Valaha, úgy jó hatvan évvel ezelõtt, azzal indultam el az életbe, hogy felismertem, semmit sem tudok a világról. Egy kamaszgyerek reakciója erre csak egy lehet: “Majd én megmutatom!” Olvastam mindent, amihez hozzájutottam latinul, németül, angolul, franciául és rengeteget magyarul. Szerencsés indulásom volt. Édesapám kiváló, nagy mûveltségû, a világra nyitott ember volt, az ásványok szerelmese. Könyvtárában a magyar és az európai irodalom, a képzõmûvészetek, régészet, dráma, tehát minden, amit szem, száj és zsenge agy kívánhatott, elõttem volt. A piaristák sok száz éves pedagógiai tapasztalata képes volt a tanulni vágyást nem nemzeti alaptanterv béklyójában adminisztrálni, hanem szabad szárnyalásra serkenteni. Úgy éreztem, nyitva elõttem a világ, csak tõlem függ, mire megyünk együtt.

  Aztán egyszerre elsötétült minden. Érettségi után behívtak katonának (1943), ahol egykettõre kiderült, ki vagyok én, legalábbis az õrmester úr szerint: “Embörök, én három dolgot útálok, de röttentõen, a tetût, a zsidót, mög a karpaszományost (érettségizett bakát), no ezök maguk!” Ehhez még csak az hiányzott, hogy látnom kellett a drága Sík Sándort, Purjesz Bélát, Riesz Frigyest tenyérnyi sárga csillaggal. A tábori kórházban pedig, ahová bejártam, a Don mellõl érkezõ lerongyolt, tetves, dizentériás, elkeseredett bakákat, akik közül nem egynek nekem, az elsõéves medikusnak kellett amputálnom a száraz, gangrénásra fagyott kéz- és lábujjait.

  Az élmény iszonyatos volt. Örök életemre meggyõzött arról, hogy a háború, az ember ember által történõ elnyomásának minden formája csakis az “Õrült majom” (Szent-Györgyi) és nem az ember – a Homo sapiens – mûve lehet. Ma hetvennégy évesen sem vagyok képes megérteni, hogy úgy látszik, senki sem fogta fel Morus Tamás szavait: “Azok az államférfiak, akik saját lelkiismeretüket föladják közéleti hivatalukért, hamarosan kaotikus útra vezetik népüket.” Évekig kényszeresen kerestem az eddig ismert mintegy 10000 éves történelmünk egyetlen “értelmes” háborúját – mentségül az õrült majomnak –, de ez idáig egyet sem találtam. Így meggyõzõdésemmé vált, hogy a háború csakis olyan “államférfiak?” mûve lehet, amilyenekrõl Morus beszélt.
 

Egyetértek Babitscsal (Húsvét elõtt).

“Érctalpait a tipró diadalnak
nem tisztelem én,
sem az önkény pokoli malmát:
...

Ó, béke! Béke!
Legyen béke már!
Legyen vége már!
Aki halott, megbocsát,
ragyog az ég sátra.
Testvérek, ha túl leszünk,
sohse nézünk hátra!
Ki a bûnös ne kérdjük,
ültessünk virágot,
szeressük és megértsük
az egész világot.”

  A háború után mint “tetûmentes, egészséges volt hadifogoly, polgári ruházat híján, kincstári ruházatban elbocsátva”, 1945 novemberében kerültem vissza szüleimhez Szegedre. A kép lesújtó volt. Az egyetem mocskosan, lerongyoltan, kifosztva. Fûtés, ablak és egyéb ficsúri luxus sehol. A volt tanárok és diákok toprongyosan, kiéhezve kóvályogtak elõ, ki a hadifogságból, ki a koncentrációs táborból, ki a helyben maradásból.

  Borzalmas, hogy ez a cinikus alcím milyen mélységesen igaz tud lenni. Számomra ennek iskolapéldája az áldott emlékû, csodálatos emberségû Purjesz Béla belgyógyász professzor esete. Ha van példakép a hívõ és megbocsátó keresztényre, õ az volt. Zsidó származása miatt az 1944. április 5-én hatályba lépett rendelet szerint lakóhelyét nem hagyhatta el, és a sárga csillag viselésére volt kötelezve Rusznyák Istvánnal, a világhírû matematikus Riesz Frigyes és Sik Sándor professzorokkal együtt.

