– Professzor úr, ön Riesz Frigyest már egyetemistaként megismerte. EItanult a mesterétôl olyasmit, ami meghatározó lett késôbbi munkálkodásában?

– Riesz nem csak a legkiválóbb alkotók egyike volt, ô mester volt az alkotók között. A megjelenítés módját igen nagyra tartotta. Gondolkodásmódjában a szigorú logika mellett az esztétikum is fontos szerephez jutott. Tudom, nehéz ezt megértetni egy matematikához nemigen vonzódó emberrel, hogy a mi tudományunkban is létezik esztétikai kategória. Ugyanannak a tételnek egy bizonyítása szebb, elegánsabb lehet egy másiknál. Sez megkülönböztetheti az egyik matematikust a másiktól. Riesz adott a formára: gondolkodásmódjában egy matematikai tétel bizonyításában az egyszerûre, az elegánsra, a szépre törekedett, gondosan került mindenféle lazaságot. Írásai, elôadásai ezért is jelentettek örök élményt a felvételre kész olvasóiban és hallgatóiban. Elmondhatom, hogy felismertem és alapvetônek értékelem az ô stílusbeli és emberi hatását. Riesz soha nem volt sértô, ugyanakkor, ha a helyzet úgy hozta, véleményét élesen megfogalmazta, különbséget tett értékes és értéktelen között, és ítéleteiben ennek hangot is adott.

Magam pedig a matematikán belül vagy az élet más területén igyekeztem hozzá hasonló magatartásformát kialakítani. Szüleim mellett elsô számú mesteremnek, Riesz professzornak hatása máig kísért életutamon. Próbáltam megközelíteni a gondolkodási és cselekvési módnak azt a fokát, mely ôt jellemezte, de be kellett látnom, hogy az szinte elérhetetlen.

– Milyen volt Riesszel a közös munka? Hatottak is egymásra híres könyvük megírása közben, vagy csupán mindenki beadta a magáét a "közösbe"?

– Természetesen mindketten a magunk hozományát adtuk a könyvbe, de gondosan, kritikus szemmel átnéztük a másik részét is. Riesznek 1913-ban franciául, nekem 1942-ben németül jelent meg monográfiám. Riesz többéves megfontolásain alapuló legújabb változatain nemigen kellett módosítani. Segítségem itt arra korlátozódott, hogy megtaláljuk az olvasó számára a legvonzóbb tálalási módot. Én pedig igyekeztem magamévá tenni Riesz módszereit, igényét a szép stílusra, az eleganciára! Igazi munkamegosztásban, a legnagyobb egyetértésben dolgoztunk.

– Úgy kítom, elégedett ember. Ezek szerint nem bánta meg, hogy matematikus lett?

– Az utóbbi kérdésre egyértelmû a válaszom: nem bántam meg. De hát én nem is tudtam volna mást választani élethivatásnak, mint a matematikát. Igaz, az induláskor a fizika legalább annyira érdekelt, mint a matematika. E két tudomány valójában egy tôröl metszett, hiszen a matematika nem tartana ott, ahol ma, ha a fizika nem hatott volna rá. Mindez persze fordítva is igaz.

– És a megelégedettség? Arra miért nehéz válaszolni? Hiszen ön mindent elért a matematikusi pályán, amit egy tudós csak elérhet.

– Nem nehéz válaszolni rá. Csak hát az ember olyan, hogy sohasem elégedett. Mert amikor megízlelt valami jót, megismerte a siker érzését, akkor még többre, még tovább vágyik. Ezért nem lehetek magammal teljesen megelégedve, mert valószínûleg többet is alkothattam volna. Ugyanakkor hálás is vagyok a sorsnak, hogy mindezt megengedte nekem, még akkor is, ha nagyobb akaraterôvel, kitartóbban talán többet is tehettem volna.

– Ne haragudjon meg professzor úr, de az élet másból is áll, nem csak matematikából. Ott van például a család..

– Igen, természetesen. Ebben a vonatkozásban semmiféle elégedetlenségre nincs okom. Feleségemmel együtt adtunk társadalmunknak hat gyermeket, nem is akármilyen értékeket, és máig tíz unokát. Ez egyértelmû örömmel tölt el.