Arra kértek fel, hogy a tudomány jövôjérôl beszéljek. Felvetôdik a kérdés, miért van szükség e témáról négy ember véleményére, miért nem elég egy? Egy anekdota jut eszembe, amelyet sok évvel ezelôtt személyesen Sir Shane Leslie-tôl, Winston Churchill unokaöccsétôl hallottam. Eszerint Mahaffy, a dublini Trinity College híres kutatási rektora vonatra várt egy vidéki vasútállomáson, ám lekéste vonatát, mert a váróteremben lévô óra mást mutatott, mint a kinti, helyesen járó óra. Amikor ezt az eltérést szóvá tette, azt a választ kapta: ha mindkét óra ugyanazt az idôt mutatná, nem lenne szükség két órára! Ha tehát könnyû lenne a feladatunk, nem kellene négyféle véleményt meghallgatni.

A történelembôl még az események utólagos ismeretében is nehéz következtetéseket levonni, a jövôt megjósolni csaknem lehetetlen. A egyének által mûvelt tudomány azonban egyben társadalmi tevékenység is, és ez az egyszerû megfigyelés talán segíthet a jövô latolgatásában. Eddington mondta valamikor, hogy a tudomány természetének megismeréséhez meg kell ismerni magának a tudósnak a természetét is, én pedig ezt kiegészíteném azzal a társadalmi környezettel is, amelyben a kutató él. Így talán megfejthetjük tevékenységünk legbelsôbb motivációinak titkait. Három irányban kellene vizsgálódnunk:

• mi jellemzi a tudományos ihletet?
• mi jellemzi a tudomány anyagi támogatását?
• melyek a jellemzôi a kézzelfogható jutalomnak?

• változik a tudomány belsô szerkezete
• a tudomány mûködését befolyásoló társadalmi tényezôk, prioritások eltolódnak.

A Jacobi-féle felfogás névadója a híres matematikus, Jacobi, aki 1830-ban Legendre-nak írt levelében visszautasítja Fourier megjegyzését, aki azt mondta, hogy ô (mármint Jacobi) és Abel inkább a hôvezetés egyenletével, ne pedig az elliptikus függvényekkel foglalkozzanak:

"Fourier úr úgy véli, hogy a matematika alapvetô célja annak társadalmi hasznosítása és a természet jelenségeinek elmagyarázása. Azonban egy filozófusnak, mint neki, tudni illene, hogy a tudományok egyedüli célja tiszteletadás az emberi szellem elôtt... (le but unique de la science c'est l'honneur de l'esprit humain)."

Hasonló megjegyzéssel találkozhatunk Hilbertnek a "A végtelenrôl" címû cikkében:

"A végtelen tulajdonságainak végsô tisztázása messze felette áll a tiszta tudományos érdekeknek; az emberi értelem tisztelete miatt van rá szükség (zur Ehre des Menschlichen Verstandes."

A Mikulski-féle folfogás még Fourier vágyain is túltesz. Mikulski asszony, az amerikai szenátus tagja, a Tudományos Költségvetési Bizottság (Science Appropriation Committee) vezetôje kizárólag a tudomány társadalmi hasznosságát tartja szem elôtt, és azt szorgalmazza, hogy ne támogassanak pusztán kíváncsiságból kezdeményezett kutatásokat, a tudományos kutatást tekintsék szolgáltató iparnak, és aszerint pénzeljék.

Természetesen a fenti két extrém nézet között jelentôs az ellentét, azonban bizonyos szempontból mégis kiegészítik egymást. A legjobb kutatók Thalesz, Arkhimédesz, Newton, Maxwell, Kelvin, Gauss, Riemann, maga Fourier is (!), Poincaré, Kolmogorov, Neumann János és mások – mindkét nézetet elfogadták és magukévá tették. A legutóbbi idôkig a gyakorlatban nem volt lényeges eltérés a kétfajta szemléletmód között, azonban az elmúlt években mindkettô hatása hangsúlyozottan jelentkezik. Ennek oka abban rejlik, hogy új helyzet alakult ki, amelyben a természetes ihlet két okból is kibillen egyensúlyából: egyrészt a külvilág megértésében bekövetkezô változások keltette belsô okok, másrészt az egyre erôsödô külsô társadalmi nyomás következtében. Ennek megértéséhez azt kell megvizsgálni, hogy 1900-tól napjainkig mi volt a tudósok fô motivációja, valamint miért jött létre az ihlet említett destabilizációja.

