NÉZÔPONT

A szerzô a szilárdtest-frzika kiemelkedô tudósa, akadémikus, az MTA Mûszaki Fizikai Kutatóintézetének nyugalmazott igazgatója. Nagy professzort szûkebb szakmája mellett számos más terület, így a tudományos közélet és az oktatás, valamint a társadalomban napjainkban burjánzó irracionális jelenségek problémái is élénken foglalkoztatják. Eléggé szokatlan módon, tapasztalatait és észrevételeit íróasztalfiókja számára írásban is rögzíteni szokta. Kérésünkre betekintést engedett "morgolódásaiba'; amelyekbôl most és a következô két hónapban rövidített válogatást közlünk. (A szerk.)

A történelem folyamán tudomány és az áltudomány mindig egymás mellett létezett, napjainkban azonban az áltudományok olyan mértékû burjánzásnak indultak, hogy az általuk okozott problémákat nem lehet többé figyelmen kívül hagyni.

Mindkettôt emberek mûvelik, és mind a tudós, mind pedig az áltudós elismerésre vágyik. Lényeges különbség azonban, hogy míg a tudós az elismerést publikált eredményei nyomán a tudományos közösségtôl várja, az áltudós tevékenységét a legszélesebb körben reklámozza - ebben sajnos nagy segítségére van a kritikátlan és szenzációhajhász média -, továbbá az elismerés minden formáját, még a kiprovokált és megfizetett lelkesedést is egyformán élvezi. Mindkettôjük esetében közös azonban az a körülmény, hogy az erkölcsi elismerés szerencsés esetben anyagi elismeréssé avanzsálhat.

Az áltudós nem feltétlenül annak születik, és e "foglalkozás" felbukkanásában a tudományos körök sem teljesen ártatlanok. A jóindulatú laikus számára indokolatlannak látszó elutasítás, a szakmaí "tolvajnyelv" használata, valamint a megfelelô konzultatív intézmények, fórumok hiánya, esetleg elfogultsága sokszor kényszerít jobb sorsra érdemes érdeklôdôket a tudomány perifériájára. A mérnöki gyakorlatban jó ellenpélda: a találmányok szabadalmaztatásának több mint kétszáz éves intézménye.

"A Királyi Társaság megveszi ezt az almafát, ha ön megígéri, hogy minden, vele kapcsolatos gondolatát megosztja velünk" (Sidney Harris rajza)

Az áltudományoknak legkártékonyabb formája az a tevékenység, amelynek elsôdleges célja az anyagi haszon szerzése -- alkalmas módon a tudomány társadalmi presztízsét felhasználva, annak köntösében tetszelegve. Természetesen mind a tudós, mind az áltudós pénzbôl él. A tudós anyagi támogatását az adófizetôk pénzébôl, esetleg civil szervezetektôl, ill. mecénásoktól kapja. Az anyagi támogatás elosztását ebben az esetben a tudományos teljesítmény alapján szakmailag kompetens, felelôs és ellenôrizhetô tudományos testületek végzik. Ezzel szemben az áltudós pénzét közvetlenül az egyes emberektôl igyekszik megszerezni, mindenféle szakmai és pénzügyi ellenôrzés nélkül. Ez sok esetben sikerül is neki, s ebben nagymértékben felelôs a nagyközönség tájékozatlansága, amelyet a média szándékos vagy akaratlan segítségével az áltudós alaposan ki is használ!

A következôkben az áltudománynak ezzel az agresszív, eleve rosszhiszemû formájával foglalkozunk, mivel ez a legveszélyesebb a társadalomra (a tudomány közismert eredményei alapján nyilvánvalóan nem szorul védelemre!).

