INTIM TUDOMÁNY

Se nem úgy, ahogy egy közönséges “méreg” (vírus) – amint azt Varro, a római orvos mondta –, se nem úgy, mint egy tisztességes élõ kórokozó (baktérium, gomba, protozoa, féreg stb.). A méreg, ha szabad így mondani, passzív módon okoz kóros állapotot. Annyi van belõle, amennyi a szervezetbe bejutott, és ez vagy elég a betegítéshez, ill. öléshez vagy nem. Ha elég, akkor vége is, ha nem, akkor a szervezet méregtelenítõ és lebontó hatása érvényesül, s hosszabb-rövidebb (esetleg maradandó) károsító hatásának kifejtése után a méreg kiürül a szervezetbõl. Nem így az élõ kórokozók. Ezek, ha a szervezetbe jutottak (invazív képesség), ott el is szaporodnak (virulencia), élni kezdenek és/vagy puszta ottlétükkel vagy méregtermelésükkel (toxigenitás) hozzák létre a szervezet kóros állapotát. Vagyis az élõ kórokozó aktív tevékenységével hoz létre kórt a gazdában, aki csak kemény, aktív küzdelem árán tud tõle megszabadulni. Persze azt azért nem árt megjegyezni, hogy a kórokozáshoz ketten kellenek, hiszen a legtöbb élõ kórokozó nem igazán akar betegséget okozni, jó neki az élettelen táptalaj is, ott is vígan szaporodik és csinálja az összes lehetséges biológiai funkcióit. Az élõ kórokozók esetén tehát a kórokozás nem létforma, csak egy “véletlenszerû” esemény, amikor is az ágens éppen nem táptalajon, hanem egy másik élõlényben “kényszerül” szaporodni.

  Ezzel szemben a vírus gazdasejt nélkül pusztán “pajzán gondolat” , a megvalósulás minden lehetõsége nélkül (virion). Ha a megvalósulás lehetõsége felvetõdik, az mindenképpen megkívánja egy minden intimitásra kész partner jelenlétét. A vírus “önmegvalósításának” egyetlen módja a fogékony és permisszív gazdasejttel mintegy “eggyé olvadva” létezni. A vírus tehát genuin módon (mondhatni kötelezõen) patogén, létezése csak kórokozóként lehetséges. Ez az a sajátság, amiben a vírus alapvetõen más, mint bármely élettelen vagy élõ kórokozó. Neki “kötelezõ” kórokozni valamilyen formában, ha ezt nem teszi, pusztulásra van ítélve.

  Az eddigiekbõl kötelezõen következik, hogy a vírus alapvetõen mindig csak egyetlen egy sejtre patogén, a szervezetben mint egészben jelentkezõ elváltozások csak másodlagos következmények. Ezek pedig attól függenek, hogy az adott vírus, az adott szervezet mely sejtjeit, milyen számban és milyen mértékben károsítja, ill. öli meg. Ismerve a szervezet védekezési mechanizmusait is, nyilvánvalóan nem közömbös a vírusreplikáció idõbeli lefolyása s az egy-egy ciklus virion hozama sem. Vagyis a vírus okozta klinikai betegség létrejöttét, lefolyását és kimenetelét igen sok, jelenleg még csak részben ismert tényezõ befolyásolja. Ugyanakkor világos, hogy az adott kórfolyamatok hátterében mindenkor az aktuális gazdasejt és a vírus genomjának már fentebb hangsúlyozott molekuláris biológiai kölcsönhatásai rejlenek.

