Beszélgetés Oláh György Nobel-díjas professzorral
– Közismert, hogy Professzor úr munkássága több szálon is a szénhidrogén-kémiához kötődik. Úgy tűnik, a fenyegető környezeti veszélyek jelentős része is a kőolajtermeléshez, illetve az automobilizmushoz kapcsolható. Előadásában hallottuk, hogy bízik az atomenergia jövőjében, de valószínű, hogy ameddig ez az energiatermelési mód általánosan elfogadottá, kellően veszélytelenné és hulladékait tekintve is környezetbaráttá válik, van még néhány sürgető tennivaló.
Napjainkban sokan próbálkoznak a hagyományos robbanómotor korszerűsítésével, hatásfokának javításával, de úgy tűnik, a páratlan gazdasági hatalmú és egymással nemzetközileg is összefonódó autó-, illetve olajipar csak azokat az új megoldásokat fogadja be, amelyek egybeesnek saját fejlesztési irányaival.
– Az olaj
nem tart örökké. Sokan azt mondják, hogy az előrejelzések utóbb mindig
tévesnek bizonyulnak. 2002-ben az olajtartalék több, mint valaha. Ugyanakkor
1900 óta az emberiség létszáma megnégyszereződött. Mindenki jobban akar
élni, ehhez pedig több energiára van szükség. Az olcsó olaj, tehát az az
olaj, amely a mai árakhoz képest elérhető lesz, csak pár évtizedig tart.
Véleményem szerint az „olaj versus atomenergia” dilemma eltűnik. Egy hordó
– több mint 160 liter – olaj még mindig csak 25 vagy 30 dollárba kerül.
Ez a természet csodálatos ajándéka. De az emberiség felhasználja, ezért
magunknak kell megfelelő üzemanyagot előállítani, amihez szintén szükség
van energiára. Kollégáimmal most nagy figyelmet fordítunk az üzemanyagcella-kutatásra.
– Ön tehát a korszerűsítések közül az üzemanyagcellás megoldást látja a legígéretesebbnek?
– Energiatermelésre. Az atomerőművet nem tudja beletenni az autójába.
Az energiát megfelelő módon tárolni is kell. Vannak, akik hidrogént használnának. A hidrogén azonban rendkívül nehezen kezelhető anyag. Illékony, gáz, nyomás alatt kell tartani, és veszélyes is. Az elmúlt tíz évet főként azzal töltöttük az intézetemben, hogy kifejlesztettük a metanolos energiacellát, amelyben nem használunk hidrogént. Már a gyakorlati megvalósítás előtt állunk.
A következő kérdés, miből nyerjük a metanolt. Ma még földgázból készítjük. A jövőben (megfelelő katalizátorok segítségével) a metanolt elő lehet majd állítani a levegő szén-dioxidjából, vagy még inkább a hagyományos energiatermelő erőművek, illetve egyéb ipari üzemek magas szén-dioxid-tartalmú füstgázaiból is. Így megvalósítható a szén-dioxid körforgása, amit eddig csak a természetnek sikerült megoldania a fotoszintézis segítségével. A szén-dioxid recirkulálásával mérsékelhető a levegő növekvő szén-dioxid-tartalma s a részben ennek tulajdonítható üvegházhatás.
Ehhez megint energia kell. Úgy gondolom, hogy az energia forrásai az atomerőművek lehetnek. Nem mondom, hogy ne használjunk minden más, alternatív energiát. A napsugárzásból vagy a szélből nyerhető energia azonban az emberiség energiaszükségletéhez képest rendkívül kis rész.
Ha van energiánk, mindenféle szénhidrogént tudunk már gyártani, például abból a metanolból, amelyet szén-dioxidból állítottunk elő. Így a fosszilis tüzelőanyagok készleteinek kimerülése nem jelent feltétlenül katasztrófát.
– A hagyományos robbanómotort is minden módon korszerűsíteni próbálják, például csökkentik a fogyasztást. Érzékelhető-e, hogy a hatalmas ipari lobbi – mivel nem érdeke a gyors átállás – fékezi ezt a folyamatot?
– A belső égésű motor a Carnot-cikluson alapszik. Ez azt jelenti, hogy a hatásfokot csak akkor tudjuk növelni, ha a hőmérsékletet növeljük. Ám ennek korlátai vannak. Az energiacella működése független a Carnot-ciklustól, ezért sokkal magasabb hatásfokot lehet elérni vele anélkül, hogy a hőmérsékletet emelnénk. Ez lesz a jövő energiaforrása, de nem holnap.
– Eszerint ez olyan kényszer lesz, amelyet nem tudunk elkerülni.
– Ezek az üzemanyagcellák már most közel vannak ahhoz, hogy jó tulajdonságaik révén a gyakorlatban alkalmazzák őket, például a mobiltelefonok vagy a laptop számítógépek energiaforrásaként. Az elemek nagyon gyönge hatásfokúak. A mobiltelefonnal most néhány órát beszélhet. Energiacellával a készülék két hétig is üzemképes lehet.
– Ez óriási!
– Ami már most is megvan. Persze az autókat nem állítják át gyorsan. Ameddig az olaj ára viszonylag elérhető, addig nem változtatnak gyártástechnológiát az autógyárak. De idővel nem tehetnek majd másként.
– Végül is a gazdasági kényszer tereli új megoldásokhoz a gyártókat?