A szélhámos áltudós tipikusan csupa jót ígér az embereknek: pénzt, egészséget, a jövô megismerését. A közvetlen pénzígéretre példa a pilótajáték, a közvetettre a csodálatos találmány (pl. vákuum nullponti energiával mûködô perpetuum mobile). Ezek ellen viszonylag könnyû hatékonyan védekezni. Az áltudósok örök és gazdag vadászterülete azonban a gyógyítás, ahol a betegségük következtében kiszolgáltatott helyzetû szerencsétlen embereket fosztanak ki, a legaljasabb módon. Néhány különösen visszataszító esettel a nagyközönség is megismerkedhetett nemrég a rádió jóvoltából.

A következôkben a pénzszerzés fô területeit tekintjük át, és igyekszünk majd az olvasót óvatosságra inteni abban a reményben, hogy a mondottakon egy kicsit eltöprengenek. Talán felismerik majd, hogy minderre maguk is rájöhettek volna, ha kritikusabban gondolkodnak.

Nem a tudományok összességének fontosságáról kívántunk értekezni (erre vannak nálunk sokkal hivatottabbak), hanem kizárólag a természettudományok helyzetérôl, amelyek velünk és a bennünket körülvevô, élô és élettelen világ jelenségeivel foglalkoznak.

Elôször kizárólag az élettelen világ jelenségeit tanulmányozzuk, ahol az ember szerepe csupán annyi, hogy megfigyel, kísérletezik, megállapítja a törvényszerûséget és igazolja azt. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a tudomány sohasem tekinthetô befejezettnek, lezártnak, hiszen egyre nô a megfigyelhetô természeti jelenségek sokasága, újabb, hatékonyabb, érzékenyebb, gyorsabb vizsgálati lehetôségek birtokába jutunk, ezáltal nagyobb részletességgel ismerhetjük meg a jelenségeket. Módszerünk nem csupán az intelligens megfigyelés, hanem a kísérlet is, ahol a vizsgálható jelenségek tartományát kibôvítve olyan helyzeteket teremtünk, ahol valamilyen természeti törvény döntô súllyal mértékadó, s így a megfigyeléseket - helyesebben akkor már - a kísérleteket többször is megismételhetjük.

Egy dologra azonban fel kell hívnunk a figyelmet: gyakran olvasható, hogy az eddig bevált, elfogadott elmélet helyett ma már van egy jobb. Ez jószerével pongyola fogalmazás, ami csak alaptalan kételkedésre adhat okot. Nézzük meg inkább részletesen, hogy valójában mirôl is van szó.

Ejtsünk szót a mechanikáról, ami Galilei és Newton munkásságának köszönheti megszületését. Az érvényességével kapcsolatban hosszú ideig semmi kétely nem merült fel. Vajon miért? Egyszerûen azért, mert a jelenségek azon tartományában, amelyek akkor megfigyelhetôk és az akkori mérési pontossággal regisztrálhatók voltak, a magyarázat tökéletesnek bizonyult. Arról, hogy azon a tartományon túl is érvényes volt-e, akkor semmit sem lehetett tudni.

A kutató, amikor eljut ebbe az új tartományba, természetesen a régi törvényeket igyekszik alkalmazni. Ha beválnak, minden rendben van. Ha nem, akkor a helyzet érdekesebb és nehezebb. Új törvényeket kell felismerni, de nem úgy, hogy azok az új jelenségcsoportra legyenek csak érvényesek, a régire pedíg megtartsuk a már meglévôket, hanem egy olyan egységes törvényre van szükség, amely magyarázza az új jelenségeket is, viszont a régi jelenségcsoportra alkalmazva pontosan visszaadja a már sokszorosan bevált törvényeket.

Az említett esetben ez köztudott, hiszen a newtoni mechanika törvényszerûségei könnyen levezethetôek az einsteini relativitáselméletbôl. Az új törvény tehát nem rombolt, hanem épített, érvényessége sokkal szélesebb körû, mint elôdjéé volt. A tudomány fejlôdése éppen abban nyilvánul meg, hogy az új jelenségek értelmezésére új játékszabályokat, új mechanizmusokat csak a lehetô legkisebb számban vezet be, és csakis olyanokat, amelyek a régebben is ismert tartományban a bevált leírást visszaadják. Más kérdés, hogy egy új ismeretet azonnal alkalmazni tudunk-e a gyakorlatban, az befolyásolja-e mindennapi életünket. Erre a helyes válasz nézetem szerint: valamikor biztosan!

