INTIM TUDOMÁNY

Oscar Wilde bájos vígjátéka, a „The Importance of Being Ernest” elsõ magyar változatának címében valahogyan le kellett fordítani az Ernest szóban rejtõzõ szójátékot. Így lett a magyar címe: „Fontos Szilárdnak lenni”. Ez prófétai fordítás, hiszen valóban fontos volt Szilárd (Leó)-nak lenni.

Itt nem annyira Szilárd tudományos mûködésérõl szeretnék megemlékezni, hanem arról mesélek, ahogyan és amilyennek én ismertem õt.

1956 elején Joseph Mayer és felesége, Maria Goeppert-Mayer, „importáltak” engem a chicagói egyetemre, azon belül a Fermi Intézetbe. Joseph Mayer volt a modern statisztikus mechanika egyik leghíresebb mûvelõje, felesége pedig magfizikai munkásságáért kapott Nobel-díjat. Ugyanebben az épületben volt a parányi Biofizikai Intézet is, egy munkatárssal és Szilárd Leóval mint vezetõvel. Õ sem tartózkodott ott gyakran, hiszen sokat utazott. Szerettem volna minél elõbb találkozni Szilárddal, hiszen princetoni éveim alatt sok dicséretet hallottam róla olyan briliáns emberektõl, mint Albert Einstein, Wigner Jenõ és Neumann János. Mindegyikük körülbelül egyforma mértékben hangsúlyozta különbözõ különcségeit és mély fizikai érzékét.

Például egyik nap a kvantummechanika problémáiról beszélgetve megkérdeztem Neumann Jánost, hogy miért érdeklõdött már olyan korán (1929-ben!) és elsõként, az entrópia szerepérõl a kvantummechanikai mérésekben. Körülbelül így válaszolt: „Tudod, arra a következtetésre jutottam, hogy a kvantummechanikában mûködõ valószínûségek konzisztens értelmezése megkívánja, hogy egy méréskor a megmért rendszer kvantummechanikai állapota hirtelen megváltozzék, a mérõmûszernek egyik sajátállapotába alakuljon át, méghozzá irreverzibilis módon.” Amikor ezt megemlítettem Leónak, így választolt: „Mondhatod Te nekem, hogy ez irreverzibilis átalakulása a rendszernek. De én az irreverzibilitásnak csak egy kóser definíciójáról tudok; az entrópiának nõnie kell. Vajon nõ-e ez a Te mérési elméletedben? Így tehát be kellett hoznom az entrópiát a mérés leírásába, és valóban nõtt is, ahogy az illett.”

Wignernek több anekdotája volt. Ezekbõl itt csak egyet említek. Egyik nap megkérdeztem, mi volt az a segítség, amit megköszön Szilárdnak annak a híres cikknek a végén, amiben bevezeti a statisztikus mechanikába azt a fontos mennyiséget, amit ma Wigner-függvénynek neveznek. Wigner a szokott módján mosolygott, ujját az ajkára tette, mint aki viccesen hallgatásra int, és így válaszolt: „Abban az idõben Leó állás után nézett. Így Neumann János, én, és még páran úgy döntöttünk, hogy reklámozni fogjuk a nevét és sokrétû ismereteit, rendszeresen megemlítjük õt cikkeinkben.”

Einsteinnel Szilárd még berlini tartózkodása alatt találkozott, részben azért is, mert Szilárd Max von Laue doktorandusza volt, és az utóbbinak szoros kapcsolatai voltak Einsteinnel. Einsteinre nagy hatással volt az a könnyedség és gyorsaság, amivel Szilárd azonnal meglátta a lényeges pontot egy problémában, de kissé maliciózusan arra is felfigyelt, hogy mindig milyen jól tudott segítséget szerezni különbözõ problémáiban, legyenek azok pénzügyiek, gyakorlatiak vagy tudományosak. Ha jól emlékezem, õ említette – Szilárdot jellemezve – azt a régi anekdotát a magyarokról, hogy azok egy forgóajtón, bár az ember után indulnak, már elõtte lépnek ki rajta. (Einsteinnel Szilárdnak több szabadalma is volt.)

