Ez az írás – miként a címbôl is kitûnik – két dologról szól: egyfelôl a mostanában tapasztalható irracionális hullámról, másfelôl pedig a közelgô ezredfordulóról, mely (a kerek évszámok sajátos természete folytán) az elôbbinek – éppen rosszkor – további ösztönzést adhat és a következô években esetleg még sokkal kacifántosabbá teheti a helyzetet.
Fontos észrevenni, hogy a mai irracionális jelenségek egyrészt lázadások az ún. "nyugati kultúra" ellen, másrészt ehhez a kultúrához szorosan hozzá is tartoznak. Ez annak ellenére így van, hogy a nyugati kultúra (melyet mi is a magunkénak vallunk) a felvilágosodás* szellemébôl nôtt ki és lényege a kritikus gondolkodás, valamint a lépésrôl lépésre haladó racionalizmus. Évszázadokon keresztül ez a racionalizmus biztosította a Nyugat felemelkedését. De ennek a kultúrának mindig volt egy obskúrus oldalai is, mely idônként visszavágott.
A kialakult helyzetet úgy próbálom érzékeltetni, hogy bemutatok öt jelenségcsoportot, melyek – szerintem – a mai irracionalista vonulatokat leginkább jellemzik. Ezek a következôk: áltudományok, álinformációk, álvallások, ezredvégi ôrületek és a nyílt vagy burkolt, esetleg politikailag (is) ambíciózus tudományellenesség. Majd pedig vázolni szeretném, hogy esetleg miként tehetnénk e folyamatok megszelídétése érdekében.
A felsoroltak között a legfeltûnôbb jelenségcsoport az áltudományos megnyilvánulásoké. Az elcsépelt metaforát használva azt mondhatjuk, hogy manapság olyan érzése lehet az embernek, hogy még a csapból is áltudomány folyik. Világszerte minden tévécsatorna helyet ad neki. Minfelé népes ufológuskonferenciákat tartanak, sôt tavaly Berlinben megrendezték (nem is elôször) az "eltérített nôk találkozóját". A könyv- és újságárusok pultjai bôven kínálják a bolondoknak való csemegét. A paranormális és teljesen abnormális könyvek mellett reprezentatív kivitelû, méregdréga folyóiratok ("Harmadik Szem", "Esélyadók", "Nulladik Típusú Találkozások", "Ufómagazin", "UFO", "Túlvilág", "Elixír" és más hasonlók) hirdetik a New Age-tanokat és mindazt, amit az emberi agy zavart állapotban kifundálni képes.
És mikrôl olvashatunk ezekben a lapokban? Nos, hadd kínáljak itt egy csokrot pl. a "Túlvilág" c. folyóirat cikkeinek címeibôl: "Orvosság az orvosok ellen", "A dimenzió, mint a világrejtély kulcsa", "Egy szublimált skizofrén világkép", "Magyarország jövôje (1914-ben jött szellem nyilatkozata)", "A fizika új tanításai és a spiritualizmus", "Hermetikus kozmogónia", "Hová igyekeznek a következô világok?"...
Folytathatnám, de ízelítôül jöjjön inkább ugyanebbôl a lapból egy idézet. Bizonyos X.Y., az "XYZ Idôfizikai Kutatólaboratórium" vezetôje nyilatkozik a lapnak és a következôt mondja: "A lélek egy 1 mikron nagyságú, 0,75 mg súlyú, idôtükrökbôl álló, holografikus vetítôközpont, ami kivetíti maga köré az embert. Nem atomokból áll, hanem végtelenül bonyolult örvénylô idôbôl, vagyis gravitációs hullámokból és a talamuszban helyezkedik el." (Aki nem hiszi, járjon utána!)
Megjegyzem, azon a szkeptikus világkongresszuson, melyet idén júniusban Buffalóban tartottak (Természet Világa, 1996. szeptember, 415–417. o.), az egyik elôadó, Paul Gross azt az érdekes megállapítást tette, hogy az áltudományos jelenségek – arányaikat tekintve – világszerte nem is növekedtek. Ebben bizonyára igaza is van. Miért vagyunk hát most ennyire oda e jelenségek miatt? Válaszul legalább négy fontos okot tudok megjelölni:
Az elsô az, hogy annak a nyilvánosságnak a következtében, melyet a tömegtájékoztatási ipar és általában a modern informatika nyújt az áltudományoknak, teljesen megváltozott azok társadalmi szerepe.