Mindebbôl az is következik, hogy a természeti jelenségek között mindig vannak olyanok, amelyeknek magyarázata, értelmezése a szakemberek megítélése szerint sem kielégítô, ezért ha a jelenségcsoport az emberiség számára láthatóan már most nagyon fontos, a területre egyre intenzívebb kutatómunkával összpontosítanak. Ha viszont a szokatlan jelenség felfedezôi eleinte nem találják azt fontosnak, érdekesnek, akkor akár évtizedekig is rejtve maradhat; amikor újra megtalálják, feltehetôen (akkor) jobban és többre értékelik majd. Vannak tehát jelenségek, amelyekrôl még keveset tudunk, alig mondhatunk valamit. Ez a tudomány álláspontja, amit sok tudós véleménye, szakkönyvtárak adatainak értékelése támaszt alá.

Mi ezzel szemben az "egyszerû ember" helyzete? Az embert érintô, az emberrel kapcsolatos jelenségek nem válnak szét aszerint, hogy a tudomány azokra nagyon jó, bizonytalan, vagy éppen semmiféle választ nem tud adni. A tudomány fejlôdése nem képes követni az emberi környezet kimeríthetetlen változásait, másrészt az átlagembertôl sem várható el, hogy minden kérdésben tisztában legyen a tudomány legújabb eredményeivel.

Nézzünk csak erre egy végtelen egyszerû példát! Mindenki láthatja, hogy amikor a fürdôkádból a vizet kiengedi, az a leeresztô nyílásban az óramutató járásának irányában forog. Ez soha nem is lehet másként! Ha azonban elmegyünk mondjuk Sydneybe, ennek az ellenkezôjét tapasztalhatjuk!

A jelenség a Föld forgásának következménye, részletes értelmezése az egyetemi fizika anyagában szerepel. Ha ez a jelenség egy jogásznak szöget üt a fejébe, megnézi a tankönyvet, és feltételezve, hogy ott nem kap rá magyarázatot, megkérdez egy fizikus szakon végzett embert vagy megnézi a magasabb szintû szakkönyvet. Ez a jobbik eset. A laikus megfigyelô észrevette, hogy a jelenségrôl nem tanult semmit, tehát a szakemberhez fordul.

Mi van azonban akkor, ha úgy véli, hogy a jelenséget, a szóban forgó törvényt már megtanulta, ismeri, de az a valóságban mégis másképpen van. Elsô lépésként elôveszi a könyveit - emlékezetét ellenôrizendô -, és azt találja, hogy az ellentmondás fennáll. Így csak két eset lehetséges: vagy rosszul látta a jelenséget, a mérésében hibázott, vagy az iskolai tankönyvének válasza, magyarázata nem kielégítô. Az utóbbi eset sem zárható ki, és talán így juthatunk el a probléma lényegéhez, hiszen egy óriási ellentmondás nem egészen sikeres feloldásáról van szó. Egy tankönyv, amely mindenkihez szól, nemcsak a szakma iránt különösen érdeklôdôknek, az nem lehet túlságosan részletes és alapos. A tankönyvbôl nyilván megtudható, hogy fennállnak bizonyos természeti törvények, és talán az is, hogy a valódi történések nem a "tiszta", világosan kezelhetô, minden mellékhatást gondos kísérleti elrendezéssel küktató módon mennek végbe.

