NYELVÉSZET

Hálásan köszönjük a Nemes Alpár - Manases István szerzôpárosnak, valamint Hámori Istvánnak (Természet Világa, 1996. júniusi szám), hogy nyüzsögni nem szûnô bogarat ültetett fülünkbe: bizonyos könyvek porolgatása közben remek csemegére bukkantunk. Nemcsak hogy oly szörnyen porlepte példány, ezenfelül igen patinás; kiadatott 1876-ban (azaz a drága ükszülôk sugaras ifjúsága idején), és mindezt betetôzi, hogy egyik csücske olyan igazi egérrágta...

Az (újra) felfedezését követôen Cantu Caesar Világtörténelem [1] címû rettenetes munkája magyar fordításának XV. kötete körmeink között az alábbi karriert futotta be: ízes "ómagyarsága" révén (a kifejezést a Mézga-családos Romhányi Józseftôl kölcsönöztük) számunkra jórészt elolvashatatlan ugyan, ám pontosan ez a tulajdonsága adja ama fûszert, amitôl kifejezései környezetünkben ifjúi mulatozás forrásává lettek.

Mert mit értsek az alatt: "Poisson, ki kiszámolta a különzéki képletek egészelhetésének eltérvényeit..."? Mi a delejesség, a kékeny, a lát-tan, a szivag, s mi az a dermengô? Miután kellô mértékben kimulattuk magunkat, találgatni, majd magunkat összeszedvén nyomozni kezdtünk. Eközben emlékezetünkbe idéztük a valahol már korábban hallott "hígnyugtani képetelnséget" (a. m. hidrosztatikai paradoxon - vele már az általános iskolás fizikában is találkoztunk), a sinus és cosinus magyarított változatát: kebel, pótkebel (ez utóbbiak szemléletességüknél fogva, kétes értékkel bár, de sikert arattak)...

Milyen mélységes fáradság, szilárd meggyôzôdés élhetett Kazinczyban és társaiban, midôn nyelvújításba fogtak! És nem az ôvele kortárs Kölcseytôl származik az, hogy "minden nemzet a maga nyelvén lett tudóssá"?

Ha az olvasó idáig bírta türelemmel, megérdemli, hogy tapasztaljon néhány "ómagyart", jószándékkal, igyekezettel kiválogatott jelenkori átültetésben.

(Meglepôdne egy becsületben megôszült paralelogramma, ha ma párlagnak szólítanánk, netán adatait is kihányolnánk, azaz kiszámítanánk. És ami akkor államisme volt, az ma statisztika...) Vérszemet kapván bôvebb idézeteket is szabadjára eresztünk, aztán rá is bízzuk az értelmezést a nyájas olvasóra:

"vulcani sziklák és neptuni üledékek",

"légtünettani észleletek tökélytelensége",

"a savak az igenleges, az aljak a nemleges sodrony felé vonzatnak",

"a növények növése tetôirányos értelemben történik",

"...a fény nem löveltetik, mint valamely dárda..., hanem egy általános folyadék rezgése..., eredménye a kigyuladó tömecsek nagyobb vagy kisebb izgattatásának, mellynek élénk mozgalmából származik a viola, a lassuból a vörös szín".

Persze, be kell vallanunk, jó pár, magyarázat nélkül árválkodó kifejezésre is bukkanunk, de hát legyen ezek megfejtése az olvasó házi feladata, Bajban vagyunk ugyanis, mit jelent a ma már nem használatos (és nem tudni, miért nem): bôrküteg, húsaszó, széneny, lógsó, rézecetöny, dermengô (ugye, elég e féltucat?). Jogot formálunk arra, hogy félve bár, de kijelentsük: az alábbi kifejezések ugyan e korból eredhetnek, mégis, máig használatosak (és nem tudjuk, miért igen): állag, mérleg, viszály, aszály, homály. sekély, magány, zuhany, mozdony, elôny, higany, ármány.

Megvalljuk, e terjedeemesre sikeredett szószedet egyedei jelentésének megfejtésében a jó öreg Pallas Nagy Lexikona [2] segített, ezenfelül a Révai Nagy Lexikonának [3] köszönhetünk még sokat.

Forgatott lexikonjaink között volt még a Tolnai, az Uj Idôk, az Új Magyar Lexikon meg a Természettudományi Lexikon, s felforgattuk még A Magyar Nyelv Értelmezô Szótárát is, a hétkötetest. Ám ahogy ezeket böngészve az újabb és újabb keletûeknél tartottunk, úgy találtunk egyre kevesebb kifejezésre magyarázatot. De hát erre számítottunk is. Bevalljuk még, hogy az egyes források korántsem bizonyultak egységesnek - mint ahogy ez természetes. Így lett tehát a Pallas - s mellette a Révai - számunkar irányadó, mint leggazdagabb és leginkább korhû lelôhely.