– Egyfelől igen, de vannak egyéb szempontok is. Mi ritkán járunk Budapesten, ezért mindig feltűnik, hogy a nagy autóforgalom mellett nincs sok zajos motorbicikli vagy moped. A városokban nemcsak bűz van, hanem zaj is. Az üzemanyagcellák viszont hangtalanok. A zaj szintén környezeti probléma. Tehát az, hogy az üzemanyagcella tiszta és hangtalan, önmagában véve nagy előny.
– Látjuk, hogy a kényszerek elindítják bizonyos irányba a gondolkodást, a termelést, a fejlesztéseket. Mi a véleménye Professzor úrnak arról, hogy mennyi az időnk? Ezt úgy értem, hogy a környezetszennyezés is, az energiafogyasztás is egyre szorítóbb tényező. Vajon a belátható jövőben a fejlődés képes lesz-e magából kitermelni a technológia szintjén a jó megoldásokat? Vagy a gondok annyira égetőek lesznek, hogy inkább politikai-társadalmi kényszereket kell alkalmazni a szükséges változások érdekében?
– Erről a kérdésről nagyon határozott véleményem van. Nem hiszek abban, hogy a szabályozás, az eltiltás vagy a törvényhozás megoldja a problémát. Vegyük például a kiotói egyezményt. Az elv nagyon szép: tudjuk, hogy a túl sok szén-dioxid káros, tehát a megoldás az, hogy csökkenteni kell a mennyiségét. De hogyan? Ha ma összehívnának egy nemzetközi kongresszust, és a téma az lenne, hogy betiltjuk a rákbetegséget, mindenki megszavazná. Van olyan politikus, aki ne a rák ellen szavazna?
A szén-dioxid-kibocsátás szabályozására a politikusok kvótát határoznak meg. De ezt a kvótát, azaz a kibocsátás jogát el lehet adni. Mint a tőzsdén. Ez nem oldja meg az emberiség problémáját. A gazdag államok meg tudják venni, a szegények viszont kénytelenek eladni a kvótájukat, így elesnek az iparfejlesztés lehetőségeitől.
Két évvel ezelőtt Németországban voltam egy tanácskozáson. Egy hölgy – a kormány és a zöld párt tagja – azt mondta, hogy a kormányuk az ő pártja hatására leállítja az összes atomerőművet. Németország majd a francia szomszédaitól veszi az áramot. De Franciaországban az elektromos áram 80%-át atomerőművekben állítják elő. S akkor valaki óvatosan megjegyezte, hogy a német–francia határon nem látni olyan égig érő falat, amely hermetikusan elzárja őket. Valamennyien ennek a Földnek vagyunk a polgárai. Ha valami baj van, az mindannyiunk baja.
Még nem láttam olyan értelmes embert, aki azt mondta volna, hogy ő nem akarja a gyerekei, az unokái számára Földünket legalább ilyen állapotban vagy tisztábban hagyni. Megoldásokat kell találni. Az atomenergia felhasználásának alapmegoldásait például 3-4 év alatt dolgozták ki, igaz, háborús kényszer nyomása alatt. Bízom benne, hogy az atomhulladékok kezelésének, illetve ártalmatlanításának kérdését is belátható időn belül megoldjuk.
– Reméljük, lesz is elég időnk rá.
– Az ember nagyon érdekes teremtmény: megalkotja magának a problémák megoldását. Persze, sokszor nem sejtjük, hogy a megoldás pontosan honnan érkezik, mi lesz az a ma még talán jelentéktelennek látszó technológia, ami akár egész életünket megváltoztathatja. A jövő a sok új technológián alapszik. Meg vagyok győződve, hogy a jövőben a munkahelyek egy része olyan területeken lesz, amelyek ma még nem is léteznek, nem is tudunk róluk.
Ki gondolta volna, hogy a számítógép egy generáció alatt ilyen jelentőségre tesz szert. Ismert történet, hogy Neumann János a háborús években Princetonban dolgozott az Institute of Advanced Study munkatársaként. Egy klasszikus számítógép prototípusát építette. Volt ott két vezető kutató, aki ultimátumot intézett hozzá: vagy Neumann megy el, vagy a zajos gépe. Végül is a masina ment el. Most a Smithsonian Institution kiállításán látható. Az egyik kutató, aki a zajt kifogásolta, Albert Einstein volt. A másik Niels Bohr… Ők sem gondolták, hogy Neumann zajos gépe a jövő szempontjából alapvető lesz. Utólag mindenki okos tud lenni.
Nemcsak azt hiszem, hogy az energiával és a környezetszennyezéssel kapcsolatos problémákat megoldjuk, hanem azt is, hogy az életszínvonal csökkentése nélkül oldjuk meg. Mi a nyugati világban sok áramot használunk. Különösen Amerikára haragszanak azért, hogy a világ energiatermelésének 25%-át felhasználja. Ugyanakkor magas életszínvonalat teremt. A feladatunk tehát az, hogy új megoldásokat találjunk, amelyek lehetővé teszik az emberek számára, hogy élvezzék a technológia eredményeit.
– Professzor úr, köszönjük a beszélgetést.
| Természet Világa, | 133. évfolyam, 8. szám, 2002. augusztus
https://www.chemonet.hu/TermVil/ https://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/ |
Vissza a tartalomjegyzékhez