TUDOMÁNYTÖRTÉNET

Hosszú évek óta foglalkozom régi magyar csillagászaink levelezésének közreadásával. Célom az volt, hogy minél több ismeretlen tényt és adatot hozzak napvilágra, s az eredeti szövegek elérhetôvé tételével minden érdeklôdôt hozzásegítsek a magyar csillagászat történetének alaposabb ismeretéhez.

Mostanában vágyni kezdtem arra, hogy egész valójukban, életterüket is újraálmodva feltámasszam ezeket a századokkal elôbb élt embereket, akiknek a keze nyomát és szája leheletét is megôrizte számunkra a papíron megszáradt tinta. (Szeptemberi számunkban Zách János Ferenc (1754-1832) életútjával ismertettük meg olvasóinkat, az októberiben Pasquich János (1754-1829) sorsát elevenítettük fel - a szerk.)

Életének minden eseményét jól ismerjük. Amikor 1830-ban a Tudós Társaság, a matematikusok közül elsôként, rendes tagjai közé sorolta, Tittel a társaság részére megírta életrajzát - a kor szokása szerint harmadik személyben és latin nyelven.

Tittel Péter Pál a pásztói plébánia anyakönyvében ôrzött bejegyzés szerint 1784. június 28-án született a mátraalji kisvárosban. Szülei a szabad sorban élô Tittel János és Krón Margit voltak. Tanulmányait szülôvárosában kezdte meg. Késôbb Gyöngyösön, majd Kecskeméten tanult. Az 1800/1801-es esztendôben belépett az egri kispapok közé. Filozófiai és teológiai tanulmányait az 1805/1806-os tanévben fejezte be. Ezt követôen kinevezték az egri líceum tanárának.

Tittel kiváló jellembeli és szellemi képességekkel rendelkezett, de ezekhez méltó ambícióinak megvalósításához - szegénysége miatt - mindig gazdag pártfogókra volt szüksége. Kegyességük folytán sok különleges kedvezményben volt ugyan része, de amikor a pártfogó megharagudott rá és megvonta tôle bizalmát, akkor Tittelt mindig keserû csalódások érték kiszolgáltatott helyzete miatt. Egyetlen emberben nem csalatkozott soha, a nála 27 évvel fiatalabb tanítványában, montedegói Albert Ferencben. Az ô általa írt nekrológ a másik biztos kalauz Tittel életének megismeréséhez.

Azt, hogy Tittel igen korán kiemelkedett paptársai közül, tudásán és szorgalmán túl Sztáray Mihályné gróf Esterházy Eleonóra (1758-1820) egri szalonjának köszönhette. A grófnô, akit Tittel egyik levelében "nemes barátnôm"-nek nevezett, igen megkedvelte a fiatal pap tanárt. Az is bizalmas kapcsolatukat bizonyítja, hogy külföldi tartózkodása idején Tittel a grófné házába küldette leveleit, nem pedig líceumi otthonába. A pásztói kádármester fia az Egerben ma is meglévô Esterházy-palotában, a grófnô személyes közremûködésével szerezte nyelvi, irodalmi és zenei mûveltségét, és itt sajátította el igen kellemes társalgási modorát. Ebben a házban ismerkedett meg pártfogójával, báró Fischer István egri érsekkel is, aki évekig viselte költséges útjainak terhét.

Tittelt az a kitüntetés érte, hogy 1809-ben Fischer érsek ôt szemelte ki az akkor már évek óta vezetô nélkül lévô egri csillagvizsgáló igazgatójának, és e célból tíz hónapos bécsi ösztöndíjat is biztosított számára.

