Selmecbánya történetében 1993. december 11-e fontos dátum lett. Ezen a napon ugyanis az UNESCO 21 képviselõje – a világ különbözõ tagállamaiból – a történelmi Selmecbányát technikai emlékeivel együtt a világörökség részévé nyilvánította. Ezzel a város olyan híres emlékek közé került, mint a kínai nagy fal, az egyiptomi piramisok, a pisai ferde torony, a Kreml, a New York-i Szabadság-szobor vagy a történelmi városrészek Jeruzsálemben, Isztambulban, Rómában, Prágában, Varsóban és a Vatikán területe.

Selmecbánya történelmi magva. Felül a kolostorból átalakított Óvár, alatta a kür alakú kupolás evangélikus templom, szemben  vele balról a városháza, jobbról a Szent Katalin-templom

Ez a megtiszteltetés kisebb mértékben ugyan, de minket is megillet, hiszen az Ipolyság volt a történelmi Hont vármegye székhelye, ahová a bányaváros – mint Magyarország szabad királyi városa – tartozott. Selmecbánya szép, katlanos völgyben fekszik, melynek északkeleti részén egy kiemelkedõ hegyen található a ma is ”városnak (Staré mesto, Altstadt) nevezett rész. Jóval a népvándorlás elõtti idõkben állott itt egy kõfallal megerõsített vár is. Ezt az itt lakó kelták alapíthatták. Késõbb, a Krisztus születése utáni idõkben, a kvádok foglalták el a vidéket, és a keltákat mint rabszolgákat foglalkoztatták a bányákban. Királyuk ez idõben Vannius volt, állítólag tõle kapta nevét Vana településünk. A népvándorlás alatt a gótok, gepidák, longobardok, frankok és avarok uralkodtak itt hosszabb vagy rövidebb ideig, majd a morvák és szlovákok alapították meg nagy szláv birodalmukat. A honfoglalásról Anonymus így ír: „És mivelhogy Isten kegyelme jár vala elõttök, nem tsak önön magokat meghódították, hanem még minden váraikat is elfoglalták, melyeknek nevök mind e mai napig Sempthe, Galgotz, Trentsén, Bolondos, Bana… stb.” A magyar fejedelmek az államalapítás és a folytonos hadakozás miatt nem foglalkoztak a bányászattal, bár Géza fejedelem már cseh bányászokat telepített a területre. Késõbb Hont és Pázmány lovagokkal németek telepedtek le ezen a vidéken. Az arany- és ezüstbányászat fontosságát Árpád-házi királyaink hamar felismerték, ezért a bányavárosokat és közülük fõleg Selmecbányát különbözõ kiváltságokban részesítették. I. Béla király a Vana bányáiban nyert ezüstbõl verette híres ezüst pénzérméit.

  Selmecbánya életére nagy hatással voltak a keresztes hadjáratok, az ”várat – akkor még kolostort – valószínûleg a 12–13. században építették a templáriusok (akkor még elszigetelve állott itt, körfallal körülvéve). Rajta épült a tatárjárás után az akkori nagy plébániatemplom, késõbb pedig a török elleni erõdítmény, az ”vár. Fõkapuja felett volt olvasható a felirat: „Felix civitas, quae tempore pacis cogitat de bello”, vagyis: Boldog az a polgárság, amely a béke idejében gondol a háborúra. II. András király (1205–1235) Tirolból és Türingiából telepített ide munkásokat, hogy a bányászatot fellendítse. Így az Aranybulla kiadásakor (1222) már a német nyelv uralkodott a városban.

  A tatárok azonban nemsokára feldúlták a várost és bányáit. Bölcs királyunk, IV. Béla így lett második alapítója a városnak. A szabad polgári jogok gyakorlása, a királyi kiváltságok a fejlõdést felgyorsították. A város lakói magán- és jogviszonyaik szerint két fõosztályt alkottak, voltak polgárok (cívisek) és vendégek (hospesek), akik a polgári jogokat teljes mértékben gyakorolhatták. A város körüli erdõs-ligetes vidéken laktak a vendégek, a szlávok leszármazottai (rusticus – azaz földmûvesek) és a „valachok”, vagyis a juhászok. Soraikból kerültek ki a bányamunkások is. A polgárok szoros szövetséget kötöttek egymással, ezt a jogkönyvekben többször is deklarálták, hatalmuk fenntartását ezzel is biztosították. 1425-ben Zsigmond király vámmentességet adományozott a városnak. Selmecbánya Mátyás király idején indult nagyobb fejlõdésnek, aki személyesen is meglátogatta a várost.

