Aiolosz és Vulcanus birodalma: a Lipari-szigetek

Hollósy Ferenc
Aiolosz és Vulcanus birodalma: a Lipari-szigetek

Milazzóból, Szicília északkeleti kikötőjéből indulva mintegy egyórányi hajóút után kis szigetcsoport tűnik fel a türkizkék Tirrén-tenger látóhatárán: a Lipari-szigetek, más néven Eoli-szigetek. A szigetcsoport több elszórt sziklaszirtből és hét festői szépségű szigetből áll: Vulcano, Lipari, Salina, Panarea, Alicudi, Filicudi és Stromboli. Bár a szigetek területe egészen kicsi, az utazó mégis valóságos paradicsomban érezheti magát. Szinte mindent megtalál, ami a kalandhoz vagy a tökéletes kikapcsolódáshoz szükséges: napfényt, tiszta és meleg tengert, mediterrán környezetet, működő és pihenő vulkánokat, kóstolhat zamatos borokat és finom ételeket. Az sem csalódik, aki a történelmet és az élő mítoszok földjét szereti.
A Földközi-tenger szigetei már az ókorban magukra vonták az emberek figyelmét, és fontos szerepet kaptak a mítoszok világában. A Lipari-szigetek közül több is szerepel mind a görög, mind a római mondavilágban. A görög mitológia szerint Héphaisztosznak, a tűz és a kovácsok istenének műhelye a vulkánokban van, ahol csodás tárgyakat készít. Ő alkotta meg Akhilleusz pajzsát, Zeusz villámait és azt a hatalmas láncot, mellyel az embernek a tüzet ellopó Prométheuszt a Kaukázus hegyeihez láncolták. Míg Héphaisztosz műhelyét a görög mítoszok szerint a Szantorini tűzhányó alatt kell keresni, addig a rómaiak elképzelése szerint ez a hely Vulcano szigete alatt található. Vulcanus, a tűz római istene után nevezték el ezt a tűzhányót Vulcanónak, és innen a vulkán szó is.
Valamennyi sziget az 1000-2000 méter mély tengerből 400-1000 méter magasra kiemelkedő negyedidőszaki tűzhányó, mely földrajzilag az Appenninek belső vulkáni övezetéhez tartozik. A kutatók többsége úgy véli, hogy a Lipari-szigetek létrejötte az afrikai lemez Ny–ÉNy-i irányú alábukásának (szubdukció) közvetlen eredménye. A szubdukcióhoz kapcsolódó vulkáni tevékenység két fő eruptív ciklusból állt. Az első fázisban épült fel Panarea, Alicudi, Filicudi, Lipari és Salina, míg a második periódusban született meg Vulcano és Stromboli, valamint tovább fejlődött Salina, Lipari és Filicudi. Az első fázist mészalkáli kőzetsorozatok képviselik, mely növekvő káliumtartalmat mutat. A második szakaszt káliumban dús kőzetek előfordulása jellemzi. Ilyen például a shosonit és a leucitos tefrit, melyek jellemzően a szubdukcióhoz kapcsolódó vulkáni területeken fordulnak elő. A geológusok szerint az itteni kőzetek nagy geokémiai változatossága arra utal, hogy a térség geológiai múltja és jelene ennél bonyolultabb. A szigetek számos talányos kérdést tartogatnak a geológusok számára, akik gyakran eltérően magyarázzák a szigetek, változatos vulkáni formáit, kőzeteinek sokféleségét.
