TUDOMÁNYTÖRTÉNET

Elsô rész

Az antiempírikus, szélsôségesen racionalista Galilei-képet felvázoló Koyré-könyv óta – elsôsorban kéziratos kutatások alapján – kiderült, hogy Galilei nagyon is elvégezte a kísérleteket, mégpedig meglehetôsen pontos mérésekkel és eredményekkel. De Galilei empirizmusa nem a 19. századi természettudományé volt, nem pozitivista és nem hipotetiko-deduktív módszer. Merôben más módszertani keretbe illettek az ô kísérletei, amint azt a középkori, a skolasztikus és a renaissance gondolkozásba magukat beásó tudománytörténészek idôközben kiderítették, illetve kideríteni vélték.

Akárcsak Crombie, Wallace is Koyré tanítványa volt, a franciából princetonizálódott mesteré, aki egy egész tudománytörténész-nemzedéket tanított meg a forrásokat úgy olvasni próbálni, mintha szerzôik kortársaink lennének. Ez persze lehetetlen: az ember nem bújhat ki a saját korából, de az erôfeszítések újszerû és teljesebb interpretációk végtelen lehetôségét nyitotta meg invenciózusabb történészek elôtt. Wallace a hatvanas évek végén Domingo de Soto titkát – Koyré-téma volt ez is – kutatta: miként fedezhette fel a Párizsban tanult spanyol dominikánus professzor fél évszázaddal Galilei elôtt a szabadesés idônégyzetes törvényét, pontosabban – korhû olvasatban – miként jutott arra a gondolatra, hogy a mertoni középértéktétel segítségével értelmezze az uniformiter difformis (egyenletesen növekvô vagy csökkenô) változást, és ezt éppen az egyenletesen gyorsuló mozgással példázza. A rendkívül bonyolult, részben korhû, részben modern jelölésekkel és fogalmakkal dolgozó eszmetörténeti rekonstrukcióban a kulcsszerep a 15. század végi – 16. század eleji párizsi egyetemnek jut, ahol a Johannes Maior körül felvirágzó késô skolasztikus szinkretizmusban nominalista logikai módszerek keveredhettek realistább tendenciákkal, amelyek a megokadatolt tények (propter quid magyarázatok) tudományára (vera scientia) törekedve

tényleges jelenségekre igyekeztek alkalmazni az oxfordi kalkulátorok absztrakt szkémáit, mindenekelôtt a mélységében elemzett változáskategóriákat, s egyebek közt az uniformiter difformis változásra érvényes középérték-tételt. A spanyol dominikánustól aztán természetesnek tûnhetett meglelni az utat a Collegio Romano részben szintén Hispániából származó professzoraihoz, kivált Wallace-nak, akinek a hetvenes évek elején jelent meg nagy mûve a kauzalitás szerepérôl a természettudományos magyarázatban, a középkort és a kora újkort tárgyaló elsô kötet 1972-ben. Ebben a veretes, nehéz tudományfilozófiai és neothomista elemzésekkel teljes monográfiában Wallace a korabeli források korhû – azaz arisztoteliánus – értelmezésére építve fejtette ki, hogy az új természettudomány – ellentétben Duhem tézisével – nem az arisztotelészi okok elhagyásával, hanem éppen mélyebb értelmüknek a megértésével és kibontakozásával fejlôdött ki, épp így válhatott alkalmassá a matematika integrálására a fizikai magyarázatokba. "Arisztotelész XVI. századi követôinek nem az volt a hibája, hogy okokat kerestek, hanem az, hogy túlságosan hamar föladták a keresést és megtorpantak az »igazi okok« elôtt, amiket majd csak az »új tudomány« kezd föltárni, amelyre végül Galilei jutott." Galileinek pedig a jezsuita filozófiaprofesszorok közvetítették azt a módszert, amely lehetôvé tette, hogy az "igazi okokig" hatoljon. Ez nyomban világossá vált, mihelyst Adriano Carugo, majd Crombie fölismerte, hogy Galilei fiatalkori latin nyelvû logikai, metodológiai, természetfilozófiai traktátusai a Collegio Romano professzorainak, név szerint Benito Pereira, Francisco Toletus és Clavius lekcióit követik, s ugyanerre a meggyôzôdésre jutott Wallace. Keletkezett is ebbôl – ha nem is prioritásharc – egy kis kölcsönös neheztelés és szemrehányás, de hamar elsimult, hisz végül is Wallace és Crombie a kérdés más-más részletében találta meg igazi kutatási területét.