Másodszor a mai közéleti körülmények (demokratikus jogok stb.) a megszállottak számára lehetôséget adnak a követelô, agresszív fellépésre. Elôttük sok politikusnak inába szállt a bátorsága, s Európának ezen a részén kevés az olyan vezetô államférfi, akit ne paliztak volna be valamilyen eget rengetô marhasággal (pl. Jelcint az idôgéppel, s hadd ne folytassam a példákat).
Harmadszor az ún. "alternatív gyógyászat", mely üzleti tevékenységként ma igazi sikerágazat, sok embernek az egészségébe vagy akár az életébe kerülhet. Ez nem tolerálható.
Végül itt vannak a "radikális környezetvédelmi mozgalmak". Ezek, hogy híveket szerezhessenek, gyakran egyenest keresik a konfliktusokat, aminek az a koreográfiája, hogy megvalósíthatatlan követelésekkel lépnek fel, s ezzel a társadalmat igyekeznek sarokba szorítani. Tipikusan egy-egy tudomány által feltárt valós problémákból indulnak ki, de a figyelmet nem a környezet védelme szempontjából (is) legfontosabb, reális célokra irányítják, hanem a témát, ha kell, akár áltudományos érvekkel is konfrontációs üggyé változtatják. Közben a tudományos álláspont képviselôire is rátámadnak, sôt elsôsorban azokra a kutatókra, akik az adott problémát eredetileg felvetették.
Mondok erre egy példát. Bár Amerikában, elsôsorban Neumann János kezdeményezésére, már az 50-es évek közepétôl komolyan foglalkoztak egyes kutatócsoportok az ember okozta esetleges éghajlatváltozás kérdésével, a szélesebb nemzetközi porondon ez a téma csak a 70-es évek közepétôl kezdett felbukkanni. Maroknyi meteorológus éveken át próbálta felvetni, eleinte nem sok sikerrel. Azután, a 80-as évek közepén, egyszer csak bekövetkezett egy fordulat, s akkor az itt említett kutatók kezébôl a politikusok, a zöld mozgalmak és a médiák kiragadták a témát. William Butler Yeats "Második eljövetel" c. sötét hangulatú versének egyik sora arról szól, hogy a sólyom, amint táguló körökben egyre távolodik, többé nem hallja a solymászt, aki felröppentette. Esetünkben is nagyjából ez történt. Az éghajlatváltozás ügye, az ózonlyukkal együtt, úgy vált többek között azok vesszôparipájává, akik a tudományos és technikai fejlôdést tennék felelôssé minden földi bajért.
Az eddigieket összefoglalva azt kell mondanom, hogy a felsorolt okok miatt az áltudományos megnyilvánulások eluralkodását nem nézhetjük ölbe tett kézzel (esetleg éppenséggel csak nevetve a bolondságokon), hanem gondolkodnunk kell azon, hogy ezek megfékezése érdekében mi volna a teendônk, nem tévesztve szem elôl, hogyha e téren bármit próbálunk tenni, az csak akkor lehet igazán eredményes, ha egyidejûleg a többi (veszélyesebb) irracionális jelenségcsoportra is gondolunk.
A második fajta jelenség, amelyrôl beszélni szeretnék, az álinformáció. Az elôbbitôl ez többek között abban különbözik, hogy nem is próbál keresztülszivárogni azon a jelzôrendszeren, melyet a tudományosság látszatának keltése esetenként mûködésbe hozna (s mely az áltudományok érvényesülését néha nehezíti), hanem csak ömlik a folyóiratokon, könyveken, interneten, sajtón, rádión, televízión stb. keresztül a naiv és hiszékeny nagyközönség nyakába. Ez abban a tömeges formában, ahogy ma jelentkezik, egészen új dolog.
