A Természet–Tudomány Diákpályázat díjátadó ünnepsége
2002. március 2.A tizenegyedik
Vad vihar tombolt aznap, március 2-án Schleswig-Holstein partjainál. Ezen történetünk szempontjából ugyan ennek különösebb jelentõsége nincsen, mivel történetünk nem Schleswig-Holstein partjainál játszódik, hanem Budapesten. De azért itt is elég pocsék idõ volt.
Mit mondjak, évek óta keresem az alkalmat, hogy Stephen Leacocknak, az angol humor nagymesterének eme átköltött sorait valami cikkbe bedolgozzam, bár ennek történetünk szempontjából csakugyan az égvilágon semmi jelentõsége nincs. Igazság szerint átkozottul nehéz egy cikket úgy elkezdeni, hogy tényleg fölpiszkáljuk az olvasó érdeklõdését, azok után meg különösen, amit tavaly a Bacsárdi–Friedl kettõs alakított ugyanebben a témában. Hogy tudniillik már megint kiadtuk a díjakat a Természet–Tudomány Diákpályázat gyõzteseinek, immár tizenegyedszer.
Történetünk ott fordult a célegyenesbe, hogy szerkesztõségünk kissé kibõvített csapata, imígyen is felkészülve a hosszúnak ígérkezõ délutánra, hozott anyagból megebédelt a Magyar Hivatalos Közlönykiadó székházában. Hogy el ne felejtsem, a Közlönykiadó a pályázat legfõbb támogatója, hiszen lehetõvé teszi az arra érdemes írások megjelenését lapunkban.
Ahhoz azonban, hogy a célegyenesbe kanyarodhassunk, hosszú, fárasztó köröket kellett lefutnunk. Sokadszor futjuk, akár rutinná is válhatott volna, ettõl függetlenül végig kellett csinálni. Elõször is a pályázatot életben kell tartani, amihez három dolog szükséges: a szerkesztõség akarata, a diákok írásai, és a támogatók, akik, illetve amelyek a díjazáshoz, az esemény megrendezéséhez, továbbá a pályázatok megjelentetéséhez szükséges anyagi fedezetet nyújtják.
A szerkesztõség akarata töretlen. Lapunkat ma el se tudjuk képzelni diákpályázat-melléklet nélkül, már csak fogásra se mindegy, na meg több forrásból is tudjuk, szép számmal akad felnõtt olvasónk, aki néha szívesebben böngészi a diákoldalakat, mint a „fõlapot”. Pályázat is jött elég rendesen, úgy kétszáz körül, ami kevesebb ugyan, mint a korábbi években, de a színvonal nem romlott. (Fogalmazzunk úgy, fiataljaink nem fáradtak ki, csak erõt gyûjtenek a jövõre.) Ezt bizonyítja az is, hogy a pályázóknak csaknem negyedét díjaztuk, s korántsem azért, hogy fogyjon a pénz. S az tényleg fogyott is, ám senki se sajnálta.
S most jön a hosszú finis. Bölcs elõrelátással, okulva a tavalyi, utolsó utáni pillanatban történt össznépi hurcolkodásból, amikor a kapott helyiség kicsinek bizonyult, eleve a Magyar Tudományos Akadémia egyik nagytermét sikerült megkapnunk (köszönet érte Meskó Attila fõtitkárhelyettes úrnak), s azt rendesen ki is töltöttük. Meg a zacskókat, borítékokat is. Hogy kicsodáknak a micsodáival töltöttük meg, lásd másutt, ám hogy e mûveletet kik hajtották végre, tudniuk kell. Kapitány Katalin szerkesztõ, Matuska Mária és Szigetvári Ágnes szerkesztõségünk hölgytagjai nélkül ez az egész díjátadó ünnepség nem jöhetett volna létre. Levelek tucatjait írták meg, postázták, táblázatokat szerkesztettek, okleveleket gépeltek, ajándékokat zacskóztak, dobozoltak, címkéztek, tényleg nem tudom, hogy csinálják. Ne feledkezzünk meg persze arról a csekélységrõl sem, hogy a dolgozatokat el is kellett bírálni, ezt tizenegy kategóriában három-három személy végezte, egy szerkesztõ és két külsõ, felkért szakember, összesen úgy negyvenen. (Utóbbiak nevét lásd az eredményhirdetésnél, nem akármilyenek!)
