RÉGÉSZET

1990. február 9. óta, amikor a Seuso-kincsbôl tizenöt darabot egy sajtótájékoztató keretében New Yorkban bemutattak a nyilvánosságnak, számos ország muzeológusát foglalkoztatja a kérdés: honnan származnak ezek a magasfokú mesterségbeli tudással megformázott ötvösremekek. A tárgyakat hamisított libanoni kiviteli engedéllyel adták el jelenlegi birtokosának, lord Northamptonnak. Egy oxfordi mûvészettörténész, hitelt adva a libanoni papíroknak, a kincslelet közel-keleti eredetét próbálta bebizonyítani, ám ezt a magyarázatot -- amely számos ellentmondást rejtett magában -- a tudományos közvélemény nem fogadta el. A libanoni eredetben nem voltak biztosak a tárgyak birtokosai sem, ezért a származás kérdésére a tárgyakat árverés útján értékesíteni kívánó vállalkozások képviselôi is megpróbáltak választ kapni az UNESCO-nak, az Interpolnak és más nemzetközi szervezeteknek eljuttatott körözvények segítségével. Késôbb, egy immár hat éve tartó per során libanoni, jugoszláv (késôbb horvát) és magyar régészek, természettudósok, jogászok, rendôrök és diplomaták igyekeztek az eredeti lelôhely nyomára akadni. A tárgyak mûkincspiaci értékesítése, de ami ennél is nagyobb jelentôségû, a tudományos feldolgozás szempontjából is alapvetô fontosságú az eredeti lelôhely megállapítása. A kincslelet az eddigi információk szerint valamikor az 1970-es évek közepe táján került elô. Sokan úgy vélik, meg kellene elégednünk a tárgyak kínálta esztétikai értékekkel és nem érdemes kutatni a tárgyak eredete után. Húsz év elteltével valóban elhalványulhatnak azok a nyomok, amelyeket követve a nyomozók megtalálhatnák azt a pontot, ahol a tárgyak a földbôl elôbukkantak és azokat az embereket, akik jelen voltak a tárgyak kiásásánál. A proveniencia, azaz a hovatartozás megállapításáról mégsem kell eleve lemondanunk, hiszen ismerünk olyan tudományos módszereket, amelyek segítségével egyre jobban leszûkíthetô az a terület, ahol a tárgyakat egykor használták, majd valamilyen hirtelen veszély közeledtével elrejtették és végül, több mint másfél ezer év elmúltával a megtalálók a földbôl kiemelték.

Aligha szükséges bizonyítani az ebben a közismert szállóigében megfogalmazott igazságot. Az emeberiség, amióta csak létezik, törekszik az ôt körülvevô világ megismerésére, amelynek részét képezi saját múltja is. A történelmi korok tanulmányozásának elsôrendû forrásai az eredeti írott dokumentumok és a kortársak feljegyzései. Mivel azonban az emberiség történelmének nagyobbik részérôl egyáltalán nem rendelkezünk ilyenekkel, és az ókortól kezdôdôen fennmaradt írott emlékek száma is korlátozott, a történelemtudomány -- Magyarországon a reneszánsz óta -- újabb forrásokat kezdett felkutatni és gyûjteni, elsôsorban az ókori írásos emlékeket (pl. római érmeket, feliratos sírköveket, oltárokat, mérföldköveket stb.) és emellett egyéb régészeti emlékeket is. A történelemtudomány e sajátos forráscsoportjának gyûjtésével és feldolgozásával a régészettudomány foglalkozik. A régészet, mint a történelemtudomány szerves része, a többi tudományághoz hasonlóan, általános emberi tapasztalaton alapuló tényeket figyel meg és rögzít, és a logika szabályainak megfelelô következtetéseit e tények tanulmányozása során vonja le. A régészet az emberi társadalmak múltjának minél teljesebb megismerésére törekszik, és kutatásának tárgyát képezi az emberi tevékenység során tárgyiasult teljes emlékanyag, legyen az ingó tárgy, épület vagy építmény.

