Nem Benyovszky nyomában, Madagaszkáron
Oszama
bin Laden, finoman szólva, valami irtózatosan kiszúrt velem, bár mint tudjuk,
nem ez volt a legnagyobb gonosztette. 2001. szeptember 11-e után a feje
tetejére állt a világ légiforgalma, s alig két héttel a terrortámadást
követően, amikor kifizetni készültem repülőjegyemet, kiderült, az egyik
illetékes légitársaság is törölte járatát. Így aztán az egész utat újjá
kellett szervezni, méghozzá megszabott időkeretben. Beültem egyik – amúgy
teljesen elnéptelenedett – utazási irodába, azzal az eltökélt szándékkal,
hogy föl nem állok, amíg valahogy, bármi áron, el nem juttatnak Madagaszkárra.
Érdekes, épp nem sokkal előtte írtam valakinek, már nem lennék boldogtalan,
ha sose jutnék el – mondjuk – Madagaszkárra. Jóllaktam, öregszem, ki tudja.
Most azonban nem boldogságról volt szó, hanem arról, hogy az útért befizetett
pénz mind elvész, ha adott időben nem utazom ki. Mert egy dolog, hogy sosem
jutok el Madagaszkárra, de hogy 300 ezer forintért ne jussak el… Sikerül,
vigasztalt a főnököm, és még egy jó sztorid is lesz a cikkhez. Másfél nap
múltán lett repülőjegy (bármi áron), odafelé két, vissza három átszállással.
Éjszaka a nairobi reptér tranzitjában, reggel motozás, poggyászok terítéken
a gép mellett, beszállás csak azután, hogy az utas rámutatott a motyójára.
Nem hinnék el, mi volt a legelső műsor, amit a malgas tévében megláttam. Francia dokumentumfilm az 56-os magyar forradalomról. A helybelieknek körülbelül annyit mondhatott, mintha nekünk mondjuk a 60-as évek kongói polgárháborújáról mutattak volna valamit. Ezzel írásom magyar vonatkozású részét le is zárom, meglehet, többek csalódására. Amint elutazásom előtt kiejtettem a Madagaszkár szót, mindenki rögvest ezt kérdezte: Benyovszky? Nos, kalandos életű honfitársunk ottani cselekedetei érdekeltek a legkevésbé, erről nálam avatottabbak (pl. Balázs Dénes) már írtak. Egy-két dolgot azonban nem árt megemlíteni. Benyovszky, aki francia megbízásból először 1774–76-ban, majd amerikai támogatással 1785-ben járt a szigeten, valójában sosem volt „Madagaszkár királya”. Már csak azért sem, mert akkoriban a szigetlakók nem alkottak egységes államot, az egyes népcsoportoknak saját királyuk volt. Benyovszky, aki kétségkívül sokat tett Madagaszkár északkeleti részének megismertetéséért Európában, e régióban afféle „főnök” volt, ami azért, ismerjük el, nem kicsinység. Eszem ágában nem volt a „nyomában járni”, különösen annak ismeretében, hogy a franciák rútul megölték, no meg mert túránk útiránya nem északkelet, hanem dél volt. Ennyit erről, de azért: Vivát Benyovszky!
Madagaszkárra eljutni tehát nem könnyű, bejutni is csak lassacskán. A reptéren adják a vízumot, az útleveleket öten tanulmányozzák kimódolt alapossággal, a csomagokat is rendesen kirámolják. A fővárosba bevezető út elég hátborzongató körülményeket sejtet (az egyetlen reményt a rejtélyes etimológiájú Three Horses – Három Ló – feliratú gyakori sörreklám csillantja meg, bár nemhogy három, de egyetlen lovat se láttam a szigeten), de például a francia oldtimer kocsik rajongói ott helyben transzba esnének a 40-50 éve gyártott Citroënek, Peugeot-k láttán. Az 1,2 milliós, 1300-1500 méter magasságban fekvő Antananarivo (mindenki Tanának mondja) sok-sok dombra épült, ezért az egyetlen, nagyjából vízszintes felületet képező, ám kimondhatatlan nevű széles főutcáról fölfelé tekintgetve igen látványos megjelenésű. Erre szoktam mondani, hogy a fecskefészek módjára egymás „fölé” épített házak akkor is jól mutatnak, ha egyébként önmagukban rondák. Ezek sajnos eléggé azok. A „síkságon” működik a piac, a zoma, mely – na, miért? – pénteket jelent. Eltalálták! Azért, mert ez a hagyományos vásárnap. Ettől függetlenül itt mindennap nyüzsög a tömeg. Tana egyetlen említésre méltó látványossága a hajdani királynői palota (hogy melyiké, nem fontos), a Rova – volt. Korábbi beszámolókban sok szépet olvastam róla. A dombtetőn álló impozáns épület eredetileg fából készült 1867-ben, amit kissé később egy az egyben kőfallal borítottak be (l. még Corvin Áruház, más kiszerelésben). Nos, a Rova 1995-ben porig égett, csupán kőfalai meredeznek. Viszont szép a kilátás. Jobb kinézetű lakóházak, formaruhás iskolások sejtetik, akadnak errefelé jómódúak is. Mert amúgy Tanát ellepik a koldusok, alkalmi árusok macerálják az idegent, tömérdek az utcagyerek. Sokukat a városszéli viskókból szüleik küldik „dolgozni”.
