A rókának fontos a nyúl, mert egyik kedvenc tápláléka. A nyúlnak is fontos a róka, mert tõle függ, hogy mennyire szaporodhat el. De vajon mennyire fontos a nyúl és a róka az erdõ életében? Minden faj egyenrangú vagy esetleg vannak kitüntetett szereplõk az ökológia színpadán? Egyre inkább úgy tûnik, hogy vannak. Ezek a kulcsfontosságú fajok, amelyek egységes leírása és vizsgálata még távoli célnak tûnik. A helyzetet nehezíti például, hogy csak akkor derül ki, melyek a kulcsfajok, ha valamennyire az egész életközösséget ismerjük már. Az ökológiai munkák többsége viszont egy-két kiemelt faj kapcsolatára összpontosít (pl. a ragadozó és zsákmány viszonya). Szerencsére egyre több az olyan átfogó jellegû kutatás, amely kezdi megmutatni, melyek az evolúciós színjáték fõszereplõi.
 

Néha akarva, néha akaratlanul, az ember új fajokat telepít be egy-egy területre, más fajokat pedig kiirt, vagy csak a populációikat pusztítja. A következmények megfigyelése és az adatok összegzése arra a következtetésre juttatta a kutatókat, hogy a természetben élõ fajok nem azonos jelentõségûek az ökológiai rendszerek mûködésében. Léteznek nagyobb és kisebb szerepet játszó, “szürkébb” fajok is. A kiemelkedõ fontosságú fajokat Robert Paine, amerikai ökológus 1969-es szóhasználata alapján kulcsfajoknak (keystone species) nevezzük (az angolban a “keystone” a boltív középsõ kövét jelenti, melynek hiányában az egész boltív összeomlik).

  Azóta a kulcsfajok egész garmadáját leírták már, de mint ahogyan az ilyenkor lenni szokott, a kezdeti lelkesedés zûrzavarhoz, tesztelhetetlen eredményekhez és szubjektív következtetésekhez vezetett. Nyitott a kérdés: mikor lesz egységes elmélet? Mikor lehet a fajokat azonos szempontok alapján összevetni egymással? Vajon érdemes-e általánosságokat keresni jellemzésük során? A kulcsfajok szerepének tisztázása egyébként természetvédelmi szempontból vagy a társulások mûködésének mélyebb megértése szempontjából is felbecsülhetetlen jelentõségû.

  Kibõl lehet fõszereplõ? Szinte bárkibõl. Kezdetben ugyan úgy tûnt, érdemes táplálkozási kategóriák alapján szûkíteni a kört. Paine elsõ ilyen témájú közleménye egy olyan tengeri csillagról szólt (Pisaster), amely a kaliforniai sziklás tengerpartok csúcsragadozója. Azokon a területeken, ahol ez a csillag kipusztult (vagy eltávolították), gyökeresen megváltozott az egész életközösség viselkedése. Más fajok is eltûntek az érintett területekrõl, majd újak jelentek meg és a megmaradó fajok közötti kölcsönhatások mintázata is átrendezõdött. Úgy tûnt tehát, a Pisasternek közösségformáló szerepe van. Ezt annak tulajdonították, hogy csúcsragadozóként ez a faj a tengerpart ura, hatása közvetve vagy közvetlenül mindenre kiterjed.

  Ezzel egy idõben vált híressé az Alaszkától egészen Dél-Kaliforniáig elõforduló tengeri vidrák esete is. Az õslakók, a telepesek és a természetkedvelõ sportolók hatékonyan ritkították ezeket az állatokat, egyes helyeken ki is irtották õket. Ahol kipusztultak, elszaporodott kedvenc csemegéjük, a tengeri sün. A sok sün pedig nagy étvággyal fogyasztotta a part menti moszaterdõket, ahonnan a kisebb halak és más lakóik is kipusztultak. Így a vidrák kiirtásának hatására “sünsivatagok” keletkeztek (1. ábra). A vidrák tehát – bár ez azonnal nem szembetûnõ – komoly szerepet töltenek be a part menti vizek életében. Ahol sikerült a vidrákat visszatelepíteni, az eredetihez nagyon hasonló közösség népesítette be ismét a partot, a sünsivatagok pedig megszûntek.