A Pallas, illetve a Révai visszatérô következetességgel jó néhány kifejezésnél az alábbi, példával szemléltetett módszerrel él: "festeny = króm (nem használatos, rossz magyar neve) - több semmi; ezután a teljességgel kifejtett magyarázatot a króm címszó alatt leljük.

S már ki is kívánkozik a megjegyzés: ha igaz, akkor ebbôl az következik, hogy az általunk oly nagy gyönyörûséggel kigyûjtött kifejezéseket javarészt már száz évvel ezelôtt se nagyon használták; legfeljebb utaltak reájuk mint itt-ott még elôfordulókra. Elônyben részesül tehát az idegen szó, ami mögött valószínûleg az a törekvés áll, hogy az akkoriban egyre nemzetközivé váló tudományok mûvelôi világszerte könnyebben megérthessék egymást. A "rossz magyar név" kiszólással burkoltan bár, de még tódítanak is egyet rajta, hiszen a króm mitôl is lenne "jobb magyar", mint a festeny...

Ó, hogy sajnáljuk a mára egyre szegényedô magyar nyelvezetünket, amely az idegen kifejezésektôl felhígul: menedzser, projekt, szofisztikál, logisztika, resetel, team stb. (ugyebár a "file" nem lett magyarabb attól, hogy "fájl"...)! Persze az ifjúságról még hamar lekopik a diákos argó; nem úgy a felnôttekrôl bürokratikus nyelvezetünk, amely daganatként tenyészik rosszindulatúan édes anyanyelvünkön. (Vajon melyikünk édesanyja beszélhetett "bürokratául" valaha is!?) Nekünk Arany János, Kosztolányi Dezsô még tisztán, szívet melengetôen dalol. (Arany idézett könyvünk kiadásakor még élt, s Kosztolányi világra jöttére ez idô tájt még kilenc évet kellett várni...) Lehet mai szemmel nevetséges az akkori mindenáron való magyarítás, mégis tiszteletreméltóbb, mint ma mindezek fordítottja.

Nem próbálunk választ keresni arra a közhelyízû kérdésre, hoyg vajon ilyenformán a nyelveztünk szegényedett-e vagy sem az elmúlt százhúsz évben, s e fölött keseregjünk-e vagy örvendjünk-e? Ha nem - bújik elô a kisördög! - milyen jó is lenne megsejtenünk, vajon mely kifejezéseink késztetik majd "újmagyarul" társalgó leszármazottainkat cikkírásra, min fognak derülni a mától számított százhúsz év múltán...

Hálásak vagyunk azoknak a maguk korában naivan komoly, mára már porlepte, megmosolyogtató szóhasználatoknak, hogy amúgy kiadósan elzavartak bennünket különbözô könyvtárakba, Köszönjük Kantu Cézárnak Világtörténelmét, Gyurits Antalnak irdatlan türelmû, példás fordítását, az e cikket életre hívó "múlt idejû" kifejezéseit, a Szent István Társulatnak a mû fáradságos kiadását, ami több mint húsz éven át eltartott, s végezetül mind a pesti, mind pedig az egri nyomdászoknak a munkáját, akik e ma is tiszteletreméltóan igényes és látványos szépségû betûkkel megalkotott csodát formába öntötték (tessék csak ábráinkban elgyönyörködni!).

Búcsúzóul: jaj, dehogyis kívántunk dörgedelmesen tudományosat mondani - hiszen csupán mûfoglalkodók vagyunk e fürkészetekben. Azért nem bántana, ha némely nyelvi hozzáértô a szakember szemével - és szívével! - helyretenné ötletszerû gyengéinket. Sôt, büszkék lennénk rá!

Nos, ki veszi fel a kesztyût?
És ki mondja meg, hogyan kell kiszámítani a különzéki képletek egészelhetésének eltérvényeit?

Az írás 1996. évi cikkpályázatunkon II. díjat kapott.

[1] Cantu Caesar: Világtörténelem I-XV. kötet + két pótkötet, megjelent 1856-81 között, nyomtatott Budapesten és Egerben.
[2] A Pallas Nagy Lexikona I-XVI. kötet + két pótkötet, megjelent Budapesten, 1893-1900 között.
[3]A Révai Nagy Lexikona I-XVIII. kötet + három pótkötet, megjelent Budapesten 1911-27 között.