Irodalmi mûvek és a kronológia
Az irodalomtörténet minden korból tud felmutatni olyan mûvet, amelynek nem ismeri pontos keletkezési idejét, de az valamilyen szempontból fontos lenne. Ha a mû tartalma kapcsolatos egy akkori, idõben jól elhelyezhetõ történelmi eseménnyel, akkor a történelem segítheti ki az irodalmárokat. Ha nincs ilyen fogódzó, a mû anyakönyvébõl hiányzik az idõadat.
Néhány esetben ez az irodalmi alkotás olyan megjegyzéseket tartalmaz, amikre a csillagász felfigyel. Ilyen lehet egy vagy több égitest említése, vagy egy-egy érdekesebb, ritkább csillagászati jelenségnek, az általa keltett érzéseknek vagy gondolatoknak költõi leírása. Jó példa lehet erre Vajda János: Az üstökös c. verse, amelynek keletkezési korát nem ismerve is megmondhatja a csillagász, hogy a költõ alkotó éveiben mikor tûnt fel különösen fényes üstökös: 1858-ban a Donati-féle és 1882-ben a Cruls-féle. Ha azonban tudjuk a költõ feleségétõl, hogy ebben az idõben az már elmúlt 50 éves, akkor a vers keletkezési idejéül 1882 szeptember végét adhatjuk meg.
Más mûvekben azonban csak homályosabb utalások találhatók, de olykor ezekbõl is ki lehet hámozni keletkezésük valószínû korát.
Az irodalomtörténetnek egymástól térben és idõben távol esõ alkotásaiból hármat választottam ki, amelyek mindegyike egy vagy több csillagászati vonatkozású megjegyzésével segített megállapítani születésük idejét – olykor napi pontossággal.
Debóra éneke
Mint az a Biblia ótestamentumi részébõl ismeretes, a palesztinai honfoglalás és Józsué népvezér halála után a letelepült zsidóság a bírák vezetése alatt élt új helyén. A környezõ népek érthetõ módon nem nézték jó szemmel a – számukra – betolakodó népet, és a Biblia számos, váltakozó eredményû hadakozásukról ad hírt. A tengerparti sávot egy tenger felõl érkezett nép tartotta uralma alatt. A Biblia filiszteusoknak nevezi ezeket az idegeneket, akik félelmet keltõ és abban a korban szinte legyõzhetetlen vasfegyverekkel voltak felszerelve. Mi több: vasalt harci szekereik is voltak, amelyekkel a könnyû fegyverekkel és harckocsikkal rendelkezõ palesztinai népek, törzsek hadai nem versenyezhettek.
Abban az idõben egy prófétanõ, Debóra állt a zsidóság élén. Katonai vezére Bárák volt, aki a támadó Sziszera – magyarosan Sisera – filiszteus vezér hadait igyekezett megállítani és lehetõség szerint visszaverni a tengerbe torkolló Kison-patak környezetébe. A magyar szólásmondásban is szereplõ Sisera hada 900 vasalt szekérrel támadott. Az idõjárás váratlanul kedvezõ fordulatot vett a zsidók számára: hatalmas felhõszakadás zúdult a vidékre. A nehéz vaskocsik elakadtak a sárban. Bárák harcosai így könnyen levágták a hasznavehetetlenné vált hadi szekerekbõl kiugráló filiszteus harcosokat. A menekülésben elfáradt Siserát egy bátor zsidó nõ, Jóél behívta a sátrába, és ott ölte meg az ellenség alvó vezérét. A gyõzelem teljes volt. A nevezetes csata idejét azonban a történészek nem ismerik, mint ahogy az Exodus és a palesztinai honfoglalás korát is csak nagy bizonytalansággal tudják megadni. Többen a Kr. e. 1125 és 1120 körüli éveket tartják valószínûnek a filiszteusokkal vívott harcra.
Debóra emelkedett hangú énekkel ünnepelte népe diadalát, amely a héber irodalom egyik legrégebbi és legszebb irodalmi mûve. Hatása a Biblia több helyén mutatható ki.
Ebben a nevezetes énekben egy különös kitételre
bukkanunk:
Az égbõl harcoltak a csillagok,
pályájukról harcoltak Siserával.
(Bír 5,20)
Ezek a szavak elárulhatják, hogy a csata éjjel
is folyt; a zivatar után az ég kiderült, hiszen látszottak
a csillagok. A szubtropikus vidékeken ilyen meteorológiai
változások gyakran bekövetkezhetnek. A Debóra-ének
e két sora mégis elgondolkodtathatja a csillagászt.