Nagylelkû mecénás volt Fischer érsek, s a tudományok tisztelôje. Magának Ludovika császárnénak, Ferenc császár feleségének ígérte meg, hogy az egri csillagvizsgálót régi pompájában állíttatja helyre, és megfelelô személyt is talál az élére. Ha azonban Tittel Pál és Fischer István érsek levélváltását tanulmányozzuk, szomorúan tapasztaljuk, hogy a kettejük kapcsolata nem az apa-fiú viszony volt, amint azt a levelek megszólítása után gondolnánk, hanem valójában úr-szolga kettôs. Tittel hálásan tisztelte érsekét azért, hogy külföldi útjait nagylelkûen finanszírozta, de igen sértette önérzetét, amikor az rendre utasította leveleiben. Tittel szelíd alázattal megfogalmazott válaszlevelei át vannak itatva a kiszolgáltatott helyzete miatt érzett fájdalommal. A köztük idônként fellépô feszültség kiváltó oka mindig anyagi természetû volt. Az érsek pazarlásnak tekintette Tittelnek természetes szükségletként érzett igényeit. Így vissza-visszatérô téma volt közöttük, hogy bécsi tartózkodása idején Tittel szolgát szeretett volna magának bérelni. A Pazmaneum, ahol lakott (s ahol annyi kellemetlensége volt azért, mert éjszakai megfigyelô munkája miatt idônként hajnalig kimaradozott) idegen hely volt számára, amelynek szigorú szabályait nem tudta megszokni.

Hogy mit érzett Fischer érsek Tittel iránt? Nehéz megmondani. Leveleiben "Szeretett Fiam"-nak hívta, ami aligha volt puszta formalitás. Az összeg, amit Tittel útjaira áldozott, részben saját zsebébôl, igen jelentôs volt. Mint okos, mûvelt ember, valószínûleg megérezte Tittelben az átlagnál tehetségesebb tudóst, és abban reménykedett, hogy elômenetele által az egri líceum fénye is növekedni fog. Csak akkor romlott meg köztük a viszony, amikor rájött arra, hogy mások sokkal nagyobb hatással voltak "Szeretett Fiára", aki az idegen befolyás hatására kicsúszott kezei közül.

A bécsi obszervatórium nem tartozott a fejlettebbek közé a 19. sz. legelején. De két kiváló csillagász dolgozott itt, akiket a budai csillagászokhoz, Weiss Ferenchez, Bogdanich Imre Dánielhez, Pasquichhoz bensôséges baráti kapcsolat fûzött. Ôk ketten, Franz Paula Triesnecker és Tobias Bürg voltak Tittel jó szellemei Bécsben.

Tittel mindent megtett annak érdeké ben, hogy teli zsákkal térjen haza Bécsbôl, de az ott töltött tíz hónap ehhez nem volt elég.

"Egerbe visszatérve éreznie és tapasztalnia kellett csillagászati tudásának hiányosságait, de az égiek tudománya iránti szeretet annyira behálózta, hogy nem tudott megválni tôle: a tanítómesterek hiányát saját szorgalmával akarta pótolni, és oly meggondolatlan buzgalommal, hogy alig két év alatt csaknem tönkrement eredeti vasegészsége" - írta önéletrajzában.

A "tanítómesterek hiánya" bizonyára azt jelentette, hogy Tittelnek az egri líceumban nem volt egyetlen szellemi partnere sem. Másrészt a bécsi obszervatórium elavult berendezése sem segítette a korszerû szakmai ismeretek elsajátítását.

Betegsége alatt a naptárszámítási munkák végzése mellett csillagászati könyvek tanulmányozásával fejlesztette tudását. Bécsbôl tetemes könyvcsomaggal tért haza - ezeknek a beszerzéséért is állandó harcot kellett vívnia az érsekkel -, ezek között volt Gauss korszakalkotó munkája az égitesek mozgásáról (Theoria motus corporum coelestium, 1808). A könyv tanulmányozása közben ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy a szerzô tanítványaként szerezze meg azt a tudást, amellyel a könyv írója ôt elbûvölte.

Bizonyára még mindig mûködött Sztárayné szalonja, és Fischer érsek is rendszeres látogatója volt a társaságnak, mert Tittelnek, ha nem is azonnal, ez a második útja is engedélyeztetett. Eltekintve az egri egyházmegye anyagi problémáitól, egyéb okok miatt sem volt egyszerû a döntés az érsek számára. Tittel második tanulmányútja nemcsak jóval hosszabb és ezért költségesebb volt az elôzônél, hanem ideológiailag veszélyes protestáns környezetben kellett a katolikus papnak hosszú idôt eltöltenie.