Wallace mindenekelôtt ragyogó mikrofilológiai vizsgálódások sorával igazolta, hogy Galilei természetfilozófiai és logikai traktátusai semmi esetre sem olyan értelemben Juvenilia, ahogyan Antonio Favaro értette az Editio Nazionale-ban. Ezek az írások nem 1584-ben keletkeztek és nem kijegyezte vagy éppen másolta azokat ifjú egyetemi hallgatóként Galilei, hanem jóval késôbb, 1590 körül állította össze immár fiatal pisai professzorként, források alapján és gyakran meglehetôsen ragaszkodva hozzájuk, de saját szempontjai szerint és saját jellegzetes (a forrásainál lényegesen egyszerûbb, primitívebb) latinjában. Így ezek joggal tekinthetôk saját mûveinek, s bármi is volt velük a célja (a matematikainál jobban fizetô és nagyobb presztízsû filozófiai katedrára pályázott, netán Clavius megbecsülésére, vagy egyszerûen épp ezek a kérdések érdekelték?), érvényesen és sajátjaként vállaltan utalnak arra a filozófiai irányzatra, ami szerint tájékozódott. Wallace lépésrôl lépésre haladva az írások forrásainak földerítésében, rekonstruálta ezt az egész irányzatot, a Collegio Romano professzorainak progresszív arisztoteliánizmusát. Bôven volt mibôl, mert a jezsuita professzorok általában nem tanítottak egy helyütt sokáig: a Collegio Romanóban professzorok hosszú sora tanított logikát és természetfilozófiát a 16. század második felében. Ezen idôszakban "a Collegio Romanóban hároméves ciklusokban folyt a filozófia tanítása: az elsô évben a logikáé, a másodikban a természetfilozófiáé, a harmadikban a metafizikáé. Általában az a professzor vitte a másik két évben tovább az osztályt, aki elkezdte tanítani az elsô évben. Így folytonosabb lehetett a kurzus, és a professzor is bepótolhatta azt, ami az elôzô évben esetleg kimaradt. Matematikát általában a második évben tanítottak, és ez a többletteher a sok természetfilozófiához járulva azt eredményezte, hogy az utóbbi disciplinából sok átcsúszott a harmadik évre. Valószínûleg minden kurzushoz voltak tankönyvek, de a legtöbb professzor saját elôadási jegyzeteit részesítette elônyben, és ezekrôl készült reportationes íraísára biztatta a hallgatókat, személyes használatukra. A jezsuita diákoknak külön idôt hagytak – professzoraik jegyzeteire és egyéb forrásokra hivatkozó – jegyzetek készítésére. Valószínûleg a legtöbb professzor kurzusa befejeztével a Collegio könyvtárában helyezte el elôadásainak végleges változatát. Ha csakugyan így történt, az ilyen kódexek ismételt másolása megmagyarázhatja a Collegio Romano elôadásairól készült reportationes feltûnôen nagy számát szerte Európa könyvtáraiban".

