Az olvasónapló a könyvszeretô emberek szubjektív mûfaja. A számítógép - a közhiedelem szerint - érzelemmentes és könyvellenes. A következôkben ezzel a hiedelemmel szeretnék vitába szállni. Hitem szerint ugyanis a komputer könyvbarát, vagy ha nem is barát, mindenképpen szövetséges; segít, segítheti a folyóirat- és könyvhasználatot. Csak éppen fel kell fedezni és fedeztetni ezt a szövetségest. Mielôtt azonban errôl a felfedezésemrôl beszámolnék, tartozom magamnak és a rovat eljövendô olvasóinak - bemutatkozás helyett - egy vallomással.

Éppen tíz esztendeje annak, hogy a nyarat otthoni dolgozószobám beépített könyvespolcainak szétfûrészelésével, könyvtáram leltározásával, csomagolásával (valójában felszámolásával) töltöttem. Az egész falfelületet beborító polcrendszert még a hatvanas években építettem be - szétbonthatatlanul - lakásomba azért, mert meg voltam gyôzôdve arról, hogy lakásépítéssel - akárcsak a házasságkötéssel - életében csak egyszer foglalkozhat az ember. Különösen az, aki életét az egyéni és közösségi tudás (nem éppen legjövedelmezôbb) gyarapítására szánta. Tehát szentül meg voltam gyôzôdve arról, hogy nyárfasori lakásom 4. emeletérôl már csak a Házsongárdba fogok költözni. Ebbôl az olvasó már kitalálhatta, hogy ez a Nyárfasor (ahol lámpám fénykörében éjszakánként szabadon kószáltam keresztül-kasul téren és idôn) Kolozsváron volt, illetôleg van még ma is, ahonnan soha sem volt szándékom eljönni.

Ez a nyárfasori lakás éppen a Gazdasági Akadémia és a városi sportcsarnok közé esett. Az akadémiára (ma agráregyetem) pedig nemcsak dolgozni jártam 20 esztendeig, hanem "istendicsôítô" politikai szemináriumokra és egyebekre is, olyan közösségi szellemformáló eseményekre, amelyeket a város késôbb elhíresült polgármestere (is) vezetett. Ezek a "jövôépítô" szemináriumok - ellentétben a fokozatosan cikkekké, kötetekké érô éjszakai szellemi kalandozásokkal - igencsak lehangolóak voltak.

Azután egyre sötétebbek lettek az éjszakák is. A sportcsarnok miatt. Oda szervezte ugyanis a szolgálatos udvari költô (tudtommal ma is jeles politikai vezetô) azokat a "Megéneklünk"-nek nevezett rendezvényeket, amelyeknek egyik (nem túl távolinak ígérkezô) célja éppen a magunkfajta, igazságot keresô, otthonaikban anyanyelvükön álmodó emberek megtáncoltatása volt. Az ablakunk alatt éjféltájt hazaözönlô, ordítozó tömeg hangulata nem sok kétséget hagyott afelôl, hogy adandó alkalommal az ajtó vagy ablak elôtt elôbb lônének s csak azután kopogtatnának.

A nyolcvanas években már lehetett látni, hogy elôbb-utóbb "robban a Balkán", csak akkor úgy látszott, hogy valahol Marosvásárhely körül.

Egyre nehezebb volt éjszakánként nyugodtan olvasni. 1987-re már írni is. Egyre többek nevére mondatott ki: szilencium! Tekintettel arra, hogy e világon még a szellem embereinek is csak egy élét adatik, elhatároztam: (utólag beigazolódott, hogy kishitûen) szétfûrészelem könyvtárszobámat.

Az emberélet útjának felén, sötét erdôbe jutottam tehát. Az igaz utat keresve egyre távolabb hurcoltam, egészen a magyar nyelvterület nyugati pereméig könyvtáram engedélyezett vagy csempészett maradványait, de olvasólámpámat is.

Így történt, hogy köröttem (beépítetlen) könyvtárszobám most is majdnem úgy áll, ugyanaz a lámpa és ugyanúgy világít, mint 10 évvel ezelôtt Kolozsvárott. Szinte sablonos kutatósors ez már.

