Benedek Marcelltôl származik a cím második fele, az elsô a számítógépünk billentyûzetérôl. Így többé-kevésbé hamis pénzt csörgetek már rögtön az elején, hiszen irodalomelméletrôl, mûfajtörténetrôl bizonnyal nincsen mit írnom. Számológépekrôl se sok. Az a scroll lock-gomb egyébként arra való, hogy ne peregjenek lefelé a képernyôn megállíthatatlanul a sorok. A scroll szó az angol szótár tanúsága szerint kézirattekercset jelent, papiruszt, pergament vagy papírt. Néhány évtizede még ritka angol szónak számított. Hiszen ki olvas úgy, hogy egy tekercset maga elé tartva, egyik kezébôl a másikba göngyölgetve az éppen elolvasott szakaszt, az elejétôl a végéig áttekercseli a szöveget. A videorekorder dolga az ilyesmi, nem a könyvolvasóé. Meg kell hagyni a könyvtekercset ikonográfiai szimbólumnak az antik szónokokat ábrázoló szobrok vagy festmények számára, hadd tudjuk meg a jóvoltából, kit-mit akart ábrázolni a mûvész.

Ami persze világosan bizonyítja, hogy valamikor valóban tekercsrôl kellett olvasni. Ez a technika parancsa volt, az írás technikájáé. Pontosabban szólva: az információhordozó közegé. A papirusz volt a hordozó, ez a finom, hajlékony lemez, amely a Nílus deltájának mocsarai közt egykor bôségesen termô Cyperus papyrus nevû sás rostjaiból készült. A növény belét éles késsel vékony szalagokká metélték, és a szalagokat két rétegben egymás mellé helyezték; az egyik rétegben a rostok vízszintesen, a másikban függôlegesen futottak. Aztán nedvesség, enyv és nyomás hatására egységes, összefüggô szövetet alakítottak a rétegekbôl. Ez a szövet azonban megôrizte technológiájának történetét. Írni, legalábbis könnyen írni azon az oldalon lehetett, amelyen a rostok iránya vízszintes volt; ezt hívták latinul recto oldalnak, míg a hátlap neve verso volt. (A szavak a mai napig élnek a könyvészetben. A teljesség kedvéért jegyezzük meg, hogy léteztek, igaz, nagyon ritkák voltak, mindkét oldalukon teleírt papiruszok is; ezeknek opisztográf a nevük.) A papiruszt nem volt tanácsos összehajtogatni, mert könnyen megtört. Elég hajlékony volt azonban ahhoz, hogy összetekerhessék. Minthogy írás csak az egyik oldalán volt, az ilyen tekercset könnyû volt olvasni.

Nagyon könnyû azért nem lehetett. Mást is értettek olvasáson az antikvitásban, mint a késôbbi korokban. A tekercsek tudniillik meglehetôsen nagyok voltak. Ránk maradt például Platón Lakomája ilyen formában: a tekercs hét méternél is hosszabb volt. Nem lehetett nagyon kényelmes bánni vele. Viszont sokat lehetett rá írni. Az antik irodalomban a mûvek egy nagyobb fejezetét máig hagyományosan "könyv"-nek hívjuk - ennyi fért belôlük egy tekercsre. Hérodotosz nagy történelmi munkája például kilenc könyvbôl áll. Magyar fordításának mai kiadásában egy-egy ilyen könyv 60-100 nyomtatott oldalnak felel meg.

Fürdôkádban vagy villamoson állva nem nagyon olvasnánk ekkora árkusokat. A görög, latin antikvitásban fennhangon olvastak az emberek, és általában társaságban olvastak. Eukleidész, az egyik platóni dialógus (a Theaitétosz) szereplôje, el akarja olvasni egy régebbi feljegyzését, ezért az ajánlja barátjának: "Gyerünk tehát, s amíg mi együtt pihenünk, felolvassa majd a szolgafiú."