Vulcano a szigetcsoport Szicíliához legközelebb eső tagja. Területe 22 km². Teljes egészében vulkánok építették fel. Két tűzhányója van, a Gran Cratere (Nagy Kráter) néven ismert Vulcano és a tőle északra fekvő, kevésbé látványos Vulcanello. A Gran Cratere mintegy százezer éve kezdett el épülni, míg Vulcanello csak Kr. e. 183-ban emelkedett ki a tengerből. Vulcanello (123 m) három egymásra épült, különböző színű kráterkúpja jól megőrizte szabályos formáját. Vulcano és Vulcanello 300 éve még két önálló sziget volt, de a Vulcanello egy erős kitöréssorozat nyomán annyi anyagot szórt ki, hogy a két sziget közötti tengerszorost sikerült feltöltenie. Ma ez a földnyelv alig 1 méterrel emelkedik a tengerszint fölé, viszont két oldalán védett öblöket hozott létre. A nagyobbik, mélyebb öbölben találjuk Porto Levante kikötőjét, míg a szemközti kisebb és sekélyebb öbölben (Porto Ponente) a fekete bazaltfövenyéről híres strand mellett van a jachtkikötő.
Vulcano szigete öt egykori tűzhányóból olvadt össze, melyekből mára csak a félköríves kalderaperem maradt meg. Lévén ez a sziget legmagasabb pontja (M. Aria, 499 m), gyönyörű kilátás nyílik a többi szigetre. Amint a Nagy Kráter elnevezés is mutatja, Vulcano krátere üst formájú. A Porto Levante fölött emelkedő új központi hamukúpját, a Fossa di Vulcanót (391 m) az 1888–1890 közti nagy kitörési periódus hozta létre a régi kaldera közepén. A kitörés lefolyását és pontos kronológiáját sikerült részletesen megfigyelni és dokumentálni. Ennek révén a Vulcano 1888–1890-es működése Vulcano-típusként vonult be a szakirodalomba. Eszerint a kitörést sokszor erőteljes robbanások vezetik be, először főként idős, „hideg” kőzetet szórva a magasba. Ez az anyag a kürtőt eltömő törmelékből, kőzetdugóból származik. A kráter alján a magma fölött vastag kéreg képződik, melynek átrobbantásához már sok gázra van szükség. A felnyomuló magmából kiszökő gázok a kéreg alatt felgyülemlenek, s ha a nyomásuk elér egy bizonyos értéket, bekövetkezik a robbanás, melynek hevessége elérheti a 2-400 m/s-t is. A Vulcano-típusú kitörés legjellemzőbb eleme az a hatalmas sötét, sőt koromfekete gáz- és hamufelhő, mely óriási gomolygó felhőtoronyként emelkedik több kilométer magasba. Az ilyen jelenség gyakran egy hosszabb kitöréssorozat kezdetét jelzi. Ha van lávaömlés, az többnyire nem folyik messze a krátertől.
1888-ban először kisebb-nagyobb törmelékdarabok repültek ki a kráterből, majd ezt egy szakaszos, durranásokkal járó, vulkáni törmelékszórást eredményező robbanássorozat követte. Emberfej nagyságú, sőt többtonnás vulkáni bombák hullottak Porto Levante halászfalucskára. A kőzápor végén a kráter északnyugati peremét áttörve lávafolyam indult el, ami elpusztította a hegy tövében működő kénkitermelő üzemet, de a település szélétől 150 méterre megállt. A vulkáni működés közel 20 hónapon át tartott, csak 1890 márciusában fejeződött be. Azóta a Vulcano pihen, de számos tanújelét adja az utóműködéseknek. A kráter repedéseiből forró kénes gőzök és gázok (fumaróla) áramlanak ki, melyek főként szén-dioxidot, szén-monoxidot, kénhidrogént és magas hőmérsékletű vízgőzt tartalmaznak. Ezek a szabad levegőre kerülve tiszta kénnel kérgezik be a köveket, melyek a világos kénessárgától a narancsvörösig ezer színben ragyognak.