  Az egyetem tanári kara egy emberként állt ki mellettük és megmentésük érdekében. A tisztesség és emberiesség hangjának erejét mutatja, hogy végül is a Szegedrõl június 28-án indított haláltábor-vonatról az ausztriai Strasshofban még sikerült õket kiszabadítani és hazajuttatni, csodával határos módon szabályos mentesítõ papírokkal. Egy ideig rejtõzködtek az országban, de Purjesz már 1944 októberében ismét Szegeden volt. Itt Vidákovics Kamillóval, a sebészet professzorával a szeptemberben megnyitott, de ekkorra már “kiürített” egyetemen megkezdték a betegellátás és a tanítás szervezését. Sajnos itt sem hely, sem mód nincs a front és a “felszabadítás” során végzett heroikus munka ismertetésére. Legyen elég annyi, hogy õ gondoskodott a betegek, a diákok és a tanárok szállásáról, étkeztetésérõl és védelmérõl. Egyszóval, megmentette az egyetemet és biztosította folytonosságát. (Az érdeklõdõk figyelmébe ajánlom Szabó Tibor és Zallár Andor tollából a Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetem kiadásában megjelent; 1994. ISBN 963 7179 55 0, Purjesz Béla Dr. címû kiadványt.) Hogy rövid legyek, az 1945-ben hazatérõket nyomorult, de megmentett egyetemmel fogadta Purjesz Béla. Amint ilyenkor illik, már 1945. november 27-én mocskolódó cikkben támadta õt a szegedi “baloldali” (bolsevista) sajtó, a Gárdos Sándor vezette Délmagyarország. A lap névtelen (és ez jellemzõ) feljelentések sokaságát is begyûjtötte azzal a megjegyzéssel, hogy “az ügyben nagyon érdekes fejlemények várhatók”. Az egyetem tanácsa nyilatkozatban tiltakozott, ami persze nem jelent meg, de a mocskolódás egy idõre elhallgatott. Már 1946. január 9-én megírták, hogy “Purjesz rektor úr nem tûr kommunista propagandát az egyetemen”. Az ez évben dicstelenül mûködött B-lista bizottság is támadta Purjeszt, hála istennek eredménytelenül, s olyan szemenszedett mocskossággal, hogy maga a miniszterelnökség állította le õket.

  Érthetõ volt az ellenszenv, hiszen Purjesz szerint “az egyetem a hallgatók jellemes, lelkiismeretes, erkölcsös, bátor gondolkozású és biztos ítéletû szociális nevelését követeli meg...” “Szántsunk mélyen, vessünk bõségesen, hogy dús aratásunk legyen, hogy bõséges áldás hulljon munkánkra, ahhoz alázatos szívvel kérjük az Úristen segítségét.”

  Valóban, már 1949 tavaszán beérett a gyümölcs! Az analfabéta, de “párthû” portás már közölte a “néppel”: “Jó lesz, ha a professzor vigyáz magára, mert MI minden lépését figyeljük és majd elbánunk vele”. És neki lett igaza. Purjesz Bélát a jó és tisztességes embert önzetlen szolgálatai fejében idõ elõtt, 1949-ben nyugdíjba küldték. Mivel õ tényleg önzetlen volt, semmiféle anyagi tartalékkal nem rendelkezett, és így mélyen a rangja alatti orvosi munkát vállalt, amivel csakis a betegek jártak jól. A szókratészi bölcsességû férfiút barátai, tanítványai és tisztelõi sokasága 1959-ben kísérte utolsó útjára. A párt pedig 1956-ban megbukott. Sajnos túl késõn ahhoz, hogy a cinikus mottó ne teljesülhetett volna.

  Ha nincs Purjesz Béla, akkor a szegedi egyetem sem õrizhette volna meg háború elõtti hagyományait és presztízsét az elnyomás évei alatt, a “tipró diadal érctalpai” azt is eltiporták volna.