Már az elõbb is utaltam arra, hogy minden osztályozás, rendszerezés valahol hibás, hiszen ahogy nincs két teljesen azonos biológiai lény, ugyanúgy nincs két azonosan lezajló biológiai folyamat sem. Így a betegségek leírása is mindig csak egy általános, absztrakt leírás, de az adott eset sohasem a “kanyaró általában”, hanem a Kovács Pistike kanyarója konkrétan. Az igazi, vérbeli orvos számára a betegség tankönyvi leírása csak “vezérfonál”, a helyes diagnózishoz csakis a sok konkrét eset gondos, elmélyült tanulmányozásából leszûrt személyes tapasztalat vezethet. Régen volt medikus koromban ez még különlegesen fontos volt, hiszen a mai orvos “szerkentyû” eszköztárából akkor még szinte semmi nem állott az orvos rendelkezésére, csak jórészt a szeme, a hallása, a szaglása, a tapintása, az elméleti és tapasztalati ismeretei és nem utolsósorban az a bizonyos “hatodik érzéke”. Ez volt a legnehezebb dió. Purjesz Béla, Hetényi Géza belgyógyász és Waltner Károly gyermekgyógyász áldott emlékû professzoraim ennek átadásával és megtanításával küszködtek a legtöbbet. Ma is a fülembe cseng Purjesz Béla hangja: “Tehát, mésztatik (méltóztatik) kedves kolléga úr, ne kapkodjon kérem, mésztatik nézze, nézze és lássa kérem a beteget. Látja kérem a szemét, kérem, a bõre rajzolatát, tapintatát, mésztatik nem érzi kérem a jellegzetes szagát?” Lenyûgözõ volt számunkra az észrevehetetlen jelek légiója, amelyek õt – minden “szerkentyûzés nélkül” – a helyes diagnózishoz vezették. Engem például egyszer tizenkét órán át “obszerváltak”, akut has, bélelzáródás, vakbélgyulladás, esetleg epekõ gyanújával, mígnem megérkezett “Béla bácsi”, s szólt már a betegszoba ajtajából: “Tehát mésztatik, miért lopkodják kérem a sebész urak az én betegeimet? Bal felsõ lebeny víruspneumóniája van neki, vigyék át hozzám! Ha akarják, akár meg is röntgenezhetik, ott lesz egy csecsemõtenyérnyi árnyék, ahol mondom”. És ekkor még mindig nem volt az ágyam mellett, ahol én nyakig pizsamában feküdtem. Nyert az öregúr, minden úgy volt, ahogyan mondta. Ha nem velem történt volna, magam sem hinném el. És nem ez volt az elsõ (és nem is a százezredik) ilyen mutatványa. Horváth Pista, kedves néhai kollégám rejtélyes nyavalyáját, amivel napokig nem tudtak mit kezdeni, ugyanígy az ajtóból diagnosztizálta azzal a kommentárral, hogy “mésztatik kérem, a felnõtt beteg szájába is szabad benézni, és mésztatik akkor ott látják, kérem a Koplik-foltokat, tehát, amik, mésztatik a kanyaró specifikus jelei, mésztatik.” Ott voltak.

  Ennyit a betegségrõl általában és X. Y. egyedi beteg nyavalyájáról specifikusan – mésztatik kérem.

Az elõbbiek ellenére, de azok szigorú szem elõtt tartásával hadd vázoljam egy táblázatban az “átlagos” vírusfertõzés során szerepet játszó tényezõket “általában” (1. táblázat). A táblázat önmagáért beszél és szépen mutatja, hogy a mélyben megbújó lényegtõl (a lényeg sejtszinten zajlik) eltekintve a fertõzés folyamata igen hasonló a bármely élõ kórokozó által létrehozott fertõzéshez.

  Csakhogy. “Apu, hod med be (az a nad elefánt)?” Azám, hogy tud bejutni egy elvben érintetlen szervezet gátjain (barrierjein) keresztül egy önmagában tehetetlen komplex makromolekuláris szerkezet (virion). Ezt mutatja az 1. ábra. Amint látható, a többsejtû szervezet voltaképpen síkokból hajtogatott zárt, egymásba tolt két csõrendszert alkotó felületekbõl áll (Origami-elmélet, Koch és Orzó). Ez így elsõre kicsit nehezen érthetõ, de kis megfontolás után világos lesz. Szent-Györgyi Albert szerint az ember és minden más állat is (valójában egy híg, kb. 20%-os) “vizes oldat egy bõrstanicliban”. Bõrünk igazság szerint megszakítás nélkül folytonosan a száj–orr–garaton keresztül a zárt légutak zsákjában folytatódik, ill. a nyelõcsövön keresztül a végbélnyílás tájékán visszajön a bõrfelszínbe, ami a húgycsõ nyílásán át ismét a veseglomerolusokig tartón, a húgyutak “külsõ” felszínét képezõ, zárt “vizeletet elválasztó stanicliban” folytatódik. Azaz teljes “felszínünk” egy folytonos, összefüggõ sík (kétdimenziós) felület, az Origami-elv szerint ravaszul “hajtogatva” háromdimenziós alakká. E “staniclin” belül a folyadék áramlását az input felszínek és output felszínek között elhelyezkedõ zárt csõrendszer (vér és nyirokerek rendszere) biztosítja egy alkalmas pumpa (szív) segítségével.