Antananarivo belvárosa
Két, aránylag szerény körülmények közt eltöltött éjszaka után feltörök, a főutcára néző Hôtel de France-ba, ahol csoportommal találkozom. Tízen vagyunk, túravezetőnk malgas (az utazási iroda tulajdonosa viszont francia). Madagaszkáron egyedül is lehet utazni, de sokáig tart. Majd meglátják, miért. Niria (a malgas nyelvben a szóvégi magánhangzót nem ejtik ki, tehát Niri) angol szakon végzett (és persze perfekt francia), raszta frizurás fiatalember, maláj vonások (enyhén ferde szem), félbarna bőr. Ahhoz képest, hogy emberősünk alig pár száz kilométerrel nyugatra mászott le először a fáról, Madagaszkár későn, úgy 2000-1500 éve népesült be, de nem onnan, ahonnan logikusan várnánk, a közeli Afrikából. Az első bevándorlók az indonéz–maláj régióból érkeztek, aligha azzal a szándékkal, hogy felfedezzék a szigetet. Dél-Ázsia és Kelet-Afrika partvidékén portyázhattak lélekvesztőiken, amikor puszta véletlenből idevetődtek. Egy részük nyilván visszament, asszony, csomagolj, príma szigetet találtunk innen úgy hatezer kilométerre. És visszataláltak! Hozták megszokott növényeiket, mindenekelőtt a rizst, a teraszos művelést, de még a kasztrendszert is. Ez utóbbit Indiához kötjük, ám nem árt tudni, akkortájt Délkelet-Ázsiában igen erős volt a hindu befolyás. Közben jöttek Afrikából a bantuk is, főleg a nyugati partvidékre, kisebb számban arabok, indusok is. Sofőrünkön például indiai vonásokat fedeztem föl. Amúgy a két rassz elég erősen keveredett. A felföldet többnyire a legnagyobb törzs (ezek száma hivatalosan 18), a merina tagjai lakják, ők a legmalájabbak, kevésbé keveredtek a feketékkel, kicsit le is nézik amazokat. E sokrétűség ellenére a szigetlakók nyelvileg meglehetősen egységesek: a hivatalos nyelv a malgas (ők malagasynak mondják, az ország neve Madagasikara), de emellett a francia is. A latin betűs írást a XIX. században vezették be. Az utóbbi időkben sok település nevét „malgasították” franciából, ezeket zárójelben adom meg.
Első állomásunk, Antsirabe 170 kilométerre fekszik a fővárostól, elvileg három óra alatt elérhető, ugyanis a főutakat, korábbi gyalázatos állapotukhoz képest, az utóbbi évtizedben rendbe hozták. A gránitkúpokkal tagolt hullámos vidék sűrűn lakott, a kis falvak szinte egymásba érnek. Itt szembesülök először azzal a pokoli környezetpusztítással, amiről már annyit olvastam-hallottam. Madagaszkár eredeti növénytakarójának 80 százaléka már eltűnt. A növényzet pusztításával kézen fogva jár a talajerózió. A gigantikus eróziós barázdák, a lavakák már a repülőről is látszottak, meg az is, hogyan mosódik be a tengerparti vizekbe a vörös hordalék. Eukaliptuszon kívül (az 1910-es években kezdték betelepíteni) más fát csak mutatóba látni, ellenben füstöl az egész sziget. Becslés szerint minden egyes évben a sziget egyharmadát fölégetik. Kell a fa tüzeléshez, faszénhez, téglaégetéshez, terület termőföldnek, legelőnek. A hat és fél magyarországnyi szigeten kb. 16 millióan élnek, s mivel évente úgy 3 százalékkal gyarapodnak, húsz éven belül 30 millióan lesznek. A népesség 80 százaléka mezőgazdaságból él, igen keservesen, a falusiak többsége írástudatlan, a gyerekek alultápláltak, hosszú szárazság idején különösebb nyugati hírverés nélkül éhen halnak. És ezek után tessék megmagyarázni a puszta fennmaradásért küzdő parasztoknak, hogy maguk alatt vágják a fát. (Egyébként megpróbálják. Minden nemzetközi természetvédelmi szervezet jelen van, és az aktív védelem és kutatás mellett okítani is igyekeznek a helybelieket.)
Gránitkúpok a magasföldön
Az agyagos, laterites talaj termőképessége csekély, a rizsföldeken dolgozók egyetlen szerszáma a tenyérnyi széles, nem kihegyezett végű ásó, amit mezítláb nyomnak a földbe, mert persze cipő is alig akad, legföljebb gumipapucs. A kisgyerekek anyu hátán, a nagyobbacskákat csak úgy leültetik a földre, hadd szokják. Úgyis ugyanezt csinálják hátralévő életükben. Itt-ott igavonó bivalyt, vagy zebut is látni, az utóbbiak inkább legelésznek. Ez a főleg Indiában, Kelet-Afrikában honos púpos szarvasmarha vidéken a jómód jele, s a menyasszonyt is zebukkal kell megváltania családjától az ifjú férjnek. Az országút mellett mindenütt serényen égetik a csonkagúlaformába rakott téglát, ez a falusiak fő ipari tevékenysége. Ebből épülnek a kicsiny alapterületű, a merinák lakta vidékeken kétszintes, rizsszalmával, esetleg bádoggal fedett házak. Az alsó részen tárolják a terményt, felül laknak, főznek. Ahhoz képest, hogy az európaiak már pár száz éve jelen vannak a szigeten, a kéményt valahogy nem sikerült meghonosítani. A füst az ablakon dől ki, s a külső falon terjedelmes koromfreskó jelzi a konyha helyét. S tudják, mi a legfeltűnőbb? Az, hogy Madagaszkáron nincs szemét! Itt, különösen falun, semmi sem megy veszendőbe. Nem látni eldobált üdítős dobozt, műanyagzacskót, mert aki legalul él, ezt is összeszedi, valamire jó lesz.
Antsirabe-ben első ténykedésünk két külvárosi „népművészeti bolt” meglátogatása. Egyikben hímeznek, a másikban hulladékfélékből parányi járműmaketteket gyárt (mellesleg ügyesen) egy pasas. Inkább a gyerekekkel foglalkozom. Nem is tudom, ha Nyugat-Európában nem gyűjtenék össze, és nem szállítanák szanaszét a fejletlen világba a fölösleges ruhaneműt, lenne-e mit fölvenni ezeknek az embereknek. Rongyosak, koszosak az apróságok, s bár valószínűtlen, hogy személyünkben először látnának europid embert, egyik kislány leplezetlen csodálkozással szemléli, majd óvatosan megsimogatja szőrös karomat. Furcsaság ez errefelé, hiszen sem a negrid, sem a mongolid népek nem igazán szőrösek.
