...tévednek azok, akik szerint a matematikai tudományokSCHILLER RÓBERT
semmit nem mondanak a széprõl vagy a jóról.Arisztotelész
Konzervatív és klasszikus?
„Konzervatívnak lenni” – ez a címe Michael Oakeshott közel ötven éve írt politikaelméleti tanulmányának. „Mi a klasszikus?” – kérdezi egy másik cikk címében az esztéta Radnóti Sándor. Ugyanabban a folyóiratban jelent meg a két tanulmány, elég hamar egymás után ahhoz, hogy az olvasó önkéntelenül is egybehallja legalább a feltett kérdéseket. Persze a társadalmi konzervativizmusnak és a mûvészeti klasszicizmusnak bizonyára kevés köze van egymáshoz; legföljebb klasszikusokon nevelt konzervatív ízlésünk, vagy egy angol úriház könytárszobájában játszódó színpadi jelenet emléke rímelteti össze a két fogalmat.
A természettudományok szóhasználata pedig még távolabbi eszmetársítások felé sodorhat bennünket. Hiszen klasszikus fizikáról mi is beszélünk, és nem kell kérdõjelet se írnunk a kifejezés után. És ha fegyelmezetten el is feledkezünk most olyasmirõl, mint a konzervatív erõ fogalma (ez mégis csak messze vinne az irodalmi folyóiratban felidézhetõ gondolatokról), azt nem tagadhatjuk, hogy a nagy természettudósok között bizonyára találunk konzervatív gondolkodókat.
Arra buzdít az ellentmondás angyala is (remélem, egyetértünk abban, hogy az ellentmondásnak nem ördöge van), hogy vetítsük ezeket a fogalmakat a természettudományokra. Mert hogy Radnóti azt írja, „... a klasszikus a maga kifejlett és mély jelentésében a kulturális objektivációk két nagy területére korlátozódik, a mûvészetre és a filozófiára...” Talán mégse!
A konzervativizmus apologétája, Oakeshott, a hagyományok tiszteletét nem (nem csak) az érzelmekben, hanem a célszerûségben látja. Ilyeneket ír: „Az ismerõsség érzése az eszközhasználat lényegéhez tartozik, s amennyiben az ember eszközhasználó állat, annyiban hajlik rá, hogy konzervatív legyen.” Vagy: „...a szakember a táskájában lapuló, új tervezésû, de még nem kellõen kézre álló szerszámmal szemben gyakran elõnyben részesíti az olyan alkalmatosság használatát, amelynek minden csínját-bínját tökéletesen kiismerte.” Bizonyára furcsa lenne, ha Newtont szakembernek vagy éppen eszközhasználó állatnak nevezném. De kétségtelen, hogy miközben megteremtette azt, amit ma klasszikus fizikának nevezünk (Radnóti felfogása szerint is talál a szó, mert szerinte a „klasszikushoz hozzátartozik régisége és még mindig aktuális volta”), és ami az újkori gondolkodás talán legforradalmibb cselekedete volt (hiszen, megint csak Radnóti szerint, a „klasszikus mû kétségtelenül nem hagyja úgy a világot, ahogy találta”), Newton óvakodott attól, hogy matematikai eszközeit is megváltoztassa. Pedig ott lapultak az új eszközök a táskájában.
A tudománytörténészek észrevették, hogy a Principia bizonyításai az alexandriai matematika módszereit használják. Pedig addigra Newton kezében volt már az infinitezimálszámítás, tehát alkalmazhatta volna azokat az eszközöket, amelyek nélkül ma képtelenek vagyunk kifejezni, megérteni az õ gondolatait. Ezek a klasszikussá lett gondolatok utóbb annyira mélységesen megváltoztatták az eszközhasználatot, hogy az eredeti mû mára hozzáférhetetlenné vált az olvasás olyan lángelméjének is, mint amilyen Simonyi Károly volt.
Egy alkotást persze akkor tekinthetünk klasszikusnak, ha ismerünk valami mást, hozzá sokban hasonlót, ami nem az. A XX. század húszas éveirõl szólva szokás forradalomról, a modern fizika születésérõl beszélni. Pontosabban, szokás volt. Ennek a fejlõdésnek az eredményét ma már klasszikus kvantummechanikának hívják. Senki nem hall ellentmondást a jelzõben. Kétségtelen, hogy itt tartalom és módszer egyszerre változott; jó ideig nem is volt könnyû ez a koszt. De ez a modernség furcsa gyökerekbõl táplálkozott. Weizsäcker írja Heisenbergrõl: „Meg volt gyõzõdve, hogy csak konzervatív ember lehet igazi forradalmár. Csak a konzervatív veszi annyira komolyan az áthagyományozott struktúrákat, hogy elégtelenségük miatt mélyen szenvedjen, és felfedezze azt az egyetlen pontot, ahol át lehet, és át kell törni az új valóság irányába.”
A kísérleti kémikus ritkán von le megállapításaiból filozófiai következtetéseket. Berzeliust, a XIX. század elsõ felének csodás kísérletezõjét, laboratóriumi munkájának eredményei (pontosabban, eredménytelensége) mégis messzire ragadták. Mivel a szénvegyületek legnagyobb részét csak élõ szervezetekbõl tudta kivonni, szintetizálni nem tudta õket, ezért arra gondolt, hogy ezeket csak élõ szervezet hozhatja létre, a vis vitalis szükségeltetik ezeknek a szerves vegyületeknek a létrejöttéhez. Megtanultuk az iskolában, hogy aztán Wöhler egy szervetlen (tehát laboratóriumban preparálható) vegyület, az ammónium-cianát hevítésével karbamidot állított elõ, azt pedig addig csak emberi vizeletbõl tudták kivonni – vagyis Berzelius fogalmai szerint szerves vegyület volt. Nem kell tehát életerõ a szénvegyületek elõállításához.
Ezzel a reakcióval született meg a szintetikus szerves kémia. Kétségtelen, hogy hagyomány és modernség harca volt ez a kísérlet, csak éppen nem az gondolkodott korszerûen, akivel az új korszak beköszöntött. Az alkimisták nem ismerték az anorganikus és organikus anyagok közti különbséget, se öszszetételben, se az anyagok tulajdonságaiban. Bátran kevertek, hevítettek, oldottak, extraháltak bármit, ami a kezük ügyébe került. És nagy céljuk nem is az arany elõállítása, hanem élõ emberi lény, a homunculus létrehozása volt. Olyan anyagokból, amelyek Berzelius osztályozása szerint jórészt szervetlenek, ásványi eredetûek voltak.
Wöhler természetesen nem volt alkimista. De se módszere, se eredménye nem ejtett volna csodálkozásba egyetlen alkimistát sem. Az õ korának modern kémikusai, szabatos módszereik, gondosan elvégzett kísérleteik és kritikus összegzéseik birtokában, õk meg kellett, hogy döbbenjenek ezen a kémiai átalakuláson. A konzervatív Wöhler klasszikus kísérlete forradalmi eredményre vezetett.
IRODALOM
Michael Oakeshott: Konzervatívnak lenni, Holmi, XII., 389 (2000)
Radnóti Sándor: Válasz a kérdésre: mi a klasszikus?, Holmi, XII.,832 (2000)
Természet Világa, 133. évfolyam, 2. szám, 2002. február
https://www.chemonet.hu/TermVil/
https://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/
Vissza a tartalomjegyzékhez