Végre Szilárd visszaérkezett Chicagóba és Mayerék bemutattak neki az intézeti felvonóban. (Mayerék még a német idõkbõl ismerték õt.)

Akkoriban én még agglegény voltam, Szilárd pedig tiszteletbeli agglegény. (Felesége, Gertrud Weiss orvosnõ Coloradóban élt és váltakozva, egyik hónapban Chicagóban, a másikban Coloradóban találkoztak pár napra.) Ennek következtében módunkban volt több idõt együtt tölteni. Szerettem fõzni, magyaros ételeket, és Szilárd élvezte azokat, bár elvben el óhajtotta kerülni a zsírosabb ételeket, hogy ne hízzon. Ez azonban nem nagyon volt látható sem a pocakján, sem azon a buzgóságon, amivel a cukrászsüteményeket és a különbözõ édességeket fogyasztotta. Édesszájú volt. Magával hordott egy kis mûanyag palackot, ami egy fémövvel volt ellátva (saját találmánya!) úgy, hogy összenyomva meghatározott mennyiségû folyadékot lõtt ki magából. Ezt feltöltötte szacharinoldattal és ebbõl spriccelt mindenre édesítõt, még a salátákra is, hogy „spóroljon a kalóriákon”. Én vacsora után gyakran ittam espressót tejszínhabbal. Õ is ezt tette, de óvatosan eltolta a nagy adag tejszínhabot kanalával és a hab alá spriccelte az oldatot, majd elfogyasztotta habostól.

Egész életén át elõszeretettel lakott hotelekben. Idézte Molnár Ferenc diktumát, ami szerint mindig a legjobb hotel legolcsóbb szobájában kell lakni, mert akkor a hotel elõkelõ luxuslehetõségei, a jó kiszolgálás, a kellemes fotelek, a kitûnõ foyer stb. mind ingyenesek. Õ ugyan nem a legjobb szállodákat használta, hanem a céljaira legkényelmesebbeket. Így például Washingtonban a Du Pont Plaza Hotel volt a fõhadiszállása. Itt a személyzet a foyerban törzshelyet tartott fenn számára, kellemes, nagy bõrfotelt egy oszlop mellett, kis asztallal elõtte és körülvéve más fotelekkel. Ezt úgy helyezték el, hogy itt ülve azonnal láthatta a belépõket és így vendégeit azonnal magához inthette. Telefon volt az asztalon, az oszlop védte a hátát, illetve aktatáskáit és iratait. Chicagóban az egyetemi klubban, a Quadrangle Clubban lakott. Ez az egyetem közepén állt, két sarokra az intézettõl. (Ennek ellenére, ha esett az esõ vagy havazott, taxit hívott erre a rövid útra is.) A fakultás fõleg csak ebédidõben és késõ délután használta a klubot, így napközben végeredményben az övé volt az egész, az olvasószoba és a foyer. A klub mögött kellemes terasz nézett a teniszpályákra. Szép idõben itt dolgoztunk együtt.

Szilárd nem szerette a matematikát. Semmilyen esztétikai örömet nem okozott számára a különbözõ matematikai struktúrák felismerése, vagy azok szemlélete. Az én feladatom volt elképzeléseinek matematikai megfogalmazása.

Az egyik kérdés, ami foglalkoztatott bennünket, az öregedés problémája volt. Megpróbáltam leírni intuitív elképzeléseit elég egyszerû matematikai megfogalmazásban, azonban hamarosan bajba is kerültem. Ahelyett, hogy Szilárd részletesebb sejtmodelljét használtam volna fel, kiderült, hogy az óhajtott eredmények már nagyságrendi feltevések következményei, tehát sokkal általánosabbak, mint az õ sejtmodellje. Míg én ezt nagyon elõnyösnek véltem, õt igencsak bosszantotta, mert úgy gondolta, hogy ennek csak az õ modelljébõl lenne szabad következnie.