Most, a hajnalba hajló meleg júniusi éjszakában, nyitott ablak mellett hirtelen megzavarodom. Hol is vagyok? Szombathelyen? Kolozsvárott? Keveset alvó emberként keveset álmodon. Ezért is meghökkentô a szokatlan, álomszerû érzés. Aztán kijózanít a Standford-Canada halk zúgása, a számítógép billentyûzete. Semmi kétség, eltelt 10 esztendô. Vasban vagyok, de nem bilincsben. Itt vagyok a magyar nyelvterület nyugati peremvidékén. Tôlem 10 kilométerre, "ott túl a rácson", a várvidéki magyar falu határában éppen úgy nincs magyar nyelvû helységnévtábla, mint 10 évvel ezelôtt a keleti végeken. Sôt, hovatovább Szombathelyen is több a német felirat, mint a magyar. Már megszoktam, nem bosszankodom. Bár egész életemben szokva voltam ehhez, valamiért nekem mégis nehezebb. Jól emlékszem arra, hogyan kezdôdött Kolozsváron. Ugyanakkor könnyebb is, hiszen értem majd mindenütt a feliratok nyelvét az Aral-tótól az Atlanti-óceánig. Hogy ott nem értik, amit én mondok a lányomnak? Az az ô bajuk. Vagy tán mégse? Hogy is hangzott a Szent Imrének szóló intelem: az egynyelvû ország esendô? Akkor hát mi egyre szilárdabban állunk?

Egy évtizede próbálom megérteni - biológusként is - az anyaországban, a szpórában élôket. (Ha már van dias(z)póra, miért ne lehetne periszpóra, és szpóra is!). Egy évtizede megfogadtam, magam büntetésére felhagyok 10 évre a közírással, a nyilvános szerepléssel. Sikerült tartani a fogadalmat egyetlen jelentôs kivétellel. 1988-ban ugyanis pénz és taps nélkül szakmai kiadványsorozatot indítottam. Egy tárat. Nem szótörténeti tárat (bár az elhatározás szempontjából jelentôs volt az ott szerzett családi, szerkesztôi tapasztalat), hanem egy Bio Tárat. Ugyanis sok egyéb ok mellett két meggondolás hozott a Nyugat-Dunántúlra. Az egyik Sárvárral, pontosabban Sylvester János Sárvári Iskolájával és a magyar tudományos irodalom születésével volt kapcsolatos. Erre alkalom adtán még visszatérek. Egyelôre csak annyi tartozik ide, hogy a Sárvári Iskolának köszönhetjük az elsô magyar tudománytárakat. A másik meggondolás az volt, hogy Szombathelyen, a Kelet-Magyar Egyetem akkori reménytelenségét ellensúlyozandó, a nyolcvanas évek végén valós esélye derengett egy Nyugat-Magyar Egyetemnek. Egy új magyar egyetemnek, amit a század elején olyan ostobán hagytak elmenni Pozsonyból városunk mellett a szombathelyiek. (Vajon mennyit okosodtak, okosodtunk egy évszázad alatt?)

Az egyetemnek karai, a karoknak tanszékei, a tanszékeknek teljesítményei vannak. A teljesítmények viszont nem a falaktól, hanem a fejektôl függenek. Ennek a jegyében indult és gyarapodott a Bio Tár. 1990-ben elkészült a sorozatban az elsô magyar tudományos multimédiás CD-ROM (a koraszülött minden bajával terhelten).

Az 1990-es évek elején kezdtek megszervezôdni az egyetemi karok, alakulni az új tanszékek. Összeállt Mosonmagyaróvár, Sopron és Szombathely részvételével a Nyugat-magyarországi Egyetem(i Regionális Szövetség) - a NYERSZ.