Reggel hazatelefonálok, hallom, megkezdődött Afganisztán bombázása. A nyugati világban szemlátomást leegyszerűsödött a politikai konfliktuskezelés. Madagaszkár összképéhez képest telefonálni igen könnyű. Veszünk egy kártyát és bármelyik utcasarokról, bárhová. Persze, csak városban, mert falun általában se villany, se vezetékes víz, se orvos. Antsirabe a drága- és féldrágakövek feldolgozásának központja. Amikor két nap alatt immár a negyedik ajándékboltot keressük fel, a szebbnél szebb rózsakvarcok, ametisztek, berillek iránti – pusztán geográfusi – vonzalmam ellenére is kezdek nyűgös lenni. Mit tegyünk, úgy látszik, ez is része a programnak, és még messze nincs vége! Délelőttünk rámegy Ambositra város fafaragványokat árusító boltjaira. A különben nem kizárólag rettenetes „műtárgyak” a közeli falvak betsileo (a harmadik legnagyobb törzs) lakosságának kezei alól kerülnek ki. Ők a teraszos rizsművelés legkiválóbb mesterei is.
Antsirabe-ről szólva meg kell emlékeznünk a töménytelen pousse-pousse-ról (a francia pousser=tolni szóból). A kétszemélyes fedeles riksát egy szál, többnyire cingár emberke húzza (szóval, nem tolja!), mezítláb, sokszor rohanvást, ina szakadtából. Útikönyvem azt írja, bármennyire idegenkedünk is az effajta szolgáltatástól, gondoljunk arra, ezek az emberek ebből élnek, szóval csak nyugodtan. Én inkább mégse. Madagaszkár jellegzetes távolsági közlekedési eszköze a taxi-brousse,magyarul bozóttaxi. Valójában se nem taxi, se nem bozót, úgy értem, nem tüskés gaztengeren fúrják át magukat. E kategóriába tartozik a buszon kívül minden, szállításra alkalmatossá tett jármű, legyen az személykocsi, vagy teherautó. Közös vonásuk, hogy emberrel, állattal, áruval túlcsordultan megrakva járnak a települések között, lassan, megfontoltan. Arra senki ne számítson, hogy időben elindulnak (na jó, de mihez képest időben?), arra meg végképp ne, hogy emberi körülmények között utazgathatunk. Mindezt nem tapasztalatból, csupán látásból, mint a kényelmes Mercedes mikrobuszban megkönnyebbülten terpeszkedő szemlélő tudom-sejtem.
A mellékutak kriminális állapotban vannak, amint ezt a Ranomafana Nemzeti Parkhoz vivő rövid, ám ülepgyötrő távon megtapasztaljuk. Madagaszkár útjainak többsége az esős évszakban gyakorlatilag járhatatlan. Az esőzések hossza, a csapadék mennyisége a tengerszint feletti magasságtól, a földrajzi szélességtől függ, attól nemkülönben, hogy az Indiai-óceán felé eső, vagy pedig a nyugati parton járunk. A legtöbb esőt (kb. évi 3500 mm-t) az óceán menti sáv kapja, a legkevesebbet a délnyugati fertály (az előbbi érték tizedét). A nedves évszak nagyjából novembertől márciusig tart (ezért utaztam októberben). A felföld éghajlata kellemes, napközben se nagyon megy 25-26 fok fölé a hőmérséklet.
Ranomafana dombjait esőerdő borítja, egy része már másodlagos. Páfrányok, óriás bambuszok, pálmafélék, orchideák között mászkálhatunk, közel háromszáz fa- és bokorfajából 80 endemikus. (A szigeten kereken 8000 növényfajt írtak le, s még legalább ennyi ismeretlen!) Ösvényei jól kiépítettek, ez az egyik leglátogatottabb védett terület, ami persze nem azt jelenti, hogy egymás sarkát tapossák a turisták. Madagaszkárt évente kb. 150 ezer külföldi keresi fel, a „szomszédos”, század ekkora Mauritius négyszer ennyi látogatót fogad. A parkban akár tizenkét lemurfajt is láthatnánk, ám csak kettőhöz van szerencsénk. A Milne-Edwards-szifaka narancsvörös szemével, csaknem teljesen fekete szőrével is feltűnő jelenség, mérete az egy métert is eléri, nappali életmódot folytat és a lombkoronában lakmározik, ágról ágra ugrándozva, rügyeket, leveleket, gyümölcsöt. Egy nőstény immár jól megtermett csemetéjét hurcolja, a kölyök időnként elkalandozik, aztán zuhanórepülésben landol a mama hátán. A parkfelügyelők némi, egymással folytatott konzultáció eredményeként fölhajtanak egy gyapjas makit (Avahi laniger). Csöppnyi, kb. 30 centi hosszú, barna bundájú lemur, vékony faágat ölel át, nagy gombszemeivel kérdőn, kissé riadtan tekint rám, amint a sűrű dzsungelben lábujjhegyen csörtetve két-három méterre megközelítem: ki vagy te, miért zavarsz? Álmos szegény, hiszen éjszaka jár élelem után. Egyik legmeghittebb pillanatom volt, amit valaha is átéltem a természetben. A park területén csak 1986-ban fedezték fel az arany makit, hat évvel később pedig a már kihaltnak hitt szélesszájú makit. Mindkét faj fő tápláléka a bambusz különféle „alkatrészei”, melyek tele vannak ciánvegyületekkel, ám emésztőrendszerük alkalmazkodott e mérgekhez. Esélyünk se volt, hogy megpillanthassuk őket, mint ahogy eme állatcsoport legkülönösebbjét, az aye-aye néven is ismert véznaujjú makit sem. Utóbbiról mintázhatták Spielbergék a Szörnyecskék című film szereplőit; hatalmas fülei, hegyes orra, hosszú, vékony ujjai éjszakai életmódra hitelesítik, ahogy lárvákat, rovarokat kaparász ki a fakéreg alól. A malgas élet tele van tabuval – ez a fady –, s az egyik legfadybb kétségkívül ez a súlyosan veszélyeztetett kis állat. Egyes helyeken tabu az elpusztítása, másutt babonás hiedelmek övezik, s időnként meg is ölik, ugyanis előszeretettel dézsmálja a cukornádat és a kókuszdiót.