Most már csaknem bizonyos, hogy Staar Gyula fõszerkesztõ (korábban belsõ köreinkben csöppet sem leplezett) lámpaláza, sõt idegessége az évek múltával alábbhagyott. Rövid bevezetõjében és köszöntõjében nagy elõdök – Eötvös Loránd, Szily Kálmán – szellemét idézve a tudomány–nyelv–hagyomány hármasságra fûzte fel gondolatait.
Az Önálló kutatások, elméleti összegzések kategória díjátadója, Szerényi Gábor, az érdi Vörösmarty Gimnázium tanára elgondolkodtató példabeszédben – vagyis hogy mi késztette annak idején Mendel pátert, hogy borsóival bíbelõdjön – a kíváncsiságot jelölte meg, mint az egyik legfontosabb ösztönzõ erõt a pályamunkák megírásában. Csakugyan, mi másért vizsgálta volna például az elsõ helyezett, Vermes Ákos a botsáskák színváltoztatását.
Örömmel tapasztalhattuk, hogy Scharnitzky Viktor tanár úr, aki a Martin Gardner matematikai különdíjakat átadta, ezúttal csaknem maradéktalanul elégedett volt a beérkezett írások színvonalával. Ilyesmit se hallottunk tõle évek óta.
Jutott azért néhány bíráló, ugyanakkor biztató szó is, az Ernst Grote által kiírt Orvostudományi különdíj versenyzõinek, méghozzá Rosivall Lászlónak, a Semmelweis Egyetem professzorának szájából, aki nagyobb önállóságra, több saját gondolat közlésére ösztökélte a diákokat. E kategóriában elsõ díj nem született, ez azonban mit sem von le Bagi Fruzsina második díjas dolgozatának értékébõl, mely a kutyák terápiás szerepével foglalkozik. (Én speciel macskákról írtam volna, velük terápiázom, míg viszont a kutyák ugatása õrületbe kerget.) Nem mellesleg, Rosivall professzor úr az, aki amióta csak részt vesz a zsûri munkájában, egyetlen alkalommal sem fukarkodik dicsérõ szavakkal illetni a Természet Világa szerkesztõségét, amit természetesen meg is érdemlünk, ettõl eltekintve igencsak jólesik.
A Német–Magyar Társaság Biodiverzitás különdíját Szili István fõiskolai tanár adta át, akinek nemcsak lapunkban megjelent lírai szépségû írásait olvassuk szívesen, hanem szavait is figyelemmel hallgatjuk. Íme egy részlet: „Mi, emberek csak most kezdjük felismerni, hogy ami rossz az élõvilágnak, az nekünk is rossz... Mi, emberek, ezt mondtam, de úgy kellett volna mondanom: mi, maroknyi emberek. Mert a 6 milliárdhoz képest igen kevesen vagyunk, akik megsejtettük a veszélyt, s megértettük a cselekvés sürgetõ kényszerét… E fiatalok elméjében a felismerés már fényt gyújtott, szívükben ott honol az erkölcsi tisztaság, tetteikbõl kitetszik a tisztesség…”.
(Idõugrás) Némi fáziskéséssel, félhivatalos programjáról befutott Tardy János helyettes államtitkár, a Természetvédelmi Hivatal elnöke, rekedten, megfázva, gondolatai azonban így is, ezúttal is nagyon átjöttek. Egyszer már leírtam, de újra meg újra emlékeztetnem kell rá: egy helyettes államtitkárnak ezernyi ürügye lehetne, hogy ne jöjjön el, mégis, mindig itt van közöttünk. Az elnök úr tett még egy igen figyelemre méltó felajánlást, de (bár kétlem, hogy pillanatnyi zavarában mondta) ennek nyilvános bejelentésével még várjunk kicsit.
A számszerûleg legdúsabb termést érlelõ Természettudományos múltunk felkutatása kategória zsûrielnöke, Gazda István tudománytörténész elsõsorban azt hangsúlyozta, milyen dolgozatokat várunk (olyanokat, amik tényleg a természettudományos múltunkkal foglalkoznak) és mindjárt ötleteket is adott. E kategóriában úgyszólván felbillent keletre a Kárpát-medence; szinte taroltak az erdélyi diákok. Más kérdés, hogy a dolgozatok nagy többsége néprajzi témájú volt, ami arányaiban talán nem a legszerencsésebb, ám mit sem von le a munkák értékébõl. Ha a krónikás tehet egy személyes megjegyzést, elmondhatom: csaknem mindent, amit Erdély népszokásairól, népi mesterségeirõl tudok, az elmúlt tizenegy év ottani diákjainak dolgozataiból tudom. Önálló könyvet megérne együttes közlésük.