Az ihlet, az inspiráció egyéni tulajdonság, akárcsak a siker elérését célzó eszközök megválasztása is. Ennek illusztrálására három olyan tudós munkásságát említem meg, akinek elképzeléseit, beállítottságát és szokásait személyes tapasztalatból ismerem.

Einstein számára a tudomány – a külvilág racionális megértése – valamiféle vallásos meggyôzôdéshez volt hasonlítható. Az ilyen fajta tudománymûvelés nemcsak nemes és érdemes kutatásokat foglal magába, hanem egyúttal a szenvedélymentes gondolkodás iskolája is. Vagy még inkább: olyan iskola, amelyben az alkotásban és a kritikai gondolkodásban megnyilvánuló szenvedély csupán a világosságra, az egyszerûségre és a helyességre irányuló törekvésre korlátozódik.

Schrödingernél a tudományos munkásság egyik jelentôs összetevôje a játékösztön. Többször szóvá tette, hogy a játékban olyan tulajdonságok játszanak fontos szerepet, amelyeknek jelentôs súlyuk van a kutatásban is, például a kíváncsiság, a fantázia, a váratlan fordulatok fontossága stb.

Dirac szerint a tudomány feladata az, hogy kapcsolatot teremtsen a külvilág és a matematikai struktúrák között. Ennek elérésében és a hozzá vezetô út megtalálásában az esztétika játszik döntô szerepet. Dirac egyetértett a szépség Albertitôl eredô híres definíciójával: "A szépség az egész részeinek tudatos összhangja (concinnitas). Semmit sem lehet hozzáadni vagy elvenni anélkül, hogy ne okozzunk káros változást."

Természetesen mindhárom vezérelv – a vallásos áhitat, a játékosság élvezete és a szépség felhasználása – jelen volt mindhármuk motivációjában, csupán az arányok különböztek; a kutatás végcélja azonos volt.

A feladat tehát a külvilág racionális megértése és megmagyarázása. Az eredmények megtalálásához ösztönzést adó ihlet, valamint az ebben segítô eszközök a természet megfigyelése által pallérozott intuícióból erednek.

1925 körül azonban a külvilág és az annak tanulmányozása közben kibontakozó szemlélet közti kapcsolat elkezdett változni. Az ilyen módon táplált intuíció segítségével többé nem lehetett helyesen leírni az atomok világát és a sugárzás jelenségeit. Miért történt mindez, és milyen kiutak kínálkoztak e nehézség áthidalására?

A felhasznált matematikai eszközök magát a matematikát is megihlették és a differenciál- és integrálszámításon keresztül megteremtették a kontínuum fogalmát. Tehát a nézôpont nemcsak megerôsítette a valóság ilyen naiv meghatározását, hanem termékenyítôen hatott a matematikára is.

A valóság klasszikus értelmezése azonban váratlan nehézségeket okozott, amikor az atomok és a sugárzás bizonyos tulajdonságait meg akartuk érteni és be akartuk építeni a newtoni fizikába. Mintegy húszévi erôfeszítés után tudomásul kellett vennünk, hogy alapvetôen más leírásra van szükség és ezt a külvilágnak a valóságtól eltérô értelmezése kényszeríti ránk. Ahogy Heisenberg mondja:

"Az objektív valóság fogalma a matematika áttetszô világosságába párolgott el, amely nem az elemi részecskék viselkedését írja le, hanem azt, amit errôl a viselkedésrôl tudunk."