  A mikrobiológiai tanszék a saját tanszékére internált Ivánovics professzor úr szárnyai alatt élte túl a korszakot. Nekünk csak egy olyan analfabéta intézeti párttitkár jutott, aki a prof második Kossuth-díját e szavakkal méltatta: “az Ivánovics elvtárs elnyerte a Kossuth Akadémia második díját.” A bejelentést követõ dermedt csendben csak saját mérhetetlen fontosságának jelét vélte felfedezni. Lelke rajta (ha ilyesmi egyáltalán volt neki). A párt propagandája az intézet szellemére nem tudott semmiféle hatással lenni, bár az ötvenes évek elején némi erózió mutatkozott, ami hat-hét régi törzstag kényszerû távozásában nyilvánult meg. Ez valójában professzorunk és a magunk politikai naivizmusának volt a gyümölcse. Õ is, mi is “bevettük” azt az aspirantúrával kapcsolatos csalit, hogy a végzett munkatársak – ha elegendõ, dokumentálható kutatói múltjuk van – “automatikusan” kandidátusok lesznek, hagyjuk csak az aspirantúrát a “kicsiknek”. Bevettük. Nem lettünk persze kandidátusok, s az aspirantúráról is lemaradtunk. Az egyik “ügyes” kicsi azonban három éven belül dobbantásból az lett, és ezzel együtt “docens elvtársként” a fõnökünkké lehetett volna. No, ezt már azért nem vártuk meg. Átadtuk a helyet az ideológiailag fejlettebb ifjú gárdának. Az õ útja egyenesen vitt az akadémiai tagságig, hatunk közül ez csak egynek sikerült, bár jelentõs késéssel, de saját erõbõl. Spongyát rá! Régmúlt eset.

  1953-ban egyszer csak a Humán Oltóanyag-termelõ és Kutató Intézet Kiütéses Tífusz Vaccina Osztályának élén találtam magam (29 évesen) mint osztályvezetõ. Ez volt életem legmagasabb beosztása. Jó beosztás volt, mert a kiütéses tífusztól úgy félt mindenki, mint az ördög a tömjénfüsttõl (hiszen randa egy betegség), és így nyugodtan hagytak dolgozni. Minden fõelvtárs nagy ívben elkerülte az osztályt. Bajom azért így is akadt. Pazarlásomat fékezni akarván egy központi fõelvtársnõ leszólt a központból, hogy sok a 100 egérre a heti 15 kg tõzeg. “Hát nem eszi azt meg ennyi egér egy hét alatt, Kokk elvtárs”. “Nem is – volt a tiszteletteljes válaszom –, ugyanis csókolom tisztelettel, mindössze szarik beléje a ketrecébõl az állatházban”. Nem csípte a választ, pedig igaz volt, mi több, szakszerû. Pártolta volna viszont a dolgozók testedzését az ebédszünetben. “Találjon ki nekik valamit, Kokk elvtárs!” Az elsõ ajánlatom két pózna volt egy hálóval, hadd röplabdázzon a dolgozó. Arra nincs pénz! Akkor legyen csak egy pózna kosárral, hadd kosarazzon a dolgozó! Az is drága! Megvan! Sakkozzon mindenki magával fejben! Ez olcsó, oszt mégiscsak sport! Ezt sem pártolta, pedig igencsak “pártos” egy elvtársnõ volt, sõt kezdett gyanakodni, hogy nem igazán veszem komolyan a hasznos tanácsait. Pedig nagy ember volt, 1962-ben a párizsi magyar nagykövet nejeként mûködött! No ez is elmúlt, de valahogy ebben a negyedévben sem lett prémiumom.

  Közben megreformáltuk a nem liofilezhetõ Cox-féle kiütésestífusz-vakcinát úgy, hogy a rengeteg tojássárga eredetû lipidet szén-tetrakloriddal “kiráztuk” az anyagból, majd liofileztük. Ezzel tisztább, hatékonyabb és gyakorlatilag korlátlanul tárolható vakcinát nyertünk. Az igazgató elvtárs úgy látta, ebbõl csinálhatnánk egy közös szabadalmat. De ezt a közös dolgot sehogysem értettem, s így a szabadalom egy szerényen honorált újítássá lényegült át, viszont lelkes híveim száma eggyel nõtt. Ez is eredmény.

  Így lett belõlem 1956 szeptemberében a gyermekbénulás-vakcina ügyében Koppenhágába induló delegáció (3 fõ) egyik tagja. Mint mondták, legyen kit felakasztani (mint a rendszer ismert ellenségét), ha valami gikszer talál lenni a dologból. Gikszer lett is, de nem nekem. Úgy hívták, 1956. október 23-a. Engem viszont egyelõre se felkötni, se lecsukni nem lett volna ésszerû, mert ahogy a Kohn bácsi mondta: “Akkor ki marad az üzletben?”