Az elmúlt években szaporodtak a jelek, hogy a 100 éves nyugalmi periódust újabb aktív időszak követheti. A fumarólák hőmérséklete 1978-ban még csak 270 °C volt, 1992-ben már 640 °C-ot, 1994-ben pedig 672 °C-ot mértek. Ugyanakkor növekedett a felszínre szivárgó gázok mennyisége is. A vulkán duzzadása folytán a kráter peremén újabb repedések jelentek meg, melyeken egyre erőteljesebben törnek fel a kénes gázok. A hegy lejtőit mély vízmosások (barranco) barázdálják, melyeket a lezúduló csapadék vág a laza piroklasztikumból álló kőzetbe. Vajon ezek a változások már előhírnökei annak a nagy kitörésnek, melyet a vulkanológusok már 1991 óta folyamatosan sejtetnek? Nem tudjuk bizonyosan. Ha a magma hirtelen nagy mennyiségű vízzel találkozna, az izzó anyag hőenergiája egyszerre szabadulna fel, ami esetleg az egész szigetet megsemmisítené. A keletkező árhullám (tsunami) pedig a Földközi-tenger partvidékén söpörne végig. A Vulcano százezer éves története azt bizonyítja, hogy ez valószínűleg nem fog bekövetkezni. A vulkanológusok figyelmeztetése nyomán mind a helyi lakosoknak, mind a turistáknak elegendő idejük lesz a sziget elhagyására.

Stromboli szigete

Lábunk alatt, lent a tengerparton is nyugtalan a föld. A parti homokföveny itt-ott fortyog a fumarólák és az alacsony hőmérsékletű szolfatárák gázainak, gőzeinek feltörésétől. Ezek helyenként erősen felmelegítik a felszínt és nemcsak a tenger vizét tartják pezsgésben, hanem egy part menti kis iszaptó vizét is. Ezt az alig térdig érő vizű, kellemesen meleg, kénes-agyagos iszaptavat „varacskolónak” nevezik és mind a helybéliek, mind a turisták előszeretettel keresik fel gyógyhatásai miatt. Noha a hely magánterület és nincs kiépített medence, bárki felkeresheti a helyet, melynek kénhidrogénes vize, erősen savas kémhatása és oldott ásványi anyagai kedvező hatásúak a különféle bőrbetegségekben, légúti betegségben és reumában szenvedők gyógyulására.
A tengerparti hőforrások másról is híresek. Itt találtak rá azokra a hőkedvelő (termofil) baktériumokra, melyek a földtörténet hajnalának élőlényeire emlékeztetnek. Olyan helyen élnek, melyet semmilyen más élőlény nem viselne el: a forró és rendkívül savas vulkáni iszapban. Mégis, a Pirodictium occultum (rejtőzködő tűzháló), a Pirococcus furiosus (rohanó tűzgömb) és az Acidianus infernus (savas pokol) nevű mikroszkopikus szervezetek itt érzik jól magukat. Azon primitív ősbaktériumok közé tartoznak, melyek számára halálos veszélyt jelent az oxigén jelenléte. Megfigyelték, hogy szaporodásuk 105 °C-on ideális, amikor 2 óránként duplázódnak. Ha a hőmérséklet 80 °C-ra csökken, már fáznak és nem osztódnak többé. E furcsa kis élőlények hőtűrését a tudósok különleges szerkezetű fehérjéikkel magyarázzák, mely lehetővé teszi életműködésüket. E felismerés alapján születtek meg azok a magas hőmérsékleten is aktív mosószerek enzimfehérjéi, melyekkel ma már otthonainkban is találkozhatunk. Ki hitte volna, hogy karrierjük többek között a vulcanói hévforrásoktól indult el.