A kísérleti eredmények tehát valóságos forradalmat erôszakoltak ránk: eredeti naiv realizmusunk hibás volt és eddigi tudományos inspirációnk táptalaja kiszáradt. Dirac így fogalmaz: "Példa nélküli helyzet állott elô a fizikában. Olyan egyenletekkel dolgozunk, amelyeknek a kezdetkor még nem volt meg a fizikai értelmezése, és ezt az elmélet kialakulása közben kellett kimunkálni. A kvantummechanika nem szükségszerûen épült fel a klasszikus mechanikában szerepet játszó p és q változókból...

Nem szükséges, hogy az új változók azok legyenek, amelyekhez a klasszikus mechanikában már hozzászoktak; egészen új területekre vezethetnek. A vezérelv most már a matematikából jön.

A kvantummechanika szükségessé teszi, hogy a tiszta matematika óriási új területeit behozzuk a fizikába... Várható, hogy a fizika alapjainak tovább fejlôdése a tiszta matematika újabb és újabb ágainak bevonását teszi majd szükségessé."

Ez valóban meg is történt. Túl messzire vinne annak taglalása, hogy az új fizika a matematika mely ágait használta fel és miképpen vette igénybe a számítógépek nyújtotta óriási lehetôségeket. Ezek az új lehetôségek megdöbbentôek és pillanatnyilag nincs meg az áttekintésünk – és kritikai érzékünk –, amely segítene a helyes választásban. Hasonló helyzetben vagyunk, mint Platón embere a barlangban, aki képtelen egyszerre látni a tárgyat és annak árnyékát. Sôt, még ennél is aggasztóbb, hogy már azt sem tudjuk, melyik a tárgy (a megfigyelés) és melyik az árnyék (a matematikai leírás).

A 19. században alakult csak ki az oktató és kutató egyetem, részben azért, mert e kétfajta tevékenység kölcsönhatása mindkettô színvonalát emelte, részben pedig azért, mert a létrejött kulturális eredményeket fel lehetett használni különféle nemzetek állítólagos felsôbbrendûségének igazolására.

Nem maradt el a gyakorlati felhasználás sem, de sohasem ez volt az egyetlen kitûzött cél. Rupert herceg például elvárta, hogy a Royal Society (Királyi Társaság) segítsen a csatahajók és ágyúk tökéletesítésében. Ezzel szemben a francia École Polytechnique tanterve – a nagy geométer, Monge vezetése alatta geometria oktatására alapozta a katonatisztek kiképzését.

Az iparosodás ugyancsak nagymérvû kutatást vont maga után, legfôképp a vegyiparban és a fémiparban. Végül a múlt század végén a német kormány államilag támogatott kutatóhelyeket – az ún. Vilmos Császár Intézeteket – hozott létre.

A Jacobi- és a Mikulski-féle elképzelés különbözôsége a leghangsúlyozottabban a támogatás forrásában mutatkozik meg, amely szembeállítja az azonnali gyakorlati hasznosságot az intellektuális erôfeszítések valódi, csak hosszú távon jelentkezô értékeivel. Érdemes ezért áttekinteni az ezzel kapcsolatos érveket, a belôlük levont következtetéseket és azok mellékhatásait.

És miért foglalkoznak egyáltalán az egyetemek kutatással? Ezzel nemcsak az adófizetôk pénzét pocsékolják, hanem még rossz példát is mutatnak, hiszen ahelyett, hogy a haszon megszerzésének fontosságát hirdetnék, helytelen értékeket tanítanak!

A hasznos egyetem prototípusa lehet például az Erewhoni Képzômûvészeti Fôiskola, ahol a festônövendékeknek egy sor tárgyból kell vizsgázniuk. Tudniuk kell például az utolsó ötven vagy száz évben eladott fontos képek árát és értékük ingadozásait, ha azok többször is gazdát cserélnek, amint ez gyakran megtörtént. A fôiskola elképzelése szerint a mûvész tulajdonképpen képkereskedô, tehát számára éppoly fontos megtanulni, miképpen lehet termékeit a piac követelményeinek megfeleltetni, mint magát a képet megfesteni.

