INTERJÚ

Az 1997. évi „Eötvös József-koszorú” kitüntetések átadására a múlt év november 3-án, a Magyar Tudomány Napján került sor az Akadémia dísztermében. Az e kitüntetésben részesítés feltétele a szakmai közvélemény által elismert, kiemelkedõ jelentõségû életmû, valamint a tudomány doktora fokozat. (Nem részesülhetnek e kitüntetésben az Akadémia tagjai.) A kitüntetés érembõl, oklevélbõl és jelvénybõl áll. A kitüntetett jogosult a Laureatus Academiae cím viselésére.

Az 1997. évi kitüntetettek: Bán Gábor (BME, villamosmûvek tanszék), Borsa Iván (Magyar Országos Levéltár), Csányi László (JATE, szervetlen és analitikai kémiai tanszék), Károlyházy Frigyes (ELTE, elméleti fizikai tanszék), Rák Kálmán (DOTE, II. sz. Belgyógyászati Klinika), Tamás Attila (KLTE, XII. századi magyar irodalmi tanszék), Tóth Miklós (MTA Természeti Erõforrások Koordinációs Irodája), Uherkovich Gábor (MTA Balatoni Limnológiai Kutatóintézet) professzorok.

Közülük hármójukkal beszélgettünk.

– Kedves Professzor úr! Beszélgetésünk apropóját az adta, hogy múlt év novemberében a Magyar Tudomány Napján munkásságát elismerõ kitüntetést vehetett át. A szûkszavú hír a következõképpen szól: „A Magyar Tudományos Akadémia Elnöksége l997-ben Eötvös József-koszorúval tünteti ki Rák Kálmánt, az orvostudományok doktorát, a Debreceni Orvostudományi Egyetem II.sz. Belgyógyászati Klinikájának egyetemi tanárát, a hematológia területén elért nemzetközi elismertségû tudományos kutatási és klinikai eredményeiért.”

Élete során számos elismerést kapott már: Markusovszky-díjat, Szent-Györgyi Albert-, Korányi Sándor-, Hetényi Géza-, Hõgyes Endre-érmet, négy éven át elnöke volt a Korányi Sándor Társaságnak, jelenleg is elnöke a Magyar Hematológiai és Transzfuziológiai Társaságnak, az Egészségügyi Tudományos Tanácsnak, és még sorolhatnám.

De talán a legjelentõsebb a most átvett Eötvös József-koszorú kitüntetés, amely a "Laureatus Academiae" cím viselésére jogosítja. Mit jelent ez a díj Önnek?

– A kitüntetés mindig elismerés, tehát jólesik. Az Eötvös koszorú jelentõsége és jelentése sajátosan kettõs: egyrészt életmûvet ismer el, másrészt jelezni kívánja az Akadémiához való egyfajta tartozást. Mindjárt hozzáteszem, az üzenet számomra nagyon megtisztelõ, az elérhetõ legnagyobb elismerés és kitüntetés. A magam szabta, talán a szokottnál szigorúbb normáim miatt, korábbi kétszeri akadémiai tagságra való jelölésemet, a debrecenit és a fõvárosit, nem tarthattam maradéktalanul reálisnak. A sok éves korszak azonban ezzel a kitüntetéssel számomra nagyon megtisztelõ módon zárult.

– Hosszú, göröngyös út vezethetett az egyetemi tanári kinevezésig. Kezdjük mindjárt az elején.