De hát „kik” is ezek a furcsa teremtmények? Madagaszkár kb. 160 millió éve kezdett leválni a nagy déli kontinensről, a Gondvánáról és kelet felé „úszott”, egy darabig Indiával együtt, melytől 90 millió éve önállósodott. Az itt rekedt, illetve ide keveredett állatoknak aránylag könnyű volt átvészelni az idők viharait, nem lévén nagyragadozók a környéken. A félmajmok alrendje elsősorban fejletlenebb agyával, kisebb termetével, jellegzetes hegyes orrával különül el az emberszerű majmoktól. Az alrenden belül a lemurfélék (makik) csak Madagaszkáron élnek, néhány, más családhoz tartozó faj előfordul Kelet-Afrikában, Délkelet-Ázsiában. A még élő madagaszkári lemurfajok száma 28, de valószínű, hogy kb. 15 fajuk már kipusztult az ember megérkezése óta. A lemurok őse mintegy 40 millió éve, Kelet-Afrikában kezdett kifejlődni. Jó néhány egyedük úszó farönkökön átkelt a Mozambiki-csatornán, mely akkoriban még keskenyebb volt, s az egyes fajok már itt alakultak ki. Semmi sem késztette őket mentális képességeik fejlesztésére, nem így azokat, melyek odaát Afrikában „lemaradtak a kompról”, s belőlük lettek némi evolúciós verseny során, az „igazi majmok”.
Fianarantsoa városa mellett megtekintünk egy teaültetvényt, illetve feldolgozó üzemet. A java szépen bezacskózva, ládázva megy külföldre. Madagaszkár korábbi fő exportcikke a vanília volt, az utóbbi időben azonban átvette helyét a gyapot, de főként a kávé. Jobb helyeken egészen kiváló kávét lehet inni, ám amikor az ember megveszi a boltban a legjobb minőséget és idehaza megfőzi, azt tapasztalja, hogy aromája kissé durva a mifelénk kapható agyonaromásított keverékekéhez képest. Pedig lehet, hogy az övék az igazi. A vanília (többek közt a kólafélék fontos ízesítőanyaga) szintén orchideaféleség, de a madagaszkári faj nem érlel illatos toktermést, ezért Mexikóból származó fajokat termesztenek.
Továbbhaladva délnek úgy félóra alatt átgázolunk Ambalavao városka heti zebuvásárának pár ezer látogatóján, aztán kezdődik az igazi Madagaszkár. Kopár gránitdómok emelkednek köröskörül; a prekambrium végén felnyomult batolitok felszínre került maradványai. Gömbhéjas lepusztulási formái az eredeti kőzettest lassú, fokozatos kihűlésével, illetve a hosszú évmilliókon át történő mállásával magyarázhatók. Némelyik szigethegy viszonylagos magassága 500-600 méter. (A sziget legmagasabb csúcsa az északon emelkedő, 2876 méteres Maromokotro.) Madagaszkár földjét fiatal, pliocén és negyedidőszaki vulkánosság is formálta, például Tana és Antsirabe között láthatók vulkáni formák.
Csakhamar vége szakad a víg életnek, elfogy alólunk a főút, vagyis megy
az tovább délnek, csak épp mi fordulunk nyugatnak egy vörös, laterites
portengerbe. Csak azért nem szívjuk meg, mert kisvártatva ömleni kezd az
eső. Szerencsére a laterit nem egykönnyen ázik fel, a víz vagy lefolyik,
vagy megáll a gödrökben. Ömlik akkor is, amikor immár sötétben szállásunkra
érkezünk. A kocsitetőn utazó hátizsákjaink éppúgy beáznak, mint szalmatetetős
szerény bungalóink. Még jó, hogy száraz évszakban jöttünk.
Üstököslepke
Könnyű, pár órás séta az Isalo Nemzeti Parkban első táborhelyünkig – nekünk. A kocsi azonban nem bír átkelni a megduzzadt patakon, ezért hordárok hurcolják teljes tábori felszerelésünket. Gigantikus mangófák alatt tanyázunk, ám sajnos a még zöld termések mérete fordítottan arányos a fáéval. Már ranomafanai erdei tanyánkon is megjelent az esti villanyfényben (megjegyzem, úgy harminc kilométeres körzetben nem volt villany, nekünk aggregátor termelte) néhány hatalmas lepkepéldány, ám itteni sátortáborunkban egyik legkülönlegesebb faj, egy tenyérnyi méretű, hosszú farkú üstököslepke (bocsánat, a lepkéknek nyilván nincs farkuk, de pont olyan) is feltűnt. Rövid kirándulás a kb. 200 méter magas homokkőfalba mélyedő egyik szurdokvölgybe. A csenevész patak mentén százszámra nőnek a pálmafélékhez tartozó pandanusok. Leveleiket a szegény falusiak háztetőként hasznosítják. A „szegény falusiak”, pár tucatnyian, ott élnek úgy kétszáz méterre táborunktól, olyan parányi házakban, melyekben felnőtt ember kiegyenesedni sem tud. Földjeiken most éppen csak hagyma, némi édesburgonya nő, néhány csirke szaladgál a gyerekek lába alatt. Különös gyereksorsokat kutathatnának nyugati szociológusok a fejletlen világban. Itt nincsenek játékszerek, vidéken még egy nyomorult labdát se láttam. Por vagy sár van, esetleg egy-egy kaméleon. Nincs csoki, videojáték, Britney Spears-poszter, később, felnőttkorukban se lesz hűtőgép, mobiltelefon (az egész szigeten egyetlen amerikai gyorsétteremlánc se nyitott egységet), talán csak valamiféle isten van, az is nagyon-nagyon messze. Nincs kiválasztódás, kiemelkedés. Tegyünk próbát! Mondjanak nekem – jó, ne név szerint (amúgy se tudnánk kiejteni a többnyire irgalmatlan hosszú neveket) – egyetlen híres madagaszkárit; sportolót, művészt, tudóst, politikust, akárkit.