A Mikulski-nézetet természetesen módosítani lehet, például úgy, hogy a támogatást nem szüntetik meg teljesen, hanem az elosztást versennyé alakítják át, kitéve a szabad piac jótékony hatásainak. De vajon helyes irányba tereli-e ez a módszer a támogatás hatékony mûködését? Sajnos, mindkét elképzelésnek vannak részben valóságos, részben vélt kellemetlen mellékhatásai.

A Jacobi-féle elképzelés antidemokratikus, hiszen a társadalom nagyobbik részét egyáltalán nem érdekli az intellektuális siker, az emberi szellem nagyobb dicsôsége; kit fognak ezért újraválasztani a képviselôházban?

Hallatlanul magas életszínvonal szükséges ahhoz, hogy állami pénzt pazarolhassunk olyan célokra, amelyek nem vezethetnek a szegények életszínvonalának emeléséhez vagy a gazdagok társadalmi tekintélyének növeléséhez.

Az elvárt haszon nem érzékelhetô azonnal, ez a sikerélmény elhalasztódását eredményezi, és közvetve lelki zavarokat is okozhat. (L. Freud: A civilizáció és annak hátrányai.)

A Mikulski-féle nézetet illetôen, a szabad piac jól mûködik a gazdasági életben, ha az idôskálák rövidek. Ezzel szemben a nagy felfedezések gyakorlati hatása általában csak hosszabb idô után jelentkezik.

A tudomány eredményeinek gyakorlati hasznosítása – mint fôcél – a tudomány felaprózódásához vezet. Divatokat hoz be a tudományba, megkerülve annak autonóm, természetes fejlôdését. A kutató az anyagi támogatás "prêt-à-porter" piacát figyeli. A Physical Review Letters ma már hasonló szerepet tölt be a fizika nemzetközi piacán, mint a Women's Wear Daily a nôi divatban. Divatba jön és egyre terjed a slágerszavak használata, az önreklám, a "kéz kezet mos" gyakorlata és a kritikai érzék csökkenése.

A támogatásért benyújtott pályázatokban állandóan hangoztatni kell, milyen jelentôs is valamely munkásság és annak várható eredményei. Ezt talán egy zenei hasonlattal lehetne jobban érzékeltetni. Egy zenész rendszeresen gyakorol, skálázik, etüdöket játszik, új darabokat tanul, idônként koncerteket is ad. Különbséget tesz azonban a koncert és a skálázás között. A kutatásban is szükség van az állandó ujjgyakorlatokra és nem minden koncert!

A pályázatokban örökösen kihangsúlyozott fontosságnak talán nem is lenne olyan káros hatása, amíg van bennünk cinizmus. Sajnos azonban gyakran saját magunkat is sikerül meggyôzni arról, hogy az ujjgyakorlat valójában koncert; vagyis elveszítjük kritikai érzékünket. Végül is eltûnik a játékosság, a kutatás egyik fontos összetevôje, helyét pedig elfoglalja az agresszivitás, az irigység és a bosszúállás.

Véleményem szerint nem jó ötlet, ha a fô hangsúlyt az anyagi jutalmazásra helyezzük. Ha már tisztességes, kellemes, nyugodt életet élünk, nagyobb jelentôségük lehet más, nem anyagi jellegû jutalmaknak. Igaz ugyan, hogy a kitüntetések növelik hiúságunkat, de ezt teszi az anyagi haszon is. A pénzjutalomnak ugyanakkor más, kellemetlen mellékhatásai is vannak. Általában jó, ha több út vezet az üdvözüléshez, már csak azért is, mert így a mellékhatások nem csak kellemetlenek lehetnek. A jutalmak sokfélesége változatosabbá teszi a hozzájuk kapcsolódó bûnöket is és ezáltal azok elkövetéséhez kevesebb lesz a tapasztalat.