Közben egyre gyarapodtak a Bio Tár (néha olvasónaplónak is beillô) füzetei. Maradt viszont az olvasónapló gondja. A Bio Tárnak ugyanis több sorozata indult, mindegyik más-más céllal: az Abstracta a hallgatói szakdolgozatok naplójaként, az Amplicon valódi olvasónaplóként, a Collecta Clusiana a hagyományos népi és a rendszerezett (tudományos) ismeretek szemléjeként. A Collectában indultak - nyugati mintára - a NYERSZ-ben elhangzott Clusius-elôadások és a Vavilov-elôadások nyomtatott sorozatai. A Germoplazma a genetikai tartalékokkal foglalkozott: ebben jelentek meg a Génökológiai és Kultúrnövény-evolúciós Laboratórium és Kert magkatalógusai is. A Gramma-sorozat a CD-ROM kiadást, a Haynaldia a termesztett növények és gyomok kutatását, a Kanitzia az alaktani, rendszertani és társulástani vonulatot, az Orbis a botanikai kiállításokat és általában a vizuális botanikát (grafika, fénykép, videó) kívánta szolgálni, a Szemináriumi Füzetek viszont oktatási, tutoriális anyagokat közöltek.

Az 1994/95-ös tanévben azonban rá kellett ébredni, hogy ismét gyorsan változik köröttünk a világ. Egyrészt rohamosan fejlôdtek a számítógépes hálózatok, másrészt rohamosan csökkentek az anyagi lehetôségek az oktatásban, a kutatásban. Nyilvánvalóvá vált, hogy terveink ellenére a BIO TÁR hagyományos, nyomdai formája nem alkalmas a hazai és a külföldi tudományos tájékoztató folyóiratok és a hallgatóság közötti hídépítésre. Nyomtalanul elszálló, pusztába kiáltott szó (szinte-szinte elvesztegetett idô) maradt a sejttani, örökléstani, származástani, tudománytörténeti, etnobotanikai elôadásokra bevitt magyar, angol, német, francia könyvek és folyóiratok tömegének futó ismertetése, az Élet és Tudomány, a Természet Világa, a Magyar Tudomány - tudományos tájékoztatásunk különbözô emeleteinek - rendszeres szemlézése. A Nature, a Science, a La Recherche, a Bild der Wissenschaft, a Spektrum der Wissenschaften legfontosabb cikkeit is lehetetlen volt az órákat bevezetô ismertetésbe hatékonyan beépíteni.

Közben egyre reménytelenebbé vált megbirkózni a friss olvasmányélmények fénymásolatainak kásahegyével.

Az embereknek azonban szerencsére vannak barátai és ellenségei, ellenséges barátai és barátságos ellenségei, jó és rossz szándékú segítôi a gondokban. Nekik köszönhetem, hogy rájöttem: ha hasznossá akarom tenni kolozsvári olvasólámpám fénykörét, ki kell találnom egy új mûfajt, (az E-velezés mintájára El-Olvasónak nevezett), az elektronikus olvasónapló mûfaját. És meg kell találni az elektronikus cédulázásnak azokat a lehetôségeit, melyek immár a www világában is megtalálják a helyüket. Mindehhez pedig meg kell találni a testi és szellemi békét: dolgozni kell.

Vissza tehát a cellákba. És ugyanakkor elôre a fotocellák, szilíciumcellák világába. Be mélyen az információs dzsungelbe. Jó volna tudni, kik bolyonganak itt rendszeresen. Letelt egy évtized.

Rossz génre mutató ujjak
HOX-gének mutációi mint örökletes végtaghibák és ivarszervi rendellenességek okozói

Génaktiválás - "sorozócédulával"
Hogyan aktiválódnak a gének az átírás elôtt?

A nôi nemi kromoszómák jobban ellenállnak a mutációknak?
X-kromoszómák magas mutációs rátája szelektív hátrány

Az RNS mint a kromatinszálak "szobrásza"
Miként szervezôdik a DNS-szál kromoszómává?

Genetikai instabilitás és a végbélrák
A rák mint a genetikai anyag stabilitás-zavara

Egy génhajsza holtversennyel végzôdött
Rákos daganatokat féken tartó új gén felfedezése

Egy tetten ért onkogén - avagy nyomozás a végbélben
Mi okozza az öröklôdô rákos vastagbél polipózist?

Vissza a tartalomjegyzékhez