FÖLDRAJZ

A Brit-szigeteket zömében az ôsi atlanti pajzs kicsiny maradványaihoz tapadó ókori hegységromok, valamint az ókori üledékeken kialakult kis "alföldek" és számos tó, tórendszer jellemzi. ÉNy-on a Hebridák és környéke még az ôsi pajzs legerôsebben letarolt, kristályos kôzetekbôl álló maradványa. A kaledóniai hegységromok a kaledóniai csapásnak megfelelôen ÉK-DNy-i, párhuzamos gerincekbôl állnak, amelyeket puhább kôzetsávokon hasonló irányú völgyek tagolnak. ÉNY-on az Észak-skótfelvidéket a Grampian-tôl a Kaledóniai-árok választja el. A jégkorszakok idején fontos szerepet játszott ez a terület, hiszen ez volt az eljegesedésnek egyik központja, és mint ismeretes, a Brit-szigeteket az utolsó elôtti jeges fázisban csaknem teljesen jég borította el. Csak Dél-Angliát nem fedte jég, viszont az utolsó eljegesedésnél Dél-Wales, valamint az Ír-szigetek déli része is jégmentes volt már. A legerôsebb "jégtermelô" központ mindenekelôtt a Skót-felföld volt.

A jég felszínformáló munkája nyomán a szigetcsoport tavakban rendkívül gazdag. Ezek egyike a Loch Ness. (A loch skót szó, tavat jelent, a ness angolul földnyelv, fok). Legtöbb a hosszasan elnyúló, mély, völgyi tó, de emellett hegységeit sok kis "tengerszem" élénkíti. A legnagyobb tavait a szerkezeti vonalak mentén dolgozta ki a jég. Ilyen nagy szerkezeti vonal a Kaledóniai-árok. A lemeztektonikai elmélet szellemében ma már más megvilágításba kerül a terület geológiai megítélése, hiszen arra lehet bizonyítékot találni, hogy Észak-Amerika és Európa között szoros kapcsolat volt. Ennek az egyik legszembeötlôbb földrajzi jellegzetessége a Skóciát kettévágó nagy Glenn-vetô, vagyis a Kaledóniai-árok, ami az északi-tengeri Invernesstôl indul ki és átlósan DNy-i irányban haladva érinti és alakította ki a Loch Ness medrét és a Loch Line-t is. A vetô az atlanti-óceáni Mull-szigetnél ér véget. Skócia északi része e vetô mentén mintegy 100 kilométert csúszott el a szigetek többi részéhez viszonyítva. Ez tehát az egyik legjellegzetesebb és legfeltûnôbb törésvonal. Ehhez hasonlót kerestek a geológusok késôbb Amerikában is; ott a vetô Új-Fundlandot szeli át, Új-Skóciát választja el Új-Brunswicktól.

A Loch Ness az egyik legmélyebb és legnagyobb víztömegû tó egész Britanniában. Mintegy 39 km hosszú, az átlagszélessége 1,45 km, az összterülete 56,6 km², viszont igen jelentôs a vízgyûjtô területe (1775 km²). A legnagyobb mélysége 229,8 méter, de jelentôs az átlagmélység is: 132 méter. A tó a fent említetett törésvonal, illetve vetô síkja mentén, közvetlen a vetô kialakulását követôen alakult ki.

A Loch Ness kutatása az utóbbi évtizedben, pontosabban 1979-tôl igen intenzíven indult meg több egyetem bevonásával és együttmûködésével. Üledékvizsgálatok, valamint egyéb paleoklimatikus kutatás indul meg. Kutatóállomás is létesült a tó mellett. Nemcsak angliai egyetemek érdekeltek ebben, hanem más európai, sôt amerikai egyetem is, valamint újabban a Nyíregyházi Tanárképzô Fôiskola Biológiai Intézete is bekapcsolódik a munkába. A kutatás elsôsorban az üledékek vizsgálatával, a szedimentáció folyamataival, ennek különbözô sajátosságaival, tulajdonságaival összefüggésben folyik, aminek a fô célja a paleoklimatikus változások több százezer évre visszamenô lehetséges rekonstrukciója. Mint ismeretes, Magyarországon készült el Pécsi Márton akadémikus irányításával földünk északi féltekéjének elsô paleoklimatikus atlasza; ami az érdekelt tudományos közvéleményben páratlan sikert aratott.

A tó sajátossága, hogy monogenetikusan alakult ki; ezenkívül a medence morfometriája rendkívül sajátos, az üledékfelhalmozódás "nyugodt", zavartalan. A legutóbbi idôkben felhalmozódott mintegy 6 m vastagságú szediment vizsgálata, ennek struktúrája és a különbözô aspektusokból történô elemzése rendkívül jó és megbízható tudományos munkára alkalmas területet jelent és objektív következtetésekre ad lehetôséget.