  A tengeri csillagok és a vidrák példája nyomán szinte azonnal elterjedt az a téveszme, hogy kulcsfaj csak csúcsragadozó lehet. Megszületett az a felismerés is, hogy a kulcsfajok lényegében kijelölik az egyes életközösségek határát is azáltal, hogy hatásuk kaszkádszerûen kiterjed mindenre, ami a táplálékhálózatban alattuk helyezkedik el. Ebben lehet is némi igazság, ha a kulcsfaj valóban csúcsragadozó. A nyolcvanas években azonban azt is megfigyelték, hogy a táplálékhálózat közepe táján elhelyezkedõ fajok is meghatározók lehetnek. Sokat emlegetett példa erre a kengurupatkány, amely gödröket és üregeket ás, így különösen a kisebb állatok és a növények környezetét képes alapvetõen megváltoztatni. Kimutatták, mekkora hatással van ez a tevékenység a teljes vegetációra és azon keresztül természetesen az állatvilágra is. A kengurupatkányok eltûnése vagy felbukkanása képes tehát átformálni a társulások fajösszetételét. Az eddigiekkel szemben fontos különbség, hogy itt már nem táplálkozási kapcsolatokon keresztül érvényesül a kulcsfaj hatása.

  A kilencvenes években többen rámutattak arra is, hogy esetenként a termelõk is lehetnek kulcsfajok, bár valamilyen okból ennek elismerésétõl kezdetben húzódozott a szakma. Nagy szerepet játszanak például egyes fügefélék a trópusokon, vagy a talajlakó kékbaktériumok és zuzmók a Negev-sivatagban. A kulcsfajnak bizonyuló termelõ szervezetek trofikus hatása a táplálékhálózatban felfelé terjed, ellentétes irányban, mint a csúcsragadozóké. Emellett akár egyszerûen csak mennyiségük miatt is fõszereplõvé válhatnak. Például egy tölgyesben a tölgy vitathatatlanul kulcsfaj, meghatározó a közösség összetételében és kipusztulása minden más élõlényre tragikus hatással lenne.

  Újabban kulcsfajként emlegetnek lebontó élõlényeket is, már amennyiben az esetükben gyakran homályos fajfogalom ezt megengedi. A kulcsvírusok és kulcsparaziták is kezdenek divatba jönni. A paraziták mellett keresik a gazda típusú kulcsfajokat is (például néhány pálmafajt már kulcsgazdának tartanak).

Láttuk, hogy egyik fõ táplálkozási csoportból sem lehet kizárni a kulcsfajokat. Ez a megközelítés tehát nem vezetett túl sok eredményhez, de szerencsére más szempontok alapján is igyekeztek osztályozni ezeket a fajokat. Az egyes próbálkozások során mindenki megalkotta a saját kulcsfaj-definícióját, de elfogadott meghatározás híján eddig elég szubjektív és plasztikus maradt ez a szakkifejezés.

  E. O. Wilson kicsit talán komolytalan kulcsfajfogalma a következõ: a kulcsfajok a “nagy játékosok” (big players). Ez a meghatározás ugyan valóban nem túl hasznos, de remekül tükrözi az általános szemléletet és hozzáállást, amely gyakran szubjektív és anekdotikus. Nem sokkal kreatívabb az (egyik) “Ecology” címû tekintélyes szakkönyv meghatározása sem, amely szerint kulcsfajok azok, amelyek különösen alapvetõ és nagy hatású kölcsönhatásokat alakítanak ki fajokkal.

  Valamivel konkrétabb Paine legelsõ megfogalmazása, mely szerint kulcsfaj az, ami meghatározza a társulás integritását és idõben változatlan fennmaradását. Ezen a definíción kicsit érzõdik, hogy megalkotásakor csak a csúcsragadozókra gondoltak. Ennek ellenére jól sejteti a kutatások egyik fõ célját: valamilyen kapcsolatot találni a társulás stabilitása és egy-egy faj sorsdöntõ jelentõsége között. Mindenesetre a tengeri csillag és a vidra esetéhez jól passzol.

  Sokszor egyszerûen azt tekintik kulcsfajnak, ami gyakori. Lehet persze összefüggés, mondjuk egy erdõalkotó fa egyben kulcsfaj is, de felesleges lenne új fogalmat bevezetni, ha pusztán csak errõl lenne szó.