Fischer érsek félelmei a maga szem pontjából egyáltalán nem voltak alaptalanok. Az a Tittel, aki több mint két év után visszatért Egerbe, már nem volt azonos azzal az engedelmes fiúi tisztelettel adózó ifjú pappal, aki elment. Emberemlékezet óta ô volt az egyetlen katolikus pap, aki polgára lehetett a göttingeni egyetemnek, a Georgia Augustának.

Tittel igen boldog volt Göttingenben, ahová 1815. október 23-án érkezett meg. Ez a város nemcsak Gausst és tanítványait s a Georgia Augustát jelentette számára. Tittel megismerkedett egy olyan polgári életformával, amely Egerben akkortájt még ismeretlen volt. A göttingeni egyetem tanárai nem szorultak rá mecénások támogatására, a város biztosította jövedelmüket, amely függetlenséget nyújtott számukra. Egyetlen feladatuk volt, hogy munkával kiérdemeljék a beléjük fektetett bizalmat. Tittel örömmel dolgozott és feszültségek nélkül, szorgalmának eredménye az imádott Gauss elismerése és bizalma volt. A Gauss-ház nyitva volt elôtte. A magyar pap-csillagászt Gauss felesége és gyermekei is szeretettel fogadták (Gaussnak ekkor már öt gyermeke volt, s a két kisebbik, akik már a második házasságából születtek, még igencsak aprócskák voltak).

Gatus mellett mindenkinek állandóan dolgoznia kellett. Tittel másfél év alatt egy könyvecskét is megjelentetett Göttingenben (Methodus technica bre vis... Göttingen, 1816). A naptárkészítéssel kapcsolatos számítási problémák már Egerben is foglalkoztatták.

Gauss az újonnan felfedezett kisbolygók pályaszámításaival foglalkozott évek óta, és ilyen feladatokkal bízta meg tanítványait, köztük Tittelt is, akinek göttingeni tartózkodása alatt két cikke jelent meg a Pallas pályájának számításairól.

A fennmaradt levelek mutatják, milyen nagy különbség van Tittelnek Fischer érsekhez fûzôdô kapcsolata és a Gauss-Tittel-viszony között. Az érsek iránt érzett hálás szeretetet megrontotta a kiszolgáltatottság fájdalma. Tittel megkapott Gausstól mindent, amire egy fiatal tudósnak szüksége volt a tudóssá éréshez. A Gausshoz küldött leveleket a mélységes tisztelet mellett a természetes, közvetlen meleg hang jellemzi.

Valószínûleg maga Gauss ajánlotta Tittelnek, hogy csillagászati ismereteinek és szellemi horizontjának kiszélesítése céljából Göttingent elhagyva Párizsba, majd innen tovább, Londonba utazzon. Gauss jó tanácsokon kívül ajánlólevelekkel is ellátta kedves tanítványát...

1817 húsvét vasárnapján érkezett meg a francia fôvárosba. Itt találkozott a néhai Joseph Lalande unokaöccsével, Michel Lalande-dal és Laplace-szal, Zách közeli barátaival. Ebben az idôben báró Podmaniczky József is a városban tartózkodott.

Tittel nagyon jól érezte magát Párizsban. Gauss ajánlólevelére minden kapu kinyílott elôtte. Részt vehetett a Francia Akadémia és a Bureau des Longitudes tudományos ülésein, s rendszeresen látogathatta a Párizsi Obszervatóriumot, ahol engedélye volt arra is, hogy csillagászati megfigyeléseket végezzen az intézmény híres mûszereivel.

De maga a város is vonzotta, a szabadság eddig nem ismert fuvallatát érezte meg. "Ebben a városban inkább hódolnak a tudomány méltóságának, mint a helyreállított királyságnak" - írta önéletrajzában.