Még az évszakok is jól elválaszthatók az üledékképzôdési folyamatban, például a magas kalciumtartalmú üledékek és a vas-oxidos üledékek a nyári idôszakra jellemzôek. A biogenetikai vizsgálatok és egyéb felhalmozódó anyagok rétegtani elemzése, különbözô variációja a környezetvédelmi kutatások középpontjába helyezték a tóval kapcsolatos eredményeket.

Mielôtt a továbbiakban minderrôl szólnánk, nem hagyhatjuk említés nélkül a közvéleményt izgató, és a tóval összefüggésben csak ezt az egyetlenegy tényezôt ismerô nagyközönségi igényt és véleményt: vagyis a "szörnyrôl" kell egynéhány szót ejteni.

Kr. u. 565 körül Szent Columba már látta - a leírások szerint - a Ness-folyóban a szörnyet és nem a tóban. A következô megfigyelés és észlelés csak jóval késôbb, 1900-ban történt, majd tulajdonképpen az intenzív kutatás, a "szörnyvadászat" csak 1933-tól kezdôdött. Ekkortájt jelent meg az "Inverness Courier" lapban a Különös látvány a Loch Ness-en címmel egy cikk. Fényképet is közöltek, amelyen a vízbôl kiemelkedve három óriás púp látható. Ekkoriban a tó vize sekély volt. Ez volt tehát az elsô fényképes leírás, amelyik a "szörny" kifejezést használta, s innen vették át a brit lapok és az egész világsajtó mint óriási szenzációt. Ezt késôbb a londoni Daily Mail fokozta azzal, hogy expedíciót szervezett a "nagy vadász", Weatherall vezetésével, aki lábnyomokat is talált - a vízilovakéhoz hasonlót. A szenzáció késôbb idônként fokozódott, 1984-tôl azonban már nem szörnyként emlegették, hanem "csak" tengeri fókánák nyilvánították.

Mindezeki ellenére a "Nessie" bevonult a köztudatba és Tokiótól Ausztrálián át a világ minden részébôl özönlöttek az emberek a tóhoz. Egy repülômérnök, Tim Dinsdale 1960-ban elment a Loch Nesshez, hogy tudományos eszközökkel mindennek nyomába járjon. Víz alátti 16 milliméteres kamerájával 6 napon keresztül járta a tavat. Ezt a kutatást még a BBC Panoráma programjába is beiktatták. Mindezek ellenére ez a vizsgálat sem volt meggyôzô, hiánya ellenére azonban az érdeklôdés nem csökkent.

A Dinsdale-csoport hozzájárult egy hivatali bizottság születéséhez is, ami a Loch Ness-i jelenséget kívánta tisztázni és kutatóállomást is alapítottak. Késôbb még a NASA-t is bekapcsolták a kutatásba, nagy teljesítményû kamerákkal készítettek felvételeket. A NASA ugyanakkor az eddig elkészült dokumentumokat is ellenôrizte és ezeket - például az elkészített 16 milliméteres filmet is - digitális feldolgozással elemezte. Kimutatták, hogy az 1960-as Dinsdale-film által bemutatott második "ôslénypúp" három méterrel mögötte volt az elsônek és nem azonos síkban helyezkedett el. A Royal Air Force értékelése szerint alig hihetô, hogy ez ugyanazon élôlény lenne. Egy másik "bizonyíték" - Dick Raynoré - egy felszínen mozgó tömeget bemutató film volt, amirôl a vizsgálat kiderítette, hogy áthaladó teherhajótól, illetve uszályrakománytól származik.

1976 és 1978 között kiépítették a még ma is látható úszó platformot, amít kábelekkel kötöttek a parthoz, azon szonár-érzékelôket helyeztek el, amelyek 60 méteres körzetben felderítettek bármilyen kicsiny tárgyat. 1972-ben több intézmény, közöttük egy amerikai, bostoni akadémiai intézet szintén hozott érzékelôket és víz alatti kamerákat a kutatáshoz. Ezek már olyan pontossággal dolgoztak, hogy bármilyen mozgó tárgyat, élôlényt, ami elhalad a közelében, a pozícióját meghatározva is követni tudta volna, de ez a kutatás is eredménytelen volt. A következô lépés egy különleges tengeralattjáró vízre bocsátása volt, amely olyan mintavevô szigonyokkal volt felszerelve, melyeknek segítségével biológiai mintát lehetett volna venni bármilyen élôlénytôl.

Vita folyt a kutatók között a feltételezett "szörny" jellegérôl is. Az eddig nem igazolt képek alapján testi felépítése azt tételezte fel, hogy még a földtörténeti középkorban, a jurában és a krétában élô megnyúlt nyakú plesiosaurusról lehet szó. Ezek a fókákhoz hasonlóan a szárazföldön és a vízben egyaránt tudtak mozogni. Az ôsi csoportoknál a koponya a 3 méter hosszúságot is elérte, az egész test tömege az aránytalanul hosszú nyakhoz viszonyítva viszonylag nem volt olyan jelentôs.