Az irodalmi siker ezért nagymértékben függött a felolvasótól. Az ifjú Plinius levelei tele vannak literátori aggályoskodással. "Felolvasóm, Encolpius, munkatársam és szórakoztatóm, a portól torokgyulladást kapott, és vért köpött. Milyen szomorú lenne az ô számára, s milyen kellemetlen az én számomra, ha alkalmatlanná válna az irodalom szolgálatára, holott minden érdeme ebbôl származik." Más levelében pedig azon töpreng, mi a jobb, ha mással olvastatja fel a verseit, vagy ô maga olvas. És ha más a felolvasó, mit tegyen közben ô maga? "Mozdulatlanul és némán üljek-e, mint aki unatkozik, vagy... szájmozgással, szemmel és ujjal kísérjem, amit felolvas?"

A tekercstechnika volt az oka annak is, hogy egy terjedelmesebb mûnek, vagy egy szerzô összes mûvének nem volt szükségképpen végleges, zárt alakja. Az egyes tekercsek önálló életet éltek, helyük a mûben vagy az életmûben esetleges volt és változott az idôben. Ha valaki hivatkozni akart egy szövegrészre, többé-kevésbé találomra tehette csak. A mûvek ebben az értelemben meglehetôsen nyitottak voltak.

Egy új információhordozónak, az állati bôrbôl készült pergamennek kellett megjelennie ahhoz, hogy a nyilvános elôadás szokását felválthassa a magános (bár valószínûleg még mindig nem hangtalan) olvasás, és hogy a mûvek fejezeteinek sorrendje, vagy több szerzô közös alkotása ne legyen kitéve a másoló vagy a gyûjtô szeszélyének. A pergamennek mindkét oldalára egyformán lehet írni, a hajtogatást a vékony bôrhártya jól tûri - a pergament ezért nem kell összetekerni, hanem ívekké lehet hajtogatni, két kemény fatábla közé lehet szorítani. Kódexet lehet belôle alakítani, a könyv máig élô formáját létrehozni.

Épp jókor ment végbe ez a mûszaki forradalom. A kereszténység elsô századaiban. Akkor, amikor az egyház rögzíteni akarta a bibliai könyvek kánonát, biztos akart lenni abban, hogy minden hívô kezébe azonos szöveg kerül. Az idézetek pontosságához nem volt szabad, hogy kétség férjen, az idézett helyet pedig könnyen és egyértelmûen kellett megtalálni. Hiszen a lélek üdve múlt mindezen.

Hogy valóban a technikai és spirituális változás egybeesésérôl volt szó, azt a mûvek és példányok statisztikája is bizonyítja. A III. századból származó példányokat vizsgálva kiderül, a pogány szerzôk munkáinak alig tíz százaléka maradt ránk kódex formában, a keresztény szerzôké között ezzel szemben alig van tekercs. Az átalakulás nyilván nem volt pillanatszerû és egyértelmû. Visszatekintve mégis annak érezhették az emberek. Olvastam, hogy V. századi miniatúrákon az ótestamentumi prófétákat tekerccsel a kezükben, az evangélistákat meg kódexet tartva ábrázolták.

Ma pedig itt üldögélünk mindannyian a számítógépünk elôtt. Az információhordozó természete ugyancsak megváltozott. Gondolnánk, alaposabb ez a változás, mint az áttérés volt a tekercsrôl a könyvre. Ami a mûvek lezáratlanságát, a szövegek változékonyságát, a továbbírás, átírás, toldás, kiegészítés és csonkítás lehetôségeit illeti, elhalványul emellett a papiruszok kora. Még a szóhagyomány is megbízhatóbb ôre volt a szövegeknek, mint az Internet. Homérosz idejétôl az eposzokat leírató Peiszisztratosz koráig bizonyára kevesebbet változott az Iliász, mint amennyit ma akármelyikünk mûvelhet bármilyen szöveggel egy levelezô rendszerben.

Van ember, aki úgy gondolja, hogy a hagyományos könyvtár atmoszféráját át lehet menteni, ha az adatbázis és a keresôrendszer az olvasót egy virtuális, de nagyon valódinak ható könyvtár polcai között sétáltatja. Nem hinném, hogy ez a jámbor csalás segítene abban, hogy könyvnek higgyünk valamit, csak mert a képernyôn annak látszik.

Fitz József: A könyv története, Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1930

F. G. Kenyon: Books and Readers in Ancient Greece and Rome, Clarendon, Oxford, 1951

Vissza a tartalomjegyzékhez