  
Mind külsõ, mind belsõ felszíneinket “elvben” folytonos sejtréteg (persze más és más szerkezetû) borítja. Ez elvben biztosítja azt, hogy szervezetünk “belsõ” környezete annyira eltérõ lehessen a “külsõ” környezettõl, amennyire az is a valóságban. De... A sejtek egyenként eléggé sérülékeny szerkezetek s így mikroszkopikusan “felületünk” sohasem tökéletesen ép. Na itt “megy be” a virion, feltéve, hogy elegendõen nagy mennyiségben van jelen a bõrön vagy a nyálkahártyán vagy a növény levelén.

  A másik lehetséges bejutási trükk a fágoknál megismerttel analóg, csakhogy itt a fág farkát egy komplett ízeltlábú vektor (szúnyog, tetû, kullancs stb.) vagy akár emlõs vektor (veszettség, kutya) helyettesíti és a puszta nukleinsav helyett a komplett virion az, amit bejuttat. A növényi vírusok esetén az ízeltlábú növénykártevõk a legfõbb “fertõzõ források”, annál is inkább, mert a növényi sejt “sebezhetõ” sejtmembránja a cellulózból álló sejtfalon belül található.

  A kellõ nehézségek árán a gazdába jutott vírus esélyei sem igazán irigylésre méltók. Szegénykének keservesen meg kell küzdenie azért, hogy kórokozhasson. Ezt mutatja a 2. ábrán látható “jéghegy” elv a vírusfertõzés hatékonyságára vonatkoztatva. Ez az ábra szolgál igazolásul arra a jóval korábbi kijelentésemre is, hogy a vírusok nagyon kevéssé hatékony fertõzõ ágensek, s ezért szinte elképesztõen óriási számban kell jelen legyenek a környezetben ahhoz, hogy sikeres legyen replikációs ciklusuk a többsejtû szervezet egy sejtjében. A szervezet és a vírus találkozása legtöbbször “nyom nélkül” múlik el. Némely esetben a találkozás hagy ugyan immunológiai nyomot, de észlelhetõ fertõzési tünetek nélkül. Ilyenkor a szervezet többé-kevésbé védetté válik s egy újabb találkozás semmilyen vagy csak enyhe tünetekkel, de immár hatékony és tartós immunitás kialakulásával jár (természetes védettség). Szerencsére a fertõzések többsége ilyen. A súlyos, típusos tünetekkel járó fertõzés ritka. A gyermekbénulás vírusa pl. normálisan a vékonybél tünetmentes fertõzését okozza és csak ritka komplikációként (1:100, 1:1000 esetben) terjed át a gerincvelõ mozgató sejtjeire. A bélfertõzés tünetmentes immunizálódáshoz vezet. Voltaképpen ezt használjuk ki az idegrendszerre nem patogén, mutáns vírussal végzett Sabin-vakcinálásban is. Az igazán “rizikós” fertõzéseket az ízeltlábúak közvetítik. Ez esetben ugyanis a kórokozó a behatolás összes “kellemetlenségét” kikerüli és direkt a véráramba kerülve, közvetlenül viteti el magát a fogékony sejthez.

A vérpályában való utazásra a fertõzés helyén az elsõdleges replikáció során keletkezett új virionok közül csak néhány Enterovírus használja szabadon a plazmát. A Herpeszvírusok szeretnek a vérlemezkéken hajózni, míg az Epstein–Barr, a Lymphocytás meningitis, a mumps, a kanyaró, a rubeola, a cytomegalo és a Hepatitis-B vírusok inkább a lymphocitákon “kapaszkodva” utaznak. A HIV és a lassú vírusok kedvenc “szállítói” a makrofágok. A célszervben történt ún. másodlagos vírusreplikáció során keletkezett virionok a vérben való “utazásra” megszokott szállítóikat használják, ha az ellenanyagszint még nem olyan magas, hogy inaktiválja õket. Ekkor ez a terjedési út bezárul elõttünk.

