Nyílt levél Weszely Tibornak
Kedves Tibor!
Az idei szabadságomon azzal ajándékoztam meg magam, hogy első szavától az utolsóig elolvastam könyvedet. Veszélyes vállalkozásnak bizonyult. Közben a mi szelíd Dunánk – megunva a németek, osztrákok gátlástalan (vagy inkább nagyon is gátlós) természetátalakítását – nyújtózkodott egy nagyot, és jött bizony fel a víz az én tahibeli kertem aljában is. Szomszédnőm épp a legérdekesebb részek olvasásakor kiabált át a kerítésen, hogy a polgármesteri hivatalban osztják a homokzsákot, menjek érte. Én azonban lementem a vízpartra, ami akkor már kertünk lejtőjét annak alsó harmadában keresztezte. A vízfelszíntől a várható maximális emelkedés távolságában elképzeltem egy hiperszférát, és úgy becsültem (euklideszi geometriával közelítve), hogy az még a házam alatt marad. Így – bízva a geometriában – visszatértem könyvedhez. (Egy-egy fejezet közti meditálásként azért át-átmentem a szomszédnak homokzsákot tölteni.)
Alighanem az ismeretterjesztés remekművét alkottad meg. Tökéletes arányérzékkel adtál mindenből sokat, de nem többet a kelleténél. A humánbarbárok is megkapnak mindent, amit tudniuk illene, és ha nem utáltatták meg velük nagyon a matematikát, akkor van esély, hogy kibontakoznak előttük a diszciplína körvonalai, és megérezhetik Bolyai János teljesítményének zsenialitását. Ha nem, akkor még mindig mérhetetlenül gazdagodnak, mind a drámai dokumentumokkal, mind az elég kusza tudománytörténeti viszonyok és kérdések éles és tárgyilagos megvilágításával. Ennek a kötetnek ott kellene lennie minden művelt magyar ember könyvtárában, és az iskolákban felvenném a kötelező olvasmányok listájára. Magam is gazdagodtam általa, pedig már tudtam egyet s mást ebben a témakörben.
Egyrészt a már meglehetősen feledésbe merült geometriai ismereteimet igen jól összefogta. Biztos kézzel vezettél, a pilisi hegyek Duna-völgyébe odavarázsolva az „ujj világ” tájait. Olyan volt, mint egy séta valahol, ahol valamikor régen már jártunk, és minden új és ismerős egyszerre, a meglepetések és emlékek egylényegűek, állandó áttűnésben vannak. (Ez az élmény, persze, személyes jellegű, egyetemi ifjúságom boldog világát idézte meg, amelyben a szellemi dimenzióknak meghatározó szerepük volt, hiszen az 50-es években a magunkfajta kényszerűen leginkább ott közlekedett.)
A másik élményem is múltidéző jellegű. Én egy darabig nem szerettem a krakéler Petőfit, aki akasztásokra biztatott, belerúgott Vörösmartyba, professzorait leszamarazta stb. Aztán kezembe került Illyés Gyula Petőfi-könyve, és az olyan közel hozta hozzám a zsenit, hogy nemcsak megértettem (az érthető szövegű verseket néha a legnehezebb megérteni), hanem nagyon meg is szerettem. Mintha egy pásztázó elektronmikroszkóp (akkor a fizikusoknak még nem volt) bontotta volna fel a rendkívüli költő és ember szellemének finomszerkezetét. Most ugyanez ismétlődött meg számomra Bolyai Jánossal. Szakmai csodálatom tovább fokozódott, emberi idegenkedésem pedig, torokszorító megértéssé alakult.
Köszönöm: Herczeg János
Ui.: Nem szoktam ilyen hosszú, és érzelmesnek tűnő leveleket írni. Remélem, nem döntöttem meg Bolyai Farkas rekordjait. Egyébként finoman érzékelteted, hogy Gauss alighanem azért is hagyta ki időnként a válaszolást, mert feltehetően sok volt neki annyi magasztosság. Te se a válaszon törd a fejed, hanem hogy mit írsz nekünk az évforduló idejére!
(Weszely Tibor: Bolyai János. Az első 200 év. Vince Kiadó, Bp. 2002)
Természet Világa, 133. évfolyam, 11. szám, 2002. november
https://www.chemonet.hu/TermVil/
https://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/
Vissza a tartalomjegyzékhez