Ha csillagokról énekel valaki, nyilván a fényesebbekre
gondol. Az égen tehát voltak fényes égitestek.
A legfényesebbek viszont a bolygók: a Vénusz, Jupiter,
Mars, Szaturnusz, esetleg a Merkúr is. Hátha ezekrõl
(is) szól a Debóra-ének?
Gyanúnkat növelheti még a csillagok „pályája” is. Minden égitestnek, így a bolygóknak is van napi útja, körpályája, de egy pásztornép – mint amilyen új hazájában a zsidó nép volt – nagyon is jól ismerte ezeket, és tudta, hogy a legfényesebbeknek, a bolygóknak a napi pálya mellett van saját pályájuk. Ezeket jól meg tudták figyelni, hiszen a pásztorok hosszabb idõt töltenek a szabad ég alatt. Ha viszont Debóra a bolygókra (is) gondolt énekszerzés közben, azok nyilván látszottak az égen a csata idején.
A régi népek öt szabad szemmel látható, külön pályával rendelkezõ bolygót ismertek. Mind az öt azonban csak nagyon ritkán látható egyetlen éjszaka. Ha behatároljuk a Siserával vívott harc legkorábbi és legkésõbbi idõpontját, megvizsgálhatjuk, hogy ebben az idõszakban mikor látszott mindegyik, de legalábbis több az éjszaka folyamán.
Az egyiptomi történelembõl egyetlen írásnyom maradt a zsidó néprõl. Ez II. Ramszesz fáraó utódjának, Merneptahnak ötödik uralkodási évébõl származik, és úgy említi „jsjrj3r”-t, vagyis Izráelt, mint Palesztinában már letelepült népet. Merneptah (vagy Merenptah) Kr. e. 1212 táján lépett trónra, így palesztinai hadjárata, illetve az errõl beszámoló felirata az 1207 körüli évekbõl származik. A legkorábbi év tehát a filiszteus–zsidó csatára kb. 1200. A legkésõbbit a Saul kora adhatja, mintegy másfél századdal ez után. Tehát a Kr. e. 1200, ill. 1050 közötti idõszakot kell megvizsgálni a bolygók láthatóságának szempontjából.
A Merkúr csak közvetlenül napkelte elõtt vagy napnyugta után látszik. A Vénusz láthatósági ideje ennél 2-3 órával tágabb idõszak. Az éjszakák egén tehát elsõsorban a Jupiter, a Mars és a Szaturnusz a bolygók adta meghatározó látvány a csillagos égen.
A két szélsõ idõhatár közti másfél évszázadban csak három ízben fordult elõ, hogy napnyugta és napkelte között mind az öt bolygót látni lehetett. Ezek az alkalmak – a kronológiában használatos jelöléssel, a Kr. e.-i éveket mínusz jellel ellátva, és abszolút értéküket 1-gyel csökkentve – az alábbiak:
1. –1176. április 20-a és május 10-e;
2. –1117. október 20-a és 10-e;
3. –1057. február 20-a és március 10-e közötti
napok.
Ezek között a 2. számú – tehát a Kr. e. 1118. évi – közel esik a történészek által legvalószínûbbnek tartott évszámokhoz.
Megjegyezhetõ, hogy a másik két idõszakban az égbolt eléggé jellegtelen volt – nem számítva a látható bolygókat. Kr. e. 1118. október végén viszont az esti órákban három fényes bolygón (Mars, Jupiter, Szaturnusz) kívül az öt legfényesebb csillag (Sirius, Procyon, Rigel, Capella, Betegeuse) és négy elsõrendû csillag is fent volt az égen. A zivatar utáni tiszta levegõben kápráztatóan, legalábbis feltûnõen szép, csillagdíszes égbolt nézett a harcosokra.
Kijelenthetjük tehát, hogy Debóra nagy valószínûséggel a fényes bolygókra és pályáikra (is) gondolt, amidõn diadallal énekelte meg a Sisera felett aratott gyõzelmet – ezek szerint Kr. e. 1118 õszén.