Ezt az emlékanyagot nem egymástól elszigetelten és összefüggéseikbôl kiszakítva, hanem éppen ellenkezôleg, történeti kontextusukban vizsgálja. Mai felfogásunk szerint a régészet célja az, hogy rekonstruálja a múltbeli életkörülményeket, felkutassa és bemutassa a letûnt kultúrák fejlôdését, azok környezetét és életfeltételeit. Azon népek esetében, amelyeknél ismeretlen volt az írásbeliség, a régészeti kutatások töltik be a hiányzó történetírás szerepét. Ahol az írásbeliségre alapozott történelem létezik, ott az a feladata, hogy kiegészítse a dokumentációt és lehetôvé tegye annak kritikai felülvizsgálatát. E széles feladatkör miatt csak kevés olyan tudományág létezik, amely kutatásának tárgyát és bizonyos fokig kutatási módszereinek körét is tekintve, olyannyira nyitott lenne egyéb tudományszakok felé, mint éppen a régészet. A régészet fegyvertárában éppúgy megtaláljuk a mûvészettörténészek, nyelvészek vagy matematikusok által kidolgozott módszereket, mint a legkülönfélébb természettudományos vizsgálati eljárásokat (Röntgen-fluoreszcencia, termolumineszcencia, pollenanalízis, dendrokronológia, radiokarbon-vizsgálat stb., ld. errôl részletesebben Balla Márta cikkét).

Míg a régészeti gyûjtés korábban csak a tárgyakra korlátozódott, a modern régészettudományban alapvetô követelménnyé vált a lehetô legszélesebb körû információk teljes leírása is, így pl. a régészeti emlékeknek a felfedezés pillanatában a lelôhelyen elfoglalt rétegtani helyzetének pontos dokumentálása. A rétegtan (sztratigráfia) alapját azok a megfigyelések képezik, amelyek szerint a természeti folyamatok során képzôdô talajrétegekhez hasonlóan, az idô múlásával az emberi településeken, azok funkcionális használata során is keletkeznek rétegek. A lelôhely rétegeiben talált leletek elemzése alapján az egyes rétegek korára következtethetünk. Ugyanakkor lehetôségünk nyílik az egyes elkülönülô rétegekben talált leletek viszonylagos korának meghatározására is: az alsóbb rétegek korábbiak, mint a fölöttük kialakult késôbbi rétegek, az egyes, felülrôl zárt rétegekbôl elôkerült tárgyak pedig többnyire azonos korúak, de lehetnek közöttük korábbi idôszakból származó leletek is, késôbbiek viszont nem. A modern régészeti kutatások során gyakran rögzítenek a lelôhelyen szervesanyag-maradványokat is, amelyek laboratóriumi vizsgálata értékes kiegészítô információkat szolgáltathat pl. bizonyos tárgyak korának, vagy funkciójának megállapításánál. A Seuso-kincs tárgyait az árverést elôkészítô cég megbízásából különféle angliai laboratóriumokban restaurálták és vizsgálták. A per folyamán a felperesek -- köztük Magyarország is -- kérték, hogy tegyék lehetôvé számukra a korábbi vizsgálati eredmények ellenôrzését. Néhány esetben erre sor került, de több olyan vizsgálatot már nem lehetett elvégezni, amely egyébként segített volna az eredeti lelôhely pontosabb behatárolásában.

A Seuso-kincset nem régészeti feltáráson találták meg, és mivel a leletkörülmányeket nem rögzítették, számos olyan információ semmisült meg, amely segíthetett volna a leletek történeti összefüggéseinek pontos megállapításában. Noha információink hiányosak, a leletkörülményekre mégis következtethetünk a leletegyütteshez tartozó tárgyak mai állapotából. Ahhoz, hogy a tárgyak eredeti összefüggéseit kiderítsük, alapvetô fontosságú az eddig közölt tanulmányok kritikai vizsgálata, illetve a vitás kérdések eldöntése a tárgyak személyes tanulmányozása alapján (amelyre Balla Mártával együtt 1993. május 21-én nyílt lehetôségünk, amikor a tárgyakon fellelhetô talajmaradványokból is mintát vettünk.)