Mivel Vulcanót csupán 1 km-es tengerszoros választja el Liparitól, az áthajózás nem tart tovább húsz percnél. Lipari a legnagyobb sziget. Területe 38 km². Lakóinak száma kb. 10 000, akik több kisebb településen élnek. A Lipari nevű település a legnagyobb, 4500 lakossal. Mintha megállt volna itt az idő és a XIX. századba látogatnánk vissza. Az emberek nyugodtan élnek, sietség nélkül dolgoznak, és mégis megvan mindenük. A zegzugos sikátorok és a növényekkel dúsan díszített utcácskák, spatiók mind megannyi meglepetést és felfedeznivalót tartogatnak. Itt minden nyugalmat, életkedvet és romantikus hangulatot áraszt. A sziget változatos felszínformáit és felépítését annak a viharos geológiai múltnak köszönheti, amely egészen a pleisztocén korszakig nyúlik vissza. Első tűzhányói mintegy 220 ezer éve kezdtek a tenger fölé magasodni, az utolsó vulkáni tevékenység pedig Kr. u. 580-ban fejeződött be. Mintegy 10 vulkáni ciklust lehetett elkülöníteni, melynek mindegyike robbanásos kitörésekkel kezdődött és lávafolyással végződött. E magmás sorozat mutatja a legváltozatosabb geokémiai képet az összes sziget közül. A világhírű obszidián-lávafolyások, amelyek a sziget É–ÉK-i részén tanulmányozhatók, az utóbbi néhány ezer év termékei. A működési ciklusok során először bázisos bazalt és andezit került a felszínre, később savanyú riolitos láva és hamu tört fel. Az ilyen összetételű savanyú vulkanitot éppen innen, liparitnak nevezték el. A sziget belsejében a maga nemében egyedülálló a M. Chirica (590 m) horzsaköves tufamagaslata nagy krátermaradványával és obszidiános lávaárjaival. Obszidiános lávaárakkal másutt is találkozhatunk, például a M. Pilato (Pilátus-hegy, 602 m) dagadókúpján, mely mindössze pár ezer éves. Lipari legmagasabb kúpjának, a San Angelónak (594 m) a kráterét a vízben szűkölködő sziget természetes víztárolójaként hasznosítják. A vulkáni működésnek más termékét is hasznosítják. Ez a horzsakő, Lipari egyik kiviteli cikke. Régen a horzsakövet a laza, hófehér falba hajtott vágatokkal termelték ki, manapság azonban már szinte leszeletelik, lefaragják a hegyet. A horzsakő mennyisége azonban olyan óriási, hogy talán sohasem fogy el. Az olaszországi fasizmus idején hírhedt büntetőtábor működött itt. A hőség és a szilikózis sok áldozatot szedett, de a munka ma sem könnyű itt. Aquacalda és Canneto települések szomszédságában a külszíni fejtésű bánya vakítóan fehér oldalai tiszta időben még az Etnáról is láthatók. A háborúban a szövetséges repülők számára tájékozódási pontul szolgáltak. A horzsakövet már az ókorban is használták. Így például a rómaiak, akik a görögöktől vették át a víz alatt is keményre kötő habarcs készítésének technikáját; számos kikötője mind a mai napig áll és használható.
Lipari sok látnivalóval várja a történelem után érdeklődőket is. Az ásatások nyomán a középkori falakkal körülvett településen ókori épületek és templomok romjai kerültek elő. A fellegvárban álló püspöki székesegyház normann eredetű, de többször átépítették. Régészeti feltárást találunk a székesegyház közelében, ahol rendszeresen folytatnak ásatásokat. Az i. e. VII századtól a római korszak végéig kerültek itt elő leletek; főként görög és római korból való sírokat és egy színházat tártak fel. A Museo Eoliano két épületében gazdag őskori, görög és római leletanyagot láthatunk. Ebből kibontakozik a szigetek mozgalmas történelme, mely igen régi időkbe nyúlik vissza. A neolitikum emberének (Kr. e. 4000) nyomait Salinán és Liparin is megtalálták. Őslakói, a Homo aeoliacusok voltak, akik sajátos kultúrát alakítottak ki. Ez elsősorban az obszidián megmunkálásán és kereskedelmén alapult. Az itt készült obszidiáneszközök az akkor ismert világ távoli szegleteibe is eljutottak és hírnevet szereztek alkotóiknak. Kr. e. 2300 táján azonban a fejlődés megtorpant, mely részben