A vidéki, falusi ember házipatikája az erdõ és a mezõ volt növényeivel, „varázslatos” hatású füveivel, gyökereivel, fáival, leveleivel, gyümölcseivel. Ez a „gyógyszertár” ma sem tûnt el teljesen, a virágoknak változatlan hatalma van, mint ahogyan azt a költõ, Juhász Ferenc is megénekli csodálatos versében.

A médiák: a rádió, a televízió olyan információanyaggal látják el a falvak lakosságát, amelyek fénye elhomályosítja, vagy éppen megkérdõjelezi az õsi gyógyító eljárásokba vetett hitet. Ennek ellenére a központoktól távolabb esõ falvakban, de helyenként még az orvosi rendelõk tövében is fellelhetõk a babonákkal összefont tapasztalati gyógymódok, különösen az idõsebbek körében. Elõfordul, hogy az õsi betegápolási eljárásokat és a tudományos gyógymódokat egyszerre alkalmazzák, amelyek egyelõre még békésen megférnek egymással. Egy-egy betegség gyógyításában elõször még ma is a régi módszereket próbálják ki és csak ha azok hatástalannak bizonyulnak, akkor fordulnak orvoshoz.

A népi gyógyszerek közül manapság már csak a kiegészítõ „brózát” (szódabikarbónát), az „ineresztõ pópiumot” (metilszaliciumos kenõcsöt) használják. A népi gyógyeljárások, fõleg a legrégebbi, a természetfeletti erõkkel és varázslással történõ gyógymódok háttérbe szorultak. Ma már ugyanis nem igen hisznek bennük, sokan csupán megengedik, hogy nagyszüleik „ártalmatlan” próbáikat rajtuk végezzék el. Így van ez a Kolozsvártól nyugatra lévõ Kalotaszegen is – amint azt Vasas Samu leírja a kalotaszegi gyûjtésében, és így van ez Kolozsvártól délkeletre is, Aranyosgyéresen túli lakóhelyemen, Aranyosgerenden (Luncani) és a környékén is, amint az gyûjtésembõl is kitûnik.

Ezek a praktikák néha valóban „ártalmatlanoknak” tûnnek, máskor viszont egyenesen elképesztõek. Derék- és hátfájás esetén a használatos eljárás például a „megtaposás” volt, amelyet csak a „hetes” (a hetedik gyerek), az ikergyermek vagy legrosszabb esetben egy özvegyasszony végezhetett el. Fülfájáskor a fülben saját készítésû viaszgyertyát égettek, ami természetesen nem befolyásolta sem ilyen, sem olyan irányban a betegség lefolyását. A náthásoknak a kapca elégetésével történõ megfüstölése, vagy a nyílt sebeknek „hugyos földdel” való kezelése azonban csak súlyosbította a bajba jutottak amúgy is rossz közérzetét. A náthásoknak a büdös kapca elégetésével történõ megfüstölésén túl egy régi recept azt ajánlja, hogy: „némán szagolgassuk azt a harisnyát, amelyet hét napon át a bal lábunkon viseltünk”. Ám a büdös zoknitól vagy kapcától az antibiotikumokig terjedõ kezelési módokig alighanem a német népi bölcsességnek van igaza (amellyel azonosul az Aranyos menti ember is), amely szerint a hurut – ahogyan egykor a náthát nevezték – három napig jön, három napig tart, és három napig megy, akár kezelik, akár nem. Az Erdélyi Tudományos Intézet (Kolozsvár Erzsébet út 21.) 1943-ban Kolozsváron kiadott a „XVI. századi Magyar Orvosi Könyv” címû kötetében, amelyet bevezetéssel ellátva közzétett Varjas Béla, az alábbiakat olvashatjuk: „Nátháról: Fenek Chiorgasrol. Nathanak Magyar nyelwen az kyth mondanak, femmy nem egyeb, hanem heaban valo Nedweffegeknek az febel valo le Zallafa az alfo rezekre...” (Fenek=fejnek!...) Büdös zokniról, kapcáról nem esik szó, ellenben rekedtségrõl, hurutról igen: „Ha az torokra vagy Leleogzeth vewe chyevre, be rekedefth. Ha az ..., Horutoth, fuladozafth,...”.

