Megdöbbenve olvastam Edward Goldsmith „A véletlen kultusza és a teleológia tabuja” címû írását a Természet Világa szeptemberi számában. A cikk pongyolasága és logikai bakugrásai elképesztõek. A szerzõ tájékozatlansága vagy félremagyarázó szándéka minden bekezdésbõl kiviláglik. Néhány megjegyzést szeretnék csak fûzni a mûhöz, a tételes kritika igénye nélkül.

  Elõrebocsátanám, hogy a cél a biológiában egyáltalán nem tabu. Teljesen nyilvánvaló, akár fiziológus, akár evolúcióbiológus szemszögbõl, hogy a hal kopoltyúinak és uszonyainak a célja, feladata vagy rendeltetése a vízben való lélegeztetés, illetve a helyváltoztatás. Nem hiszem – a rengeteg, eredeti szövegkörnyezetébõl kiragadott és ezért könynyen félreértelmezhetõ idézet ellenére sem –, hogy akár egy épeszû biológus is megkérdõjelezné azt, hogy a darázs a lárvái táplálása végett gyûjti a hernyókat. Az egész élõvilág nyilvánvalóan tele van célszerûséggel, mérnöki pontosságú kivitelezéssel. Az egyes élõlényeknek határozott céljai vannak (a méhecskének a virágok látogatása, az õzgidának a suta emlõinek szívása, a nyuszinak a fûszálak rágicsálása, csak hogy a kedvesebb példáknál maradjunk). A bökkenõ csak ott van, hogy ezek a célok nem a teleologikus világrend õsrobbanás pillanatában eldõlt, kikristályosodott megnyilvánulásai, hanem egy lényegében céltalan, ám eredményeiben célokkal bíró és összehangolt életjelenségeket mutató szaporodási egységeket eredményezõ evolúciós folyamat termékei. Kozmikus szemszögbõl valójában a méhek mézgyûjtése nem olyan cél, aminek végrehajtására e rovar eleve kiválasztatott, hanem ok. Ez a képességük okozta azt, többek között, hogy a méhek az evolúciós versenybõl nem estek ki, és hogy ma egyáltalán léteznek. A méh szemszögébõl persze a virágok látogatása vitathatatlanul a végsõ célnak, az élet értelmének tekinthetõ. Goldsmith tehát összekeveri az evolúció céltalanságát az evolúció termékeinek céltalanságával, és ezt az utóbbi, egyetlen magára valamit is adó biológus által sem vallott nézetet ostorozza, prófétai szigorúsággal. Tévedése már az elsõ két bekezdésben kiderül. Goldsmith itt borotvaéles logikával szembeállítja Jacques Monod az evolúció alapmechanizmusairól és lottójátékszerû voltáról vallott nézeteit az emberi elme véletlen számgeneráló képességével. De kérdem én, mi köze ennek a kettõnek egymáshoz? Az lenne a véletlen evolúcióban játszott szerepe elleni bizonyíték, hogy agyunk nem tud véletlen számsorokat rögtönözni? Mindenesetre furcsa gondolatmenet. Az olvasóra bízom a fölötte való további rágódást.

  A továbbiakban azonban megpróbálok szembehelyezkedni néhány késõbbi megállapítással. Nézzük ezeket a fránya mutációkat. A mutációk nem véletlenszerûek. Vannak kimagasló mutációs gyakoriságú helyek. Hûha, ez már teleológia! A kegyes vagy könyörtelen végzet itt kétségkívül tetten érhetõ. Lássuk, mirõl is van szó! Tény, hogy vannak úgynevezett mutációs forró, illetve hideg pontok, azaz olyan DNS-szakaszok, ahol az átlagosnál jóval több vagy jóval kevesebb mutáció következik be. Ez azonban a mutációk fizikai, kémiai és biokémiai természetébõl következik, és nincs köze semmiféle lamarcki cél felé irányításhoz vagy sorshoz, teleológiai misztifikációja igencsak megkérdõjelezhetõ. Megjegyzendõ, hogy az elõbbi mutációs eloszlás a ritkábbik eset. Emellett minden génben történnek mutációk, nagyjából egyenletesen. A különbség az elfogadásuk arányában lehet, azaz abban, hogy a szelekció rostája mennyit enged át belõlük a következõ nemzedékbe. Ez pedig már a kérdéses DNS-szakasz (pl. promoter) vagy a géntermék (fehérje vagy RNS) szerkezet-funkciós összefüggéseitõl, és ezek fenotipikus megjelenésétõl függ. A szelekció hatására gyakrabban megjelenõ elõnyös mutációk teleologikus értelmezése helyett is kínált már sokkal ésszerûbb magyarázatot Garry B. Hall, az indukált mutációs események felfedezõje. Az ebgR-gén gyakori mutációiért például a PhoP/Q-gének tehetõk felelõssé (J Bacteriol 1998, 180, 2862–2865), a bgl operon nagy mutációs rátáit pedig két inzerciós szekvencia (ugráló DNS-darab), az IS1 és az IS5 promóterbe történõ gyakori beépülése okozza (Mol Biol Evol 1998, 15, 1–5). Rossz hír Goldsmithnek az az itt csak egy speciális esetben megmutatkozó tény, hogy maga a mutációs ráta is a szelekciónak kitett, evolúciós változáson keresztülmenõ tulajdonságok közé tartozik.