– Az út valóban hosszú volt, de nem göröngyös. Az eleje, ami 45 évig tartott, Szegedhez kötött. Apai ágon a családban volt jogász, tisztviselõ, anyai ágon többen, így testvéreim is pedagógusok. A gazdasági világválság évében, 1929-ben születtem. Az elsõ meghatározó évtized, ami a háborút is megelõzte, az akkori jó értelemben vett tipikus polgári család meghitt légkörében telt. Az otthon és a piarista gimnázium szelleme enyhítette késõbb a háborús évek sok gondját. Kitûnõ tanáraimra nagy tisztelettel és szeretettel emlékezem. Alsós gimnazistaként a cserkészcsapattal töltött idõ a vasárnapi kirándulások és a nyári táborozások nyújtottak örömöt, a felsõben az önképzõkör serkentett igényesebb szereplésekre. A családban elsõként vállaltam az orvosi hivatást, feltûnõen sok osztálytársammal együtt s talán hatásukra. Abban az évben, amikor felvételiztem, 1947-et írtunk, egyszerû volt még az egyetemre jutás, jelentkeztünk és egyetemi polgárok lettünk. Igaz, doktori címet a végzéskor nem, csak két évvel késõbb kaptunk.

Ma már alig hihetõ paradoxon, hogy az ország talán legkeményebb évei ilyen hasznosan., kellemesen, szinte kedélyesen teltek a szegedi orvosegyetemen. Sok kitûnõ, lelkes, igényes oktatónk volt, s mi igyekeztünk legalább szorgalomban méltónak lenni hozzájuk. Szinte csak a jegyzeteinkre hagyatkozhattunk, s tolakodtunk a sokszor fûtetlen tantermi helyekért. Megszoktuk és bölcs belátással abszolváltuk a sajtó félórákat, a szemináriumokat, de még az orosz nyelvórákat is. Kétszeri katonásdi is belefért a gondtalannak érzékelt diákévekbe. A mai medikus ezt kétkedéssel fogadná, mint ahogyan azt is, hogy megtanultuk tisztelni a tekintélyeket. A diák akkor jó érzékkel minõsítette oktatóit, köztük a szakmai nagyságokat is. Szerencsések voltunk, mert többek között Ivánovics Györgytõl hallgattunk bakteriológiát, Jancsó Miklóstól gyógyszertant, Hetényi Gézától belgyógyászatot, Kanyó Bélától közegészségtant, s nem egyszer, hanem végig az év vagy az évek folyamán.

Még szigorló voltam, amikor a szegedi orvosegyetem I. sz. Belklinikájára, az úgynevezett Hetényi Klinikára kerültem. Végzés után ugyan értesítést kaptam, amelyben a Néphadsereg egészségügyi szolgálatához irányítottak, de tíz nappal késõbb ezt a Hetényi Klinikára módosították. Deus ex machina? Ettõl kezdve egyenes, töretlen volt az út a ranglétrán: gyakornok, tanársegéd, adjunktus, docens voltam, közben szakvizsgáztam, aztán kandidatúra, egy éves manchesteri angol ösztöndíjas tanulmányút végül egyetemi tanárrá való kenevezés. Közben persze sok sok munka az egyetem hármas kötelmének megfelelõen: oktatás, gyógyítás, klinikai kutatás. Hetényi Géza keze alatt sajnos csak hat évig dolgozhattam .Halála után,1959-tõl Julesz Miklós vette át a vezetést. Ezekben az években alig érzékeltük a kor nyomasztó gondjait, mert a szinte atyai vezetés biztosította számunkra a zavartalan munka légkörét.

– Mikor kezdett hematológiával foglalkozni?

– Klinikai hematológiával korán, Kelemen Endre Beosztottjaként, munkatársaként, majd sajnálatos Budapestre való irányítása után utódjaként kezdtem foglalkozni a hemosztazeológiával, a vérzékenység és a trombózis kérdéseivel pedig az ötvenes évek közepén, Hetényi professzor biztatására a terület három elismert szakemberénél: Gerendás Mihálynál, Pálos László Ádámnál és Horn Zoltánnál tett rövid látogatás során és után. Sok idõt töltöttem a magam berendezte, akkor nagyon kezdetleges laboratóriumban. A véralvadás-kutatás óraüveget-stopperórát-vizfürdõt használó hõskora volt ez. Jó csapatmunka folyt, eredményeinket, gondjainkat rendszeresen vittük ülésekre, konferenciákra, kongresszusokra. A nemzetközi hematológiai kongresszusokon magam is aránylag korán, 1957-tõl rendszeresen résztvettem. Szoros kapcsolatba kerültünk az Orvosi Hetilappal, a Magyar Belorvosi Archívummal, a Kísérletes Orvostudománnyal a külföldi lapok és közlések felé csak késõbb és lassan vált járhatóbbá az út.