Annak, hogy az álinformáció elönt mindent, sokféle oka van, s ezek között egyik éppen a modern informatika. A dolgok, legalábbis egyelôre, egyáltalán nem abba az irányba fejlôdnek, melyet George Orwell elképzelt, amennyiben nem egy központi "igazságminisztérium" végzi a garantáltan hamis információk tömegtermelését, hanem nagyon sok öntevékeny ember, akik (PC-vel, miegyébbel) mind úgy fel vannak erre szerelve, hogy ilyesmirôl Orwell idejében még álmodni sem lehetett. Egyrészrôl a nyomtatott és elektronikus információ tömege exponenciálisan nô, és ettôl eleve egyre inkább áttekinthetetlenné válik, másrészrôl ezen a tömegen belül még gyorsabban nô a hamis információ. Túl könnyûvé, veszélyesen könnyûvé vált bármilyen nyomtatott anyag szerkesztése és kiadása. A szövegszerkesztés módszereivel (figyelembe véve a scannerek alkalmazásának lehetôségeit is) gyerekjáték a kompiláció. Annak a szellemi munkának a "termelékenysége", amely egy könyv, vagy cikk megírásához szükséges, eltörpül a technikai kivitelezés hatékonyságához képest. Ez óriási kísértés, aminek a kiadók nem tudnak ellenállni.
Nem véletlen, hogy annak a több mint 1200 résztvevôvel Buffalóban rendezett világkongresszusnak, melyen idén júniusban részt vettem, éppen a "Tudomány az (ál)információ korában" címet adták. Erre a kérdésre külön is felhívták a figyelmet a megnyitáskor tartott sajtókonferencián, amikor az ún. "Médiatisztesség Bizottságának" megalakítását bejelentették. Ugyanis a következô nyilatkozatot tették közzé: "A média a nagyközönség számára az információ fô forrásaivá vált, s e vonatkozásban gyakorlatilag az iskolák, kollégiumok és egyetemek helyébe lépett. Ugyanakkor felelôtlenül viselkednek. Eltorzítják a tudományos információt és áltudományos nézeteket tálalnak tudományként. Filmeket, melyek legfeljebb szórakoztató mûsornak volnának minôsíthetôk, s a tudományos alapokat teljességgel nélkülözik, dokumentumfilmként, vagy ismeretterjesztô filmként mutatnak be (tipikusan ilyenek az asztrológiával, ufóeltérítésekkel, kreacionizmussal, vagy különféle ezredvégi próféciákkal foglalkozó filmek)." A megalakuló bizottság részérôl kijelentették: "Mi nem kérjük azt, hogy egyes mûsorokat ne mutassanak be. Nem cenzúrázni akarunk. Csak azt kérjük, hogy a bemutatás ne legyen félrevezetô, hanem legyen kiegyensúlyozott. Ha fórumot adnak egy különcnek, hogy kifejtse tévtanait, akkor a tudományos álláspont kifejtésére is adjanak lehetôséget."
Ugyanebbe a gondolatkörbe tartozik, hogy Amerikában nemrég körkérdést intéztek néhány tudóshoz és sci-fi íróhoz azt tudakolva, hogy szerintük hol húzódik a határ a "jó" és a "rossz" tudományos fantasztikus iromány, vagy film között. A Sceptical Inquirer 1996. szeptember/októberi számában az elhangzott vélemények közül négyet is olvahatunk. Közülük csak azt emelem ki, amiben, azt hiszem, az érintettek általában egyetértenek: az írás vagy a film tartalmazhat akármilyen fantasztikus mesét, de ne legyen félrevezetô: bizonyított tudományos tényként ne tálaljon olyasmit, ami nem bizonyított tudományos tény.