egy új rivális, obszidiánban gazdag lelőhely (a görögországi Melo) megjelenésével volt kapcsolatos. Kr. e. 1300–1200 körül a Campaniából érkező Ausoniak törzse telepedett itt le. Különleges temetkezési szokásaikat és kerámiáikat megcsodálhatjuk a Lipari Régészeti Múzeumban. A Kr. e. VIII. századtól megjelentek Szicília partjainál az első hódítók, a föníciaiak, nem sokkal utánuk a görögök is, akik az anyaországtól távol gyarmatokat hoztak létre Szicíliában és kiterjesztették fennhatóságukat a Lipari-szigetekre is. A bronzkor beköszöntével fellendülés kezdődött a szigeteken, mely a Capo Graziano-kultúra nevet kapta. Újfajta hajókat kezdtek építeni és olyan távoli területekkel létesítettek kapcsolatot, mint Thesszália, Beotia. Kr. e. 260-ban Hannibál elfoglalta a szigeteket és innen indított támadást Cornelius Scipio flottája ellen. Kr. e. 252-ben elfoglalták a rómaiak. A Római Birodalom bukása után újabb hódítók tűntek fel és a szigetek sokszor gazdát cseréltek. 1860-ban Garibaldi felszabadító harca után Szicíliával együtt az egyesült Itália részévé vált. Az első világháború után sokáig a királyság száműzöttjeinek menedékhelye volt (1926). A második világháború sem kímélte szigeteket. Liparin a horzsakőfejtőkben, Vulcanón a kénkitermelésnél dolgoztattak rabokat, gyakran embertelen körülmények között. A háború után az élet normalizálódott, az elvándorlás megállt. A növekvő turizmus miatt egyre nagyobb gondot fordítanak kis települések fejlesztésére és a természeti környezet bemutatására, megóvására.

Nappali kitörés a Strombolin

Lipari északnyugati szomszédja Salina szigete. Két 900 m körüli magasságú, egymástól mély nyereggel elválasztott szabályos rétegvulkáni kúpból áll. Mai nevét a sóról kapta, mellyel a kapribogyót és a halakat tartósítják. A sziget két nem aktív vulkánja különböző színárnyalatú lávapadokból és tufarétegekből épül fel. Meredek lejtőiket vízmosások szabdalják. Szabályos, tál alakú csúcskráterének legmagasabb pontja a Monte Felci (962 m). Ha innen körülnézünk, nemcsak a sziget településeit láthatjuk, hanem azt is, hogy Salina zöld sziget. Dús vegetáció borítja, elsősorban tölgy, gesztenye, pinea-félék, olajfa és mandula. Ez annak köszönhető, hogy a többi szigettel szemben gazdag vízben. S ha már a vegetációnál tartunk, nézzük meg egy kicsit a Mediterráneum botanikai jellemzőit. Az enyhe, fagy nélküli telek és a több hónapig tartó esőmentes, forró nyarak hatására jellegzetes növényzet alakult ki, mely sok hasonlóságot mutat a szicíliai vegetációval. A mediterrán vidék növényvilága több mint tízezer fajt foglal magába, közülük mintegy száz különleges fafaj fordul elő a keménylombú erdők tagjaként. Sokuk csak behurcolás útján, nemrég jutott el a szigetekre, például a magyaltölgy, törpepálma, szentjánoskenyérfa, eukaliptusz, jukka, agavé, kaktuszok. Más fajok, mint az olajfa, fügefa, pinus-félék, cédrus és a szőlő jóval korábbi betelepítés eredményeként honosodtak meg. Jellegzetesek a Malvasia borszőlő ültetvényei is. Ezek azonban új telepítések, mivel a korábbi ültetvényeket egy szőlőparazita tönkretette. Emiatt a helybeliek elvesztették szűkös bevételi forrásukat és a hatvanas években sokan kivándoroltak Ausztráliába. A sziget azóta újra benépesült és mazsolaszőlője révén világhírűvé vált. Elsősorban a savanyú talajokat kedvelő, vadon élő szárazságtűrő növények a jellemzőek, melyek kiválóan alkalmazkodtak az erős fényhez és a párolgás csökkenéséhez. Leveleik kicsik, kemények, szőrösek és gyakran erős töviseket, tüskéket növesztenek. Noha a vulkáni talaj a mállás után rendkívül termékeny, az összefüggő erdők helyett a cserjeszint a meghatározó. A bokrok között rengeteg illatos növény virágzik, közülük többet fűszernövényként is ismerünk. Ilyen a kakukkfű, a rozmaring, a mirtusz, a jázmin, a levendula, a cistus-félék stb.