A professzorok névsorát az 1559–1560-as tanévtôl az 1597–1598-asig csaknem hiánytalanul összeállító táblázatból egyebek közt kiderül, hogy míg a logikai, természetfilozófiai és metafizikai kurzusokat csaknem mindig új professzorok tanították, a matematikait, ami akkor Euklidészt, a ptolemaioszi asztronómiát és az optikát jelentette, csaknem mindig Christopher Clavius tartotta. Clavius nagy tekintélyét tekintve ez tán önmagában is a matematika jelentôségének a megnövekedésére utal a rend curriculumában, s ha még azt is figyelembe vesszük, hogy Clavius a matematikának alárendelt tudományokat, a mixed science-ket, amilyen az optika, az asztronómia, a mechanika, teljes értékû bizonyításra képes vera scientia-nak tekintette, akkor gyanítható, hogy a Collegio tantárgyszerkezete felelhetett meg legjobban a kor általános felsôoktatási igényeinek, vagy legalábbis ez követhette leginkább a természettudományok korabeli növekvô fontosságát. Jó szemmel vette mintául Pázmány Péter a nagyszombati egyetemhez, s Galilei, fiatal pisai professzorként, hová is fordulhatott volna egyebüvé? Netán a sokkal elmaradottabb pisai egyetem reformjára gondolt? Vagy csak afféle levelezô hallgatóként – mint Wallace véli, Clavius biztatására és segítségével – kívánta kitanulni a Collegio kurzusait?

A természetfilozófiához több professzor könyvét, illetve kéziratos reportatióját használta. A kéziratos jegyzeteket Claviustól kapta, mikor 1587-ben felkereste Rómában. Claviusnak Sacrobosco Spherajához írt kommentárjaiból többnyire szó szerint idéz Galilei. A többiek esetében nehezebb kinyomozni a hatást, de Wallace sorra azonosította vagy valószínûsítette a forrásokat, s 1977-ben kiadta Galilei természetfilozófiai jegyzeteit angol fordítással, filológiai és életrajzi jegyzetekkel. A könyv túlságosan nagy feltûnést nem keltett. Arisztotelész Fizikájához, De caelo-jához, De genaratione et corruptione-jéhez, Meteorológiájához írt Galilei kommentárokat, mintáihoz hasonlóan, elsô látásra a szokásos formában és szellemben, ezért is gondolhatta Favaro, hogy tán pisai egyetemi hallgató korában jegyezhette le professzora elôadásait.

Tüzetesebb vizsgálódással persze itt is találhatók eltérések a szokványos Arisztotelész-kommentároktól, az igazi feltûnést azonban a logikai kérdések vizsgálata jelentette. Itt azonban a források kérdése nehézséget okozott. Azt már Carugo észrevette, hogy Galilei logikai kérdései igen hasonlítanak Ludovicus Carbone perugiai professzor Additamenta ad commentaria D. Francisci Toleti in Logicam Aristotelis címû könyvéhez. Franciscus Toletus a Collegio Romano legelsô filozófiaprofesszorainak egyike volt, az 1559–60-as tanévben adott elô logikát, logikai kurzusa 1576-ban nyomtatásban is megjelent Velencében, s aztán sokszor újranyomták. Toletus kétségkívül szolgálhatott forrás gyanánt Galileinek is, de az Additamenta nem, hiszen 1597-ben jelent meg Velencében. Wallace azonban észrevette, hogy a Collegio Romano egyik jeles professzora, Paulus Valla (latinos nevén Vallius) 1622-ben Lyonban megjelent kétkötetes Logikájának az elôszavában céloz rá, hogy valaki csekély változtatással kiadta harmincnégy évvel ezelôtt, azaz 1588-ban tartott logikai Introductióját a saját neve alatt, s a második kötet elôszavában újból megjegyzi, hogy logikai kurzusának több fejezetét kiadta ugyanez a valaki Toletus logikájához írt Additamenta formájában. Ez a valaki nyilvánvalóan csak Carbone lehet, és ahogy ô hozzájuthatott Valla 1587–88-as logikai kurzusának a kéziratához, miért ne juthatott volna ugyanúgy hozzá már 1589-ben Galilei? Wallace gondos filoszhoz illôen természetesen átnézte a többi professzor megmaradt nyomtatott vagy kéziratos lekcióit is. "Ámde annyi sok hasonlóság akad Galilei jegyzetei és a Valla 1587–88-as elôadásaiból Carbone által plagizált anyag között, hogy nem látszik szükségesnek tárgyalni ezeket a lehetôségeket." Elegendô Valla-Carbone és Galilei összehasonlítására szorítkozni. A hasonlóság olykor tényleg elég nagy, ám közvetlen bizonyíték nincs, mert a kézirat, amibôl Wallace szerint mind a ketten dolgoztak, nincsen meg. Így aztán Crombie merô spekulációnak tekinti Wallace rekonstrukcióját, s mások se igen fogadják el.