Göttingenben azokkal a viszonyokkal ismerkedett meg, amelyek közt szabad ember módjára lehetett és volt érdemes dolgozni. Egész további életében ide vágyott vissza.

Párizs azért bûvölte el, mert egyszerre a világ közepében érezte magát. "...a világ minden részérôl annyi híres ember sereglett össze ebbe a városba, hogy felsorolásuk nem érne véget, másrészt bôséges választékkal kínálkoznak a mûvészeti intézmények is" - írta.

Párizsban teljesen szabad volt, katolikus pap voltát sem kellett tagadnia.

A legnagyobb újdonságot számára mindezeken túl báró Podmaniczky József és baráti társasága jelentette. "T. P.-nek lehetôsége nyílt, hogy ismeretségi körét kibôvítse és elmélyítse... Ehhez járult hozzá - legyen hálás emlékezete - báró Podmaniczky Józsefnek barátsággal határos ragaszkodása is." - hogy ismét az önéletrajzból idézzek.

Mint ahogy az már az elôzôekbôl is kitûnt, a bárót szoros szálak fûzték a magyar csillagászokhoz. Számos közös ismerôsük és témájuk lehetett Tittellel. A minden jóra fogékony Tittel számára - aki bizonyára azért is boldog volt, hogy ebben az idegen világban anyanyelvén beszélhetett Podmaniczkyvel - feledhetetlen élményt jelentett, hogy életében elôször egy kiváló politikussal társaloghatott, akinek egész életét hazája szolgálata töltötte be. A külsôleg jelentéktelen, púpos báró, akirôl azt is megírták, hogy a hölgyeknek is kedvence volt, sziporkázó szellemével elbûvölte környezetét. Kiválóan zongorázott, és mint hajdani színházi intendáns jártas volt az irodalomban és a színházi világban. Ami azonban legnagyobb hatással volt a mi egri pap-csillagászunk további sorsára, hogy a protestáns fôúr házában módja volt megismerkedni a katolikus klérus reformereivel, többek közt a híres Gregoire abbéval is.

Párizsba Gauss ajánlóleveleivel érkezett Tittel. A magyar báró londoni barátjaihoz ajánlotta be.

Londonban egy egészen másfajta, eddig ismeretlen jóval találkozott Tittel: az állam jótékony szerepével. A greenwichi Királyi Csillagdában, ahol a világ legdrágább csillagászati mûszereit pillanthatta meg, örökös törvény biztosította az állandó létszámot és a folyamatos fejlesztést. Az intézmény évek óta hatalmas kötetekben hozta nyilvánosságra csillagászati megfigyeléseit. Tittel is kapott ajándékba néhány ilyen kötetóriást, amit ma is ôrzünk a Sváb-hegyen.

Különleges élmény volt azokat a mûszereket látnia, amelyekkel Bradley annak idsjén az aberráció és a nutáció jelenségét észlelte.

Húsz év telt el azóta, hogy Zách Ferenc itt járt. Joseph Banks, akivel Tittel is találkozott, még mindig a Royal Society elnöke volt. Ramsden már rég meghalt. William Herschel pedig, akinek látására Tittel annyira vágyott, nagy csalódást jelentett számára. "Mindezek után - írta önéletrajzában - még alkalma kínálkozott arra, hogy a Windsor közelében lévô falucskában, Slaugh-ban William Herschelt meglátogassa. - Halála elött öt évvel tiszteleghetett elôtte, mint egy hôs elôtt, aki itt-ott már rozsdásodó fegyvereit letéve babéroktól övezett nyughelyén pihent. A templom teteje, melyben Herschel Uránia papjaként szolgált, az égbolt maga volt."

1817. október 17-én szép emlékekkel és könyvekkel megrakodva visszatért Párizsba és október 22-én végképp búcsút vett a várostól s a benne élô kedves barátoktól.

1817. december 14-én már Bécsben keltezte Gausshoz írott levelét. A párizsi és angliai beszámoló mellett szó esik a levélben a budai csillagászok csatározásáról is.

