„... tévednek azok, akik szerint a matematikai tudományok
semmit sem mondanak a széprõl vagy a jóról.”

Arisztotelész

SCHILLER RÓBERT
Oktalanság

---

„A diszkontinuitás (tehát pl. az energiakvantum vagy a rádiumbomlás) felfedezése az oksági elvnek és vele együtt az alapelvek hármasságának a végét jelenti.” Ezt írta a pszichológus C. G. Jung 1950-ben. Az alapelvek hármasságán itt a teret, idõt és okságot kell érteni; Jung szerint ezek uralkodnak a klasszikus fizikai világképen. Azt a gondolatot, hogy a modern fizika túllép ezeken az elveken, egyebek mellett a csillagász Jeans egyik kijelentésére alapította. „A radioaktív bomlás olyan hatásnak mutatkozik, amelynek nincsen oka, és ez arra csábít, hogy azt gondoljuk, a természet végsõ törvényei nem is kauzálisak.” – idézi.

Kétségtelen, a kvantummechanika születése, az atomi jelenségek valószínûségi leírása mai szemmel nézve meglepõ gondolatokra ragadott nem egy fizikust is a múlt század húszas éveiben. Végtére is volt, aki az elektron szabad akaratáról beszélt. De a század közepére már úgy látszott, elmúlt a hajmeresztõ természetfilozófiai spekulációk kora. Addigra, ha valakinek Wolfgang Pauli a barátja (aki egyébként vele, Junggal együtt írta azt a tanulmánykötetet, amelybõl a mondatot idéztem), annak lehetett volna tudnia, hogy a természettudomány nem úgy fejlõdik, hogy közben megtagadja önmagát. Vagyis madarat tolláról talán mégse mindig.

A félig vagy annyira se értett tudományos eredmények azonban szárnyakat adtak a transzcendens gondolkodásra hajló pszichológusnak. Ha az okság elvét kivethetjük a hajóból, semmi se gátolhatja meg, hogy egy másik elvet is ne alkossunk a jelenségek leírására. Ez az egyidejûség elve, amelyet az „akauzális”, tehát okságot nélkülözõ jelenségek rendszerezésére kíván használni. Olyan jelenségekére, amelyek együttesen, rendszerint azonos idõben következnek be, azonban egybeesésükre racionális magyarázatot találni képtelenség.

Ilyen jelenségekbõl sokat gyûjtött össze. Ebben persze nem állt elõdök nélkül. Hivatkozik is Kammerer munkáira; a múlt század elején mûködõ zoológus véletlen egybeeséseket keresett és talált a hétköznapi életben. Ezek alapján fogalmazta meg a „sorozatosság törvényét”, amely kimondja, hogy az egymással okozati kapcsolatban nem álló, de jellegükben hasonló események csoportokba szoktak rendezõdni. Laczkovich Miklós néhány évvel ezelõtt elemezte az ilyen koincidenciákat, és azon túl, hogy rájött egyik-másik, anekdotikusan ránk hagyományozott eseménysor kétes hitelére, sok esetben megmutatta, hogy a laikus szemében abszurdul valószínûtlen egybeesések a becsületesen alkalmazott valószínûségi meggondolások szerint nagyon is gyakran elõfordulhatnak.

Jung se híve Kammerer eszméinek, de nagyon is ellenkezõ okból. Az a gondolat, hogy egy késõbbi esemény kölcsönhatásba léphet valamely korábbival, megdöbbentheti ugyan a klasszikus fizikán nevelt elmét, azonban a pszichológus fülében még mindig túlzottan természettudományos csengése van.

Jung gyûjteményében az ESP (extrasensory perception=érzékszerveken túli érzékelés) válogatott esetei, szavak találkozása, állatok megmagyarázhatatlan megjelenése szerepel. Egy rózsabogár, amelyik be akar repülni abba a szobába, ahol távoli rokonáról, az egyiptomi szkarabeuszról beszélnek, vagy madarak, amint összesereglenek egy ház körül, ahol valaki majd késõbb meghal. De a legterjedelmesebb jelenségkör az asztrológiáé: hosszan elemzi sok száz házaspár horoszkópját, és szignifikáns (?) összefüggéseket talál a párok csillagainak konstellációiban. (Nincsen kedvem ezeket idemásolni, amint a szerzõ se tér ki arra, hogy ezek a házasságok mennyiben bizonyultak boldognak.)