Az ötvenes évek vége és a hatvanas évek voltak a szegedi "trombopoéták" emlékezetes évei, amikor a vérlemezkék kutatásával foglalkoztunk, bár nem hozott látványos, nemzetközileg is elfogadott elismerést és sikert. A téma hõse Kelemen Endre volt. Munkatársai között jómagam is egerek százain bizonygattuk a vérlemezke-képzés szabályozásában szereplõ hormonnak, a trombopoetinnek a létét. Az 1958-as elsõ és a késõbbi hazai közlések eredményeit a tudományos világ csak 1994-ben fogadta el, amikor francia és amerikai kutatók rekombináns formában az asztalra tették az anyagot. Ugye mondanom se kell, hogy a hazai alapközlés szerzõinek utólagos elismerése alig történt meg, de ennél sokkal fontosabb az, hogy valamennyi lényeges megállapításunkat a tiszta anyaggal és a mai technikával is meg tudták erõsíteni. Visszangondolva elmondhatom, hogy a szegedi klinikán eltöltött huszonegy év igen hasznos, termékeny és kellemes idõszak volt.

– A hematológia igen szerteágazó tudományterületén belül mivel foglalkozott a leginkább és a legszívesebben?

– Igyekeztem univerzális érdeklõdésû lenni és maradni, de tudom,hogy ez nem, vagy csak megalkuvással, felszínes ismeretekkel lehetséges. Arra viszont törekedtem, hogy látótérben maradjon a hagyományos a mikroszkópos kísérletes hematológiai a vérsejtek fénymikroszkópos tanulmányozása és a vér, ill. a vérképzõrendszer alkotórészeinek kísérletes vizsgálata, de a véralvadási rendszer kutatása is, mely utóbbi már kétségtelenül a kardiológiához közelít inkább. Vallom, hogy a klinikai hematológia egységes diszciplina ma is, mely még a klinikai transzfúziológiával is szoros kapcsolatban áll. Egy másik, nagyon fontos rokonszakma az onkológia. A nagy egészen belül persze lehet és kell is egy vagy több témával behatóbban is foglalkozni. Ilyenek voltak számomra a vérzékenység-diagnosztika nálunk újszerû kérdései, néhány akkor nálunk még ismeretlen teszt meghonosítása, a vérzékenység és a trombózis-témakör néhány klinikai-labortóriumi vonatkozása, a három fontos véralvadási rendszer heparin-trombin-antitrombin kölcsönhatásának tanulmányozása a vérlemezke-képzés kísérletes vizsgálata, az érelmeszesedésben, idült májbetegségen szenvedõk hemosztázisának analízise. Régi „kedvenc” a Willebrand-kór, a vérzékenységgel járó betegség. A vérképzõszervi betegségek közül leginkább a különbözõ lymphomákat, a nyirokszövet-daganatokat vizsgáltuk. Mint klinikust, fõleg a betegágynál felvetõdõ kérdések laboratóriumi vonzatai foglalkoztattak, tehát alkalmazott kutatásra vállalkoztam munkatársaimmal, tiszteletben tartva, de nem tekintve klinikai feladatnak az alapkutatást.

– Mikor került a Szegedrõl a debreceni klinikára?