Mielôtt e témát ejteném, szeretnék egy hazai és egy külföldi példát bemutatni. A hazai példát a Népszabadság 1996. október 18., pénteki számának 27. oldaláról a "Margó" rovatból idézem. A nem éppen ízléses "Természetes nap a Pecsában" cím alatt a következô olvasható: "Természetgyógyászati napot tartanak szombat délelôtt tíz és délután négy között a Petôfi Csarnokban. A programok között szerepel a II. országos jógatalálkozó, fórum a különleges képességekrôl és az egészséges táplálkozásról, ismertetô a gyógynövényekrôl, beszélgetés az asztrológiáról és a természetes szülésrôl...". Azt kérdezhetik, hol itt az álinformáció? Nos, arról van szó, hogy egy ártatlannak látszó rendezvény programjába bele van rejtve két kakukktojás: a különleges képességek és az asztrológia. Az efféle kvaccs a hiányosan informált embereket könnyen félrevezetheti. Ugyanis az egészséges táplálkozás jó ügyének "presztízse" szinte automatikusan átvetül a "különleges képességekre". Csak sejthetjük, hogy esetleg paranormális képességekrôl van itt szó, de a hír ezt nem árulja el. Az asztrológiával kapcslatban persze még kétségünk sem lehet afelôl, hogy a hír mit takar. Tehát egy totálisan zagyva rendezvénnyel és egy arról szóló gondatlan közléssel van dolgunk.
A külföldi példa nem akármi. Egy nagy és gazdag ország környezetvédelmi miniszterének nevében kiadott sajtóközleményrôl van szó, mely azokat a feltételezett következményeket vázolja, amelyek egy globális éghajlatváltozás folytán a szóban forgó országot érinthetik. A közleményt 1996. július 2-án tették közzé, majd nyilván szétküldték a világ minden tájára. Az anyag, amely a Magyar Tudományos Akadémia illetékes osztályára szeptemberben jutott el, két részbôl áll: a miniszter nyilatkozatából, és egy ún. "tudományos háttéranyagból", amelyre a miniszter hivatkozik. Az egészben három nagyobb hiba található. A legtriviálisabb az, hogy míg a háttéranyag szerint 2020-ban, ill. 2050-ben a globális átlaghômérséklet a maihoz képes várhatóan 0,9, ill. 1,6 C-fokkal lesz magasabb, a miniszter a következôket állítja: "2050-re a tudósok 9 C-foktól 10,6 C-fok körüli értékig terjedô hômérséklet-emelkedést jeleznek elôre". Itt nem is egyszerû nagyságrendi eltérésrôl van szô, ami esetleg érthetô lenne (bár érettségizô diákoknak ezt se szokták megbocsátani), hanem olyan különbségrôl, melyre nincs magyarázat. A másik hiba sokkal súlyosabb: a nyilatkozat szerint a globális melegedés úgy jelentkezik, hogy az éghajlati övezetek észak felé eltolódnak. Ez azt a gyanút kelti, hogy a háttéranyag összeállítói nem lehettek meteorológusok, mert egy meteorológusnak tudnia kell, hogy az övezetek eltolódása nem lehetséges az általános légkörzés teljes rendszerének változása nélkül, ha viszont az utóbbi bekövetkezik, akkor már nem lehet szó az övezetek egyszerû eltolódásáról. A harmadik hiba ezekhez képezt apróság: a miniszter olyan nemzetközi érdemeket vindikál a maga (és országa) számára, melyek nem illetik meg.
Mi itt a tanulság? Attól félek, az, hogy a mai megbízhatatlan híráradatban csak az tud eligazodni, aki különben is pontosan tudja, hogy mirôl van szó. Ez azonban mindnyájunk esetében csak egy-két nagyon szûk területre érvényes. Ki vagyunk szolgáltatva azoknak, akik nem tartják fontosnak, hogy pontos információt adjanak, vagy pláne, éppen be akarnak minket csapni.
A harmadik riasztó jelenségcsoport a fundamentalista karizmatikus szekták terjedése. Míg 100 évvel ezelôtt e szekták híveinek száma a világon együttesen alig érte el a keresztény hívôk 1 százalékát, 1994-ben már minden negyedik hívô valamilyen "do-it-yourself" gyülekezet tagja volt, s számuk elérte a 400 milliót. Sôt becslések szerint e szekták 2000-re már a hívôk 30 százalékát vonhatják el a hagyományos egyházaktól. És ez nemcsak az egyházak problémája. A politikusoknak és a tudomány embereinek egyaránt számos okuk van aggódni, jóllehet ezek az okok nem azonosak. Az elôbbiek szempontjából pl. nagy gondot okoz, hogy e szekták politikai orientációja teljesen kiszámíthatatlanná vált (újabban – pl. Angliában – egyre inkább a szélsôbal felé sodródnak). A tudomány szempontjából pedig az a probléma, hogy e szekták (mivel a karizmához mese, álom, mámor, és mindenekfelett csoda kell) élesen szemben állnak a felvilágosodás eszméivel és az ún. "politikailag ambíciózus" tudomány- és haladásellenes vonulatok felé orientálódnak. E szekták mellett szóló érvként felhozzák, hogy a tömeges létbizonytalanság légkörében, mely világszerte uralkodik, ôk valós társadalmi igényt elégítenek ki. Más vélemények szerint viszont az efféle gyülekezetek valójában "közkereseti társaságok", vagyis sajátos üzleti vállalkozások, melyekben az a speciális, hogy mindazokat a jogokat és immunitásokat igénylik maguknak, melyek egyébként a törvények szerint a vallásokat megilletik.