Dante verse Pietra asszonyhoz
Bice (Beatrice) Portinarinak, Simone dei Bardi feleségének 1190-ben bekövetkezett korai halála után a költõóriás csak kevés hölgyismerõsével létesített bensõbb kapcsolatot (nem számítva feleségét, Gemma Donatit, akinek tõle három, talán négy gyermeke is született). E kevesek közé tartozott Pietra asszony, akinek kilétét nem tudták azonosítani. Bizonyára Dante maga nevezte el a hölgyet Kõ(szívû)nek (pietra = kõ). Az irodalomtörténészek nemcsak õt, hanem a négy Pietra-versbõl álló ciklust is rejtélynek tartják, részben azért, mert a versek egészen különös technikával, rímek helyett szórímek használatával íródtak. Annyi bizonyos, hogy Dante szerelme Pietra asszony iránt az Isteni színjáték kirajzolódása elõtti években lobbant fel. Hogy mikor? Az idõpontban a Dante-szakértõk nem tudnak megegyezni. Egyesek 1296-ra, mások 1306/1307-re, ismét mások 1310-re teszik a négy Pietra-vers születési korát.
Szerencsére a költõ néhány meghatározó
csillagászati jelet rejtett az elsõ Pietra-versbe:
A forgás ama dátumába értem,
midõn a mennyet napleáldozáskor
a horizont Ikrekkel ékesíti,
s távol esik Ámor csillaga tõlem,
mert behálózva számtalan sugártól,
át nem látszó sûrû fátyol
teríti;
s a planéta, mely a fagyot segíti,
most a Rák ívén látszik takaratlan,
ahol a hét bolygó hagy kurta árnyat…
(Io son venuto 1–9.)
Van ebben néhány más természeti, meteorológiai megjegyzés is:
Elbúcsúzott a fák pompája tõlünk,
mit életre hívott a Kos hatalma…
(uo. 40–41.),
és
(…) tart a tél, világot ostromolva;
a föld szinte fehér zománcba vonva,
az állóvíz mind megüvegesedve,
míg a hidegség szétterül a tájon.
(uo. 58–61.)
Foglaljuk össze: az Ámor csillaga természetesen a Vénusz. A fagyot segítõ planéta a Szaturnusz, amely akkor a Rák ívén tartózkodott, amelyen mind a hét „bolygó” (az öt látható bolygó, a Nap és a Hold) átmegy, minthogy a Rák a nappálya (ekliptika) mentén fekvõ állatövi csillagkép. A „Kos hatalma” a tavaszé, amely az asztrológia – méghozzá csakis az asztrológia! – szerint a Kos jegyével kezdõdik. A valóságban Dante korában már jó másfél évezrede a Halakban járt a Nap március 21-én. De a Kos azért igazi tavaszi csillagkép: 1300 körül a Nap március 31-e és április 24-e között tartózkodott a Kos csillagképben. Nyilván a Kos említése miatt teszi egyik-másik Dante-szakértõ tavaszra a vers születését.
Vizsgáljuk meg, hogy a gyanúba hozott évek melyike felel meg a versben található alábbi négy meghatározásnak:
– napnyugtakor az Ikrek a horizontban látszott;
– a Vénusz a horizont felett járt, de a „számtalan
sugártól” és az „át nem látszó
sûrû fátyol” miatt nem volt látható;
– a Szaturnusz a Rák csillagképben tartózkodott;
– kemény tél volt.
Ma már rendelkezésre állnak olyan csillagászati számítógépes programok, amelyek segítségével könnyû megállapítani, hogy Dante ezeket a megfigyeléseket csakis 1299 januárjában – mégpedig a hó végén – tehette. Ez az idõ nyilván érdekes lehet az irodalomtörténészek számára, akik eddig más éveket vettek gyanúba. Olvassuk el például a Dante Alighieri összes mûvei címû magyar kiadás megfelelõ jegyzetét:
„… 1296-ban történt, hogy az Ikrek csillagképe napnyugtakor tûnt fel, a Nap a Kos csillagképében volt, a Venusszal konjunkcióban, a Saturnus csillag pedig a Rák állatövi jegyének vonalán.”
Mindezekkel ellentétben az igazság:
– Az Ikrek csillagkép minden év telén napnyugtakor
tûnik fel Itáliában (a keleti égbolt alján);
– a vers írása idején a Nap nem volt a Kos csillagképben,
és nem volt konjunkcióban (együttállásban)
a Vénusszal;
– a Szaturnusz (eltekintve attól, hogy nem csillag) 1296-ban
az Ikrek csillagképben tartózkodott.
Mindebbõl az a következtetés vonható le, hogy az irodalomtörténeti idõadatok kitûzéséhez is szükségeltetik olykor a csillagászati kronológia segítsége, mert az ilyen irányú felületes tudás téves, bizonytalan, félrevezetõ idõadatokhoz vezethet.