  1987-ben Jackson és Kaufmann beszámolt egy ellenpéldáról. A Diademaantillarum nevû tengeri sün a Karib-térségben él, csúcsragadozó és rendkívül gyakori. Automatikusan kulcsfajnak tartotta mindenki, amíg egy-egy területrõl ki nem pusztult. Ekkor viszont “feltûnõen nem történt semmi”. Az ok még nem tisztázott, a többi faj lárváinak tulajdonságaival, illetve a fogyasztott növények populációdinamikájával lehet kapcsolatos a sünök csendes távozása. Mindenesetre jól mutatja, hogy a gyakoriság nem jelent feltétlenül fõszerepet a közösség életében. Persze az sem zárható ki, hogy a sünpusztulás hatása csak lassan bontakozik majd ki.

  1994 decemberére konferenciát hívtak össze a Hawaii-szigeteken a kulcsfajok helyzetének tisztázására. A tizenöt neves résztvevõ természetesen a definíciók egységesítésével is foglalkozott. A végsõ verzió szerint kulcsfaj az, amelynek hatása a közösség egyéb tagjaira nagy, legalábbis nagyobb, mint amit az adott faj tömegessége alapján várnánk. Ez nagyjából David Tilman ötletének felel meg, aki szerint valamilyen módon egy hatás/biomassza arány alapján kellene a fajokat rangsorolni jelentõségük szempontjából.

  Kicsit más jellegû Stuart Pimm és Michael Gilpin ötlete. Szerintük kulcsfaj az, aminek a kihalása a legtöbb másodlagos kihalást okozza. A másodlagos kihalás egy elsõdleges kihalási eseményt gyorsan követ és egyértelmûen annak hatására vezethetõ vissza. A legtöbb példa esetében ez a meghatározás logikusnak tûnik, és hasznos lehet mint a további vizsgálódások kiindulópontja. Természetesen kihalás alatt itt szerencsére legtöbbször csak valamilyen lokális kipusztulásra kell gondolni, azaz csupán egy-egy populáció eltûnésére.

  Clive Jones és társai szenvedélyesen kutatják azokat a fajokat, amelyek nem táplálkozási kapcsolataik révén fejtenek ki jelentõs hatást a társulás más tagjaira, hanem valamilyen módon jelentõsen átalakítják az élettelen környezetet és így befolyásolhatják sok más faj viselkedését is. A fentebb bemutatott kengurupatkány is közéjük tartozik, valamint például a levélvágó hangyák, a hódok vagy a kisebb köveket hatalmas mennyiségben felaprózó sivatagi csigák. Ezek a fajok mind olyan mértékû átalakítást végeznek környezetükön, mely sok más faj számára meghatározó.

  Végül a kulcsfajok közé tartozhat egy nagyon fontos, mutualista, kölcsönösen elõnyös kapcsolatokat kialakító faj is. Ilyen például az a sok növény beporzásában fontos kolibri, amelynek eltûnése több növény szexuális életét keserítené meg, s ezzel hatással lenne a társulás majd minden tagjára. Bár más szempontok alapján talán fontosabbnak tûnnek a szélsõségesen specializálódott mutualisták, de lokális hatásuk révén mégis jóval kisebb szerepet játszanak az életközösség életében.

Az eddigiekben fajok kihalásáról vagy lokális eltûnésérõl volt szó. Sokszor a jövevények is fõszerephez juthatnak. Hatásuk gyakran tragikus, fõleg ha mesterséges betelepítések alanyai. A sok példa közül talán a legismertebbek az ausztráliai üregi nyulak, de egzotikusabb egy trópusi hal esete.

