Nagyon kényelmesnek találhatja minden lusta olvasó (én annak találtam), hogy van nagy író, akit úgy is megismerhet, hogy egy sorát sem olvassa el. Sôt, úgy ismerheti meg leginkább. Doktor Samuel Johnson (mindig így, doktori címével együtt) egy egész korszaknak, az angol XVIII. század közepének kölcsönözte a nevét. "Johnson kora", így hívják az angol irodalom történetének azt a szakaszát, amelyben annyi nagy ember között például a Csokonait is megihletô Pope, a fiatal Goethét fellelkesítô Goldsmith, de meg Fielding is, Swift is alkotott. Az ô munkáik persze többnyire ma is élôk: ha semmi más, a Gulliver igazán jó cégére lehetne a korszaknak. Johnson nagy szorgalommal írt mûveit pedig ma már csak a monográfusai olvassák. Aztán mégis!

Az irodalomkritika úgy gondolja, Johnson személyisége: esze, jelleme, tapasztalata volt kortársaira lenyûgözô (és nyomasztó) hatással. Ez a személyes hatás pedig máig hagyományozódott egy önmagában kevéssé jelentôs tollforgató, James Boswell jóvoltából. Aki fiatalember volt, amikor az ötvenes éveiben járó, már megfellebbezhetetlen tekintélyû Johnson krónikása, irodalmi apródja, sôt munkatársa, "kitanult edzôje" lett (mint Sükösd Mihály írja). Évtizedeken át jegyezgette Boswell mestere minden szavát, élete minden eseményét, utazott vele, faggatta, ösztökélte - végül egy majd kétezer oldalas anekdotafüzérben megírta Doktor Johnson életét. A magyar olvasó szerencséjére bô válogatásban ismerhetjük már magyarul is a mûvet.

Azt, hogy Johnsonnak a kémiához is köze volt, szintén anekdotikus formában tudtam meg, és ahogyan az igazi anekdotához illik, nem is elsô kézbôl. Az Angewandte Chemie mindig szellemes rovata, a Mixtura mirabilis idézte egyszer, hogy Johnson szerint a kémiát nem elméleti úton kellene tanítani, mint az asztronómiát, hanem a gyakorlat elsajátításával, mint például a cipészmesterséget.

A mondást a kémia dolgaiban járatlan bölcs originális vélekedései közül valónak gondoltam. Csak jóval késôbb tudtam meg, hogy szakemberrel van dolgom. Háza padlásán az ötvenéves író kémiai laboratóriumot rendezett be. Tudjuk, egyszer egy penny ára vitriolt vásároltatott. (Elég takarékosan költhetett a kémiára eszerint: szegény fiatalsága idején hat-nyolc pennyért tudott megebédelni. "Becslésem szerint ma kétszer akkora összeg is alig-alig lenne elegendô" - sopánkodik Boswell.) Egy barátja leírja, amint életében elôször úgy látja meg, amint "belepte a korom, mint egy kéményseprôt, egy kis szobában állt, ahol elviselhetetlen volt a hôség és a furcsa illat... aethert készített éppen".

Mûszaki érdeklôdése általában véve is nagy volt. Megfigyelt, lejegyzett minden gyártási eljárást, találmányt, amivel csak utazásai során találkozott: selyemgombolyítást, réz- és vaskohászatot, porcelángyártást. Töredékes franciaországi úti jegyzetei között talán a legrészletesebben a tükrök foncsorozásáról ír (mely leírás alapján azért én nem tudnék foncsorozni). Ez a probléma foglalkoztatta a leginkább versailles-i látogatása kapcsán - látta tudniillik a tükörtermet.

Természettudományos érdeklôdését Boswell nem értette, vagy nagyon is jól értette, amikor ilyet írt. "Johnson egy ízben néhány hetet töltött Beauclerk windsori házában, ahol természetfilozófiai kísérletekkel szórakoztak." Vagyis, a kor szóhasználata szerint, Johnson nem mint kutató tudós, hanem mint virtuoso nyúlt a tudományokhoz. Ez a neve a mûvelt dilettásnak, a ritkaságok gyûjtôjének, a szorgalmasan laboráló amatôrnek, akit minden mesterség, minden tudomány érdekel, elmélyülni egyben sem tud. A tudomány peremén él, a szíve a tudományé, nem az esze. Mégis azt mondják ma róla, a maga korában hasznára volt a tudományos élet intézményesülésének.