  A gyermekbénulás elleni Salk-vakcinát (345 000 adag) már az 1958-59-es év során sikerült elõállítanunk, amit a Koppenhágai Stetens Seruminstitut hivatalos nemzetközi ellenõrzése jónak is talált. Az 1959. évi járvány megelõzésére már a hazai vakcinát használtuk. Sajnost az 1. típusú vakcinatörzs hatékonysága nem volt tökéletes, ezért 1830-an megbetegedtek. Ekkor Csumakov javaslatára és Sabinnal egyeztetve, áttértünk az élõ, attenuált, ún. Sabin-vakcina termelésére. Sabin személyesen ellenõrizte a gyártást mind mûszaki, mind személyi oldaláról. A miniszteri kollégium elõtt megelégedését nyilvánította, és hozzájárult az általa kifejlesztett vakcina termeléséhez az Országos Közegészségügyi Intézet (OKI) Polio Laboratóriumában. Csak a számok kedvéért: 1960–62 között 2300000 adag trivalens, 516000 adag 1. típusú, 480000 adag 2., ill. 3. típusú monovalens és 470000 adag 1+3 típusú bivalens vakcina készült, amit fel is használtunk. Hála Csonka Éva, Ruzicska Péter, valamint tízegynéhány asszisztens, laboráns és takarító munkatársam nagyszerû és lelkiismeretes munkájának, “a nyakazás ezúttal elmaradt”. (Akit érdekel a hazai gyermekbénulás elleni küzdelem története, annak figyelmébe ajánlom a Hargitai Rezsõ – Kiss Ákosné szerkesztésében, a Literatura Medica Kiadó gondozásában 1944-ben megjelent, “A gyermekbénulás elleni küzdelem” címû könyvet.)

  Istennek hála, ezt a borzalmas betegséget sikerült hazánkból kiirtani sok felelõs és tisztességes kutató, gyakorlóorvos, ápolónõ, asszisztens, laboráns, technikus önzetlen és kemény munkájának eredményeként.

  A hatvanas évek elejére a helyzet olyannyira javult, hogy a tömeges hazai vakcinatermelést már nem volt gazdaságos fenntartani, ezért ma már megbízható importból fedezik az ország vakcinaszükségletét. A volt Polio Laboratóriumba költözött a Humántól átvett kiütésestífusz-vakcina és mumpszvakcina-termelés Schulek Elemér, volt munkatársam vezetése alatt.

  És velem mi történt? 1960-ban egy fél évre visszatérhettem Koppenhágába a Polio laboratóriumba H. von Magnus meghívására. Itt további módszertani ismeretekre tehettem szert, amelyeket a késõbbiekben a poliovírus-gazdasejt kezdeti kölcsönhatásának tanulmányozása során tudtam hasznosítani. Valószínûleg a poliovakcina termelése kapcsán szerzett “érdemeim” jutalmául a dán meghívásról úgy szereztem tudomást, hogy H. von Magnustól sajnálkozó levelet kaptam, amiért az akkori fõnököm szerint, bokros teendõim miatt az utat nem vállalhatom. Rövid – de a Kádár-irodát is megjárt – nyomozásom eredményeként derült ki, hogy az eredeti (nekem szóló) meghívólevél “sajnálatos adminisztratív hiba” folytán elkallódott, s fõnököm “félreértés folytán” adta az inkriminált választ. Sebaj, mondták, majd legközelebb. Az egész mindössze fél év késedelmet jelentett. Majd 1962-ben – alig 10 éves késéssel – megvédhettem a kandidátusi értekezésemet is. Ez azonban nem bizonyult elõnyösnek, mert amikor A. Lwoff meghívott a Pasteur Intézetbe egy évre, az úti engedélyt a minisztérium azért “nem tudta” megadni, mert – mint kandidátus – az Akadémiához tartoztam. Az Akadémia viszont azon a címen utasított el, hogy a minisztérium alkalmazottja vagyok. Lwoff mindkét helyre megküldte a másiktól kapott választ, és felkérte õket, döntsék el, ki kompetens ebben az “országos fontosságú” ügyben. Kínos. Végül is megjött az engedély azzal, hogy az útiköltséget én fizetem, és saját költségemre kiválthatok teljes 5 dollárt az úton felmerülõ költségeim fedezésére. Sok mindenem volt, de pénzem az nem. Lwoff utaltatta át a jegyet és az 5 dollárt is. Így 1962. szeptember végén elutazhattam. Párizsba érkezve taxiba ültem, és a szállodába mentem. A portás kifizette a taxit, és átadott egy borítékot az elsõ havi ösztöndíjammal. Ott ez így ment. Én csak ámultam.