Az állatvilág képe meglehetősen vegyes. A tenger halban igen gazdag: kardhal, tonhal, lepényhal stb., de a tintahalra, homárra, polipokra, óriásrákra, különleges kagylókra vadászók is szép zsákmányra számíthatnak. A szigetek viszonylag kevés helyet és táplálékot nyújtanak a nagyobb állatok számára. Állatvilága főleg ornitológiai szempontból érdekes; számos Európa és Afrika között vonuló madár útvonala halad át a Lipari-szigeteken. Ezek tanulmányozására nemzeti parkot hoztak létre Salinán.
Liparitól ÉK-re, 20 km-re találjuk Panarea kb. 3 km hosszúságú, hullámveréssel is alaposan megtépázott szigetét. Olyan sziklák veszik körül, melyek egy egykori tenger alatti vulkán vízszint fölé emelkedő csúcsaiból megmaradtak. Régebben a szomszédos lipariak nyaralóhelye volt a sziget, mert termálvízben és fumarólákban bővelkedett. 1865-ben Alexander Dumas is felkereste a szigetet és egy itteni vadászatának emlékét egyik írásában is megörökítette.
Liparitól ÉK-i irányban 50 km-re Stromboli zárja az Lipari-szigetek vulkánsorát. Egyetlen hatalmas tűzhányó, mely a 2100 m-es tengermélységből emelkedik ki 926 m magasra a tenger szintje fölé. A Stromboli mintegy 3000 m-es összmagassága vetekszik az Etna 3340 m-es csúcsával! A kúp 30-40 fokos lejtőit mély barrankók szabdalják. A sziget délnyugati csücskében meredek völgyek ölelésében húzódik meg Ginostra, egy parányi település, mely mindössze 30 lelket számlál. Mivel a falucskát a szigeten át megközelíteni lehetetlen, a tengeri közlekedés jelenti az egyetlen kapcsolatot a külvilággal. A magas és omladékos sziklaparton csak motorcsónakkal lehet kikötni. Amikor a menetrend szerinti nagy komphajó a szigettől tisztes távolságra lehorgonyoz, az utasokat, az árukat és a napi postát ez a motorcsónak hozza-viszi a part és a hajó között. A hegy lábának csak az északi, északkeleti részén, a tengerparti sávban alakult ki letelepedésre alkalmas kisebb lejtésű plató. Itt találjuk San Bartolo, Ficogrande, Piscitá és San Vincenzo piciny településeit, melyek már szorosan egymásba fonódtak. A XIV. századi krónikák szerint az igen termékeny hegyoldalakon virágzó gazdálkodás folyt és a tenger is bő zsákmánnyal jutalmazta a halászok fáradságos munkáját. Lakóinak száma akkor elérte az ötezret. A messzi kráter időszakos zaja egyáltalán nem hallatszik a falvakban, bár a nyugalom csak amolyan vihar előtti csend. Hiszen a sziget nyugalmát időnként nagy kitörések zavarták meg. Arisztotelész már az i. e. III. században említi írásaiban. Pliniustól származik az első olyan hitelesnek mondható leírás (Kr. u. I. század), mely a kitörések lefolyásáról tudósít. Az azóta végzett sok megfigyelés és elemzés alapján a Stromboli kitöréseit a vulkanológia ma az egyik kitörési alaptípusnak tekinti. Századunkban többször is volt lávaárral kísért veszélyes kitörése. Az 1930-as kitörés közel 15 órán át tartott. A megrémült lakosságnak közel a fele ekkor elhagyta otthonát és Szicíliába költözött vagy kivándorolt. Hat évvel később különösen erős kitörés következett be és a lávaár Stromboli falu nagy részét elpusztította. Nem csoda, hogy a sziget lakóinak száma megcsappant. 