  A Cichla ocellaris egyike az Amazonas medencéjében élõ rengeteg halnak. A horgászok szeretik és ráadásul még szép is. Elõnyös tulajdonságai miatt egy üzletember 1965-ben betelepítette egy panamai elszigetelt tavacskába. A cél az volt, hogy a cég alkalmazottainak felhõtlen kikapcsolódási lehetõséget szerezzen. A hirtelen jött nagy esõzések hatására azonban a tavacska elszigeteltsége megszûnt és közös víztér alakult ki a Rio Gatuncillo nevû kis patakkal, mely a Gatun-tavat tápláló Chagres-folyóba ömlik. A halak kihasználták a kínálkozó alkalmat, és kipróbálták az életet a kis patakban. 1967-ben megjelentek a Chagresben, 1969-ben pedig a Gatun-tó peremén. 1972-ben szinte az egész tavat benépesítették már, azaz kb. 50–60 kilométert tettek meg hét év alatt. Mindez nem is lett volna nagy baj, ha ezzel csak a horgászok lehetõségei bõvülnek. A Gatun-tó élõvilága azonban érzékenyen reagált a jövevényre (2. ábra). A többi hal közül szinte alig volt olyan, amelyiket ne zavarta volna meg a Cichla jelenléte. Sok teljesen eltûnt a tóból, mások viszont eddig nem látott mértékben elszaporodtak. A közvetett hatások hasonlóan drasztikusak voltak, a zooplankton és a rovarok esetében éppen úgy, mint a patak gerinces faunájának életében. Összességében a másodlagos lokális kihalások sokkal jellemzõbbek voltak, mint az egyedszám növekedése egy-egy populációban. A táplálékhálózat és a társulást alkotó fajok kapcsolatrendszere gyökeresen megváltozott. A helyi horgászokat leginkább talán az bosszanthatta fel, hogy a rovarevõ halak csökkenésével elszaporodtak a szúnyogok (pont azok, amelyek egyébként a malária kórokozóját is terjesztik). A Gatun-tóban a Cichlaocellaris egyértelmûen kulcsfajjá lépett elõ, alapvetõen meghatározva a közösség összetételét és a fajok kapcsolatrendszerét.
 

a)	b)
2. ábra. A panamai Gatun-tó vázlatos táplálékhálózata a Cichla ocellaris halfaj behurcolása elõtt (a) és azt követõen (b). A közösség összetétele némileg leegyszerûsödött, sok faj nem tudott alkal- mazkodni a jövevényhez. A Cichla  egyedül csúcsragadozóvá lépett elõ (M-mel jelölve), többek között saját fajának fiataljait fogyasztva (N jelöli a fiatal Cichlát). Sok más halfaj (F, G) és néhány  madár (B, C) ugyanúgy eltûnt a tó környékérõl, mint egyes rovarok (J). Az új halfaj erõsen befolyá- solta a teljes közösség viselkedését. Más betelepítéseknél a hatás jóval erõsebb is lehet, habár szinte mindig kedvezõtlen (Zaret és Paine, 1973 nyomán).

A példák alapján most már megpróbálhatjuk összegezni, milyen is egy tipikus kulcsfaj. Táplálkozási szempontból bárhova tartozhat, lehet ragadozó vagy akár növény is. Valószínûleg a társulás típusától sem függ a kulcsfajok jelenléte, azaz a Föld minden vidékén elõfordulhatnak az átlagosnál nagyobb hatású fajok.

  Fontos felismerés, hogy e kulcsszerep erõsen függhet a körülményektõl. A Pisaster tengeri csillag például az újabb kutatások alapján csak a hullámverte sziklákon tekinthetõ kulcsfajnak, a védettebb területeken jelentõsége sokkal kisebb. A Gatun-tó rettegett jövevénye pedig távolról sem volt fõszereplõ az Amazonas környékén.

  A kulcsfajok jelentõsége függ a diverzitás aktuális mértékétõl is. Ha a diverzitás csökken, a megmaradó fajok jelentõsége növekszik. Többször felvetõdött már, vajon mit mondhatunk a kulcsfajok és a többi faj közti kapcsolatok erõsségérõl. Úgy tûnik, általában kevés fajt tarthatunk csak kulcsfontosságúnak egy adott területen. Ezek viszont vagy szinte mindenki mással közvetlen kapcsolatban vannak, vagy csak kevesebb, de nagyon erõs kapcsolatot alakítanak ki másokkal.