Petõfi a négyökrös szekéren
Petõfi
egykori iskolatársa, késõbbi orvos barátja,
Sass István 1845 nyarán meghívta a költõt
a család Tolna megyei, borjádi udvarházába,
rövid nyári pihenõre. Petõfi az akkori felvidéki
utazgatásából meg is érkezett Borjádra,
de meghallván, hogy barátja a közeli Uzdra, Pesti
János földbirtokoshoz látogatott, nyomban odasietett.
Ott találta barátján kívül annak fivérét,
Károlyt
és húgát, Erzsikét, aki már egy
idõ óta sógora házában tartózkodott.
Uzsonna után az egyik fiatal azt indítványozta, hogy
rendezzenek – a Sió melletti – Borjádon halászbált
Petõfi tiszteletére. Ennek idõpontjául a soron
következõ vasárnapot választották. A tervezgetés
közben jól elszaladt az idõ, és kilenc óra
tájban az egyik Sass fiú megkérte a házigazdát,
hogy fogasson be vendégei hazaszállítására.
Erzsike is az nap szeretett volna hazatérni. Pesti sajnálkozott,
hogy lovai nincsenek otthon, és tréfásan ökreit
ajánlotta fel a fogathoz. A fiatalok csak nevettek ezen az ötleten,
de Petõfinek tetszett, így a szekér elé befogtak
két járomba négy ökröt. A szekéren
két keresztbe fektetett deszkán elöl a két Sass
fiú, hátul Petõfi ült a tizennyolc éves
Erzsikével. Elöl a kisbéres lépegetett, vezetve
az ökröket. Uzd és Borjád között csak
néhány kilométeres az észak-déli irányú
út. Ennek a rövid utazásnak nyomán született
a magyar irodalom egyik legszebb gyöngyszeme: A négyökrös
szekér. A költeménynek néhány, minket
csillagászati szempontból érdeklõ részlete:
(…) Világos éj volt. A hold fenn vala…
(…)
(…) Én ábrándoztam s szóltam Erzsikéhez:
„Ne válasszunk magunknak csillagot?”
(…)
(…) A csillag vissza fog vezetni majd
a múlt idõknek boldog emlékéhez,
ha elszakaszt a sors egymástul minket.”
S választottunk magunknak csillagot…
A Petõfi-versek gyûjteményes kiadásai csak Borjádot és az 1845-ös évet adják meg a vers születési adataiként. Közelebbi idõpontot nem közölnek.
A versben vázolt körülmények és a visszaemlékezések azonban behatárolják a különös, emlékezetes szekérút idejét. A kíváncsi kronológia él is ezekkel az ismeretekkel.
Petõfi életrajzának egyes összeállítói a borjádi látogatást 1845 júliusára teszik. Ezt a feltevést nyugodtan elvethetjük, mert a környezõ dombokon Petõfi ottléte idején már szüretelt néhány szõlõsgazda.
Más életrajzírók szerint Petõfi az év szeptember 26-a és október 7-e között volt Borjádon. Illyés Gyula a borjádi napokat szeptember harmadik hetére teszi.
Maday Gyula tudósító 1912-ben még beszélt özvegy Török Józsefné, született Sass Erzsikével. Az akkor már 85 éves hölgy jól emlékezett arra a bizonyos holdas éjszakára. Szerinte Petõfi beszélgetés közben mondott szavai szinte szó szerint megegyeznek a versben közöltekkel. Õ választotta ki az emlékeztetõ csillagot, méghozzá a legszebbet: a hajnalcsillagot. Attól kezdve azt csak Petõfi csillagának nevezte.
A Pesti család egyik tagja szerint a csillag egy idõ után eltûnt az égrõl.
A csillagászati kronológiának tehát egy olyan, 1845 õszi, valószínûleg szeptemberi éjszakát kell keresni, amikor este 9 óra után a Hold fenn volt, jól megvilágította az égboltot, és látszott az Esthajnalcsillag, vagyis a Vénusz bolygó.
Az elsõ megállapítás az, hogy akkor október 1-jén volt újhold. Ezért a szeptember 26-a és október 7-e közötti estéken a keskeny, sarló alakú Hold vagy nem látszott, vagy alacsonyan járt, és ez ellentétben áll „a hold fenn vala” versbéli megjelölésnek.
Ha viszont elfogadjuk az uzdi-borjádi Petõfi-látogatás idejéül szeptember harmadik hetét, igazzá válhat a Hold láthatóságának leírása: a harmadik hét ugyanis 15-én, hétfõi napon kezdõdött, 16-án pedig telehold lévén, az elõtte és utána levõ estéken „világos éj” volt.
És a Hajnalcsillag?