1950-ben még 660 fő, 1971-ben pedig már csak 380 fő volt „stromboliani”, azaz a helybéli lakos. Úgy tűnt, a sziget elnéptelenedése megállíthatatlan. Szerencsére nem így történt. Ez pedig annak volt köszönhető, hogy Roberto Rossellini itt forgatta a „Stromboli, La Terra Trema” nagy sikerű filmjét Ingrid Bergmannal a főszerepben. A sziget szépségeit a film hatására kezdték újra felfedezni. A hatvanas, hetvenes években főleg a világ elől menekülni vágyó, szabad életet kereső hippik és az igazságszolgáltatás elől eltűnni akaró maffiózók jöttek ide. A nyolcvanas évektől megjelentek a jómódú, változatosságot kereső olasz és nyugati turisták is, akik lassan felvásárolták a helybeliek elhagyott házait és takaros üdülőhellyé fejlesztették San Bartolót és San Vincenzót. Szerencsére a települések mégsem váltak zsúfolt, nyüzsgő turistaparadicsommá. Pedig látnivaló akad bőven, főként a kitörések. Jobb időben naponta akár több százan is indulnak a csúcs meghódítására és a működő kráterek „isteni színjátékának” megtekintésére. Az útra feltétlen ajánlatos meleg ruhát, elemlámpát, derékaljat, némi ennivalót, de főleg sok ivóvizet vinni. San Bartolót elhagyva kezdetben fügefák és magaskórós növényzet között haladunk, majd a szárazságkedvelő tengeri nád sűrű dzsungeléből kijutva omladékos szerpentinen kaptathatunk fel egészen a 926 méter magas csúcsig. A gyaloglás igen kimerítő. Mégis a 2,5-3 órás szenvedést és izzadást bőségesen kárpótolja az a látvány, melynek az ember odafent részese lehet. Életre szóló élményt jelent egyetlen eltöltött éjszaka a csúcson, a kráter közelében, ahonnan mintegy páholyból nézve kényelmesen figyelhetők a kitörések, a repülő izzó lávadarabok és a szívet dobogtató hatalmas robbanások. A vulkánnak hét krátere van, és ezek nem a csúcson (Pizzo sopra la Fossa) helyezkednek el, hanem alatta kb. 100 m-rel egy patkó alakú magaslaton. Ha kedvezőek a szélviszonyok, akár bele is láthatunk a katlanba. Igen ritka, hogy biztonságos távolságból és mégis könnyűszerrel belenézhetünk egy működő tűzhányó torkába! Csúcskráterében három hamukúp található. A hét kráter közül általában csak két-három dolgozik egy időben. A kitörések ottjártunkkor 10-15 percenként követték egymást. Először valamelyik kürtőből hirtelen és váratlanul sárgásvörösen izzó lávafoszlányok, apró, izzó kődarabok dobódtak ki úgy 20-100 m magasra, majd mennydörgésszerű mély dörrenést és száraz csattanást lehetett hallani. A lávafoszlányok és a még izzó kődarabok visszahulltak a kráter köré, vagy ha nagy erejű volt a robbanás, a visszahulló bombák a hegy északi lejtőjén, az ún. tűzcsúszdán (Sciara de Fouco) görögtek le lomhán a tengerig, melyben nagy gőzfelhőt eregetve lassan elmerültek. A Strombolit a Földközi-tenger világítótornyaként emlegetik, mivel az ókorban éjszaka messzire látszó vöröslő fényeivel segített a hajósoknak a tájékozódásban. Füstcsóvájából, melyet a szelek jellegzetes alakúra formálnak, időjárási előrejelzéseket olvastak ki.
