TERMÉSZETVÉDELEM

Mindenki ismeri a közmondást, miszerint "úgy nô, mint az erdôben esô után a gomba". Valóban így van, nagygombáink többsége erdôben nô, és termôtesteinek megjelenése nagymértékben függ a csapadéktól. Mivel a gombák testét 80–90%-ban víz alkotja, alapvetô számukra, hogy megfelelô nedvességhez jussanak. Vannak azonban olyan gombafajok is, amelyeket szárazabb legelôkön, réteken gyûjthetünk, de élnek gombák a homokpusztákon, parti homokdûnéken, sôt, a sivatagokban is. Az erôs napsugárzásnak kitett, gyorsan kiszáradó, humuszszegény homoktalajon élô gombák (az ott élô növényekhez és állatokhoz hasonlóan) a szélsôségesen száraz környezethez való alkalmazkodás különféle módjait alakították ki.

Közismert dolog, hogy a szárazságtûrô növények, ha különbözô módon is, de alkalmazkodtak a szélsôséges életkörülményekhez. A sivatagban található növények egy része például hosszú gyökereket növeszt, hogy elérje a talaj mélyebb rétegeiben megmaradó vizet, mások a hajnali harmatot gyûjtik össze és ôrzik meg, de az is elôfordul, hogy különféle párolgáscsökkentô berendezésekkel (vastag kutikulával, szôrbundával, a levelek bepöndörödésével) védekeznek a kiszáradás ellen. A pozsgás növények közül a kaktuszok (azon kívül, hogy párologtató felületüket tövissé módosult leveleik révén minimálisra csökkentik), egy másfajta stratégiát is alkalmaznak: szöveteikben vizet raktároznak. A víz megkötését pedig a sejt közötti járatokba kiválasztott nyálkaanyagokkal biztosítják.

Ilyen nyálkatermelés a száraz környezetben élô gombák egy részénél is megfigyelhetô. A homoki fakógomba (Hebeloma ammophilum) termôteste például a közvetlen párolgástól védetten, már a talajban kialakul. Amikor aztán a homokréteget áttörô kalap felszínre tör, a kalapbôr nyálkája vastag homokbevonatot ragaszt a felületére, hogy ezzel védje meg a kiszáradástól. A Hebeloma psammocolum viszont nem a kalapján viseli a homokszemcséket, hanem a tönkje alján, ahol valóságos bunkót visel a ráragadt homokszemcsékbôl, ez pedig nedves bevonatként védi a vízvesztés ellen. A homokszemcsék megkötésében a ragadós anyag mellett szerepük van a tönk aljából dúsan kiágazó, finom gombafonalaknak is, amelyek a fevett vizet egyben a termôtestbe továbbítják. Egyes susulykafajok is hasonló homokpapucsot viselnek.

A homoktalaj felsô rétege nemcsak vízben szegény, alacsony a tápanyagtartalma is. Ezért az ilyen környezetben élô növények és gombák fokozottan rá vannak utalva arra, hogy víz- és tápanyagfelvételükben együttmûködést alakítsanak ki.

A Hebeloma ammophilum ektomi- korrhizája a Fumana procumbens gyökerén. A gombaköpenybôl kiágazó hifák és a felszíni ragadós réteg homokszemcséket tapasz- tanak a mikorrhiza felületére

Ilyen kölcsönösen elônyös együttélés a mikorrhizaképzés, amelynek egyik típusa a fás növényekre jellemzô ektomikorrhiza. Ez olyan szimbiózis, amelyben a gombák fonalai a növények gyökerein bevonatot (ún. köpenyt) képeznek, és a gyökérsejtek közé is behatolva azokkal szoros anyagcsere-kapcsolatot alakítanak ki. A gombafonalak vizet és ásványi anyagokat továbbítanak a gyökérbe, az pedig szerves vegyületeket juttat a gombának.

A gombák olyan tápanyagokat is képesek mobilizálni a talajból, amiket a növények önmagukban nem volnának képesek felvenni. Ismeretes például, hogy a gombák savakat választanak ki a környezetükbe, és a megváltozott pH-jú közegben egyes ásványi anyagok, pl. félsók oldhatósága fokozódik, ami lehetôvé teszi ezeknek az elemeknek a felvételét a gombafonalakba, és ezeken keresztül a növénybe is. A gombák számos sejten kívülre kiválasztott (exocelluláris) enzimet is termelnek, amelyek segítségével a talajban található nagy molekulájú szerves vegyületeket (pl. a fehérjéket, a cellulózt) lebontják, és szén-, illetve nitrogénforrásként hasznosítva asszimilálják. Az ilyen módon felvett szerves vegyületek szén- és energiatartalma tehát a gombák és közvetve a velük szoros kapcsolatban álló növények testébe épül be. A mikorrhiza-kapcsolat további elônye, hogy a gyökéren kialakuló gombaköpeny védi a növényt a baktériumok és a kórokozó gombák okozta fertôzéstôl, ezért a mikorrhizált növények egészségesebbek és jobban fejlôdnek, mint a gombapartner nélkül növôk.

A Kiskunsági Nemzeti Park homokos területén élô borókás-fehérnyáras vegetációtípusban is nagy szerepet játszanak a mikorrhizás gombák. A jellegzetesen homoki szaprotróf (korhadékbontó) gombafajok (pl. homoki papsapkagomba, homoki szömörcsög) mellett számos ektomikorrhizaképzô galambgombát (Russula), tejelôgombát (Lactarius), molyhos tinórut (Xerocomus) is megtalálunk a területen. A homoki nyárasok jellegzetes szárazságtûrô gombája pl. a rózsáslemezû keserûgomba (Lactarius controversus).

Az ôsborókás két meghatározó fás szárú növényérôl, a fehér nyárról (Populus alba) s egy naprózsafajról (Fumana procumbens) elsôként hazánkból írtuk le a már említett homoki fakógomba (Hebeloma ammophilum), valamint a más országokban a tengerparti homokdûnéken elôforduló tengerparti susulyka (Inocybe heimii) ektomikorrhizáját. Ezeknek a mikorrhizáknak közös jellemzôje, hogy a gombaköpeny felszínét sok homokszemcse borítja, amit részben a köpeny ragadós bevonata, részben a belôle dúsan kiágazó gombafonalak tartanak össze. Ez a képzôdmény hasonló, és ugyanazt a funkciót tölti be, mint a termôtestek nyálkás bevonata, vagyis megköti a vizet és ezzel biztosítja a gomba és a vele szimbiózisban élô növény számára a víz- és tápanyagellátást egy olyan szélsôségesen száraz élôhelyen is, mint a bugaci borókás-fehérnyárasok homokja.

A homoki gombák és növények együttélése világosan bizonyítja, hogy az élôvilágban a túlélésért folytatott harcban sokszor eredményesebbnek bizonyul egymás segítése, mint a másik elleni harc. A létért való küzdelem tehát nem azonos egymás elpusztításával!

További cikkek a gombákról:
Jakucs Erzsébet: Gyógyító gombáink
Jancsó Gábor: Gombaszagok kémiája

Vissza a tartalomjegyzékhez