  Némely tipikusan az idegsejteket megtámadó vírus képes az idegrostban is vándorolni, éspedig napi 1–100 mm utat megtéve, vírustól függõen. Ez különösen a veszettség és a herpes esetén jellegzetes módja a vándorlásnak. A legtöbb, az idegrendszert megtámadó vírus azonban – úgy tûnik – inkább a vér valamely sejtjéhez (makrofágokhoz, limfocitákhoz) kötõdve jut el az idegrendszerben lévõ célsejtjéhez.

  A virionokat vándorlásuk során rengeteg veszély fenyegeti, amint az a manifeszt tüneteket okozó vírusfertõzések viszonylagos ritkaságából is sejthetõ a tünetmentes fertõzések gyakoriságához képest. A makrofágok, a retikuloendoteliális rendszer “falósejtjei”, az egyéb fehérvérsejtek nagy pusztítói a szervezeten belül vándorló vírusoknak, különösen ha a vérben keringõ “érzékenyítõ” faktorok valamelyike hozzájuk kötõdött. E sejtek, egyszerûen mint “idegent” ismerik fel, a csellengõ viriont megkötik, bekebelezik és lizoszómáik enzimjei segítségével lebontják. Érdekes, hogy ez a mechanizmus annál hatékonyabban mûködik, minél nagyobb méretû a virion (pl. himlõ). A kisebb virionok bekebelezéséhez igen hasznos segítség, ha valamely komplement faktor kötõdik meg a felszínükön (opszonizáció).

  A vérpályába kerülõ virionok egy külön csoportjának a “célsejtje” valamilyen fehérvérsejt, a HIV-vírusnak például a CD4+ T-limfocita. A vírus e sejteket fertõzi meg és ezekben replikál. A betegség kialakulásának folyamatát a vírus replikációja és az immunrendszer belsõ szabályozása közötti küzdelem kimenetele dönti el. Az Epstein–Barr vírus a B-limfocitákat támadja meg, a humán leukémia vírusok pedig egyéb fehérvérsejteket. Ilyenformán bizonyos vírusok számára a vért mint “szervet” jelölhetjük meg célszervként. A vírus és a sejt kölcsönhatásainak intimitása az immunrendszer sejtjeire éppúgy igazak, mint más sejtekre. Ez elvben sejthetõ volt, de a konkrétumok sokasága az utóbbi néhány évtizedben került napfényre és ez mind a virológiában, mind az immunbiológiában viharos fejlõdést hozott. Utalok itt a különféle emberi és állati “vérdaganatok”, leukémiák esetére és nem utolsó sorban a HIV-re, a szervezet humán immundeficiencia betegségre. Ez utóbbi iránti óriási, világméretû érdeklõdés valószínûleg azzal függ össze, hogy a betegség nemi kapcsolatok útján (is) terjed. Az efféle betegségek társadalmi hatásai mindig igen nagyok, mert hiszen leplezhetetlenné teszik egy korszak nemi erkölcseit és annak visszásságait egyaránt. Utalok itt Voltaire Candide címû regényére, amely az Újvilág felfedezése után az Európában “járványossá” vált szifilisznek állít irodalmi emléket.

Áttekintésül álljon itt néhány táblázat annak bemutatására, hogy mely vírusok, milyen úton jutnak be szervezetünkbe, hogy ott megleljék a replikációjukhoz alkalmas fogékony és permisszív sejtet s ezáltal módjuk nyíljon betegség elõidézésére (2–3. táblázat).

  A választék tehát óriási, rengetegféle vírus lehet jelen és okozhat vagy éppen nem okozhat különféle nyavalyákat, miközben egy részük éppen csak addig jelenik meg, amíg immunválaszt provokál, ami õt azután el is tünteti. Így az egyén aktuális immunállapota elég pontos információkkal szolgál “virológiai priuszára” vonatkozóan. Az eddig elmondottakkal úgy érzem, elég meggyõzõen sikerült bizonyítani azt a korábbi állításomat, hogy – bár nem látjuk – mégis valósággal fürdünk, tocsogunk a vírusok hatalmas tömegében, hiszen e nélkül nem létezhetne vírusfertõzés, mert a vírusok esélye a fertõzésre elképesztõen csekély.