  Sokszor nemcsak az egyes fajok, hanem néhány faj szorosan összetartozó csoportja is fõszerepet játszik a társulás életében. Az ilyen kulcsfajkomplexek jelentõségét csak mostanában kezdik hangsúlyozni. Szép példát mutatott be erre néhány éve Daily és két társa. Egy coloradói hegyi erdõben azt vizsgálták, vajon melyek a meghatározó fajok (3. ábra). Az eredmény: egy harkály, két fa és egy gomba. A harkály egyik fontos tevékenysége, hogy olyan üregeket váj a gombával fertõzött nyárfákba, melyeket más madarak is használnak. Másik foglalatosságaként megcsapolja a fûzfák nedveit, melybõl rajta kívül kolibrik, mókusok és más állatok is táplálkoznak. Úgy tûnik, azokban az erdõkben, ahol a fenti négy fõszereplõ mindegyike jelen van, nagyon hasonló a közösség összetétele. A négy fajból álló kulcsfajkomplexre mintegy ráépül mindenhol ugyanaz a fajgarnitúra. Ahol a négy fajból akár csak egy is hiányzik, a társulás szerkezete másképpen formálódik. Az ilyen erdõk egymástól is sok szempontból különböznek. A harkály, a két fa és a gomba jelenléte alapján tehát következtethetünk nagyjából a társulás többi tagjára is. Bizonyos szempontból persze egyenként is kulcsfajoknak tekinthetõk, mégis érdemes õket kulcsfajkomplexként együtt tárgyalni, legalábbis a társulás szervezõdése szempontjából, mert így érdekesek.

  A kulcsfajok szinte mindegyik meghatározása tartalmazza valamilyen formában a fajok hatását, vagy a köztük lévõ kapcsolatok erõsségét. Ezek viszont egyrészt nehezen mérhetõ mennyiségek, másrészt csak akkor tudunk rájuk következtetni, ha már kihalt a vizsgálni kívánt faj és ennek a sajnálatos eseménynek a hatásait elemezzük. A természetvédõknek persze nem okoz túl nagy boldogságot, ha felmérhetik egy éppen kihalt faj jelentõségét. Sokan rágódnak azon, vajon hogyan lehetne a kulcsfajokat elõre megmutatni. Amíg ki nem pusztul egy faj, és nem látjuk ennek hatását, általában csak tippelni tudunk, mennyire is fontos az másoknak.

  Egyelõre sajnos semmilyen lehetõség nincs arra, hogy számokkal jellemezzük a kulcsfajokat. Az egyetlen eddigi ismert próbálkozás egy olyan index (CI, community importance) kidolgozása, amely a fajok jelentõségét méri. A szempont a másodlagos kihalások mértéke, azaz az adott faj kihalását követõ és arra visszavezethetõ kihalásoknak a teljes fajszámhoz viszonyított aránya. Persze itt is csak utólag lehet okosabb a kutató és legfeljebb összehasonlító jellegû következtetéseket vonhat le más társulásokra. A CI-indexet nem is nagyon használják semmire, legfeljebb megemlítik, mert jól mutat mint a kulcsfajokra vonatkozó egyetlen matematikai jellegû kifejezés. A megfelelõ kvantitatív háttér kidolgozása lehetõvé tenné, hogy ne csak két kategóriába sorolhassuk a fajokat, úgymint “kulcs” és “normális”. Minden fajhoz érdemes lenne hozzárendelni valamilyen mennyiséget, mellyel jelentõségét mérhetnénk a CI-indexhez hasonlóan, de annál valamivel hatékonyabban. Átmenetileg ezt az interakciós erõsségek becslésével próbálják pótolni, de sok lehetõség van még a továbblépésre. Ilyen elemzések segítségével becsülni lehetne például: vajon mennyiben tekinthetjük minõségileg is másoknak a kulcsfajokat?

  Néhány esetben mesterséges beavatkozások hatását vizsgálják, nem várnak a fajkompozíció természetes megváltozására. A behurcolt fajok példái is tekinthetõk ilyen kísérleteknek, ha gyakran nem is szándékosak. A vizsgálatok egyik hátránya az, hogy sokszor nagyon lassan reagál a társulás a zavarásokra. A reakcióidõ kisebb a tengerekben, emiatt a legtöbb használható eredmény a vízi közösségekre vonatkozik.

  De vajon érdemes-e a kulcsfajok viselkedésének általános törvényszerûségeit keresnünk? Vajon a mérhetetlen bonyolultság nem mossa-e el az amúgy jellegzetes tulajdonságokat? Lehet, hogy a Gatun-tótól pár száz kilométerre fekvõ másik tóban a Cichla egyáltalán nem terjedne el, talán rögtön ki is pusztulna. Nem tudjuk még megmondani, mekkora az egyes esettanulmányok tanulságainak érvényességi köre.