Sajnos itt nincs módom e téma további fejtegetésére, annyit azonban megjegyzek, hogy ma Észak-Amerikában többen hiszik, hogy a Jelenések Könyvében leírt világvége küszöbön áll, mint ahányan ezer évvel ezelôtt hitték. És ez nem akármi. Jules Michelet francia történész (aki a 19. században élt s alkotott) az elôzô millennium Európáját jellemezve, a "naiv és barbár, alig-alig emberi hangok hatalmas koncertjérôl" ír. Most ez a koncert újra felhangozhat.
Ezzel már át is tértem az ezredvéggel kapcsolatos jelenségekre. Idetartoznak mindenekelôtt azok a jóslatok, melyek a kerek évszám igézetében születtek. Azt olvastam, hogy egy bizonyos Ted Daniels nevû philadelphiai professzor, fáradságot nem kímélve, összegyûjtötte az ezredfordulóra (s a következô évezredre) vonatkozó jövendöléseket, s 1200 oldalas bibliográfiát (!) állított össze. Amikor ezt bemutatta, még megjegyezte, hogy a lista gyorsuló ütemben bôvül. (Szegény Nostradamus, bár az ô próféciáit a 16. század óta mindig újra meg újra kiadják, híres négysorosai a mostani tolongásban kezdenek elmerülni.)
A kurrens jövendölések között nagyjából kétfajta világvége-szcenárióval talákozunk: a kénköves változatokkal, melyek bizonyos bibliai szöveghelyek önkényes értelmezésébôl indulnak ki, illetôleg a különféle, ember okozta globális környezeti katasztrófákkal, mint pl. az éghajlatváltozás, az ózonlyuk, vagy a túlnépesedés. Az utóbbi kategóriában született néhány eredeti gondolat, pl. az, hogy a technika fejlôdése majd úgy üt vissza, hogy van az ún. "zöld salak" (genetikusan elôállított élô szervezetek törmeléke), vagy ha az nem, akkor az ún. "szürke ragacs" (mikroméretû önreprodukáló szerkezetek tömege) árasztja el a Földet és ezzel ér véget az emberi epizód. Nemrég a Washington Post közvéleménykutatást rendezett annak kiderítésére, hogy kit tekintsünk a most végetérô "évezred emberének". Aki még nem hallotta, nem is találhatja ki, mire jutottak. Mert a második évezred embere nem Leonardo da Vinci, Kopernikusz, Galilei, Newton vagy Beethoven lett, hanem maga Dzsingisz kán személyesen. Remélnünk kell, hogy ez nem igazán tükrözi ezredfordulónk korszellemét.
Végül beszéljünk a tudományellenességrôl. Ez lehet nyílt vagy burkolt, lehet mérsékelt vagy szélsôséges, és egyes esetben zavaros politikai ambíciókat is szolgálhat. Okai ugyancsak sokfélék lehetnek. Az alábbiakban megpróbálok néhány tudományellenes nézetet bemutatni, mégpedig abban a formában, ahogy az ilyen nézeteket valló emberek látják a tudomány (szerintük negatív és káros) szerepét.