Este kilenc órakor a Vénusz legfeljebb csak a legnagyobb keleti kitérése esetén látható, akkor is a horizont közvetlen közelében. 1845 szeptemberében, az esti órákban azonban 20–32o-kal járt Borjád horizontja alatt. Erzsike tehát semmiképpen sem választhatta a Vénuszt mint Hajnalcsillagot.
Azoknak az éjszakáknak egén viszont a Jupiter fénye volt – a Hold után – a legnagyobb (–2,3 mg). A bolygó 13–26o látóhatár feletti magasságban, keleti irányban látszott. A Mars ugyan alig volt nála halványabb (–2,1 mg), de déli irányban volt, ahol az igazi Esthajnalcsillag sosem jár. Vöröses fénye miatt sem téveszthette össze Erzsike a Hajnalcsillaggal. A Jupitert azonban égi helyzete és erõs fénye folytán igen. Ez a bolygó a szeptember 15-ét követõ napok során kissé magasabbra került, viszont a Hold egyre közeledett hozzá, és erõs fénye bizonyára megzavarta volna a szép „Hajnalcsillag” látványát.
Táblázat
| Hold | Jupiter | |||||
| Dátum | Óra
(MEZ) h |
fázis
d |
azimut
o |
magaság
o |
azimut
o |
magaság
o |
| IX. 15. | 21 | 13,9 | 132,7 | 32,8 | 83,4 | 13,0 |
| hétfõ | 22 | 14,0 | 148,9 | 39,2 | 94,9 | 23,4 |
| IX. 16. | 21 | 14,9 | 117,7 | 29,9 | 84,7 | 13,8 |
| kedd | 22 | 15,0 | 132,0 | 38,3 | 95,7 | 24,1 |
| IX. 17. | 21 | 15,9 | 104,0 | 25,6 | 85,5 | 14,5 |
| szerda | 22 | 16,0 | 116,5 | 35,1 | 96,5 | 24,8 |
| IX.18. | 21 | 16,9 | 91,9 | 20,2 | 86,2 | 15,2 |
| csüt. | 22 | 17,0 | 103,0 | 30,2 | 97,3 | 25,5 |
A táblázat az 1845. szeptember 15-e és 18-a közötti napokban a Hold és a Jupiter láthatóságára jellemzõ adatokat tartalmazza 21h és 22h-kor (MEZ-ben, vagyis közép-európai zónaidõben). Borjád földrajzi helyére (fi=46o 36’; L=–18o 05’) vonatkozó helyi idõ adatai a MEZ-ben közöltek 14m 19s-mal megnövelt értékei. A Hold fázisát az újhold (0d) ideje után eltelt napok számával szokás megadni, tehát 15d a teleholdat jelenti. Az azimutot a csillagászatban a horizont síkjában, fokokban mérjük észak (0o) felõl keleten (90o) és délen (180o) át.
A versben említett körülmények, továbbá a visszaemlékezések alapján a költõ nagy valószínûséggel 1845. szeptember 15-én, hétfõn, esetleg 16-án ült a négyökrös szekéren. Amennyiben a fiatalok a halászbált a soron következõ vasárnapra tervezték, úgy ezt az idõpontot csak egy attól még elég távol esõ napon, tehát mindenképpen a hét elején jelölhették ki. A csillagászatilag kapott idõpont ennek a feltételnek is eleget tesz.
Az is természetes, hogy Erzsike választott csillaga, a
Jupiter bolygó nemsokára eltûnt az égboltnak
arról a tájáról.
IRODALOM
Barbi, Michele (1964): Dante. Gondolat, Budapest, 48
Ferenczi Zoltán (1896): Petõfi életrajza, Budapest
Illyés Gyula (1970): Petõfi Sándor. Szépirodalmi,
Budapest
Kardos Tibor (szerk., 1965): Dante Alighieri összes mûvei.
Magyar Helikon, Budapest, 128–129. o.
Maday Gyula beszélgetése Sass Erzsikével: Tolna
megyei Népújság, 1967. július 30.
M. Pietschnig – W. Vollmann (1995): UraniaStar PC-Program. Wien
Ponori Thewrewk Aurél (1993): Csillagok a Bibliában.
Tertia, Budapest. 180–182. o.
Uõ.: Mikor ült Petõfi a négyökrös
szekéren? Irodalomismeret XI. éf. 2001., 1–2. szám,
107–109. o.
| Természet Világa, | 132. évfolyam, 12. szám, 2001.
december
https://www.chemonet.hu/TermVil/ https://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/ |
Vissza a tartalomjegyzékhez