Szakácsnőnk spagettit főz vacsorára. Egyikünk diszkréten szóvá is teszi, bár nagyon finom, de szívesen ennénk igazi malgas ételt. Másnap már azt kapunk, csirkét rizzsel. Ebben nem a csirke a malgas, hanem a rizs (vary), melyből egy felnőtt átlagosan napi egy kilót fogyaszt. Azt a bizonyos másnapot azonban meg is kellett érni. Estére kelve olyan mennydörgés-villámlás kerekedett, hogy a frász tört ki. Niria egy helyi specialitással segített a feszültség oldásában: helyi főzetű fehér rum, narancslé, méz, citrom, jól összerázva, úgyhogy az est meglehetősen emelkedett hangulatban telt. (Az erjesztett cukornádléből többnyire házilag készített betsa-betsa pálinkához később, aránylag civilizált körülmények közt volt szerencsénk, úgy is elég borzalmas volt.)
Helyi vezetővel keltünk a 18 kilométeres útra, először föl a homokkőfalon, aztán hol le, hol föl. Isalo homokkövei a jura időszaki tengerelöntés során rakódtak le, közben kovás oldatok járták át, amitől helyenként alaposan megkeményedtek. Többnyire azonban szinte kézzel morzsolható, úgy kikezdte az enyészet. Merem állítani, világszám; formakincsben simán fölveszi a versenyt a híres-neves amerikai nemzeti parkokkal, csak míg oda milliónyian látogatnak, ide legföljebb évente úgy ezren. (Alig egy év múlva, Réunion szigetéről Johannesburgba repülve fentről láttam ezt a tájat. Mintha űrhajóból néztem volna, nagyon távolinak tűnt, térben, időben egyaránt. Egyáltalán, hogy jövök én ahhoz, hogy kétszer is lássam Madagaszkárt…) És egy újabb növényritkaság: az elefántláb, a sárga virágzatát épp mostanság bontogató Pachypodium rosulatum, mely alig 20-30 centis köpcös törzsével miniatűr majomkenyérfára emlékeztet, holott nem rokonok. Igazi baobab ezen a környéken nem fordul elő, inkább a középső, nyugati, és déli vidékeken. A szigeten hat, az afrikai kontinensen csupán egy faja él. E palacktörzsű fák olyan térségek lakói, ahol hosszú a száraz évszak; tömérdek vizet tárolnak, hónapokig kibírják csapadék nélkül. Ezekből is sokat kivágtak már. Száz évbe is beletelik, mire egy-egy baobab megnő 4-5 méteresre. Termését, kérgét egyaránt felhasználják, itt nem a majmok, hanem az emberek. A sziget „nemzeti” növénye mégis a nedvesebb tájakat kedvelő, legyező formájú pálma, a ravenala lett.
Majomkenyérfa
Túránkra velünk tartott egy hordár is, hátán, vastag bot végén, két batyu, benne az ebédünk. Végig mezítláb jött, kövek, szúrós gazok között. Falusiakon elvétve láttam lábbelit. Elemózsiánkat egy csomó kiégett fával körülvett patak partján vettük magunkhoz, s persze megjött a menetrendszerű égzengés, melyet kísérteties brummogással vertek vissza a magas kőfalak. És az ember ismét eltöprenghetett, milyen is lehet villámcsapás áldozatául esni.
Tovább, délnyugatnak, immár ismét a kocsi kényelmében. Áthajtunk a kissé vadnyugati küllemű Sakahara városán, melynek helyén öt-hat éve még pár tucatnyi házból álló falu állt. Akkor viszont zafírt találtak a környéken, s manapság több ezren keresik az értékes drágakövet. Nyilván találnak is, mert az út mentén egymást érik a boltok. A többségnek persze csak nyomorult viskóra futja, sokan műanyag zsákokból eszkábált sátorban húzzák meg magukat. Ez a vidék jellegzetes szavanna, ám kevés fával, inkább fű és bokrok alkotják a vegetációt. E régiót főként a bara törzsbeliek lakják, félnomád életmódúak, őket tartják a legafrikaibb malgasoknak. Létalapjuk a zebutartás. A bara fiatalembert addig nem is kezelik férfiként, amíg zebut nem lop. Ideje szólnom a különféle malgas törzsek különleges temetkezési módjairól. A baráknál például az a szokás, hogy a halottat még melegében kövekkel borítják be, aztán pár hónap múlva, ha kellően kiszáradt, anyagi eleresztettségtől függően, szertartásosan, koporsóban eltemetik. A legbizarrabb eljárás a merináké. Négyzet alapú, kőből, vagy téglákból készült kriptákban (gyakran díszesebbek, sőt „komfortosabbak, mint lakóházaik), gyolcsba tekerve fekszenek a halottak. Hitük szerint a holtak szelleme jelen van az élők között, s mindezt úgy tisztelik meg, hogy időnként előszedik a tetemeket, kicsomagolják, friss lepelbe tekerik, beszélnek hozzájuk, énekelnek, vendégeket hívnak, esznek, isznak, zebukat áldoznak. Ez a famadihana szertartás. Az idegent se zavarják el, ha éppen arra jár, meghívják, fotózni is engedik. Mit mondjak, láttam már egy s mást (ilyen szertartást például filmen), de nem biztos, hogy beszálltam volna valami hasonló buliba. A sziget déli csücskében élő antandroy, illetve mahafaly törzs kriptái a leglátványosabbak. A 15–20 m˛ területű négyszöget téglafal övezi, melyre a legváltozatosabb képeket festik. A benn nyugvók arcképén kívül láthatunk csatajelenetet, életképeket, sőt (modern idők!) a Titanic-film szerelmespárjának kissé elnagyolt ábrázolását is felfedeztem. Némelyik síron szép fafaragványok, zebuszarvak is vannak.