Érdekes lenne francia kutatókat megkérdezni arról, mit szeretnének inkább: százezer frankot vagy a becsületrendet? Vagy angol kutatókat arról, hogy életre szóló nemességet (life peerage) vagy inkább pénzt óhajtanának? Mit válaszolna az amerikai kutató: kongresszusi kitüntetést vagy pénzt?

Természetesen nevetségesnek is tekinthetjük az efféle kitüntetéseket becsben tartó hiúságokat, emlékezve arra, miképpen mûködött mindez Gulliver leírása szerint Lilliputban a királyi udvarban. De vajon nem jóval nevetségesebb-e a pénzéhség? S méghozzá jóval veszélyesebb is!

1946-ban Angliában a Riddel-emlékelôadásokat Polányi Mihály tartotta. Ezekben felvetette a tudomány köztársaságának gondolatát, felvázolta annak szerkezetét, hallgatólagos alkotmányát, belsô szabályait, szokásait. Polányi leírását olvasva úgy érzem, az ô rendszere túlságosan feudális ahhoz, hogy köztársaságnak lehetne nevezni. Az hiszem, a lovagrend elnevezés megfelelôbb volna.

Meggyôzôdésem, hogy ez a feszültség, amely a tudomány támogatásában mára kialakult, annak a következménye, hogy a pénzjutalom szakmai értékelésként való használata ütközik azzal az értékrenddel, mely ebben a lovagrendben kialakult az eredeti szokások és szabályok alapján. (Nem világos elôttünk, hogy ez a megfigyelés mennyiben segíthet a nehézségek megoldásában, de talán más nézôpontot ad a probléma megvilágításához.)

A tudomány lovagrendje eszményeiben, nevelési követelményeiben, szokásaiban, szervezetében egyaránt arisztokratikus volt; nemes célok érdekében született; kemény, önmegtagadó, a valláshoz hasonló szabályokkal. A cél meghatározott: a tudományos igazságok feltárása.

A cél szükségessé tette bizonyos módszerek felhasználását és bizonyos gondolkozási szokásokat: következtetési módokat és kritériumrendszert arra vonatkozóan, hogy az eredményt igaznak tartjuk-e vagy sem. Ezek a szabályok és szokások nem kívülrôl jöttek, a renden belül alakultak ki és részévé váltak a rendtársak személyiségének. Végül már önmaguktól mûködtek, sikeres és tovább már nem is analizált eszközökként.

A nevelés, ami által ezek az értékek és szokások kialakultak, hasonlít a lovagi életre való neveléshez. Végül is a doktori cím elnyerése hasonló a lovaggá ütéshez: nem a társadalom adja a rangot és a címet, hanem a rend tagjaiból – a fakultásból – választott bizottmány.

A tudomány felépítésébôl kimaradt a központi hatalom. Ehelyett közös elvek uralkodnak, amelyeknek a kutató nagyrészt önként vetné vetette alá magát. Kollégák, bírálók véleménye erôsítette ezeknek az elveknek az érvényesülését. Ugyanakkor híres tudósok szolgáltak példaképül, megmutatva, hogy az alapelvekhez való ragaszkodás nyomán a siker és megbecsülés nem marad el. Az ilyen módon megszolgált jutalom nemcsak a természet mélyebb megismerésében nyilvánul meg, hanem a kollégák elismerésében is, végül pedig abban, hogy a kutató a választott kevesek közé tartozhatott.

Ez a rendszer azonban alapvetôen megváltozhat, ha a társadalom a jutalmait kívülrôl, egy másfajta értékrend szerint vezeti be. Ekkor két eset lehetséges. A régi rendszer szerint jutalmazott tulajdonságok feleslegessé válnak vagy éppenséggel ellentétbe kerülnek az új értékekkel; vagy az elsô értékrend nagy öregjeit sürgôsen lecserélik az új értékrendet bevezetôk. A két következmény egyszerre akkor lép fel, ha az új értékek külsô nyomásra kötelezôvé válnak. Ez történik most!

