INTERJÚ

Az 1997. évi „Eötvös József-koszorú” kitüntetések átadására a múlt év november 3-án, a Magyar Tudomány Napján került sor az Akadémia dísztermében. Az e kitüntetésben részesítés feltétele a szakmai közvélemény által elismert, kiemelkedõ jelentõségû életmû, valamint a tudomány doktora fokozat. (Nem részesülhetnek e kitüntetésben az Akadémia tagjai.) A kitüntetés érembõl, oklevélbõl és jelvénybõl áll. A kitüntetett jogosult a Laureatus Academiae cím viselésére.

Az 1997. évi kitüntetettek: Bán Gábor (BME, villamosmûvek tanszék), Borsa Iván (Magyar Országos Levéltár), Csányi László (JATE, szervetlen és analitikai kémiai tanszék), Károlyházy Frigyes (ELTE, elméleti fizikai tanszék), Rák Kálmán (DOTE, II. sz. Belgyógyászati Klinika), Tamás Attila (KLTE, XII. századi magyar irodalmi tanszék), Tóth Miklós (MTA Természeti Erõforrások Koordinációs Irodája), Uherkovich Gábor (MTA Balatoni Limnológiai Kutatóintézet) professzorok.

Közülük hármójukkal beszélgettünk.

Dr. Tóth Miklós 1943-ban szerzett bányamérnöki okleveler a M. Kir. József Nádor Mûszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen. 1973-ban lett a mûszaki tudományok doktora. Dolgozott a MÁVAG lyukóbányai üzemében, 1948-ban a Borsodi Szénipari Központ osztályvezetôje lett, majd Budapestre, a Nehézipari Minisztériumba került, ahol osztályvezetôtôl a minisztériumi fôtanácsosig számos munkakört töltött be. 1975-tôl a Központi Földtani Hivatal elnökhetyettese, 1981 és 1985 között az MTA Természeti Erôforrások Koordinációs Irodájának vezetôje. 1965-tôl tíz éven át egyetemi tanár a miskolci Nehézipari Mûszaki Egyetemen. Számos könyvet és szakcikket publikált, 1981-ben Akadémiai Díjjal, 1985-ben ÁIIami Díjjal tüntették ki.

– Professzor úr, elég nehezen akadtam a nyomára. Ez a bizonyos Természeti Erôforrások Koordinációs Irodája, ahonnan ön nyugdíjba vonult, már nem létezik.

– Szervezetileg valóban megszûnt. Az Akadémia kitelepített részlege volt a Földrajztudományi Kutatóintézetben. Ma egy személyben Rétvári László professzor folytatja ezt a kutatómunkát. Én, mielôtt oda kerültem volna, már foglalkoztam az ásványvagyon-értékeléssel mint egyik lényeges természeti erôforrással, késôbb pedig a mezôgazdasággal. Ez az iroda azzal a céllal alakult meg, hogy az összes természeti erôforrás közös értékelési alapelveit próbálja meg kidolgozni.

– Kíváncsi vagyok, hogyan vezetett az útja pont erre a területre, hiszen évtizedeket töltött el a bányászatban, az iparban, ami elsôsorban gyakorlati munka.

– Vas megyébôl származom, onnét kerültem Sopronba a gimnáziumba. A szakmai pályafutásom rendhagyó abból a szempontból, hogy a családban nincsenek hagyományai a bányászatnak, viszont a soproni egyetem szelleme olyan erôs hatással volt rám, hogy ott tanultam tovább. Elvileg tehát lehettem volna akár erdész is. MÁVAG-ösztöndíjas voltam, havi 100 pengô ösztöndíjat kaptam, s amikor végeztem, oda kellett mennem dolgozni. Keresettek voltak a bányamérnökök, hiszen akkoriban, a háború elôtt különösen érvényesültek bizonyos autarch törekvések a gazdaságban. 1943-ban végeztem, a háború kellôs közepén. A MAVAG-nak Borsodban voltak bányái, így kerültem Lyukóbányára, ami hadiüzemnek számított, így megúsztam a bevonulást. Jött az államosítás, a bányákat összevonták, akkor kerültem a Borsodi Szénipari Központba, majd a Nehézipari Minisztériumba.

– Ön ezek szerint nagy idôk tanúja. Testközelbôl szemlélhette, amint éppen a vas és acél országává válunk. Feltételezem, mint fiatal bányamérnököt az, hogy feladata, munkája van, jó érzéssel töltötte el.