Ha valaki - csak a szabadesés törvényeit ismerve - azt kérdezi, hogyan lehetséges az, hogy a fejére esô virágcserép képes agyonütni, míg az ugyanonnan leesô tízszer akkora tömegû víz nem, nyilván rossz úton jár, tehát fennáll a zavar. Ha viszont tudja, hogy a "szabadesés"-ben a "szabad" szó éppen arra utal, hogy a mozgás közben súrlódás, egyéb közegellenállás nincs, akkor talán könnyebben belátja, hogy az esôcseppnek - akármilyen magasból hullik is alá - van egy bizonyos végsebessége (aminél gyorsabban már nem tud esni), és ez annál kisebb, minél kisebb a csepp átmérôje. A kiöntött víz miért cseppekben hullik le? - folytathatják a kérdezôsködést. Erre - nagyon leegyszerûsítve a kérdést - csak azt mondhatjuk, hogy azért, mert így van neki elôírva. (A folyadék kohézióját nagyon nehéz elemi úton megértetni.) Egyébként ezt támasztja alá a tapasztalat is. Megjegyzendô, hogy amikor egy törvényt elemi szinten ismertetnek, általában nem szokták teljes pontossággal megadni annak az érvényességi tartományát. Ennek két jó oka is van. Az egyik az, hogy az oktatásban bizonyos rend, logikai összefüggések alapján kell haladni, s nagyon nehéz olyan esetekre hivatkozni, amilyenekrôl csak a késôbbiekben esik majd szó. Így nem kifogásolható, hogy a természeti törvényeket elôször nem végleges, precíz formában tárgyalják. A másik ok is méltányolható: egy pontosan megfogalmazott törvény - érvényességi korlátaival - a laikus számára nem sokat jelent. Amennyiben az ember akár az oktatás folyamán, akár késôbb az életben megfelelô példákkal nem érzékeli a megszorítások fontosságát, azokat szép lassan biztosan elfelejti.

Célszerû olyan jelenségekre is felhívni a figyelmet, amelyek értelmezése még a tudományos körökben is vitatott. Nézetem szerint ezt azért jó megtenni, mert a tanítás legfôbb eredménye az kellene legyen, hogy meggyôzzük tanítványainkat a természettudományos út és a természettudományos módszerek kizárólagos alkalmasságáról.

A tudomány nagyon leegyszerûsítve azt állítja, hogy a testek között kétfajta kölcsönhatás van, a közvetlen és a sugárzásos kölcsönhatás. Az elsôre számtalan - a legôsibb idôkre visszanyúló - példa hozható, mint például: földet ásunk a kertben, fejünkre esik a cserép, úszunk a folyóban... stb.

A sugárzásos kölcsönhatás is legalább ilyen ôsi. Gondoljunk mondjuk a fényre, a hangra! A különbség annyi, hogy ennek a törvényszerûségeit sokkal késôbb és nehezebben fedezték fel, így általában csak a tankönyvek vége felé tárgyalják.

Vegyük azonban észre - akár a mûholdas parabolaantennákra, akár a mindenütt csipogó mikrohullámú telefonra gondolva -, hogy valójában ezeket a jelenségeket is jól ismerjük, már a mindennapi életünkbe is befogadtuk ôket. Ismerjük teljesítôképességüket. Tudjuk, hogy a hullám terjedésének milyen akadályai vannak (magas hegy mögött vagyunk), mikor zavart a hullám terjedése (nagy kiterjedésû esô vagy havazás közben nézzük a mûholdas tv-mûsort), képesek vagyunk kívánt tulajdonságú hullámkibocsátó (adó) és hullámot fogadó (vevô) berendezések létrehozására stb.

Mindezek ellenére úgy gondoljuk, hogy míg a közvetlen kölcsönhatás sohasem félreérthetô, addig a sugárzásos, hullámszerû terjedést a láthatatlansággal asszociálják. Ez voltaképpen azt jelenti, hogy a közvetlenül az érzékszerveinkkel, minden bôvítés, kiegészítés, támogatás nélkül érzékelhetô jelenségeket valahogyan alapvetôbbeknek, biztosabbaknak tekintjük, a többieket pedig spekulatívaknak. (Szélsôséges esetben ez oda vezethet, hogy az újságot csak szemüveg nélkül szabadna olvasni, különben a hírek valódisága nem lenne garantálható.) A jelenségek oksági magyarázata iránti igény, a sugárzásos kölcsönhatás szûken értelmezett "láthatatlansága" azután elszabadíthatja a poklot.