A mahafaly törzs egyik síremléke
Egy svájci botanikus alapította az Antsokay Arborétumot, ahol hosszabb bozótbeli csörtetés nélkül, kényelmesen szemügyre vehetjük Délnyugat-Madagaszkár mintegy ezer endemikus, zömmel szárazságtűrő növényfaját. Neveket nem írtam föl, nem jegyeztem meg, aligha ismerősek mifelénk. Annyit érdemes tudni róluk, hogy sok köztük a mérgező faj, ezekből azonban fontos gyógyszeralapanyagokat lehet kinyerni. Elég szép sugarasteknős-állománnyal is büszkélkedhetnek. E bennszülött fajból alig él már néhány a vadonban, kiirtották, állatcsempészek fogdosták be őket. Módunk nyílt azonban szerelmi életük tanulmányozására. Ez úgy történik, hogy a hím fölküzdi magát a nőstény hátára, rövideket nyögdécsel, fejét ritmusosan föl-le rázza, miközben párja alatta helyben, hossztengelye körül forog.
Az amúgy jellegtelen Tulearon (Toliara) áthaladva egy kis halászfaluba tartunk, hogy jól kiérdemelt szabadnapunkat a tengerparton töltsük. Ifaty úgy húsz kilométerre van a várostól, ám csaknem egy órába kerül, mire bádogból, girbegurba botokból összetákolt kalyibák közt dülöngélve elérjük. Még a helyiérdekű közlekedést szolgáló zebufogatok is keservesen küszködnek a továbbjutásért. Csakugyan nem értem, ha már nyolc-tíz jómódú francia üzletember rászánta magát, hogy az isten háta mögött bungalóhoteleket építsen, miért nem hozzák rendbe ezt a nyúlfarknyi útszakaszt. Mondanom se kell, a személyzeten kívül egy szál malgast sem látni, azon viszont eltöpreng az ember, hová mennek haza ezek az elegáns formaruhába öltöztetett lányok, fiatalemberek. Megmondom. A hotelt elrejtő magas kerítés tőszomszédságában düledező viskókba.
Az Air Madagascar első generációs Boeing 737-esével alig háromnegyed óra alatt átszökkenünk a sziget délkeleti sarkába, Fort Dauphinbe (Taolagnaro). Az Indiai-óceán partján fekszik, homokturzásokkal elgátolt lagúnák körül. Történelmi hely, hiszen az első európaiak – portugál tengerészek – egy hajótörést követően itt létesítettek először telepet a szigeten. (Madagaszkáron szemlátomást könnyű hajót törni, mert az öbölben ma is rozsdásodik néhány roncs. Keleti, mocsaras partvidéke kikötésre alkalmatlan, a nyugatit meg korallzátonyok védik. A tagolatlanságra, s a sziget ősi mivoltára jellemző, hogy bár legnagyobb hosszúsága 1600, szélessége 570 km, partvonalának teljes hossza csupán 4800 km.) Csaknem minden európai tengeri hatalom mutatott némi érdeklődést a sziget iránt. A merina uralkodók, melyek közben több más népcsoportot is hatalmuk alá vontak, hol így, hol úgy viszonyultak az idegenekhez. A brit befolyás egészen a Szuezi-csatorna elkészültéig (1869) erős volt, aztán hagyták a fenébe, s helyükbe jöttek a franciák, akik Zanzibár brit fennhatóságának elismerése fejében „kapták meg” a világ e negyedik legnagyobb szigetét. A missziós tevékenység már korábban igen hatásos volt. A mai malgasok 40-45 százaléka keresztény, 7 százalékuk muzulmán, a többség a hagyományos helyi vallások követője.
1896-ban, miután letörték a merinák ellenállását, a sziget francia gyarmat lett. Tüstént berendezkedtek az ültetvényes gazdálkodásra, ugyanakkor a gazdaság, az oktatás, az infrastruktúra fejlődésnek indult. A II. világháború után egymást követték a lázongások, majd de Gaulle tábornok 1959-es újbóli hatalomra kerülése után 1960-ban Madagaszkár elnyerte függetlenségét. A francia hatás mindemellett ma is jelen van. A francia frankot (2001 őszén még volt) sok helyütt elfogadták fizetőeszközként. (Az ország 1973-ban lépett ki a frankövezetből, 1 dollárért ott jártamkor 6500 malgas frankot adtak.) Kedvelt játék a pétanque (tudják, az a vasgolyódobálás), a kenyér a városokban baguette, a külföldi tőke, bár a gyenge infrastruktúra, a magas adók miatt alig csordogál, zömmel Franciaországból jön, a haszon oda megy. Fort Dauphinban és környékén például szinte minden a de Heaulme család tulajdona, így a „mi” szállodánk is. Nem valami puccos hotel, de a környező bódénegyed gyerekpopulációja körében feltétlenül fontos érdeklődési objektum. „Vázáá!” – kíséri minden léptünket, akárcsak országszerte mindenütt a gyerekkiáltás. Egyszerűen annyit jelent: idegen (európai), úgy írják, vazaha. Egyikünk, kissé meggondolatlanul, cukrot kezd dobálni az erkélyről, s kisvártatva vagy száz apróság verekszik alant. Ilyenkor mindig restelkedem, de most már nincs mese, szórjuk, amink csak van.