Hogy ez a kutatás nem volt teljesen alaptalan (a tudományos szenzációhajhászást és turistalátványosságot, üzleti érdekeltséget leszámítva), azt a 60 millió évvel ezelôtt teljes mértékben kihaltnak hitt bojtosúszós halakhoz tartozó latiméria igazolta; egy példányát 1938 karácsonyán az Indiai-óceánból fogták ki. Ezek után valóságos hajtóvadászat indult újabb példány kézrekerítésére, amit siker is koronázott.

A Loch Ness-i kutatás tehát nem is volt annyira ostobaság, nem minôsíthetô kizárólag szenzációhajhászásnak. Ezeket a vizsgálatokat el kellett végezni, hogy véglegesen tisztázzák a kérdést. Ezt az is indokolta, hogy bizonyos felvételeken a plesiosaurushoz, az állatcsoport fej- és nyaktartásához hasonló jelenségek tûntek ki, amit aztán késôbb számítógépes felbontással is elemeztek. Mindezek egyértelmû bizonyíthatatlanságával a szkeptikusoknak volt igazuk a jelenséggel kapcsolatban. Mindenesetre ebbôl a tudomány számára annyi haszon származott, hogy egy kutatóállomás létesült, amely már nem a szörnnyel foglalkozik. Lezárva az eddigi munkát, az egész "szörnykutatás"-történetet múzeumi kiállítási anyagba sûrítették. A kiállítás látványosan összefoglalja a Loch Ness kutatásának történetét, modellezi a kutatási módszereket, s mindez a festôi fekvésû Drumnadrochit településen található (a keresett, de soha meg nem talált ôslény hatalmas rekonstruált modelljével együtt).

A látogatókat az egyik kutató, a tó szerelmese, Adrian Shine kalauzolja. Együttmûködve több egyetem kutatóintézetével és környezetvédelmi tanszékével, leleményes technikai megoldásokkal és eszközök készítésével segíti a jelenlegi kutatóállomás munkáját. Az egyetemek természetesen nem a szörny kutatásával foglalkoznak, hanem sokkal jelentôsebb és elôremutatóbb kérdésekkel, így elsôsorban a szedimentáció összetételével, kémiai szervesanyag-tartalmával és az ülepedés több százezer évre visszamenô folyamatának a vizsgálatával, valamint a paleomágneses elemzésekkel próbálják követni a paleoklimatikus változásokat. Ez éppen a jelenlegi, több szempontból is vitatott klímaváltozás kérdésében rendkívül fontos és értékes munka. A kutatásokat az University of Wolverhampton környezettudományi tanszékének vezetôje, John P. Smith professzor és a tanszék jeles kutatója, Anne Wheeler vezeti. Mire terjednek ki a kutatások? Az üledékképzôdés, a tófenék rétegvizsgálata különféle módszerekkel történik, a legmodernebb szedimentációs vizsgálati eszközöket alkalmazva. A módszerek közé több olyan összehasonlító vizsgálatot is beiktattak, ami párhuzamosan folyik a Föld más területein végzett vizsgálatokkal. A sárgás moszatok jó indikátornak bizonyultak, különösen a szezonális idôjárási vizsgálatok meghatározásában, C¹⁴ kormeghatározási módszereket is végeznek tömegspektrométerek alkalmazásával. A kutatások nagy területre terjednek ki, 27 helyen vettek mintát a tó medrébôl. A tó kialakulása, morfológiája, mélysége jellegébôl adódóan a szedimentáció rendkívül nyugodt körülmények között megy végbe, más, például folyóvízi beáramlások, vagy a tó saját áramlásai kevésbé zavarják; tehát az ülepedés zavartalan, ezért elég biztos támpontot ad az egyes korok sajátosságainak elkülönítéséhez.

A kutatás jelenleg fôleg a tó északi harmadában folyik. Négy mélységtartományból évente különbözô helyekrôl vesznek mintákat, az üledékek mellett a vízmintákat is vizsgálják. Erre Adrian Shine egy szellemes készüléket alakított ki, mellyel a folyamatos üledékképzôdés, felhalmozódás idôben elkülönítve jól meghatározható. A fizikai, biológiai és a kémiai összetétel vizsgálata ezekben a csapdákban felhalmozódott anyagoknál a következô területeken történik: diatómaanalízis; pollenanalízis, geokémiai elemzés módszerével. A wolverhamptoni egyetem rendelkezik világviszonylatban is az egyik legjobb lézeres diffrakciós szemcsevizsgáló, -osztályozó berendezéssel, amely a különbözô részecskék méretének analízisét tudja pillanatokon belül lézeres számlálóval, színes digitális kinyomtatással adni. A minták vizsgálatához más módszerek is párosulnak, így a radiokarbon meghatározás mellett paleomágneses vizsgálatok, geokémiai analízis. A röntgen energiaszóródási analízis a különbözô szezonális változások folyamatos követését teszi lehetôvé.

Vissza a tartalomjegyzékhez