De annyi kétségtelen, hogy Galilei a Collegio Romano logikáját dolgozta fel magának. Ugyanazok a fogalmak és eljárások kerülnek elô nála, mint a jezsuita professzoroknál, s ugyanaz a tudománykép, ugyanaz a Második analitikára támaszkodó bizonyításelmélet. Így például a demonstratív regressus lehetôségének a kérdése az Additamentában ugyan nem szerepel, de Valla Logikája részletesen tárgyalja. "A kérdés egy korábbi expozíciója található Toletus logikai szövegében, lényegesen rövidített formában, és minden jezsuita, aki csak tanított a Collegio Romanóban, áldozott idôt rá – és mind a lehetôsége mellett toglalt állást, akárcsak Galilei." Arisztotelésztôl származik az a nem tökéletesen záródó körkörös bizonyítási eljárás, "amelyben olykor a konklúzióból egy qia demonstrációval a premisszákra lehet következtetni, és aztán ugyanazt a konklúziót le lehet vezetni a premisszákból egy propter quid demonstrációval – egy kétszeres progressus vagy két progressio, amely demonstratív regressus néven vált ismertté". Sokan, Avicenna nyomán, tagadták a lehetôségét, de a jezsuiták a padovai averroista tendenciájú arisztoteliánusokat – mindenekelôtt Agostino Nifot és Jacopo Zabarellát – követve a regressus lehetôsége mellett törtek lándzsát. "Galilei nem említi a tradíció forrását, csupán magának Arisztotelésznek tulajdonítja, de Valla teljes elismeréssel idézi Zabarellát, és aligha kétséges, hogy végsô soron Galilei érvei is ettôl a szerzôtôl származnak."

De miért kellett volna Galileinek Zabarellát idézni, mikor lényegében ugyanezt a módszert már Grosseteste alkalmazta? A resolutio és compositio módszere – ahogyan ô nevezte – Arisztotelész nyomán felállított különbségre alapul egy tény empirikus tudása (demonstratio qia) és a tény okának elméleti vagy racionális tudása (demonstratio propter quid) között. Ezzel a módszerrel – összegez Crombie – "Grosseteste megmutatta, hogyan lehet felfedezni a megfigyelt események vagy attribútumok formáját, formális definícióját vagy »formális okát«. Így »a definíció, vagyis ami maga a dolog, ezekbôl a quidditásba belépô tulajdonságokból tevôdik össze, és megfordítható (convertibilis)«, és a »quidditás«, vagyis a dolog természete az oka a tények empirikus kapcsolatának. Ennek a »formának« vagy »természetnek« a definíciója aztán középsô tag lehet egy demonstratív szillogizmusban", azaz egy propter quid bizonyításban. Vagyis a compositio az általánostól a partikuláris felé halad, a resolutio a partikuláristól az általános felé. A compositio a leguniverzálisabból, a legegyszerûbbôl indul ki, és differenciáló attribútumok hozzáadásával halad a partikuláris és összetett felé. A resolutio fordítva halad. A két progressio együtt szolgál bizonyítás gyanánt.