Hogy is van akkor ez? - tehetik fel a kérdést. Senki sem vitatja, hogy a Nap létezik, és sugárzást bocsát ki, hiszen látjuk, melegünk van tôle, lebarnít. Ez a sugárzás tehát eljut a Földre. Ha a Nap ezeket a sugárzásokat kibocsátja, miért ne tudna másfajtát is kibocsátani? - érdeklôdhetnek. Ez kétségtelenül lehetséges, de hogy elfogadjuk, objektíve igazolni kellene.

Most nézzük meg, milyen kapcsolatban van a sugárzás az emberrel! Az elôbbi bekezdésben néhány konkrét esetet említettünk. Ennyi lenne az összes lehetséges kölcsönhatás? - kérdezhetik csodálkozva.

Azt, hogy másfajta nem lehetséges, határozottan nem állíthatjuk. Ugyanakkor, kérdem én, mennyire ismerjük egyáltalában az embert? Annyira biztosan nem, mint amennyire szeretnénk, hiszen számtalan alapvetô kérdést csak a jelenben vethetünk fel olyan formában, hogy arra választ is remélhessünk. És ha ezeket mind megválaszoltuk, akkor már mindent tudunk? - tamáskodhatnak tovább. Ezt sem állíthatjuk.

A paratudomány álláspontja szerint egyes testek (tárgyak, emberek stb.) olyan sugárzásokat képesek kibocsátani, amit csak az élôlények észlelhetnek, a mûszerek nem. Mivel pedig a növények, állatok szóban nem "nyilatkozatképesek", marad az ember, akinek viselkedésébôl, elmondásaiból következtethetünk a speciális sugárzás hatásaira.

A modern paratudós óvakodik attól, hogy ennek a speciális sugárzásnak olyan hatásokat is tulajdonítson, amelyek az elfogadott természettudományos ismeretekkel magyarázhatók. Ma már nem mondják azt, hogy a különleges energiaadó képes felemelni, lebegtetni a médiumot. Ehelyett fôképpen az emberi sorssal foglalkoznak, amelyrôl a tudomány semmit sem tud mondani.

Gabonakör: ufó járt itt, vagy csak a fejlôdésben elmaradtak a növények?

A paratudomány a valódi tudománynál lényegesen könnyebben mûvelhetô. Mivel objektív (emberfüggetlen) igazolásra csak minimális lehetôség lehet, a fantázia szabadon szárnyalhat minden olyan esetben, amikor egyes kényelmetlen kérdésekre kell valamiféle magyarázattal szolgálni.

Van azonban egy - ha nem is könnyen kezelhetô - döntési lehetôség. Ha a paratudós azt állítja, hogy az általa feltételezett hatás csak emberre hat, másra nem, és eltekintünk a nagyon hevenyészett magyarázatoktól - hiszen egy tény igazságát nem befolyásolhatja az, hogy az igazságot rosszul vagy nevetségesen mutatják be -, akkor látszólag nincs tovább. Szerencsére azonban van más lehetôség is: meg kell objektív módon gyôzôdni a hatás tényleges létezésérôl, azaz a feltételezett eredményeket korrekt statisztikai módszerekkel kell valószínûsíteni. Errôl a késôbbiekben még részletesebben is szólunk.

Ez a paratudomány azon a feltételezésen alapul, hogy az embert születésekor egyes égitestekrôl (Nap, Hold, 5 bolygó, egyes állócsillagok) sugárzás éri, és ez meghatározza sorsának alakulását. Bizonyos vállalkozások sikerét is befolyásolja, hogy az adott pillanatban milyen a csillagok állása. Egyes "túlzók" még az intézmények, államok sorsát is a csillagok állásával hozzák összefüggésbe.