Talán sokakban felvetõdik a kérdés, nem tekinthetõ-e végsõ soron minden faj kulcsfajnak, hiszen minden kihalásnak vannak következményei, minden faj fontos valamelyik másiknak. Érdemes-e a kisebb-nagyobb különbségek miatt egyeseket kiemelni? Érdemes. Léteznek ugyanis olyan fajok, amelyek ökológiailag szinte egyenértékûek másokkal. Lényegében azonos niche-t töltenek be és tulajdonképpen felcserélhetõk (redundánsak). Ezek a fajok bizonyos szempontból már valóban alapvetõen eltérnek a kulcsfajoktól. Elsõsorban persze az alacsonyabb rendûek között ismertek ilyen példák, tehát az algák, a baktériumok vagy mondjuk a zooplankton fajainál. Sok vita folyik arról, mekkora lehet a feleslegesnek látszó fajok aránya az ilyen esetekben. A redundancia hívei szerint egyes fajok eltûnhetnek anélkül, hogy “bárki észrevenné azt”. A helyzetet színesíti, hogy a közös funkcionális csoportot alkotó fajok közül minden évben más fordul elõ tömegesen és a többi csak minimális egyedszámban, aztán a következõ évben fordul a kocka. Egy karibi szigeten dolgozó kutatók például azt figyelték meg, hogy az algaszõnyeg egy adott helyen mindig nagyjából ugyanúgy néz ki, de két egymást követõ évben szinte egy azonos fajt sem találtak. Aztán hoszszabb távon megmutatkozott a vetésforgó jelleg. Valószínû, hogy mondjuk egy 7–8 fajból álló funkcionális csoport egyik tagjának kipusztulása semmilyen észrevehetõ változást nem okozna, de ennek ellenére a redundancia hívei is óva intenek attól, hogy az ilyen fajoknak kevesebb figyelmet szenteljünk (például a természetvédelem területén). Egy jó ökológus sosem lehet elég biztos a dolgában.

  Ugyanilyen funkcionális csoportokról beszélnek a baktériumok esetében is. Itt inkább azért, mert a fajfogalom kényesebb és sokszor nehezen értelmezhetõ. A Rhizobiumokról például tudják, hogy nitrogént kötnek, de nem érdemes feszegetni, hogy pontosan mely fajaik vannak jelen egy adott társulásban. A lényeg: ha vannak Rhizobiumok, akkor van nitrogénkötés is. Ennek jelentõsége meghatározó a társulás mûködése szempontjából, de sokszor meg sem próbálnak kulcsfajokról beszélni.

  A funkcionális csoportok és a kulcsfajkomplexek közti különbséget talán érdemes hangsúlyozni. Elõbbiben mindegyik képes elvégezni egy adott funkciót, de nem feltétlenül egyszerre. Utóbbiban viszont mindegyiknek megvan a maga szerepe, és azt egyszerre végzik el.

  A kulcsfajokról szerzett ismeretek alátámasztják azokat az elképzeléseket, amelyek szerint pusztán a fajlisták hosszának tanulmányozása valószínûleg nem vezet helyes természetvédelmi stratégiákhoz. Az életközösségek mûködésének vizsgálata más preferenciákat indokolhat. Ha például nincs pénz mindenkit megvédeni, nem mindegy, kit védünk. A kulcsfajok védelme pedig hatékony, mert segítenek fenntartani az ökoszisztémák integritását. Más megfogalmazásban: elvesztésük lavinaszerû kihalási folyamatokat indíthat el. A fajok kipusztulása pedig az egyre súlyosabb globális problémák alapja. A környezet kihalásokat okozó hirtelen megváltozásai (pl. katasztrófák) mellett egyre jobban ismerjük már a biológiai rendszerek olyan belsõ tulajdonságait is, amelyek szintén hozzájárulhatnak a fajok számának csökkenéséhez. A fajok közötti bonyolult kölcsönhatások eredményeként gyakran amúgy jól alkalmazkodott fajokat is megcsaphat a kihalás veszélyének fuvallata. Ha alaposabban megismerjük az egyes fajok jelentõségét, pontosabb képet kaphatunk a veszélyeztetett fajokról is, és jobban megérthetjük egy-egy faj hosszabb távú viselkedését. Ez pedig hasznos eszköze lehet a természetvédelemnek.

  A kulcsfajok feltérképezése mindenféle alkalmazástól függetlenül is izgalmas feladat, akár az elméleti biológus számára is. A hozzá nem értõ pedig remélhetõleg sosem fogja az ilyen jellegû ismereteket a valódi fajüldözés alapjául felhasználni.