A szelek és a széljárás különös hangsúlyt kapnak a Lipari-szigetek esetében. Nyáron, májustól októberig az időjárás nyugodt. A novembertől márciusig tartó téli időszakban azonban esős az idő, melyet erős viharok és élénk ciklontevékenység jellemez. Télen a hóval fedett Calabriai-hegységből gyors bukószelek törhetnek a szigetekre, tavasszal pedig a DNy-i szelek az uralkodók. A térség legjellemzőbb szele a sirokkó, mely az észak-afrikai partok bukószele. A Szahara felől sok port és homokot szállít. A tenger fölé kerülve nedvességgel telítődik, és mint fülledt, tikkasztó szél fut tova. Feltehetőleg ezek a légköri jelenségek járultak hozzá ahhoz, hogy a mitológia ide helyezte Aiolosz birodalmát. Aiolosz a viharok és a szelek görög istene volt. Zeusz tette meg őt a szelek őrzőjének, aki tetszése szerint lecsillapítja vagy felkelti őket. Nevéből ered az Eoli-szigetek elnevezés. Homérosz Odüsszeiájában arról olvashatunk, hogy Odüsszeusz a Küklopszok szigetéről érkezett meg Aiolosz király birodalmába, aki barátságosan fogadta a hajósokat. S amikor útra keltek, egy bőrzsákot ajándékozott Odüsszeusznak, melybe belezárta az összes ellenszelet, hogy további útjuk során ne kelljen viharoktól tartaniuk. Azonban míg Odüsszeusz aludt, kíváncsi hajósai kinyitották a zsákot, mire a szelek kiszabadultak és a sima hazatérés helyett újabb kalandok vártak rájuk.
Így mindenki, aki manapság a szigetekre látogat, bizonyosan nem fog csalódni, és kalandokban is bőven lehet része. Lehet itt hegyet mászni, túrázni, szörfözni, vitorlázni és búvárkodni, strandolni a fekete lávafövenyes parton. Ha elfáradtunk, betérhetünk egy helybéli fogadóba és megkóstolhatjuk a számtalan tésztaféle valamelyikét vagy a frissen halászott tenger gyümölcseit. El ne szalasszuk megkóstolni a vulkáni lejtők napsugár nevelte, tengeri fellegek öntözte szőlőinek nedűjét, a fűszeres zamatú malvasia borok valamelyikét. Miközben a finom borokat kortyolgatva élményeinket felidézzük, egyre erősebben érezzük, hogy rabul ejtett minket ezeknek a napsütötte, nyugtalan szigeteknek szépsége. A természet itt valóban felvonultatja teljes fegyvertárát és megmutatja erejét. S ez az erő, mely ott úgy fogva tartott minket, idehaza vággyá és elhatározássá szelídül, hogy újra felkeressük ezeket a nagyszerű helyeket.

Irodalom
Das Sonnenarchipel. Regione Siciliana Assessorato Turismo Comunicazioni Trasporti, 1996.
Dr. Karátson Dávid: Vulkanológia I. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 1998.
Székely András: Vulkánmorfológia. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 1997.
Peter Francis: Vulkánok, Gondolat, 1981.
Erdélyi István, Sugár Lajos, Zsebeházy György: Vulkánok tövében, vulkánok tetején. Móra Könyvkiadó, 1977.
Bada Gábor, Harangi Szabolcs, Kovács Rita, Németh Károly: Dél-Olaszország aktív tűzhányói (kézirat)
https://www.geo.mtu.edu/~boris

Természet Világa, 133. évfolyam, 11. szám, 2002. november
https://www.chemonet.hu/TermVil/
https://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/

Vissza a tartalomjegyzékhez