2. ábra. A Seuso-kincs Achilles- táljának középsô medalionja

A kincs ma ismert darabjainak tisztázatlan eredete miatt fontos volt annak megállapítása, hogy a tárgyak egy együtteshez tartoztak-e eredetileg is, vagy csupán a közelmúltban kevertek össze egymáshoz nem tartozü darabokat a nagyobb anyagi haszon reményében. A tárgyakkal 1984-ben eladásra kínáltak két mészkôfejet is, amelyekrôl kiderült, hogy azokat késôbb helyezték az edények közé, hogy állítólagos közel-keleti eredetüket ezáltal is alátámasszák. A tizenöt edény viszont valóban összetartozik, és közülük kisebb funkcionális egységeket, készleteket is sikerült elkülöníteni a tárgyak azonos díszítése és méretei alapján (ld. a tárgylistát). A készletek darabjai közötti hasonlóságon kívül a leletegyüttes tárgyai között további hasonlóságok figyelhetôk meg: így pl. a geometrikus kancsók és az amfora nyakát hasonló módon díszítették; a dionüszikus jelenetek pedig nemcsak az egyik kancsón, hanem az amforán is feltûnnek. Az Achilles- és "Meleagros"-tál hasonló méretei és mitologikus jelenetei miatt szintén összetartozik. Ezt az összetartozást a rézüst belsô falán, a talajlerakódásban megfigyelt tálperem-lenyomatok is igazolják. Az üstbe díszített oldalukkal lefelé fordítva helyezték bele a négy nagy tálat: legalulra a "Meleagros"-tálat, föléje a geometrikus díszû és az Achilles-tálat, majd a kincsnek nevet adó Seuso-tálat. A kincset árverésre bocsátani kívánó társaság által megbízott oxfordi kutatók útmutatásai alapján egy olyan számítógépes rekonstrukciós rajzot is készítettek, amely azt szemlélteti, hogy az elrejtéskor a tárgyakat hogyan helyezték el az üstben.

A leletegyüttes tárgyainak további formai elemzése hozzásegít bennünket ahhoz, hogy a tárgyakat külön-külön és mint együttest is egy történeti fejlôdési folyamatba illesszük, annak részeként értelmezzük, és így megállapítsuk azt a korszakot és azt a régiót, amikor és ahol a tárgyak készültek. A formai elemzés azon a felismerésen alapszik, hogy a tárgyat készítô mester mindig egy bizonyos, adott történelmi helyzetben, e helyzet közvetett vagy közvetlen hatása alatt fejti ki tevékenységét, azaz a konkrét tárgy kivitelezése megfelel a szakma hagyományainak, a mester képzettségének, illetve a vásárló vagy megbízó elvárásainak. A tárgyak formájához a legjobb analógiákat a Kr. u. 4. századból, annak is inkább a második felébôl ismerjük. A kézmosómedence, a Seuso-tál és az Achilles-tál igen közeli párhuzamai a svájci Kaiseraugstban elôkerült ezüstkincsben találhatók meg. Svájci kutatók megállapítása szerint ezt a kincset Kr. u. 351-ben rejthették el. Amennyiben növekvô sorrendben táblázatban ábrázoljuk a 4. századból ismert római ezüstedények súly- és méretadatait, akkor azt a tendenciát figyelhetjük meg, hogy az idô elôrehaladtával a tárgyak súlya és méretei jelentôsen megnövekszenek. Ebben a táblázatban a kaiseraugsti kincs tárgyai a táblázat elsô felében, míg a Seuso-kincs tárgyai -- amelyek a legnagyobb és legsúlyosabb római kori ezüstedények közé tartoznak -- a táblázat végén helyezkednek el. Jelenleg egyetlen olyan római kori ezüsttálat ismerünk, amely súlyosabb a Seuso-kincs Achilles-táljánál, I. Theodosius császár Kr. u. 388-ban készített missoriumát. Ezek az adatok arra utalnak, hogy a Seuso-kincs legjellemzôbb tárgyainak készítési kora is a két idôpont, azaz a 4. század közepe és a 4. század vége között keresendô. A Seuso-kincs tárgyaihoz leginkább hasonló funkciójú és formájú tárgyakat szintén a Kr. u. 4. század második felébôl, a kelet-európai régióból ismerünk. Például az amfora legjobb párhuzamai a Concestiben (Moldva), illetve Boroczycében (Volhínia) elôkerült ezüstamforák.