– 1974-ben. Munkám jellege itt alig változott. Nõtt persze a felelõsségem azzal, hogy egyetemi tanárrá neveztek ki. A debreceni II. sz. Belklinika becsületes, korrekt munkájának a folytatását kellett elõsegítenem. Meglévõ klinikai és kutatási profiljait nem változtatni, legfeljebb bõvíteni és erõsíteni kellett és lehetett az évek során. A klinika anyagiakban alig gazdagodott, legfeljebb tekintélye nõtt. Bizonyos obligát egyetemi feladatokat kellett vállalni, azt, hogy minõségi legyen az oktatás, a betegellátás, növekedjék a szakmai teljesítmény stb. Ezek voltak az – úgy tûnik – beváltható szlogenek. Publikáltunk, kongresszusokon, tanulmányokon vettünk részt, közben szaporodtak a tudományos minõsítések, elismerések. A klinika kollektívája tehát a nehéz idõkben is jó úton haladt. Húsz év után, 1994-ben régi munkatársam, Udvardy Miklós vette át a vezetést. Elkötelezett irányításával és a javuló körülmények között ez a csapat még sokkal többre is képes

– Idõközben voltak-e nagy felismerések a hematológia területén?

– Igen, voltak. Sok felfedezés alapja egyértelmûen a molekuláris biológia fejlõdése és térfoglalása. A diagnosztika és a kezelés, elsõsorban a kemoterápia látványos haladása, de az új, biológiai hatású anyagok, poetinek, citokinek, interferonok elõállítása is egyértelmûen a rohamosan fejlõdõ technika eredménye. Sok egyéb mellett az immunológia vívmányainak is köszönhetõ, hogy rutin eljárás lett a csontvelõ-transzplantáció, vagy ahogyan ma mondhatjuk: a vérképzõ õssejt-átvitel, mellyel bizonyos, a korábban gyógyíthatatlan vérképzõszervi betegségek is gyógyíthatóvá váltak. Hogy a nagyon drága, de a tartós mai gyógyszeres kezelésnél nem feltétlenül drágább beavatkozásra gyakrabban és fõleg idõben sor kerülhessen, nagyon indokolt, hogy a jelenlegi két fõvárosi és a miskolci centrum mellett további néhány vidéki hemotológiai osztály is mielõbb lehetõséget és jogosítványt kapjon.

Magam sajnos nem gyarapítottam a nagy felfedezések, kiemelkedõ alkotások számát, csak tettem a dolgom szerény képességem és meggyõzõdésem szerint. Ha van orvosi iskola, akkor Hetényi iskola biztosan van, s én ennek voltam és vállalom, vagyok most is tagja, szellemének ápolója. Szerencsés az, aki a pálya kezdetén követésre méltó és követhetõ példákat lát, s maradandó emberi-szakmai benyomások érik. Hetényi Géza és Kelemen Endre után sok nagy szakmai tekintéllyel találkozhattam Debrecenben is de az induláskor kapott élmények voltak számomra a meghatározók. Kívánom, hogy a mai fiatalok se nélkülözzék a példaképeket.

– Milyen útravalót adna azoknak a diákoknak, akik ma az orvosi hivatást választják?

– A válasz nagyon egyszerû is lehet: tanuljanak és dolgozzanak becsületesen, a tudományba és humánumba vetett tántoríthatatlan hittel. De itt még ennél is többrõl van szó. Akik ugyanis az úton indulnak el, azoknak tudniok kell, hogy mire készülnek. Az orvosok, és csak õk, a társadalom kiváltságos tagjai, akik élet és halál kérdésében döntenek. Nemcsak a btk rendelkezéseinek, hanem a sokkal szigorúbb etikai törvényeknek kell megfelelniök. Õrizzék meg vagy segítsék helyreállítani ha kell, az orvosi hivatás becsületét, harcoljanak a kártékony közöny, a szakmai sovinizmus, a tudományba vetett hitet kikezdõ sarlatánok ellen. Segítsék elõ, hogy a tudományosan vagy észérvekkel megalapozott eljárások legyenek az orvosi ellátásban a meghatározók, mert az „evidence-based” medicina a jövõ orvostudománya. Lesznek és vannak, akik az egyetemes tudomány nagy épületéhez igyekeznek hozzájárulni egy-egy hazai téglával, mások a hazai egészségügy közvetlen szolgálói. A „salus aegroti suprema lex esto” igazabb és aktuálisabb mint valaha. Mindenkinek kötelme tehetsége és tudása szerint szolgálni e legfõbb törvényt.

Vissza a tartalomjegyzékhez