A vágások gyógyítására a földizsákot alkalmazták (ez egy 1,5–2 cm nagyságú, földben található gomba). Bartha Gergely (77 éves) szerint az utilapi, valamint a dobrozsika levelének sebtapaszként való alkalmazása is általánosnak mondható. A sümölcs eltûnt a kézrõl, ha hordozójának sikerült „keresetlen vízben” kezet mosni. A rühösség kezelésére „büdös kõbõl és disznózsírból csináltak írt”. Az árpának szemrõl való „learatásáról” egészen hosszú verses mondóka dívik még ma is. Szabó Katalin (76 éves) szerint árpa ellen vágószert kell használni, amivel keresztet kell vetni az illetõ személy szeme elõtt és a következõ mondókát kell háromszor elmondani:

„Árpa, árpa learatlak,
kévébe kötlek,
elcsépellek,
ló seggébe beleverlek.”

„Ham, ham ulcior de caine,
cum i-os nu caine,
asa sa nu fi nici tu
pana maine.”

Ami magyarul így szólna:

„Hám, hám kutya árpa
ahogy én nem vagyok
kutya, úgy ne légy
te se kutya, holnapig.”

Érdekességképpen és összehasonlítás végett megkerestem a „Kalotaszegi gyûjtésbõl” (1) a „learatás” mondókáját. Bolgártelkén a ráolvasás így hangzik:

„Árpa, árpa learatlak,
Marokba sem szedlek,
Kévébe sem kötlek,
Kalangyába sem teszlek,
Szekerembe sem raklak,
Haza sem hordalak,
Csûrömbe sem teszlek,
El sem csépeltetlek,
Meg sem szórlak,
Nem is hambárollak,
Malomba sem viszlek,
Meg sem õröllek,
Meg sem szitállak,
Meg sem dagasztalak,
Meg sem sütlek,
Meg sem eszlek,
Csak a fehér ló seggibe löklek.”

Az utolsó sor Valkón így hangzik: „Csak a vízen leeresztelek”. Inaktelkén néha pedig így: „Csak a papné seggibe löklek.”

Nagyon érdekes receptre bukkantam a „XVI századi Magyar Orvosi Könyvben”: „Zemnek hean valo arparol. Arpath feoz megh vyzben, melegen azth keffed rea. Legynek az feyeth es zarnyath meteld el, terd eozwe zep feyer vyazzal. Melegen azth tegyed rea. Arpa elyzteth elech eozwe galbanummal, azzal keoffed az arpa zemeoth. Buza lyztbeol chynalt kowaszth elegych eozwe egy kys Sowal, azzal keofd be. Kenyerek melegych megh, es gyakortha rea tegyed megh melegych ifmerth rea teod.” Nem csoda tehát, ha azt olvassuk, hogy Kalotaszegen (2) az ember és az állat szédülése esetén annak fejét „szélkalannyél”-el dörszölik be. Ez nem egyéb, mint egy többszörösen megcsavarodott faág, amellyel a beteg elõtt köröztek a felcsavarodással ellenkezõ irányban. Hitük szerint a „szelet” ezzel a fordított mozgással ki tudták húzni a fejbõl.

A fejfájás, a lázas betegségek, az igézés és a szeplõ gyógyítására szintén mondogattak pár mondatos „varázsszöveget”. Idõs emberek szerint a fejfájás elég gyakori volt, mivel nagyon sok betegség tünete. A beteg fejére „káposztalaput” borítottak, s homlokát fokhagymás vajjal kenték meg. Serester Ágnes (75 éves) szerint: „A fejfájást nálunk régen úgy gyógyították, hogy nyers pityókát (krumplit) vagy nyírfalapit kötöttek a beteg fejére”.

A gyulladásos betegségek szintén „szép számban” részt vettek az aranyosgerendiek sanyargatásában. Az alábbiakban hármat mutatok be közülük. „Amíg fel nem találták a vakbélgyulladás operálását, addig a beteg „beléhót”, s azt mondták, hogy „mirigye szökött” – emlékeznek vissza a múlt századbeliek a betegségre, és nem nagy nyomatékkal említik még a jeges borogatás és a hídpimpó tea gyógyhatását sem.