A 18. században a hivatás és az üzlet (profession and trade) élesen elkülönült egymástól. Az ember egy hivatást a belsô értékekért gyakorolt, az anyagi oldal csak másodlagos volt. Az üzlet pénzzel járt: ha anyagilag érdemes volt az üzletet megváltoztatni, az meg is történt. Orvosnak, ügyvédnek, papnak, katonatisztnek lenni hivatás volt, tudományos kutatónak lenni ugyancsak. A bankár, a tôzsdeügynök azonban már üzletembernek minôsült. A jelenlegi, újonnan bevezetett értékrend a tudományos kutatót is üzletemberré változtatja. Ezáltal az üzleti életben hasznos tulajdonságok válnak fontossá, és a tudomány addigi céljai, az alkalmazott módszerek elkerülhetetlenül megváltoznak.

Ez az átalakulás már folyamatban van, ahogyan ezt közülünk – fôleg az "öregebb trotlik" – aggodalommal szemléljük, hiszen ezáltal eddigi céljaink és elveink kerülnek veszélybe. (Esetleg felvetôdhet, hogy ezek a változások demokratikusabbá teszik a tudományos kutatást, ezt azonban nem hiszem. Véleményem szerint a régi feudális struktúrát egy új feudális struktúra váltja fel, amely majd az azonnali hasznot részesíti elônyben a hosszú távú irányzatokkal szemben. A struktúra feudális jellege azért marad meg, mert csupán a célok változnak, magának a kutatásnak a társadalmi struktúrája nem.)

Nem biztos azonban, hogy az üzlet által megkívánt új, szabad versenyhez kapcsolódó módszerek minden esetben sikerhez vezetnek még az üzleti életben sem. Hogyan segít a szabad verseny például olyan esetekben, amikor az üzlet sikere csak hosszú távon, mondjuk húsz év múlva állapítható meg?

A másik ok a társadalmi realitások következménye. Eszerint csak annak a kutatásnak van társadalmi értéke, amely a társadalom életének anyagi oldalát – jólétét – szolgálja. Ez a nyomás nem elkerülhetetlen: pénzvágyból, restségbôl fakad.

A két jelenség együttes fellépése komoly nehézségeket okoz. Az elsô ok miatt jelentkezô absztrakció fokozódó jelenléte egyre kevésbé érthetôvé – ezáltal népszerûtlenebbé – teszi az alapkutatást, így annak támogatása is egyre népszerûtlenebbé válik. A másik ok megköveteli a kutatás közvetlen gyakorlati hasznosságát, ezáltal lerombolja a tudományos kutatás rendszerének eddigi célját és már felépített rendszerét. Át kell alakulni tehát üzleti szellemûvé, amelyen belül egyre nehezebbé válik az "öncélú", vagyis a tudomány autonóm fejlôdését szolgáló hosszú távú oktatás. Ez a körülmény azonban megakadályozhatja a rövid távú gyakorlati sikert is, megszüntetve az okot, ami miatt a változás kívánatosnak látszott. Aggódom, hogy egy olyan rendszer van kialakulóban, amely úgy hasonlít az igazi kutatáshoz, mint Disneyland díszletépületei a valódiakhoz!

Az egyetlen utat a társadalmi nyomás befolyásolásában látom. Mindkétféle felfogás (Jacobi és Mikulski) legyen kevésbé dogmatikus! Kompromisszumnak kell születnie! Gondoljunk a nagy pápa, VII. Gergely tanácsára: "Elveink szigorúságát mérsékeljük döntéseink gyengédsége által!"

Sajnos a pápa sem fogadta meg önnön tanácsát. Ô volt az, aki Canossa elôtt a hóban mezítláb várakoztatta Henrik császárt. Miért várnám hát, hogy mi bölcsebbek leszünk?

Vissza a tartalomjegyzékhez