Az irodalmi vagy kultúr-tudományellenesség a humán értelmiség körében divatos irányzat, melynek fô érve, hogy a tudomány félelmetes (sôt "ördögi"), a tudósok megszállottak és szörnyetegek, a tudomány és a technika félelmetes eszközöket ad az éretlen ember kezébe (nukleáris technológia, vegyi anyagok, génmanipuláció). A tudomány gonosz (állatkísérletek), ugyanakkor "erôszakos" és "veszélyes". A tudományban nem lehet bízni, mert nem független, hanem korrupt és kiszolgálja a hatalmat. A tudomány nem veszi tekintetbe az embert, illetve nem veszi tekintetbe a természetet. (Mikor hogy.)
A politikai tudományellenesség esetleg abból táplálkozik, hogy a tudomány nem demokratikus, mert nem egalitárius, hanem elitista és a többségi döntésekkel saját absztrakt igazságait állítja szembe. Az is elhangzik, hogy a tudomány érzéketlen a politikai szempontokra (bizonyos dolgokra pl. azt mondja: ezt nem lehet csinálni). Végül a politikusokat esetleg irritálja, hogy a tudomány más megítést igényel a maga számára pl. a médiától, mint ami a politikusokkal szemben médiakörökben szokásos (vagyis, horribilie dictu, a tudományos mondanivaló korrekt tükrözését próbálja számon kérni).
A fentiekhez képest valószínûleg még fontosabb, hogy a tudomány a haladás motorja és a modernizáció legradikálisabb úttörôje. Ez kitüntetô, de nem hálás szerep, mert a haladás változást jelent, mely felborítja a megszokott rendet: esetleg megingatja a kedvelt hiteket, megkérdôjelezi a korábban általánosan elfogadott közgondolkodást, politikai elveket, sôt az emberek megszokott életstílusát. Ez érthetô módon indulatokat vált ki.
Sok esetben pontosan kimutatható, hogy egy-egy tudományellenes alkotást, pl. tévéfilmet, az elôbb felsorolt okok milyen keverékébôl gyúrtak egybe. A "félelmes" tudomány és a gonosz tudós képe a legkelendôbb. Az ilyen mesék szövésének vannak bizonyos könnyen felismerhetô sztereotípiái. Jó példa erre "A kutya, amelyet Beethovennek hívtak" c. aranyos film, melyben egy fertelmesen ellenszenves kutató állatorvos szerepel, mint fôgonosz. Megérdemelt bûnhôdését alig gyôzzük kivárni. Természetesen minél jobb egy ilyen film, annál károsabb a hatása. A nézôk nagy részének fejében már amúgy is kialakult a kép: a tudós (különösen, ha német) a modern kor tipikus bûnözôje. Mivel a nézô ezt már tudja, ez a motívum sok filmben visszatér, s ettôl a nézô még jobban tudja.
Talán feltûnt már másnak is, hogy a kalandfilemk cselekménye gyakran valamilyen régészeti kutatás körül folyik. Itt két sztereotípiát lehet vegyíteni: a gonosz tudós képét valamilyen misztikus próféciával. Ilyen "két legyet egy csapásra" típusú film volt a TV3 által szeptember 18-án este bemutatott "Út a pokolba" c. amerikai film, mely a Jelenések Könyvében megjövendölt esemény, vagyis a Sátán visszatérése körül forgott. A filmben a Sátán elôôrse (Prosatanus) természetesen egy tudós.
Ezek aligha lehetnek véletlenek. A "nagy ellenség" ott fekszik hasával a fölfelé, és a nyugati világ meseszövôi nem tudnak meglenni ellenségkép nélkül. Meg kell keresniük az alkalmas és hihetô közellenséget, s erre mi lehet jobb, mint maga a tudomány? (Szaddám Husszein túl halovány figura ahhoz, hogy vele libabôrt lehessen húzatni a jó vacsora után izgalomra vágyó tévénézôkre.)