A városba jövetelünk egyetlen célja, hogy továbbálljunk a kb. 80 km-re nyugatra fekvő Berenty Rezervátumba. A partközeli nedves vidékeken egy kancsókafaj is előfordul, s hogy az utazónak ne kelljen a mocsárban csörtetni, egy parányi botanikus kertben megtekinthető a Nepenthes madagascarensis jó néhány példánya, amint éppen csendben rovarokat emésztenek. Egy alacsony dombsor is elegendő ahhoz, hogy a klíma gyökeresen megváltozzon. A vonulattól keletre még vízzel elárasztott rizsföldek zöldellnek (pár éve egy sáskajárás a teljes termést elpusztította), a túloldalt azonban következik a sziget egyedülálló flóraövezete, a homokos, mészköves felszínen kialakult töviserdő. Pont olyan, mint a neve mondja. Szárazságtűrő, csaknem levél nélküli magas, tövises „gazok” erdeje, melyet főként a Didiereák és az Alluaudiák fajai alkotnak. Sehol a világon nincs rokonságuk. Mutatóba akad pár baobab és a kaktuszokhoz hasonló Euphorbia is.
A rezervátumban fogadásunk minden képzeletet felülmúl. Gyűrűsfarkú makik előretolt csapatai ügetnek felénk, ránk csimpaszkodnak, bungalóinkban pedig szemlátomást otthonosan mozognak. Mialatt elmegyünk ebédelni, az ablakokat nyitva hagyom, pokoli a hőség, ugyan, mit tud kezdeni néhány fejlődésben visszamaradt félmajom a hátizsákjainkkal. Amikor megyek vissza, ott ül az egész banda a tornácon, az ablakokban, bekötött szájú hátizsákom kibontva. Semmi különös nem történt, csak az út közben vett három banánt zabálták ki belőle, no meg, ha már úgyis ott voltak, elhelyeztek néhány ürülékgumót a sarokban. Mindez persze semmi ahhoz képest, hogy szobatársam, a svájci Stefan azon az éjszakán számításai szerint tizenkétszer ült neki.
Berentyt 1936-ban alapította a francia Henri de Heaulme, aki hatalmas szizálültetvényt telepített a környékre, ám valami emberség szállhatta meg hirtelen, mert a dúlásban megállt a Mandrare folyót kísérő galériaerdőnél és létrehozta Madagaszkár legismertebb lemurrezervátumát. Mellesleg ez sem bizonyult rossz üzletnek. A belépő, oda-visszaúttal, 60 dollár, szállás 45 dollár. A rezervátumot, mely részben a töviserdőre is kiterjed, ma az alapító fia igazgatja. Öt lemurfaj lakja a zömmel tamarinduszfákból álló aránylag kiterjedt erdőséget. Kezdjük a gyűrűsfarkúakkal (Lemur catta). A központot megszállás alatt tartó csapat meglehetősen domesztikálódott, védik is előjogaikat. Ilyen a természetük, bár a territóriumok határát a faágakon kijelölik, nem csinálnak nagy ügyet a határsértésekből. Ha mégis sor kerül ilyesmire, harc ritkán bontakozik ki, inkább üvöltöznek egymásra. Szókincsük igen bőséges, legalább tizenöt különféle hangot hallatnak. 3-25 fős csoportokban élnek, a rangidős nőstény a domináns. Testhosszuk 40-45 cm, a 13 fekete-fehér gyűrűvel díszített faroké kb. 60 cm. A farok legfőbb funkciója, hogy a faj-, illetve csapattársak felismerjék egymást. A hímek alkarján és mellén szagmirigyek vannak, ezek váladékával kenik be farkukat, melyet járás közben az égnek csapva hordanak. Ez a lemurfaj tartózkodik a legtöbbet a földön, különösen napkeltekor, amikor kezüket széttárva ülő helyzetben szó szerint a hasukat süttetik. Nagyrészt gyümölcsöt, levelet esznek. Szabadidejüket főként kurkászással töltik, amit fogukkal végeznek. A makik valamennyi faja ezt a szokást követi, ellentétben a primátákkal, melyeknél e feladat főként a kézre hárul. Igen szociális lények, kimondottan kedvelik csapattársaik társaságát, éjjel összebújva alszanak. Minden megváltozik azonban április tájékán, a párzási időszak kezdetén. A gyűrűsfarkú nőstények csupán egy-két napig fogamzóképesek, s a hímek kemény csatát vívnak értük. Többnyire egy kölyök születik, szeptember táján. A kicsik eleinte anyjuk hasán lógnak, farkukat biztosítókötélként használva körbetekerik a mama hátán. Később a hátukon lovagolva közlekednek. Ott jártunkkor némelyik csemete már önállóan mozgott. Időnként úgy elkalandoznak a csoporttól, hogy azt se tudják, ki fiai-borjai. Ilyenkor anyabeszerző körútra indulnak, s noha több nőstény is megszoptatná őket, kitartóan keresik az igazit.
Berenty másik népszerű lakója a Verreaux-szifaka (Propithecus verreauxi), avagy tarka maki. A szifaka név jellegzetes kiáltásukból ered. Szőrzetük elég változatos, többnyire krémszínű, szürkésfehér; fekete arcuk szőrtelen. Testnagyságuk fél méter körüli, farkuk ennél is hosszabb. Ők az igazi levegőakrobaták, akár tíz métert is ugranak ágról ágra. Ebben segíti őket a hónaljban levő bőrlebeny, mely viszont gátolja az amúgy is szokatlanul rövid kar mozgását. Erős hátsó lábukon akár előre, akár sasszézva szökellnek a talajon. Eközben kezüket a magasba emelgetik, amiben az antropomorf szemlélő valamiféle táncot vél felfedezni. Pedig nem az, így járnak. Ők is növényevők; gyümölcs, levél, faág, fakéreg, mikor mi jut. Rájuk is jellemző a nagyon rövid fogamzási idő. Az egy szem gyermek augusztus–szeptemberben jön a világra, akkor még fekete és szőrtelen. Ugyancsak területvédők, az egyes csoportok létszáma 3-13. Időnként nemcsak fajbeli rokonaikkal, hanem más fajok csoportjaival is összetűzésbe keverednek. Mentségükre szóljon, nem gyilkolászó természetűek, csak bunyóznak egy jót.