Simonyi Károly professzor, a Kultúra egysége különdíj alapítója sajnos már lelkileg sem lehet velünk. Eddig is, fizikai valójában is valamiféle fényes szellemként lebegett fölöttünk-mellettünk, hiszen betegsége mindvégig megakadályozta, hogy velünk lehessen, októberben azonban végleg elköltözött. Az írások méltatása mellett rá is emlékezett Radnai Gyula tanár úr a díjátadáskor. A szomorúság mellett jó hír viszont, hogy a díj nem szûnik meg. Máris több szerzõnk ajánlotta fel cikkeinek honoráriumát arra, hogy Simonyi professzor szellemi öröksége e pályázatban is tovább éljen.
A Varjú Dezsõ professzor által létrehozott Biofizika különdíj alapítójának távollétében (merthogy Németországban, Tübingenben él és dolgozik) Kapitány Katalin értékelte a pályamunkákat, és azt is elmondta, milyen dolgozatoknak örülünk mi, szerkesztõk. Azoknak, amelyeket olyan jól írnak meg, hogy szinte hozzájuk sem kell nyúlni közléskor. Nem mintha lusták lennénk…
A Videofilm-kategóriában, melynek díját Kabdebó György adta át, rövid ízelítõt láthattunk egy erdélyi szerzõpáros, Csegzi Kamilla és László Áron munkájából, melyet sajnos – nem lévén filmes-videós mellékletünk – olvasóink nem élvezhetnek. Pedig nagyszerûen megkomponált, rendkívül ötletes munka.
Bencze Gyulára ezúttal két feladat is hárult. Elõször a James Randi alapította Szkeptikus különdíjat adta át a már tavaly is kiválóan szerepelt Scheuring Ádámnak, s most még valahogy arról is megfeledkezett, hogy verbálisan lesújtson a médiában tapasztalható sarlatánságokra. Nem mellesleg õ volt az elsõ, aki figyelmeztetés nélkül bekapcsolta a „szószék” mikrofonját, mondván, tanul az ember, s amikor átkötés után visszakapta a szót, persze, hogy nem kapcsolta be, mondván, felejt is az ember. Nem felejtett el viszont megemlékezni az amerikai Nicholas Metropolisról, a nevét viselõ különdíj alapítójáról, midõn a díjakat átnyújtotta.
A Magyar Csillagászati Egyesület és az MTA Csillagászati Kutatóintézetének díjait Szabados Lászlótól, az egyesület elnökétõl vehették át a gyõztesek. A közönség csak sajnálhatja, hogy az egyik különdíjas, Sipõcz Brigitta már korábban elment, nem mindennap láthatunk ugyanis térdig érõ hajat (bár az ereje nyilván nem abban van). Az ifjú hölgy és többen mások is a Kongresszusi Központba is hivatalosak voltak, ahol éppen ünnepségünkkel egy idõben kapta meg Roska Tamás a Bolyai-díjat. Fõszerkesztõnk látnoki képességeit (vagy valami hasonlót) dicséri, hogy elõzõ nap ment le a nyomdába a professzorral készített interjú, amit már e számunkban olvashatnak is.
Az idén is bõven jutott díj a legeredményesebb felkészítõ tanároknak, nekik Kozma Lászlóné, a Magyar Hivatalos Közlönykiadó gazdasági igazgatója adta át a jutalmakat, melyek díjalapját a Metropolis Alapítvány teremtette meg. A Metropolis tanári fõdíjat Török Árpád, sepsiszentgyörgyi tanár úr érdemelte ki, többéves sikeres felkészítõ munkájáért. Hámori Miklós, a Rotary Club Budapest elnöke (elnöki díszben!) Lang Ágotának és Velencei Melindának – mint a tavalyi év legjobb felkészítõ tanárainak – nyújtotta át a Rotary Club Babylon New York elismerését.
Ünnepségünket, melynek idõtartama immár a Bondarcsuk-féle Háború és béke címû filmével vetekszik, Gergely János akadémikus „elbocsátó szép üzenete” zárta.
Ha most azt hiszik, az elején vicceltem, elmondom, hogy aznap tényleg iszonyú vihar dúlt Schleswig-Holstein partjainál, de mint tudjuk, ennek történetünk szempontjából semmi jelentõsége nincsen.
Németh Géza
Természet Világa, 133. évfolyam, 4. szám, 2002. április
https://www.chemonet.hu/TermVil/
https://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/
Vissza a tartalomjegyzékhez