Nagyon hasonló, csak kauzálisra átfogalmazott és sokkal bonyolultabb (hiába, az ötvenes évektôl sokat fejlôdött a szakma!), ahogyan Wallace Galilei regressusát rekonstruálja: "A regressusban szereplô elsô progressusban ok és hatás külön értôdnek és nincsenek formálisan viszonyítva, és így lehetséges a hatás ismerete az ok nélkül; ha ez az eset, a hatás létezése használható az ok létezésének a bizonyítására. És megint csak, ha az ember felfedez egy okot, nem kell ezt pontosan viszonyulni látni valamely hatáshoz, ámde vizsgálódva rájöhet az ember, hogy szükségszerûen összefügg valami addig nem ismerttel vagy fel nem ismerttel. Ha ez történik, készen áll az ember a regressusban szereplô második progressusra, mert ekkor az újonnan felderített ok egy propter quid demonstráció alapjául szolgálhat". Azaz Galilei az 1589-bôl származó logikai kérdéseiben a regressus lehetôségét két progressus kapcsolatában látja: "az egyik egy hatásból-okra érveléssel dolgozik és egy demonstratio quia formájában fogalmazódik meg, a másik egy okból-hatásra érveléssel következtet és egy propter quid demonstrációban jelenik meg. Ezt a metodológiát alkalmazva a matematikai fizika bonyolultabb problémáira, Galilei újítása lényegében az elsô progressusban lokalizálható. Ez szolgálna suppositióinak és közelítô elveinek a biztosítására, és így azt az alapot adhatja, amelyre felépítheti második progressusát a nuova scienzaját alkotó tételek és propozíciók formájában". Azaz kísérletekkel, megfigyelésekkel és rengeteg töprengéssel Galilei – Wallace Galileije – a partikuláris tapasztalatokból eljutott valami általánosig és egyszerûig, amibôl azután levezethette a kísérletesen jó megközelítéssel igazolható vagy egyszerûen evidens tételeit. Ezért jegyzi meg a könyvrôl írt recenziójában Winifred L. Wisan, hogy lám, végül Wallace visszatért az általánosan elfogadott nézethez. "Azaz a mechanikában (ideálisan) közvetlen tapasztalatból kell megismerni az alapelveket." De nincs egészen igaza. Wallace nem egyszerûen ismétel. A jezsuita professzorokon keresztül Zabarella regressusához visszahajlítva Galilei bizonyítás-felfogását, Wallace egy – Horányi Özséb kifejezését és fogalmát alkalmazva – "symbolikus aktus", a bizonyítás-aktus "sikerfeltételeit" fogalmazza meg és írja körül. Jó neotomistaként, hiszen éppen efféle feltételek analízisével és rendszerezésével foglalkozott mindig is az arisztoteliánus logika. Sikerült így bekapcsolnia Galileit az "örök arisztoteliánizmus" nagy áramába? Bizonyos mértékig igen. Hiszen Galilei csakugyan rengeteg partikuláris megfigyelés, kísérlet és spekuláció útján jutott el egy általános elvig, amibôl aztán számos tétel és állítás levezethetô volt, s megint rengeteg szellemes kísérlet, mérés és nehéz fogalomcsiszolás árán egy másik, még általánosabb és egyszerûbb elvig, amibôl aztán maga az elôbbi elv is levezethetô volt. Csak éppen ez az általános elv nem holmi bizonytalan valami volt többé, nem forma, nem finális ok, nem is egyszerûen elv, hanem konkrét kvantitatív ráció, azaz arányosság út és idô, illetve sebesség és idô között: az elsô progressusban az idônégyzetes törvény, illetve a "sebesség-arányos-az-idôvel" összefüggés, melyek azután rációi, azaz ha úgy tetszik, "okai" gyanánt szolgálhattak a második progressusban a megfelelô propter quid bizonyításoknak. A nagy, a cseppet sem arisztotelészi tett ennek a két rációnak a felfedezése és egymásra vonatkoztatása volt. Ez és csak ez tette lehetôvé, hogy a mozgásjelenségek meglepôen nagy és bonyolult köre kvantitatíve (tehát mérhetôen) levezethetô legyen egy olyan egyszerû összefüggésbôl, hogy az egyenletesen változó mozgásban a sebesség egyenesen arányos az idôvel. Ehhez persze elôbb meg kellett tudni pontosan mondani, hogy mi az a sebesség, és meg kellett sejteni változók közötti összefüggések összefüggésének a levezethetôségét egymásból (mai szóval az "infinitézimális kalkulust"), ez azonban már más történet. Itt csak azt kell kiemelni belôle, hogy mindezt a jezsuita professzoroktól megtanulni nem lehetett. De ez nem föltétlenül jelenti azt, hogy veretes arisztoteliánus traktátusaik ifjonti áttanulmányozása Galileinek merô haszontalanság lett volna. Amint Horányi Özséb írja: "A sikerfeltételek nem szükségszerûen függetlenek egymástól: köztük különbözô logikailag leírható viszonyok lehetnek". A maga módján nem épp ilyesmi leírásával kísérletezik Wallace? És (részben más logikai viszonyokkal) a Galilei-kutatás új perspektíváit mûvelô egész metodikatörténet-írás és tudományfilozófiatörténet-írás? Annyi mindenesetre bizonyosnak látszik, hogy a Collegio Romano nagy felsôoktatási reformja, forradalma nem volt közömbös az újkori gondolkozás kialakulása szempontjából. És degradált formában, többnyire csak káros vonásaiban, politikává szekularizáltan, még mintha ma is itt kísértene a nagy Rend konok küldetéstudata, önelégültséggé torzult magabiztossága, türelmetlen térítôkedve, valóságot látszattal keverô propagandakészsége.