A barna lemurnak (Eulemur fulvus) hét alfaja él Madagaszkáron, ám hogy éppen melyiket láttuk Berentyben, meg nem tudnám mondani. Mindenesetre ők is igen tetszetős küllemű állatok, különösen az arcukon hosszában húzódó fekete csíktól.
Mutattak nekünk egy lyukat, melyben hangyák élnek, és időnként kígyót esznek. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a kígyót, ha bebújik (talán éppen hangyát enni?) a gödörszerű lyukba, addig hizlalják, míg nem tud többé kijönni. Akkor aztán a hangyák megzabálják. Na, ehhez mit szólnak!
Egy termetes tamarinduszfán tömérdek gyümölcsevő denevér (Pteropus fulvus) lóg. Száraz évszakban szokásos számuk 1000-1500-ra duplázódik Berentyben, itt hozzák világra utódaikat. Kiterjesztett szárnyuk fesztávja meghaladja az egy métert. Ők is éjszakai állatok, de a legtöbb denevérrel ellentétben nem „radarral”, hanem kiváló látásuk-hallásuk segítségével tájékozódnak. Itt olyan szigorú védelem alatt állnak, hogy tanyájukat megközelíteni sem szabad.
Röpke látogatást teszünk a közeli szizálültetvényen, illetve a feldolgozó üzemben. A szizál mexikói eredetű agavéféle, rostjaiból kiváló kötél készül. Kísérőnk elmondta, a munkások heti hat napon át napi tizenkét órát dolgoznak, évente kapnak egy hónap szabadságot, hogy rokonaikat meglátogathassák, aztán úgy öt-hat év után az „utcára” teszik őket. Addig viszont használhatják a cég által adott kb. 10 négyzetméteres téglaházakat, lakásul. És talán még örülnek is, hogy – sokakkal szemben – biztos a megélhetésük.
Meglehet, most azt gondolják, luxusturistává vedlettem át, de mit tegyek, már megint repültünk egyet, most vissza, Tanába. A külvárosban betértünk egy bevásárlóközpontba. Mondhatom, a legkényesebb nyugati ízlést is kielégítené, de azt is, hogy nem taposták egymás sarkát a vásárlók. Megkockáztatom, a malgasok 99 százalékának a legcsekélyebb esélye sincs arra, hogy belátható időn belül akár a lábát is betegye ilyen üzletkomplexumba.
Még elugrunk a kb. 100 kilométerre keletre fekvő D’Andasibe-Mantadia (korábbi, ismertebb nevén Périnet) Nemzeti Parkba. A közelében „üzemel” egy kaméleonnevelde, ahol hatalmas ketrecekben kaméleonokat és gekkókat készítenek fel a majdani, vadonbéli életre. Kaméleont láttunk már utunk során tucatnyit, ám hihetetlen változatosságuk csak ebben a mikrokörnyezetben bontakozik ki igazán. A legparányibb, alig kétcentis jószág alighanem a Föld legkisebb szárazföldi gerincese. A világ összes kaméleonfajának több mint fele él Madagaszkáron, köztük a legnagyobb a 40-50 centi hosszú Parson-kaméleon. A kaméleonokról sokat lehetne írni, az egymástól függetlenül mozgatható szemekről, a zsákmányállatot elkapó kilökhető nyelvről, de most csak tévhitet szeretnék eloszlatni. A kaméleon nem tetszése szerint és nem villámgyorsan változtatja színét. Alapszínük fajtól függően igen változatos, csakugyan remek a mimikrijük (amelyik pl. levelek között él, zöld, amelyik szárazabb környezetben, szinte megkülönböztethetetlen egy faágtól stb.). A színváltoztatással, melyet táguló-összehúzódó hámsejtjeik, illetve a bennük levő pigment tesz lehetővé, vulgárisan fogalmazva, kedélyállapotukat fejezik ki.
Périnet esőerdeinek igazi sztárjai a fekete-fehér szőrzetű indrik, a legnagyobb testű, 60-70 centis lemurok. Farkuk teljesen elcsökevényesedett, idejük jó részét a lombok közt töltik. Három-öt fős családokban élnek, Périnetben mintegy hatvan csoportban. Hajnal hasadtakor (olyankor a legaktívabbak) helyi vezetővel csörtetünk a sűrű erdőben, indrit nézni. Sikerül is becserkészni néhány példányt, de az erdő, meg az ólmos ég szürkeségében alig látni őket a magasban. Kárpótlásként részünk lehet egy sehol másutt nem tapasztalható attrakcióban: halljuk (akár három kilométerről is hallhatnánk) az indrik vijjogó, egymásnak felelgető vokálját. Ez a faj, sok más lemurral ellentétben, nem tűri a fogságot, állatkertben igen hamar elpusztulna. Ha viszont békén hagyják, a vadonban akár 80 évig is elél.
Az elején említettem, írásom magyar vonatkozású részét már ott lezártam. Aztán a véletlen másként hozta. Hazafelé, átszállásra várva a nairobi repülőtér tranzitjában Márait olvasgatok, az Egy polgár vallomásait, immár másodszor. Velem szemben egy lány ül, szintén olvas. Eltalálták, Márait, németül. Megkocogtatom könyve borítóját, aztán szó nélkül az enyémre mutatok. Egymásra mosolygunk, ennyi. Hol van már Madagaszkár! És hol lesz húsz-harminc év múlva…
| Természet Világa, | 133. évfolyam, 10. szám, 2002. október
https://www.chemonet.hu/TermVil/ https://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/ |
Vissza a tartalomjegyzékhez