Feltûnõ, hogy a történetekben és megfigyelésekben emberek egymás közötti kapcsolatai, emberek és állatok, emberek és a természet élettelen alkotói egyaránt szerepelnek. A lélektantól, neve szerint, azt várnánk, hogy emberi magatartásokra és viszonyokra figyeljen. Itt az egész természet felvonul.

Jung nagy, egész munkásságát átfogó gondolata a kollektív tudattalan fogalma. A kollektív tudattalant – olvasom – az ösztönök és az archetípusok alkotják; az archetípusok pedig tudatosodásra képtelen, öröklött lelki struktúrák. Az 1950-ben írt tanulmány merészen kiterjeszti ezt a lélektani fogalmat. Az akauzális jelenségeknek, írja, az egyidejûség csak egyik megjelenési formája. Sok olyan jelenség létezik a világon ezeken felül is, amelyek valamilyen értelemben egymáshoz vannak rendelve, anélkül, hogy ennek oka lenne. Ez az akauzális egymáshoz rendeltség az egész világot, az embereket, az élõ és élettelen természetet egyaránt átjáró és egységbe vonó kollektív tudattalannak a megnyilvánulása. Vagyis a rózsabogár lelkének és a bolygók ösztöneinek is.

Ebben a gondolatban számomra az a legnyugtalanítóbb, hogy azt a benyomást kívánja kelteni, természettudományos ismeretekre támaszkodva jutott a szerzõje a nyomára. Hasonló gond persze nyugtalanít másokat is. Makai Mihály könyv terjedelmû esszében keresi a racionális modellek korlátját. Kétsége támad elegendõ, de egy mondata fogódzót nyújt: „A megismerés az ismerttõl halad az ismeretlen felé, és nem fordítva.” Nem lehet a transzcendencia felõl elindulnunk.

Jung bõven hivatkozik felfogásának elõdeire. Lao-Ce és Zoroaszter, Philo és Agrippa von Nettesheim, Synesius ... végre, hogy közeli, jó ismerõst köszönthetünk! Ugyan nem azt a történeti személyt, a IV. században élt neoplatonikus filozófust, akire Jung gondolt, hanem elevenebb eszmetársát és névrokonát, Kolumbusz kortársát és ellenfelét, akit Karinthy talált ki az örömünkre. Ez a Szinéziusz nem hiszi, hogy a Földet körbe lehet hajózni, megveti Kolumbusz racionális számításait és a mögöttük lappangó becsvágyat és aranyéhséget. Õ égig érõ földrõl és szárnyas emberekrõl beszél, és biztos a dolgában: „Honnan tudna róla a lelkem, ha nem volna igazam?” – kiáltja a végsõ bizonyítékot. És amikor a Santa Maria matróza meglátja a földet az árbockosárból, õ csak hitetlenül legyint, csónakba száll, és elindul ezerkétszáz évig tartó útjára a Kristályég felé.

Õ az irracionalitás hõse. Minden együttérzõ rokonszenvünk az övé. Soha nem akart természettudósnak látszani.
 

IRODALOM
C. G. Jung: Synchronizität als ein Prinzip akausaler Zusammenhänge, in: Naturerklärung und Psyche, Rascher, Zürich, 1950
Lackovich Miklós: Koincidenciák és egyéb kis valószínûségû események, Szkeptikus Lapok 2. szám, Természet Világa pótfüzete, 6. lap, 1998 szeptember
Makai Mihály: Megáll az ész? A racionális modell és korlátai, Magyar Könyvklub, Budapest, 2001
Karinthy Frigyes: Két hajó, Athenaeum, Budapest, é. n.