Ez idõ alatt sokat tanultam tõle, véleményeirõl és munkamódszerébõl. Például, ha valami információra volt szüksége és én felajánlottam, hogy megnézem a könyvtárban, ezt õ idõveszteségnek tartotta. Ehelyett a telefonhoz ment, a zsebében mindig volt (aprópénz erre a célra) és körbetelefonálta ismerõseit, hogy megtudja az információt, vagy azt, hogy kihez kell azért fordulni. Így valóban hamarosan meg is kapta amit keresett. „Hát nem lett volna idõveszteség a könyvtárban bóklászni?” – kérdezte. Mindig füzetekbe dolgozott, amelyekbe különleges módon írt. Az elsõ oldal üresen maradt. Utána a harmadik oldalon kezdte el. Ha ez az oldal megtelt, akkor a másodikon folytatta. Így állandóan látni lehet, ami a második oldalon van, anélkül, hogy lapot kellene forgatni. Ha a második oldal is megtelt, akkor a harmadik oldalt összegöngyölte és most az ötödik oldalon folytatta. Így állandóan láthatta, hogy mi volt az elõzõ oldalra írva, lapfordítás nélkül! Az így írt kézirat minden páratlan oldalának jobb sarkában egy H betû állt. „Héber módra írva” – mondta.

Anekdotáiból talán megemlítem egyik esetét Fermivel. Az elsõ magreaktort építették az egyetemi futballstadion (Stagg Field) alatt. (Ez az intézettel szemben állt.) Fermi azt szerette, ha mindenki mindenben együtt dolgozik, tehát részt vesz az építés fizikai munkájában is, például a grafittömbök összeállításában, ami nagyon piszkos munka volt. (A grafittömbök a neutronok lassítására szolgátak, Szilárd tanácsolta, hogy ezt használják.) Õ azonban felbérelt fiatalokat erre a munkára, ami bosszantotta Fermit, mert úgy vélekedett, hogy így a közös munkából Szilárd szándékosan kimaradt. Szilárd azt válaszolta, hogy véleménye szerint õ több hasznot hajt, ha idejét gondolkozással tölti.

Gyakran szeretett fürdõkádban, meleg vízben gondolkozni. Szerinte ez a szokása még Angliában alakult ki, ahol a fûtés nem volt számára elégséges, és csak így tudott eléggé megmelegedni. Angliában élt még Polányi Mihály és Gábor Dénes is, akikkel Szilárd kapcsolatban állt. Polányi elõször Manchesterben a Kémiai Intézet igazgatója volt, majd késõbb az oxfordi egyetemen mûködött, filozófiával és tudománytörténelemmel foglalkozott. (Wigner Jenõ nála doktorált le, még Berlinben, a húszas évek elején. Gábor Dénes késõbb Nobel-díjat kapott a holográfia feltalálásáért.) Mindketten nagyra becsülték Szilárdot. Többek között õk mesélték a következõt. A harmincas évek közepén Angliában több „idegen” (olvasd: magyar) úgy érezte, hogy a háború elkerülhetetlen és jobb lenne az Egyesült Államokba továbbvándorolni. Szilárd is ezen a véleményen volt, de azt mondta, hogy õ csak egy évvel a háború kitörése elõtt megy oda. Így is történt, 1938-ban hagyta el Angliát. Többször beszélt arról, hogy miképpen gondolt a láncreakciókra és a Szilárd—Chalmers-magreakcióra. Errõl azonban sok más helyen is olvashatnak, így nem írok róla bõvebben.