  Általában nem illik errõl beszélni – mert iszonyú büszkék vagyunk higiénés viszonyaink fejlettségére –, de nem árt néha szemérmetesen emlékeznünk arra, hogy környezetünk nemcsak vírusokkal, hanem mindenféle mikrobákkal is tele van. Ezek zöme nem igazán jelent közvetlen egészségügyi veszélyt (apatogén), de mindenképpen jelen van, hiszen fontos szerepe van részben az elhalt élõlények anyagának végsõ lebontásában, részben pedig némely számunkra létfontos anyag (metabolitok, vitaminok, kofaktorok) termelésében.

  Nyugodjunk szépen bele, hogy a “bölcs és büszke” ember nem csekély mértékben van kiszolgáltatva a Földön élõ mikroszkopikus lényeknek, amelyek létére és zavartalan mûködésére jobban rászorul, mintsem sejtené. Környezetkárosító tevékenységeiknek nem elhanyagolható (bár elhanyagolt) része éppen az élõlények mikroszkopikus fajainak gondatlan pusztítása. A felelõsségérzettel rendelkezõ biológuskutatók közül egyre több próbálja meg felhívni a figyelmet erre a veszélyre. A vírusokkal kapcsolatban ilyen ismereteink nincsenek; jelen tudásunk szerint nincs “hasznos” vírus. Sajnálom, hogy éppen tõlem kell megtudják ezt a rossz hírt, aki a vírusok elkötelezett szerelmese vagyok. Ugyanakkor a dolog teljesen érthetõ éppen amiatt, hogy a vírus önálló létre képtelen, mint azt a bevezetõben kifejtettem.

  Ugyanakkor az ökológiai egyensúly fenntartásában fontos szerepük van, mert sikeres terjedésükhöz feltétlenül kell a nagyszámú fogékony gazda. Így “nagy pusztítást” csak akkor tudnak végezni, ha a fogékony populáció sûrûsége egy kritikus értéket meghalad, ekkor viszont hatékonyan csökkenthetik egy-egy járvánnyal a gazdák létszámát (l. nyúl, papillomatosis járvány Ausztráliában).

  Sajnos újabb tíz vagy több írást kellene elkövetnem, ha az egyes vírusok okozta tipikus betegségeket csak vázlatosan is ismertetni akarnám. Megelégszem tehát annyival, hogy elmondom a járványokat okozó vírusok ellen megfelelõ védõoltással (ha már van) sikeresen védekezhetünk, mint arra késõbb még kitérek. Az igazán “izgalmas” vírusok jelenleg a “rejtetten velünk élõ” ún. perzisztens, ill. lassú fertõzéseket okozók.

  A perzisztens fertõzések legtöbbször egy akut fertõzés után alakulnak ki a gazdasejt, ill. a gazdaszervezet kölcsönhatásainak egy speciális formájaként. A közvetlen ok a sejtszinten a vírus litikus képességében beálló változás, leginkább a génexpresszió vonatkozásában, a szervezet szintjén pedig a vírusban kialakuló azon képesség, hogy az immunrendszer védekezõ mechanizmusait kikerülje. A perzisztens fertõzést okozó vírusokat, az általunk okozott akut és a perzisztencia során fellépõ tüneteket a 4. táblázatban mutatom be vázlatosan.

  A vírusoknak ez a különleges tulajdonságokkal és képességekkel rendelkezõ csoportja, mint látjuk, rendszertanilag nem egységes, csakis kórokozó tulajdonságuk sajátságos volta hozza össze õket. Ezekre is igaz, hogy nem hatékony fertõzések (szerencsére), csak az önmagukban is viszonylagos ritka akut kórképek ritka “komplikációi”, amikor az akut fertõzés perzisztenssé lesz. Ez persze nem megnyugtató akkor, ha megfigyeljük, hogy a vírusperzisztencia legtöbbször súlyos kórképekkel jár. Viszonylagos ritkaságuk ellenére e kórképek rettentõen izgalmasak, mert rajtuk tanulmányozhatók a vegetatív vírus és egyedi gazdasejtjének, ill. az azt hordozó szervezetnek sokrétû és sokféle kölcsönhatásai. A probléma ma még csak kevéssé ismert, hiszen vizsgálata nagyon nehéz, de szinte napról napra vannak új fejlemények, ezért a ma virológiájának – a molekuláris virológiának – ez a legforrongóbb területe.

Vissza a tartalomjegyzékhez