"Nehezen szakadok el Greenwich-tôl, hogy a bécsi ügyekre térjek. Littrow ugyanis borzasztó elégtételt vett, amennyiben a budai viszonyokat Pasquich metszô és sokoldalú szidalmazásával szinte a császári trón elé vitte."

1818. január 18-án Budán keltezett levele már részletes beszámolót ad a Pasquich-Littrow-viszonyról. Tittel, akit Littrow különleges kedvességgel fogadott Budán, teljesen elfogulatlan a vitában. Régrôl és igazán szerette és tisztelte Pasquichot és igen sajnálta nehéz helyzetét. "... együtt ôket egyetlenegy ízben láttam, érsekemnél, aki kedvemért mindkettôt meghívta asztalához. Egymás iránti viselkedésük valóban feltûnô volt, különösen mivel teljesen véletlenül egymás mellé ültették ôket. (Körülbelül úgy festettek, mint egy civakodásba merült házaspár, amikor elôkelô idegen lepi meg ôket.)"

Tittel 1818 áprilisában nagy lelkesedéssel fogott hozzá az egri csillagda igazgatásához. "Képességeihez mért próbálkozásai közönybe ütköztek." Saját szavaival röviden így festette a helyzetet.

Nem kell magyarázni, milyen szûk kisváros lett egyszerre Eger Tittel számára. Paptársai, akiket irigység fûtött (amin különben csodálkozni sem lehetett), mindent megtettek annak érdekében, hogy elhidegítsék tôle pártfogója szívét. Albert Ferenc szerint: "B. Fischer érsek, az ô nagylelkû jóakarója, ki haladott kora és azon csalódásnál fogva, melyet e jeles fôpap saját reményei és sorsa dolgában tapasztalni kénytelen volt, Tittel irányában hidegebb, s a rágalom sugallatai iránt hajlandóbb lett és elhalt anélkül, hogy Tittel a Jóakarója által neki kilátásba helyezett kitüntetésben és jutalomban részesült, vagy legalább az egri csillagda kellô fölszerelést nyert volna...

...Tittel teljes tetterôt, gazdag ismereteket és nagy tapasztalásokat, tehát minden kellô tulajdont összpontosítva bírt ugyan lelkében arra, hogy a benne helyezett nagy várakozásoknak meg is felelhessen, de a csillagda, melyen mûködni hivatva volt, nem felelt már meg a tudomány azon állásának, melyre gróf Esterházy püspök ideje óta óriási sebességgel haladott volna. Most állott be fordulópont Tittei életében s most mutatkoztak elsô nyomai azon kínos lélekharcnak és sok viszálynak, melyekkel hogy e szép lelkû és ritka mûveltségû férfiú ezentúl folyamatosan küzdjön, kárhoztatva volt a sorstól..."

Hat évet töltött Egerben remények nélkül. Egri tartózkodásának eredményeként egy magyar nyelvû csillagászati tanulmánya jelent meg a Tudományos Gyûjtemény 1820-as évfolyamában "Astronomiai értekezés az 1820-dik esztendôbeli nevezetes napfogyatkozás alkalmatosságával." Cikkét a nagyközönségnek írta, magyar nyelven. Kifejezte benne vágyát arra, hogy ô legyen elsô mestere a magyar nyelvû csillagászati irodalomnak.

Békés évek a hegytetôn. Csak attól az átkozott szegénységtôl kellene megszabadulnia. 1824 szeptemberében került Tittel a Gellért-hegyre. Nem bántotta, hogy Pasquich is ottmaradt. A Gellért-hegy tetején felépült obszervatórium, még így, kissé leromlott állapotban is, Tittel számára maximális lehetôségeket látszott biztosítani. Alkalmat arra, hogy felhasználjon mindent, amit eddig tanult, látott és tapasztalt. Ez a legtöbb volt, amit egy csillagász Magyarországon elérhetett.