Nem hiába emeltek maguknak Róma szívében olyan hatalmas épületet, hogy két térre és két utcára nézô négyszögében ma kényelmesen elfér az E. Q. Visconti Lyceum, a Biblioteca Nazionale hivatala, a Centro Nazionale d'informazione bibliografiche, Lazio és Umbria tartomány bibliográfiai felügyelôsége, s jut hely még az Agrárökológia központjának is. És persze a tömb északnyugati sarkában az impozáns Szent Ignác székesegyháznak, ami Galilei nagy ellenfelének, Orazio Grassi atyának a tervei szerint és részben vezetése alatt épült 1562-tôl. 1650-ben szentelték fel a pápa jelenlétében, aki külön gratulált az építésznek. Aki különben nem lehetett végig jelen az építkezésnél, õt is számûzte VIII. Orbán Galilei elleni haragja, csak 1645-ben térhetett vissza Rómába, rendbe tenni a nélküle alaposan elrontott építkezést. Az általa tervezett emeletes ablakos kupola, ahol áramolnia kellett volna befelé a fénynek, így sem készülhetett el. Helyére 1685-ben festett álkupolát Andrea Pozzo a Jézus Társaságának univerzális diadalát ábrázoló ravasz perspektívájú freskóval. Ma kimerevedett nyakkal bámulják a turisták: mennyivel magosabbnak látszik, mint amilyen, egyenesen az égbe látni rajta át! A tervezett kupola egyik testes tartópillérére a racionális 19. században csillagvizsgálót építettek. Maga a templom a valódi kupola hiányában homályos, titokzatos, sötét; pengeszerûen vágják át a homlokzat felôl beszabaduló fénysugarak a hatalmas fôhajó aránytalanul nagy terét. A keleti oldal középsô kápolnájából szúrós szemmel nézi az embert Roberto Bellarmino kardinális, a nagy rend vezérlô teológusa, a tridenti intranzigencia kérlelhetetlen, de nemes szívû ôrizôje. A sekrestyében mindössze ötszáz líráért árulja a képet egy reszketô kezû vénséges vén padre. Olcsó: biztos nem épp Bellarmino kardinális portréját keresik nála általában.

Vissza a válogatáshoz