A kincs tárgyai közül formai tekintetben legérdekesebb a római ezüstök között egyedülálló vödörpár. Ezt a vödörformát fából készítve és ezüst- vagy bronzveretekkel díszítve gyakran megtaláljuk a Kr. u. 4. századi germán fejedelmi temetkezések emlékanyagában (pl. Sackrau Sziléziában, Osztrópataka és Czéke Kelet-Szlovákiában). A tárgyak funkciójának leginkább megfelelô forma kiválasztását szintén az adott történelmi szituáció határozza meg, így a germán edényforma jelenléte a Seuso-kincsben arra utal, hogy a kincs egykori birtokosa barbár származású, de a római birodalomban élô elôkelô római lehetett. A tárgyak stílusában, azaz a konkrét formák megvalósításában alkalmazott mûvészi eszközöknek a vizsgálata szintén alátámasztja a készítés idejérôl és a használat helyérôl korábban tett megállapításainkat. A geometrikus minták, a nielló és a mitológiai jelenetek alkalmazására a 4. századi római ezüstökön számos példát találunk Skóciától Moldáig, azonban a Seuso-kincs legjellegzetesebb formájú edényein, a vödrökön alkalmazott griff-protomékra és a gyöngysoros dísz elé helyezett dekoratív mellképekre a legjobb példát a Polgárdiban talált ezüsttripus (összecsukható haromlábú állvány, amelyet nagyméretû tálak alátámasztására használtak) esetében találjuk meg. A tripus öntött, tömör lábai ugyanúgy téglalap keresztmetszetûek, mint a Hippolytus-kancsó füle (amely a maga nemében egyedülálló a római kori ezüstök között). Hasonló kivitelû, bronzból öntött tripuslábat Trierbôl ismerünk. A polgárdi tripus és a Seuso-kincs legtöbb darabja is valószínûleg a Mosel-vidéken, vagy éppen Trierben készült. A polgárdi tripus és a Seuso-kincs vödreit egy másik jellegzetes vonás is összekapcsolja. Mind a tripuson, mind a vödrökön az ötvösmester beütött pontokkal jelölte meg azokat a helyeket, ahová a tárgyak összeszerelése során a külön elkészített alkatrészeket fel kell forrasztani. A tripus és a kincs egyébként funkcionálisan és kölcsönösen kiegészítik egymást: a kincs nagyméretû táljaihoz eredetileg tripus is tartozott (ennek ábrázolását megtaláljuk a Seuso-tál középsô medallionján, sôt a tálak peremének alján feltehetôen egy tripus tartókampójától származó karcolások is megfigyelhetôk). A polgárdi tripus méreteit tekintve ugyanúgy a legnagyobbak közé tartozik, mint a Seuso-kincs edényei. Technikai hiányosságaik is közösek: a nagytisztaságú ezüstbôl készült, közvetkezésképpen puha anyagú tripus és a kancsók nagy méretükhöz képest nem rendelkeznek kellô szilárdsággal, ezért a tripus szinte saját súlyát is alig bírja megtartani, és a kancsók talpa is letörött a használat során.