Pasquich 1825-ben otthagyta a Gellért-hegyet, Tittel pedig maga mellé vette az akkor még csak 14 éves Albert Ferencet, aki hûséges, tehetséges segítôtársnak bizonyult, és a csillagvizsgálóhoz való ragaszkodását a legnehezebb idôkben is hôsiesen igazolta.

Az, hogy mi volt Tittel szellemi úti poggyászában, amikor a Gellért-hegyre érkezett, már az eddigiekbôl is elképzelhetô. Az alkalmanként fellépô komoly nehézségek is kiküszöbölhetôk lettek volna, ha Gellért-hegyi munkálataira nem olyan kurta idôt, mindössze hat évet kap Tittel a sorstól. Mindnyájan tudjuk, milyen semmi idô ez egy tudományos munkaprograrn végrehajtására.

Mi az, ami a Gellért-hegyen Tittel igazgatása alatt történt?

1825-tôl kezdôdôen mindennapi szorgos megfigyelô munka folyt. Fennmaradtak az észlelési naplók ennek bizonyításául. "Ernyedetlen szorgalommal éjjel-nappal folytatván a csillagászati észleleteket, ezek rövid idô alatt sok ívrétû nagy köteteket töltöttek be és volt idô, hol sem Tittel maga, sem én hetekig le nem vetkôztünk, s rendesen nem aludtunk, hanem a csekély számú és csillagászati észleletek által minduntalan félbeszakított szünóráinkban csak felöltözve és széken ülve szundikáltunk" - írja Albert közös munkáikról.

Fennmaradtak a 16 éves Albert Ferenc matematikai és csillagászati vizsgatételei, amelyek bizonyítják, mennyi idôt és energiát fektetett Tittel, hogy tanítványából méltó partnert faragjon magának. A megmaradt jegyzékek mutatják: Tittel kiterjedt levelezést folytatott külföldi csillagász társaival. A levelek ezúttal nem személyes ügyekrôl szólnak, hanem tudományos problémákról, szakmai kérdésekrôl. Tittel gyümölcsöztetni tudta azt, hogy annak idején jó benyomást tett külhoni társaira. Sajnos a válaszlevelek, pl. Gauss Tittelhez írott levelei, amelyeket Albert még jól ismert, azóta jórészt elvesztek.

Tittel társasági ember volt. Ez azt jelentette, hogy a Gellért-hegy rendszeres találkozóhelye lett a magyar szellemi élet kiválóságainak. Írók, politikusok és költôk egyaránt szeretettel látogatták a hegyet. "Különös kitüntetésben részesíti Tittelt nagy hazánkfia, gróf Széchenyi István - írja Albert - ...Feledhetetlenek elôttem azon órák, amelyekben e két ritka férfiú beszélgetéseit mint fültanú hallgathattam."

Tittelt boldoggá tette, hogy a Tudós Társaság, a matematikusok közt elsôként, tagjai közé sorolta. 1828-tól rend szeresen részt vett az elôkészítô megbeszéléseken. Elvállalta, hogy elkészíti - részben el is készítette - a matematikai fogalmak magyar nyelvû jegyzékét. Két bírálatot is készített - természetesen magyar nyelven - matematikai tárgyú könyvekrôl. Igen szépek a Wiegand-féle Conversations Lexikon magyar kiadása számára készült szómagyarázatai - külön sen a történeti jellegûek. Minden címszó egy-egy kis irodalmi és szakmai remekmû. (Csak az elsô két betû címszavai készültek el.)

Tittel nemcsak a tudósok között találta meg a helyét, szívesen látott vendég volt a pesti polgárság vendégszeretô házaiban is.

Mi volt az, ami Tittelt a sok jó ellenére akadályozta munkájában?

A Pasquich igazgatósága idején uralkodó rossz szellem Tittel idején már csak rossz emlékként kísértett. Albert fellépésével pedig példamutatóan szép volt munkájuk összhangja. De volt Pasquichnak másik hagyatéka is. Az üres igazgatói kassza. A különbség az volt, hogy Pasquich magányos emberként megtehette, hogy a hivatalos összeget kipótolja a sajátjával.