A tüdõgyulladás gyógyításához nagyobb bizalommal fogtak. A beteg lázát vizes lepedõbe csavarással, próbálták lehúzni, nyers pityókát (krumplit) tettek a talpra. Sokan azt hajtogatták, hogy a meglisztezett kenderbõl szõtt lepedõbe vágott hagyma hamarabb leszedte a lázat. A kúrát tejben fõzött gyöngyviráglé egészítette ki.

A megfázást nyolc recepttel próbálták legyõzni, a talp befaggyazásával, a mell befaggyazásával, a forró hársvirágból készült lúdzsírral „erõsített” teával, ibolya teával, rózsabogyó teával. Ha a hûlést láz kísérte, Lovász Zéfi (92 éves) szerint: „a beteg lábára kovászt kötöttek vagy a kezébe vizes culát (rongyot) tettek.” Különösen a falu román lakói alkalmazták a „ventuzát”, de mivel igen hasznos gyógyászati eljárásnak bizonyult, a magyarok is átvették a tapadókorong módszert, vagyis a száraz köpölyözést. A legegyszerûbb köpöly nem más, mint egy kis üvegharang vagy vastag falú pohár, amelyben melegítéssel ritkítják meg a levegõt és azután hirtelen a bõrre (rendszerint a hátra) borítják. A „ventuzában” maradt levegõ lehûl, nyomása csökken, ami kisebb lesz, mint a vérerekben levõ gázoké. Ez a nyomáskülönbség szívó hatást fejt ki, a bõr „felpúpozódik” az üvegharang alatt és a bõrszövetek vértodulását okozza (népiesen „kiszívja a betegséget”!). Máskülönben ez az alapgondolata az 1900-as évek elején nagy érdeklõdést keltõ Bier-féle kezelésnek is (a mesterséges vérbõség elõidézését gyógyítási célból), amit a modern terápia is alkalmaz bizonyos esetekben.

Az erdõjáró ember mindig ki volt téve alkalmi munkabaleseteknek. Ma már csak mesének fogjuk fel, ha a nagyapókák azt hajtogatják, hogy bizony olyan hideget is értek, hogy a madár repülés közben megfagyott és élettelenül hullott a földre. Gyakori balesetként emlegetik a fagyást, mintha múltjuk idézésük hitelességét akarnák megerõsíteni ezzel. A fagyott testrészre epét vagy jégre cseppentett, olvasztott „faggyat” tettek.

Az alak mellett a színt tartják nyomravezetõnek a betegség gyógyításában, de gyakran csupán a név is elegendõ. Így például a „szamárköhögés” gyógyszere Szabó Lõrinc (91 éves) szerint a következõkbõl készülhetett el: „szamárcsipke, fenyõsuska, izlandi moha, az adagolás mindhárom esetben tea formájában történt.”

A sárgaságot Csegöldi Kálmán (88 éves) szerint „megcsemerléstõl” lehet kapni. Kezelése idõigényes, sok pihenésért adatott a gyógyulás. A pihenés mellé még két szert kínált a „házipatika”. Két liter vízben meg kellett fõzni egy „csipornyi” gyertyánfû gyökeret s azt cukor nélkül illogatta a beteg. A másik hatásosnak vélt szer a fehér üröm levelébõl fõtt tea volt.

A jellegzetes formával, színnel és szaggal rendelkezõ virágok mintegy „felkínálják” magukat az ember számára, aki a két tulajdonság között kapcsolatot vél felfedezni. Ez a kapcsolatteremtés nyílván önkényes, de kialakulása idején, más tudományos álláspont híján, útkeresést jelentett. Ilyen módszerekkel mégiscsak sikerült bizonyos eredményeket elérni, s szükség volt rájuk, hogy az ember megtalálják a hatékony, a tudományos eszközt.

Összeírásom közel sem monografikus leírás. Célját viszont elérheti, ha senki sem fog alkalmazható receptek után kutatni soraim között, csupán ízelítõt akar kapni az aranyosgerendi ember szellemi kultúrájából, s képet akar alkotni a megsemmisülés elleni küzdelmérõl. 

A szerzõ írásával az 1997. évi Diákpályázatunkon az Ernst Grote professzor által kiírt Orvostudományi különdíj kategóriában I. díjat nyert.  

Vissza a tartalomjegyzékhez