– Ez kétségtelen. Elkapott egy második hullám is, akárcsak a háború elôtt: a nehézipar fejlesztése, annak bázisaként pedig a bányászat. Ez szakmailag nagy kihívás volt. Keresettek voltunk, viszonylag jól fizettek. Óriási energiával toborozták, csalogatták a munkásokat is a bányába. Idôközben kiderült, hogy ennek a nehézipari fejlesztésnek nincs meg a kedvezô természeti bázisa. Persze, dehogy gondolkodtam én még akkor a természeti erôforrások egészében, de azt láttam, hogy a mezôgazdaság ebból a szempontból jóval kedvezôbb. A borsodi bányászokra jellemzô volt a kétlakiság, a legtöbben faluról jártak be, részben paraszti munkát végeztek. Azt már mint bányamémök sem tudtam értelmezni, hogy miért védtük mi olyan nagyon az ásványvagyont. Ez volt akkoriban az egyik jelszó. Volt egy kollégám Borsodban, egy másik bányában, ahol embertelen körülmények között dolgoztak. Elgondolkodtató volt, ha valaki ebben a szocialista világban ilyen viszonyok között dolgoztat, az nem jót csinál. Ez a kollégám egy ilyen munkahelyet saját hatáskörében bezáratott. Meghurcolták érte, mondván, elherdálta a nemzeti vagyont. Azt a nemzeti vagyont, aminek a kiaknázása egy nagyságrenddel többe került, mint az értéke. Igazából fogalmunk sem volt róla, hogy minek mi a valós értéke. Amikor aztán a minisztériumba kerültem, már hivatalból szembesültem ezekkel a problémákkal. Miért nem mondjuk ki világosan valamire, hogy ez ennyit, az meg annyit ér? A földnél más volt a helyzet. Az aranykorona-érték már régóta létezett, de az ötvenes évekre ezt "elfelejtették". Ezekbôl az impulzusokból, korai töprengésekbôl fejlôdött ki a késôbbi kutatói érdeklôdésem, így kerültem a Központi Földtani Hivatalba. Akkoriban már világos volt az ásványvagyon-értékelésben, mi a kedvezôtlen, mi a jobb, de azt nehezebb volt kimondani, hogy egészében túl van értékelve.

– Nekünk akkortájt még javában KGST-ben kellett gondolkodnunk, semmi nem a valós értékén szerepelt.

– Elmondok ezzel kapcsolatban egy epizódot. Nem sokkal a KGST megalakulása után volt a szénbányászati kormánybizottságok ülése, melyen én mint szakértô vettem részt. Indításként azt kellett megállapítani, melyik országban mibôl mennyit termelnek. Kiosztottak kérdôíveket, melyeken ilyen rovatok szerepeltek: feketeszén mélymûvelésbôl, feketeszén külmûvelésbôl és barnaszén külmûvelésbôl. Nekem kellett ôket kitölteni. Rögtön elakadtam, mert olyan kérdôív, hogy "bamaszén mélymûvelésból" nem is volt, nálunk pedig akkor gyakorlatig nem volt más. Fel kellett hogy tûnjön, bennünket ezen a téren sehol sem jegyeznek.

A KFH-ban dolgozva kezdtem fölvenni a kapcsolatot a mezôgazdászokkal. Az volt a rögeszmém, hogy keressek a mezôgazdaságban, a vízügyben partnereket arra, hogy próbáljuk az erôforrások értékelését közös nevezôre hozni. A közös jellemzô pedig az, hogy korlátozottak, másrészt különbözô adottságúak. A termôföld éppúgy, mint pl. a bauxit. Akkoriban az a gazdaságpolitika érvényesült, hogy a kedvezôbb adottságú termelôktôl, legyen az téesz vagy bánya, elvettük a nyereséget és odaadtuk a kedvezôtlen adottságúaknak. Kialakult egy kiegyenlítési rendszer, nyilván valamilyen szociális aspektusból. Emiatt a társadalmi erôforrásokat nem lehetett koncentrálni a kedvezô természeti adottságokra.

– Ha jól sejtem, ezt a bizonyos koordinációs irodát éppen azért hozták létre, hogy a természeti erôforrások gazdasági értékelését és hasznosítását összefogják, koordinálják. Mire volt jó az önök jogosítványa?

– Mi is azt hittük, hogy lesz valamilyen jogosítványunk. Átütô sikert azonban nem tudtunk elémi. Az ásványvagyon értékelése megtörtént, de a mezôgazdasággal nem tudtunk szót érteni. Persze, nem az volt a cél, hogy belekontárkodjunk a dolgaikba, ôk sokkal jobban értettek hozzá, hanem csak az, hogy az erôforrás-értékelés egyes részeit közelebb hozzuk egymáshoz. Érdekes módon világviszonylatban sem nagyon ismerek olyan rendszert, mely megvalósította volna az erôforrások egységes alapon való értékelését. Azt mondhatom tehát, hogy ez az iroda a végsô célját – a koordinálást – nem érte el.

– Professzor úr, minden tényezôt -– úgy értem, természeti erôforrást – figyelembe véve föl lehet-e állítani valamiféle viszonylag objektív rangsort az országok között, s ha igeri, hová helyezhetjük mi magunkat?

– Részleteiben igen. Ilyen értékelés az ásványi nyersanyagok terén nálunk is elkészült. Ebbôl a mérlegelésból sajnos egyértelmûen az derült ki, hogy a mi ásványi nyersanyagainkhoz hasonló adottságú készleteket a világon alig aknáznak ki. Visszajutottunk oda, amit az én gyerekkoromban tanultunk, hogy hazánk ásványi nyersanyagokban szegény ország. Mezôgazdasági szempontból a helyzetünk úgy értékelhetô, hogy a jobbak közé tartozik a magyar föld. De azért a közös értékelési elvek hiánya bizonyára szerepet játszik abban, hogy ásványvagyonunk jelenleg is túlértékelt, termôföldjeink pedig – bár ennek más oka is van – messze alulértékeltek. Persze, a kedvezôtlen természeti adottságúak a mezôgazdaságban is értéktelenek. Bár az állam valamiféle módon a jövôben is "gazdája" lesz a természeti erôforrásoknak, a közvetlen szabályozás már a piac feladata lesz.

Vissza a tartalomjegyzékhez