A tárgyak formái, szimbolikája és a tárgyakon ábrázolt jelenetek tartalmi elemzése alapján Tóth Endre arra a következtetésre jutott, hogy a kincs egy esküvôi ajándéknak szánt tálalókészlet darbjaiból áll. Valóban, a Hippolytus-készlet ital felszolgálására szolgálhatott a férfi számára, míg az illatszeres szelence, amelynek oldalán annak tulajdonosnôjét szolgái kíséretében szépítkezés közben ábrázolták, az ifjú ara számára készített ajándék lehetett. A többi darab, mint pl. a kézmosó készlet, közös használatú volt. A Seuso-tál középsô medalionjának körirata, amelyben jókívánságokat fogalmazott meg a tárgyak ajándékozója, tovább a medalionban ábrázolt esküvôi lakomajelenet is összhangban áll a tárgyak nászajándék jellegével. A verses köriratban megnevezték a megajándékozott Seusót, aki a kincs eredeti tulajdonosa volt. Ez a név eddig más forrásból ismeretlen, formai elemzése arra utal, hogy viselôje germán lehetett. A névforma ún. bôvített rövid alak, ahol az egy szótagra (SEV-) rövidített eredeti névhez egy kicsinyítô képzôt (-SO) illesztettek. A medalion további jellegzetessége, hogy itt nem csupán dekoratív céllal ábrázoltak egy lakomajelenetet, hanem azt két kis címkébe illesztett felirattal konkretizálták is.

Az egyik ló mellé odaírták nevét is: INOCENTIVS, és a lakoma helyszínét is pontosan meghatározták. A kereveten lakomázó társaság elôtt elterülô víztükör mellé odaírták a PELSO nevet. Ez a földrajzi név jól ismert az antik írott forrásokból és egyértelmûen a Balatonnal azonosítható. A földrajzi terület pontos megjelölésébôl arra következtethetünk, hogy a kincs tulajdonosának életében fontos szerepet játszott a Balaton vidéke, valószínûleg itt terültek el birtokai. A kincs némelyik edényének hátoldalán a készítés, illetve a használat során bekarcolt feliratokat találunk. A kulturális és földrajzi hovatartozás tekintetében az utóbbiak fontosak számunkra. Három feliratot is találunk (a geometrikus tál, az egyik vödör és az illatszeres szelence alján, amelyek a tárgyak leltári listába vételérôl tanúskodnak. Leltárra utaló felirattal a kaiseraugsti kincs esetében is talákozunk, a Seuso-kincsnél azonban részben latin betûkkel, részben rúnákkal, de mindhárom esetben germán nyelven karcoltak számneveket az edényekbe. A Balaton tágabb körzetében, Veszprém és Fejér megyékben éppen a Kr. u. 4. század második felétôl kezdôdôen ismerünk több rúnafeliratot. Ezek feltûnése annál is inkább szembeszökô, mivel a rúnafeliratok egyébként ritkaságszámba mennek. A Seuso-kincs feliratai és a kelet-pannóniai rúnafeliratok közötti viszony tisztázása még a jövô kutatásának feladata.

A kincs elrejtésének körülményeit homály fedi. Csupán annyi biztos, hogy nagyméretû edényekbe (ezek közül az egyik nagyméretû üstöt ismerjük) helyezték a tárgyakat és egy föld alatti üregben rejtették el azokat. Az elrejtés okát nem ismerjük. Ha háborús veszély miatt ásták el, akkor erre Kelet-Pannónia 4. század végi történelme több alkalmat is kínálhatott, de jelenleg nem tudjuk pontosan beazonosítani az idôpontot. Kézenfekvô lenne az elrejtést a Kr. u. 374 nyarán lejátszódott súlyos harci cselekményekkel indokolni, amikor az aratásra készülô tartományt hirtelen lerohanták a Duna bal partján élô barbárok -- és ezt az üst külsô faláról vett koromminta C14-es vizsgálata is alátámasztja --, de szóba jöhet az utána következô nyugtalan negyedszázad egésze is.