Az 1820-as évektôl már nem számított valamirevaló csillagvizsgálónak az, amelynek önálló kiadványa nem volt. Tittel is nagyon szerette volna, ha fáradságos munkájuk eredménye külföldi kollégáikhoz is eljuthat. Albert írja: "De eltekintve azon szomorúságtól, melyet azon körülmény okozott Tittelnek, hogy csillagászati számos észleletei napfényt nem találhatnak, volt még ok is, mely ôt mélyen bántotta. Tittelnek évi fizetése 1400 pengô forint lett volna... Ebbôl kellett saját háztartásának és személyes szükségleteinek költségét fedezni... de abból tartotta el továbbá özvegységre jutott édesanyját is és neveltette János nevû testvéröccse után hátramaradt három árvát. E sokféle költség élelmi gondokkal terhelé meg vállait, ôt adósságba merítette..:'

Mindezek folytán Tittelt egy súlyos mánia ragadta hatalmába, amely igen megviselte érzékeny idegrendszerét. Mindenáron egri kanonok szeretett volna lenni. Egerben már többen és többször is megígérték neki ezt a tisztességgel és biztos jövedelemmel járó megbizatást, amelynek megszerzése azért vált mániájává, mert az egyetlen megoldásként jelentkezett reménytelen nincstelenségében. Ugyanakkor kínzó megaláztatásnak érezte a sorozatos visszautasítást.

Tittel okos volt és jó, szorgalmas és széles látókörû, nagylelkû és igen kellemes természetû, de ez a mánia egyre jobban elhatalmasodott rajta. "Elég az hoz á, Tittel az annyira óhajtott egri kanonokságot el nem nyerhetvén és mélyen megsértve azon sok csalódás által, melyekben bôven részesült, egész természete megváltozott, s az elôbbi kedélyes vidorsága, kitartó lelkiereje magasra fokozott idegességnek és keserû humornak adott helyet... Az est vagy az éj csendes óráiban, midôn a csillagdában együtt virrasztottunk és magunkban voltunk, tört ki leginkább búja méla panaszokra... Nem azért óhajtom én - mondá sokszor - az egri kanonokságot, hogy jobban, kényelmesebben, kevesebb fáradtsággal élhessek, nem, hanem azért, hogy élelmi gondjaimtól megszabadulván, hazám virágzását én is elôsegíthessem."

Amikor 1830-tól kezdôdôen mint az újonnan megalakult Tudós Társaság rendes tagja habár csekély, de állandó jövedelemhez jutott, kissé reménységesebb lett az élete. S ha Pyrker János László egri érsek személyében csalódott is, barátainak száma gyarapodott, s ôk bizonyára segíteni tudtak volna rajta az idôk folyamán.

De Tittel mindössze egy évig lehetett a Tudós Társaság tagja.

1831 júniusában, tanítványának, Albert Ferencnek karjaiban visszaadta lelkét teremtôjének. Ô volt az Akadémia elsô halottja. Társai a járvány ellenére is elkísérték utolsó útjára. Vörösmarty Mihály verssel búcsúzott tôle.

"Midôn 1831-ben, a cholera öldöklô daemona kezdett elôször dühöngeni Európában és különösen hazánkban, Tittelt rémület fogta el a veszélyes vendég elôl, s több ízben úgy nyilatkozott elôttem, miként tudja, hogy ôis e félelmetes betegség áldozatául fog esni. S az annyíszor megcsalódott ember ezen egy sejtelmében fájdalom! nem csalódott. 1831-dik évi Augusztus 28-án lehelé ki szép lelkét karjaim közt."

A csillagvizsgáló az 1848-49-es szabadságharcban Buda ostroma idején a tûz martaléka lett. A forradalom leverése után a már amúgy is romossá vált épületet felrobbantották.

Mûszereinek, könyveinek egy része, Albert Ferenc áldozatos értékmentô munkájának eredményeként, megôrzôdött számunkra.

Vissza a tartalomjegyzékhez