Hogyan is indokolják az asztrológia komolyságát a benne hívôk? "Már a régi kaldeusok, egyiptomiak stb. tudták, hogy a csillagoknak milyen döntô hatásuk van az emberi sorsra." Ez a kijelentés jellegzetes csúsztatás. Igaz ugyan, hogy bizonyos természeti jelenségek (pl. a Nílus áradása) egyes csillagállásoknál lépnek fel, de ebbôl még nem következik, hogy egyikjelenség a másiknak az oka volna, vagy akár közös okuk lenne. A csillagos égbolt itt csupán az idômérô, az óra szerepét játssza.

Az állítás csak úgy lenne igaz, ha a mondatban a "tudták" helyett a "hitték" kifejezés szerepelne. Ha ma sem tudunk kielégítô oksági vagy statisztikus magyarázatot adni valamire, hogyan merjük azt mondani, hogy az háromezer évvel elôbb lehetséges volt?

"Ezek az égitestek sugárzásokat bocsátanak ki." Pontosítsunk. A bolygók visszaverik a Nap sugárzásának egy részét (ezért is látjuk ôket). Kibocsátanak ún. hômérsékleti sugárzást, de az minden bolygó esetében az infravörös, a nem látható tartományba esik. Ezeknek a sugárzásoknak sok objektív, mérhetô hatásuk van, az emberi sors befolyásolása azonban nincsen ezek között. "Kézenfekvônek" tûnik a megállapítás: a csillagok ilyen sugárzást is kibocsátanak. Ha ezt nem tételezzük fel, akkor "sajnos" nincs asztrológia.

Nostradamus a 16. században még úgy tudta, hogy ezt a sugárzást a Nap, Hold és az öt bolygó bocsátja ki. Mi van a többi bolygóval, az Uránuszszal, a Neptunusszal, a Plútóval, illetôleg a Mars és a Jupiter közti kisbolygókkal? Lehet mondani, hogy a Ceres és társai nem úgy keletkeztek, mint a Naprendszer többi része, azt is, hogy az Uránusz és társai nagyon messze vannak, így hatásuk elhanyagolható. Aki viszont nagyon tamáskodik, annak megfontolásra ajánljuk: az Uránuszt 1781-ben fedezték fel, a többieket még késôbb!

"A kozmikus hatás értékeléséhez a születés idôpontja a döntô, lehetôleg percnyi pontossággal kell ismemi." Ez bizony komoly állásfoglalás, de nem az idôpont pontosságának hangsúlyozása miatt. Ezzel azt jelentik ki, hogy a fogamzás, a megtermékenyült pete bizonyos fejlôdési állapotai közül egyedül és kizárólag a születési idôpont számít. Ebbôl persze a többi idôpontra még egyheti pontossággal sem lehet következtetni, hiszen a fogamzás és születés közti idôkülönbség csak nagy átlagban 9 hónap, lehet kicsit több, de akár 2 hónappal kevesebb is.

Ne féltsük azonban az asztrológust, mert azt, hogy a jósképességeit ne lehessen vitatni, magával a jóslattal védi ki. Az ügyes asztrológus ugyanis olyant sohasem állít, hogy jóslatai biztosan meg is valósulnak, csak azt, hogy a csillagállás bizonyos tendenciákat jelöl ki. Amennyiben az érintett ezeket figyelembe veszi, esélye van elkerülni a kellemetlen következményeket. Ezáltal szerencsére a bizonyítás kényszere is megszûnt; ha egy megjósolt kellemetlen esemény bekövetkezik, azt jelenti, hogy az ember nem tudott megbirkózni a negatív csillaghatással. Amennyiben esemény nem következik be, a csillagjós tevékenysége hasznos volt, hiszen felhívta a figyelmet a veszélyekre, így az ember bevethette összes "saját és kozmikus erôforrásait".

Túl pozitív jóslatokat - a fentiek alapján - nem célszerû adnunk.

Vissza a tartalomjegyzékhez