  Ami igazán bántja Goldsmitht, ám vagy maga sem látja, vagy nem akarja beismerni, az voltaképp az evolúció változatképzésének lutriszerû volta és a folyamat végsõ céltalansága. Labilis érvrendszerével megpróbálja a biológusokat a szervezetek célszerûségének letagadásával vádolni. Így azt hiszi, hogy vitaalapot nyer, és a kevésbé éber elméket a maga kétes mibenlétû véleménye mellé tudja állítani. Képtelen elfogadni azt a tényt, hogy tudatának és egyéniségének, célszerûen mûködõ gyomrának és veséjének létrejötte csupán egy kozmikus lottójáték meglehetõsen gyarló kimenetele.

  Mindamellett a cikk nagyon elgondolkodtató volt. Valóban sokat törtem a fejem azon, hogy mi volt elõbb: a tyúk vagy a tojás. Goldsmith szerint ugyanis a tyúk összes õseinek – beleértve a csillagközi port, az õsleves autokatalitikus reakcióit, a bamba egysejtûeket, a már tojást rakó madárõs dinoszauruszokat és a vadtyúk háziasított csibéit – egyetlen rendeltetése volt, az, hogy elvezessenek egyik fontos haszonállatunkhoz, a fehérjedús táplálékul szolgáló tyúkhoz. Eszerint világos, hogy a tyúk volt elõbb, ideaként, célként már benne leledzett az õsök hosszú láncolatában. A tyúk volt tehát a vezérlõ elv. A többi csak eszköz. Szegény paleontológusok, hogy ezt eddig nem vették észre!

  Goldsmith problémája visszavezethetõ az evolúcióelmélet bírálóinak egyetemes tévedésére, nevezetesen arra, hogy az evolúcióelméletet a véletlen elméletének tartják. Ennél nagyobbat nem is tévedhetnének. Üzenem Fred Hoyle a szemétdombon szélviharban összeálló Boeing 747-esének, Goldsmith teleologikus pókhálóinak, Noé bárkája keresõinek és a többieknek, hogy az evolúció nem a véletlen, hanem a véletlenszerûen keletkezõ változatok nem véletlen túlélésének az elmélete. Az egyetlen olyan elmélet, amely természetfölötti erõk nélkül képes magyarázatot adni az élõ rendszerek komplexitására és célszerû viselkedésére. Az evolúcióelmélettel nem lehet filozófiai alapon szembeszállni. Ez körülbelül annyit ér csak, mintha én kijelenteném, hogy nem hiszek a kvantummechanikában. Egy tudományos elmélet megcáfolásához tudományos érveket kell felsorakoztatni. Meggyõzõ volna például egy kambrium-kori nyúlcsontváz vagy egy olyan genomszekvencia, amelyben egyetlen ismert génnek a rokona sem található meg, és mondjuk a genetikai kód sem érvényes rá. De azt is elfogadnám, ha valaki kimutatná, hogy a Hardy–Weinberg-szabályt annak idején elszámolták. Az ilyen érvek, hogy „ez és ez egyszer azt mondta, hogy nem hiszi” vagy „a fõáramhoz tartozó kutatók kételkednek abban, hogy” egyszerûen nem érvek. Komoly, hiteles példákat várunk a teleológia szószólóitól. Ha megadják ezeket, akkor talán eljöhet a biológiatörténet újabb, mindent átfogó paradigmaváltása, és végre mi, értetlen tudósok is leborulhatunk a Cél vagy Tervezõ nagysága elõtt, elfeledve a panda hüvelykujját, a kicsavart fejû lepényhalakat, a „junk” DNS-t, a vírusokat és az élõvilág egyéb drótostótszerû és önzõ megoldásait. Amíg azonban ilyeneket nem tudnak felkínálni, addig Goldsmith és társai elégedjenek meg az ezoterikus ökomiszticizmusuk által nyújtott gondolati hatósugárral, és ne próbálkozzanak tudományos halandzsával.