Johnson többször ír errôl az emberfajtáról; iróniával is, megértéssel is. Mert a virtuoso egyfelôl büszke birtokosa egy fiolának, amelyben egy iszpaháni kertben nôtt banánról letörölt harmatcseppet ôriz, meg egy csigának, amely a kínai Nagy Falon mászott. Másfelôl azonban: "veszedelmes dolog elbátortalanítani a jó szándékú fáradozást vagy az ártatlan kíváncsiságot"; különben is: "képtelenség elôre látnunk, hogy egy új felfedezésnek milyen következményei lehetnek"; leginkább pedig: a természet vizsgálata "bizonyítja a végtelen bölcsességet ... és kegyességre indítja az elmét". Ez utóbbi a legfontosabb Johnsonnak. "Mindörökké moralisták vagyunk, de csak véletlenül vagyunk geométerek."

Johnson keményen, indulatosan zárkózik el a felvilágosodás szellemétôl. Voltaire némely megjegyzésérôl azt mondja: "Ezek egy álnok szellem álnok gáncsoskodásai." Rousseau-ról: "Úgy gondolom, ô egyike a legrosszabb embereknek; csirkefogó, akit ki kell seprûzni a társadalomból." Hume-ról: "Hume és egyéb szkeptikus újítók hiú emberek [..., akik] téveszmékre fanyalodnak."

Kémiai felfogása sem látszik korszerûbbnek, mint filozófiája. Pedig elég sok kémiát tanulhatott. Ismerte Paracelsus, van Helmont, Boyle, Becher, Stahl, Boerhave munkáit. De fiatalabb kortársának, az oxigént felfedezô Priestleynek a neve elô sem fordul az írásaiban. Helyette az azzal egyidôs, jelentéktelen Watsonnak a könyvét olvasta (legalábbis a második kötetet). Dehát mégis: ennyi olvasás után tudnia kellett az orvosi kémiáról, a mérlegelés és mérés szerepérôl, atomokról, flogisztonról - mindenrôl, ami ötven-száz évvel az ô ideje elôtt volt újdonság.

Aztán még ebben is válogatós volt. Boerhave-rôl írt életrajzot, errôl a nagyon jelentôs orvosról és természettudósról, akinek igazából orvosi hírneve maradt fenn, noha írt egy nagy vegytani összefoglaló munkát is, az Elementa Chemiae-t. Az azonban hamar feledésbe merült; Boerhave ugyanis elutasította a flogiszton elméletet, de éppenséggel azért, ami benne jó volt: nem hitte el, hogy a kén égése és a vas rozsdásodása hasonló folyamat. Ez a képtelenség az absztrakcióra, gondolom, egyebek mellett ez lehetett az a vonás, amely a szorgosan laboráló, az egyedi és praktikus jelenségekre figyelô (csak azokra figyelô) Johnson rokonszenvét felkelthette életrajzának hôse iránt.

Mégis úgy érzem, hogy ez a korától elmaradt dilettáns, aki csak pihenésül vett lombikot és retortát írótolltól görcsös kezébe, sokunknak, mai vegyészeknek mutathat példát. Keveset tudott még az empíriából is, alig kívánt valamit is érteni a teóriából, de izgatta minden technológial folyamat, minden gyakorlati alkalmazás. Láthatóan akkor volt boldog, ha füst, korom és bûzös gázok között hajolhatott tégelyei és görebjei fölé. Azt pedig mindannyian tudjuk, hogy ezzel a johnsoni szenvedéllyel kezdôdik a kémia.

James Boswell: Doktor Johnson élete (Vál., elôszó: Sükösd Mibály) Gondolat, Budapest, 1965
A. W. Ward and A. R. Waller (eds.): The Cambridge History of English Literature, Vol. X. The Age of Johnson, The University Press, Cambridge 1932
R. B. Schwartz: Samuel Johnson and the sew science, The University of Wisconsin Press, Madison, 1971

Vissza a tartalomjegyzékhez