság szerint nagyrészt elavult. Ezért kellett újra megírni, most már angolul.
Milyen munkái voltak még? A múzeumot bemutató cikkébõl kitûnik, hogy nagyon érdekli a kultúrtörténet is.
Nehezemre esett az önkorlátozás. Van egy paleobotanikai munkám, Karlsruhéban regionális földtannal is foglalkoztam, például a Rajnai-árokkal, a Fekete-erdõ, vagy a Vogézek egy részével. Az egyetemen pedig gerinces õslénytant, õsnövénytant és fejlõdéstörténetet adtam elõ. A történelmi érdeklõdésem mindig is megvolt. Például a faluban, ahol lakom, engem, a külföldrõl jöttet kértek fel, hogy szerkesszem meg a falu krónikáját, de én írtam meg a karlsruhei múzeum történetét is. Régóta foglalkozom környezetvédelemmel is. A nyolcvanas években például szerveztem egy erdõpusztulással kapcsolatos kiállítást, pedig nem értettem sokat a botanikához. Késõbb meg az erdészek jöttek oda tanulni. Mindig is szerettem új területekre bedolgozni magam, nem lettem volna képes arra, hogy egész életemen át egy-két õslénycsoporttal foglalkozzam. Igazából humán beállítottságú vagyok. A természettudományból szellemtudományt csináltam. Ez az elõnye a specializálódás hiányának, a hátránya viszont az, hogy az embert nem mindig veszik komolyan. Az átfogó, széles érdeklõdés nagyon ritka. Én fiatalkoromban kezdtem. Akkor még eltûrték. Ma már nem tûrnék el.
Nem lepne meg, ha olyan kedvtelései lennének, aminek semmi köze a geológiához.
Vannak. Nagyon érdekel a politika. A helyi éppúgy, mint a világpolitika. Magyar lapokat nem olvasok.
Milyenek a kapcsolatai az otthonnal?
Nekem két útlevelem, két hazám van. A feleségem aránylag jól ért magyarul, a gyermekink sajnos nem. Magyar barátaimmal a kapcsolatok nagyon intenzívek.
Milyen nyelven szeret írni?
Ez nem szeretés kérdése. Németül sokkal könnyebben, szabatosabban írok, végül is ott töltöttem életem nagyobbik részét. Megtanultam angolul, franciául, egy kicsit spanyolul is, arra például nagy szükségem is volt, amikor tavalyelõtt õsszel a feleségemmel és a lányommal egyszerû hátizsákosként Costa Ricában jártunk, ami csodaszép ország, tele vulkánokkal
Trunkó úr, itt az ideje, hogy megköszönjem az interjút. Ilyesmikrõl velem nem szabad beszélgetni, mert azonnal kedvem támad odautazni
NÉMETH GÉZA
(Az interjú készítõje természetesen tovább faggatta beszélgetõpartnerét Costa Ricáról. Hogy ennek mi lett az eredménye, decemberi számunkból megtudják. A szerk.)
| Természet Világa, | 132. évfolyam, 11. szám, 2001.
november
https://www.chemonet.hu/TermVil/ https://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/ |
Vissza a tartalomjegyzékhez