Egyik alkalommal elmesélte híres cikkének történetét, amiben megalapozta a modern információelméletet. A termodinamika és annak statisztikus mechanikai megalapozása között az a nagy különbség, hogy míg a termodinamikában a termodinamikai mennyiségek nem ingadoznak, a statisztikus mechanikában ilyen ingadozások történhetnek. Õt is, mint másokat (pl. Maxwellt, Boltzmannt, Smoluchowskit, Einsteint) nagyon érdekelte, hogy vajon ezek az ingadozások felhasználhatók lehetnének-e a második fõtétel megsértésére, tehát egy zárt rendszerben és egyensúlyi állapotban, az entrópia csökkentésére. Már Maxwell felvetette, hogy elvben lehetséges olyan szerkezetet létrehozni, „Maxwell démonát”, amely ezt meg tudná tenni. Szilárd arra a briliáns megoldásra jutott, hogy ezt a démon által létrehozott entrópia-csökkenést összekapcsolta avval az információval, amit a démonnak fel kellett használni, hogy a csökkentést létrehozza. Ha tehát az ilyen „információs entrópiát” is hozzászámítom az összentrópiához, egyszerre két dolgot érek el. Elõször egy kvantitatív mértékét tudom adni az információnak; másodszor, megmentem az ilyen módon általánosított második fõtételt. Szilárd abban az idõben Max von Laue doktorandusza volt. (Von Laue Nobel-díjat kapott a kristályszerkezetek Röntgen-sugarak szórása által történõ tanulmányozásáért.) Szilárd disszertációja nagyon lassan haladt elõre, mert a probléma, amin dolgoznia kellett volna, nem érdekelte. Ez a Merkúr bolygó perihélium-eltolódásának tanulmányozása volt, az általános relativitáselmélet szerint. Így, mondta õ, amikor a karácsonyi szünet elérkezett, elhatározta, hogy a vakációban avval foglalkozik, ami neki élvezetet okoz, és kidolgozta ezt a démonos ötletét. A szünet befejeztekor megmutatta eredményeit von Lauenak és megkérdezte, nem lehetne-e ezt felhasználni disszertációként. Hála az égnek, von Lauenak nagyon tetszett a munka és az eredeti ötlet, és valóban ez is lett Szilárd disszertációjának egy része.

Egyik alkalommal Szilárd megemlítette, hogy Salk egy intézet felállítását tervezi és érdeklõdött Szilárdnál, vajon eljönne-e ide, és mit gondol, hol kellene ezt felállítani. (Salk a Salk-vakcina – a gyermekbénulás elleni védõoltás – felfedezéséért kapott Nobel-díjat.) Szilárd megkérdezte tõlem, hogy mit ajánlanék. Azokban az években én gyakran látogattam La Jollát, egy parányi nyaralóhelyet Dél-Kaliforniában, ahol a Scripps Oceanográfiai Intézet mûködött. Ennek Fizikai Intézetét Carl Eckart vezette, akivel még Princetonban barátkoztam össze. (Carl Eckart munkássága mind a kvantummechanikában, mind a hidrodinamikában nevezetes.) A hely igen kellemes volt, a társaság érdekes, és sok barátra tettem szert. Így azután ezt a helyet ajánlottam. Pár hónappal késõbb Szilárd felhívott telefonon. „Lenne-e kedve Kaliforniába jönni és engem segíteni? Én most Rancho Santa Feben (La Jolla mellett) a General Atomics-ban vagyok konzultáns. A honoráriumát majd én megbeszélem a céggel.” El is mentem. Ott tartózkodása alatt õ is nagyon megszerette a helyet, és a Salk Institute is ott épült fel késõbb. Szilárdné is megérkezett Coloradóból és gyakran vacsoráztunk együtt. A tejszínhabos eperbõl, amit gyakran kaptunk, Szilárd elvette mindhármunk tejszínhabját és még meg is édesítette szacharinnal.

Szó esett idõnként a politikáról is. Szilárd akkor nagyon aktív volt az atomháborúval kapcsolatos leszerelési problémák, megoldásában, erõfeszítéseket tett a hidegháború mindkét oldalán, hogy a leszerelés létrejöjjön. Én sokkal kevésbé bíztam a Szovjetunió jóakaratában. Szilárd idõnként elõállt magyarázatokkal, hogy milyen hasznos lenne a Szovjetuniónak, ha abbahagyná az atomfegyverek halmozását és kérdezte: „Na, lehet hibát találni ezekben az érvekben? Hát nem teljesen racionális, amit mondok? Lehet ez ellen racionális érvet felhozni?” Én viszont így válaszoltam: „Pont emiatt fogják visszautasítani, azt mondják majd, hogy »Ez olyan hihetetlenül ördöngös okfejtés, hogy még mi sem találjuk meg benne a számunkra hátrányos trükköt. Tehát vissza kell utasítani!«” Így azután mi általában nem értettünk egyet.