A tudományellenes támadásoknak vannak burkoltabb, "intellektuális" változatai is, melyek látszólag függetlenek az elôbbiekben felsorolt okoktól. Csak sejthetjük, hogy az indulat, mely a támadás mögött van, mégis honnan eredhet. Szokás pl. arra hivatkozni, hogy mivel még a tudomány sem tévedhetetlen (megjegyzem, ezt nem is állítja senki), ezért adjon helyet a megismerés más útjainak, pl. a keleti miszticizmusnak vagy hasonlóknak. Más esetben a megismerés határaira hivatkoznak, ami legitim filozófiai kérdés, de gyanús, ha ezen keresztül olyan következtetéseket vonnak le, hogy a tudománynak most már befellegzett. Ezzel kapcsolatban említhetem, hogy idén nyáron jelent meg John Horgan: "The End of Science" (A tudomány vége) c. könyve, mely arról szól, hogy a tudósok hovatovább minden nagy kérdésre megtalálták a választ, illetve mindent felfedeztek, amit egyáltalán fel lehetett fedezni és ezzel a tudomány elérkezett útjának végére. E könyvet feltehetôleg Fukuyama: "End of history and the Last Man" c. könyve inspirálta, melynek alapgondolata az volt, hogy a hidegháború megszûntével egyszer s mindenkorra vége a történelmi viharoknak. Sajnos épp a könyv megjelenésekor tört ki a boszniai háború, s így hamar kiderült, hogy Fukuyama tévedett. Horgan jóslata sem lesz sikeresebb, s neki még a könyve is rossz.
Ezek után helyénvaló a kérdés, hogy az adott helyzetben mi a teendônk? Ezt három pontban próbálom összefoglalni, megjegyezve, hogy ugyanezzel a kérdéssel az utóbbi idôben a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, s az általa Ádám György akadémikus vezetése alatt létrehozott "Ismeretterjesztô Bizottság" ismételten foglalkozott. A fôbb teendôk, ahogy én látom, az alábbiak:
Mindenekelôtt fel kell hívni a közfigyelmet arra, hogy mi folyik körülöttünk. Az emberek hajlamosak arrra, hogy észre se vegyék azt, ami esetleg nem érdekli ôket. Tehát figyelni kell a tévémûsorokat, újságokat, folyóiratokat és könyvkiadást, és más efféléket, és mennél szélesebb körben tudatnunk kell, hogy milyen ökörségeket tapasztalunk. Itt nagyjából olyan önkéntes tevékenységre gondolok, mint amilyet pl. Amerikában és több nyugat-európai országban az ún. "szkeptikus mozgalmak" folytatnak.
Másodsorban, párbeszédet kellene kezdeni a tömegtájékoztatás fellegvárainak kapitányaival. Bizonyára ôk is megértik, hogy nem babra megy a játék és így talán meg lehet találni a racionalitás ügyének védelméhez a kölcsönösen elfogadható megoldásokat. Ebben valószínûleg számíthatunk azokra a mûsorszerkesztôkre és tudományos újságírókra, akik eddig is felléptek a racionalitás védelmében, ha erre éppen alkalmas helyzet adódott.
Végül, másképpen kell közelítenünk a tudományos ismeretterjesztés dolgához, mint ahogy eddig tettük. Egyrészt bizonyára igaza van azoknak, akik úgy vélik, hogy hosszabb távon csakis az hozhat igazi eredményt, ha az iskolai oktatásban a kritikus gondolkodás fejlesztése nagyobb szerepet kap. De ez nem indokolhatja, hogy ne tegyünk meg olyan lépéseket, amelyek már rövid távon is legalább valamit nyújtanak. Valószínûleg hasznos lenne a közvélemény formálásában kulcsszerepet játszó írók, újságírók, mûvészek és politikusok lelkiismeretének megbolygatása és támogatásuk megnyerése.
Ez magyarázza a mai (bizonyos posztmodern irányzatokhoz kapcsolódó) tudományellenes retorikának azt a jellegzetességét, hogy amikor a "modern kor" válságáról beszélnek, minduntalan a felvilágosodás ellen érvelnek. Mivel azok, akikkel vitatkozunk, a felvilágosodás kifejezést ebben az értelemben használják, s azért is, mert aligha érthetjük meg azt, ami a nagyvilágban történik, ha a kulcsszavakat másképpen értelmezzük, én itt a felvilágosodás szót az angolszász szokásnak megfelelôen használom. [Vissza]
| A Természet Világa pótfüzete, (1997. január) | Szkeptikus Lapok, 1. szám, 6–9. o. |
| https://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/ | |
| https://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/ |