  A párizsi egy esztendõ a csodák éve volt. Lwoff olyan kedves volt velem, mint egy apa. A szemben lévõ laborban F. Jacob dolgozott, egy emelettel lejjebb J. Monod és csoportja. Otthon voltam, de ... A szellemi fölény valami iszonyúan nyomasztó volt. A hetenkénti szemináriumokat olyan nevek fémjelezték, mint Szilárd Leó, S. Luria, J. Crick, S. Benzer, S. Brenner stb. Iszonyúan letörtem. Föl akartam adni és hazajönni. Lwoff megint csodálatos volt. Azt mondta: “Kikérem magamnak, hogy felülbírálja az ítéletemet. Ha én meghívtam, akkor maga alkalmas. Tessék végigcsinálni”. Sikerült. Igaz, egy év alatt 25 kilót fogytam (nem azért, amire “barátaim” gondoltak), de bõven megérte. Új virológiát, új biológiát tanultam.

  Sajnos mire hazaértem, a Polio laboratóriumot feloszlatták, mert “nem gondolták, hogy hazajövök”. Szerencsére jegyzeteimet, anyagaimat munkatársaim – akik viszont tudták, hogy hazajövök – eltették és megõrizték. Az év végére azért már egy kis labor is sikeredett, és elkezdtem a virion-gazdasejt kölcsönhatás korai szakaszának vizsgálatát. Meg kell valljam, az OKI ebben a tekintetben nagyvonalú volt, bár ismételten tudomásomra hozták, hogy az intézet nem teoretikus kutatásokra profilírozott, s így az ilyen munkákat nem is támogatja. Azért tudtam dolgozni, amint azt az 1963–70-es évek között megjelent dolgozataim is igazolják. Közben 1968-ban négy hónapot Iránban (Iszfahán) töltöttem, mint WHO tanácsadó. Végül 1971-ben, a távozásomat sürgetõ nyomás hatására kiléptem az OKI-ból, és a Semmelweis Orvostudományi Egyetem II. Patológiai Intézetében lettem tanácsadó. Itt Csonka Évával és Kiss Sándornéval egy ma is mûködõ szövettenyésztõ laboratóriumot szerveztünk, amelyben a világon elõször sikerült tiszta endotelsejtet izolálni.

  Ezen az új munkahelyen írtam meg korábbi virológiai munkáim alapján az akadémiai doktori disszertációmat 1971-ben. A dolgot nem kísérte osztatlan öröm, mert a védést csak 1974-re sikerült elérnem. Közben Fehér György és Lukovits István munkatársaimmal elkezdtük a vírusok dinamikus membránreceptorainak számítógépes elméleti modellezését, de errõl már beszámoltam.

  Sajnos a hatvanas évek végén dédelgetett nagy álmom, az önálló hazai Víruskutató Intézet létrehozása nem valósulhatott meg (egyértelmûen “káderpolitikai” okokból). Így mára a virológia csendes agóniája figyelhetõ meg, miközben kiváló fiatal virológusok bukkannak fel a legkülönbözõbb molekuláris biológiával foglalkozó intézetekben. Kérem, ne vegyék rossz néven egy kiérdemesült virológus e nagyon is szubjektív virológiáját, csak éppen vázolni akartam, hogy az élet sohasem volt fenékig tejföl.

  Magam a hetvenes évek óta az ELTE Természettudományi Karán, a mikrobiológia tanszéken kaptam tanítási lehetõséget, ’76 óta címzetes tanári minõségben. Az elmúlt több évtized során a fiatal biológuspalántákkal kialakult kapcsolatom alapján mondhatom, hogy ifjúságunkban hatalmas erõ rejtõzik. Elbûvölõen tehetséges gyerekeink vannak, akik reményeim szerint sikerrel fogják áttörni a gátakat, és új magyar tudományos életet teremtenek majd, amely már túllépett a még ma is itt-ott kísértõ “káderpolitikai” posvány maradványain. A nemzetközi kapcsolatok fantasztikus kiszélesedése, az ifjúság mozgékonysága és nyíltsága a garancia arra, hogy ez szükségképpen bekövetkezzék. Mi, öregek lassan kihalunk, de boldog elégtétellel nézzük, hogy a tudomány szabadságáért vívott harcaink nyomán itt-ott új harcosok sarjadnak, és Istennek hála, úgy tûnik, jobb esélyekkel, mint amilyenek a mieink voltak a leplezett és leplezetlen diktatúrák idején. Talán megjön az emberiség “jobbik esze”. Ebben reménykedem, miközben elmondtam, hogy szerintem hova vezet az út, ha nem vezet sehova.