Miután Chicagóból visszatértem Princetonba, egy idõ múlva telefonhívást kaptam Szilárd titkárnõjétõl, hogy Szilárd visszaérkezett a Szovjetunióból és New Yorkban fekszik kórházban, rákkal. Azonnal behajtottam New Yorkba és meglátogattam. Könnyû volt megtalálni az osztályon a szobáját. Az ajtó elõtt egy titkárnõ gépelt, míg egy másiknak bent diktált. Beszélgetésünk során megkérdeztem tõle, hogyan lehetnék a segítségére. „Nem, most nem érek rá a fizikára, a politika sürgõsebb.” Én, buta módon, azt mondtam, hogy talán jobb lenne most könnyebben venni az életet. Erre egy anekdotával válaszolt. „Kohn urat megvizsgálja az orvos, és azt mondja: »Kohn, maga borzalmas állapotban van. Ha nem változtatja meg az életmódját, tíz évet veszít az életébõl. Ne mondjon most semmit, menjen haza, gondolkozzék errõl, míg leesik a tantusz, és hívjon fel engem holnap. Akkor majd megmondom mi a teendõ«. Kohn másnap felhívja az orvost.

»Doktorkám, én nem változtatok semmin.« Mire az orvos: »Kohn, meg van maga bolondulva? Tudja, mi lesz akkor?« »Nézze, doktorkám, ha a legrosszabb következik be, akkor legfeljebb tíz évvel tovább leszek halott.«”

A kórházban elhatározták, hogy radioaktív besugárzással kezelik a rákját. Õ azonban nem értett egyet a dózissal; túl kicsinek találta a tervezett mennyiségeket. Elhatározta, hogy maga dolgozza ki a kúrát. Felkérte két ismerõsét, Maurice Goldhabert (akit még berlini idõk óta ismert és a brookhaveni Nemzeti Laboratórium igazgatója volt) és Leonard Hamiltont (aki ebben a laboratóriumban az orvosi osztály vezetõje volt), hogy segítsenek neki ebben. Szilárdot átvitték a Memorial Hospitalba és megkezdõdtek a besugárzások. Rendszeresen látogattam. Egyre rosszabbul nézett ki. Bõrszíne megváltozott, gyengült, nagyon lefogyott, hajdan pufók arcáról lebernyegekben lógott a bõr. Egyik alkalommal azonban már ülve fogadott az ágyában, pirospozsgásan és ezt mondta: „Na lám, a nagy dózisok mégiscsak mûködnek”. A titkárnõk visszatértek és pár hónap múltán már megint a Szovjetunióba repült Hruscsovhoz, megbeszélésekre. Végül is még évekig élt Dél-Kaliforniában, abban a szép hotelben, ahol mi laktunk, amikor együtt konzuláltunk. Õ az egyetlen ismerõsöm, aki az életét tette fel arra, hogy jobban ért valamit, mint a szakmabeliek.

Nem voltam az Egyesült Államokban, amikor La Jollában meghalt, álmában, szívelgyengülésben. Felesége felboncoltatta és a volt rákos szerveket átküldték a Memorial Hospitalba, részletes vizsgálatra. A rák eltûnt; az általa tervezett dózisok hatottak.

Briliáns és érdekes ember volt. Ötletei és elképzelései eredetiek, váratlanok és excentrikusak voltak. Erõsen hitt az értelemben, a kényelemben, az összeköttetésekben és ezek felhasználásában céljai elérésére. Az utóbbiban nem ismert tréfát.

Vissza a tartalomjegyzékhez