4. ábra. A Seuso-kincs elrejtésére szolgáló üst	5. ábra. A ságvári késô római erôd te- rületén talált rézüst szerkezeti rajza

A üst -- a kincslelet ma ismert részének legkevésbé esztétikus darabja -- a kincset behatóan tanulmányozó Marlia Mango szerint a legfontosabb támpontokat szolgáltatja az elrejtés idejének és helyének meghatározásához. Az üst oldala két meghajlított és összeszegecselt rézlemezbôl készült, míg alját egy harmadik, enyhén domborított lemezbôl alakították ki. A fenéklemezt ún. fogazott varrattal erôsítették az oldalhoz, amely úgy készült, hogy a fenéklemez szélét nagyjából szabályos közönként bevagdalták, minden második kis nyelvet kihajlítottak, a nyelvek közé helyezték az oldallemez alsó szélét, majd a nyelveket lekalapálták és leforrasztották.

6. ábra. A Kr. u. 5. század elôtt készült fogazott varratos üstök elterjedése a római világban. A New York-i tárgyalásra készített egyik térképmelléklet

Megállapította, hogy ilyen nagyméretû, törékeny és nehezen mozgatható edényt nem szállítottak nagy távolságra, így azt ott rejtették el, ahol az ilyen üstöket használták. Mango az üst formai elemzése után nem talált ilyen nagyméretû üstöt a Közel-Keleten. Az ottani fogazott varrattal készített edények mind legfeljebb fazéknyi méretûek és késôbbiek a kincs készítési koránál. Mango véleménye szerint a koromminta C14-es vizsgálati eredményébôl Kr. u. 616 körüli, vagy még késôbbi elrejtésre lehet következtetni. Olyan nagyméretû és hasonló formájú üstöket, mint amilyenbe a Seuso-kincset rejtették, csak a római birodalom rajnai és dunai tartományából, illetve az ettôl északra elterülô szabad germán területekrôl ismerünk. A Seuso-kincs üstjével azonos struktúrájú és azonos technikával készült nagyméretû üstök elterjedési területe még ennél is pontosabban körülhatárolható: ilyeneket eddig kizárólag Pannónia területérôl, és fôleg a Balaton környéki, Kr. u. 4. század második felére keltezett régészeti leletekbôl ismerünk. A technika csak késôbb terjed el kelet felé, ahol mind a mai napig használják. Ez a primitív edénykészítési eljárás elárulja, hogy azok a mûhelyek, amelyek ilyen üstöket készítettek, csupán helyi igényeket szolgáltak ki a 4. század vége elôtt Pannóniában. A Seuso-kincs üstje egyébként már az elrejtéskor rossz állapotban volt, többször foltozták, minden bizonnyal sebtében kapták elô, amikor az ezüstöket gondosan becsomagolva el akarták rejteni. Egyet kell értenünk Marlia Mangóval abban, hogy ilyen nehézkesen mozgatható szállítmányt nagy távolságra nem vihettek. Az ezüstöket minden bizonnyal ott rejtették el, ahol korábban használták, azaz a Balaton környékén. A Pannóniában talált fogazott varratos üstök némelyikében szintén tárgyakat (érmeket és mezôgazdasági eszközöket) rejtettek el. Ez a szokás, az értékek üstbe rejtése, szintén csak a római birodalom rajnai és dunai tartományából ismert.

A kincs tulajdonjogi vitája nem fejezôdött be. Remélhetôleg a per végleges lezárása után a leletegyüttes valódi küldetését betöltheti és olyan gyûjteménybe kerül, ahol az érdeklôdôk zavartalanul tanulmányozhatják, és az alappublikáció után elhárulnak azok az akadályok, amelyek a részletes feldolgozást, a tudományos megismerést, az eredeti történelmi kontextus megállapítását ma még hátráltatják. Az eddigi vizsgálatok eredménye alapján azonban véglegesen el kell vetni a kincs közel-keleti használatának és elrejtésének gondolatát.

Megjegyzés: Az ábraaláírás nélküli képek csak az online változatban szerepelnek.

Vissza a tartalomjegyzékhez