  1780-ban már 24000 ember lakta a bányavárost, tehát Pozsony és Debrecen után lélekszámban Magyarország harmadik legnagyobb városa volt. 1786-ban II. Józseftõl megkapta az országos vásárok rendezésének jogát. A király második ittjárta alkalmával inkognitóban meglátogatta a zúzmûveket és a bányászati berendezéseket. Az 1848/49-es szabadságharc alatt rövid idõre nevezetes szerep jutott a városnak: Breznyík János, a líceum hazafias érzelmû igazgatója a városháza erkélyérõl hívta a polgárokat és az ifjúságot a szabadság védelmére, 1849. január 13-án pedig Görgey téli hadjárata alatt itt töltötte fel hiányos felszerelését és ruházatát. Görgey január 21-én már Szélaknánál, 22-én pedig a hodruszi völgyben harcolt az osztrákokkal. Ütközetei közül a stureci átkelés és a branyiszkói csata ismertek a szabadságharc történetébõl. A dicsõ harcokra emlékeztet az a bronzból készült honvédszobor, amely ma az óvári múzeum udvarán látható.

  Selmecbánya további története szorosan összefügg iskoláinak fejlõdésével, tanárainak tudományos munkájával. A bányászképzésrõl szóló elsõ adatok 1605-bõl származnak. A bányahivatalnokokat, az „expektantusokat” a bányahivatalokban képezték és csak azokat véglegesítették, akik a gyakorlatban is beváltak. 1735. július 12-én a bécsi udvari kamara rendeletével megalakult a selmecbányai bányásziskola (Bergschule), elsõként Európában. Az iskola elsõ tanára Mikovinyi Sámuel volt.

  Az ezüst- és aranybányászat ebben az idõben élte fénykorát. 1740-ben több mint 680 kg arany és 26 000 kg ezüst volt itt az évi termelés, tehát hatszor annyi, mint Erdélyben, sõt kilencszer több, mint Csehországban. Ezután sajnos már kritikus idõszak következett, mert újabb bányászatra alkalmas terület már nem volt, a régiek fenntartása pedig mind nagyobb gondot okozott. Fõleg a haszonkõzetek meddõtõl való elválasztása és a bányavíz elvezetése okozott sok fejtörést. Ezt oldották meg a selmecbányai bányamérnökök. Az itteni bányászat mindig élen járt az újításokban, a bányatechnikai fejlesztésben. Itt készítették a jellegzetes selmeci bányacsillét, a „huntot”, amely elterjedt aztán az egész világon. 1627-ben Weindl Gáspár a selmeci bányákban használta elõször a puskaport (ez is világelsõség!), a vízoszlopos vízemelõ gép feltalálása Hell József nevéhez fûzõdik, 1823–24-ben itt mûködött bányában elõször a gõzgép, néhány évvel késõbb pedig a bányavasút. A gépi drótkötélfonást is itt kezdték meg 1837-ben a szélaknai drótkötélgyárban. Péch Antal bányaigazgató 1868-ban itt adta ki az elsõ magyar szaklapot, a Bányászati és Kohászati Lapokat. Mikovinyi géniuszát ma is hirdetik a völgygátas víztárolók, amelyeket összefüggõ rendszerbe épített ki. Közülük ma is használatosak, fõleg üdülési célokra a baczófalvi (Pocúvadlo), a klinger-, a richnói (Richnava), a hodruszbányai tavak (Hodrusa) és mindazok a tavak, amelyek a közel hatvan víztárolóból fennmaradtak. A gyönyörû selmeci hegykoszorún ezek alkotják a gyöngyszemeket!

  A 18. században rohamosan fejlõdõ természettudományok és a kincstár érdekeltsége a bányászatban együttesen megkívánták a szakemberképzés további fejlesztését. Mária Terézia az 1762. december 13-án kiadott dekrétumával hozta itt létre a világ elsõ bányászati akadémiáját. Tanárává az Európa-hírû tudóst, Jacguin Miklós Józsefet nevezte ki. Elsõ elõadásait 1764-ben tartotta kémiából és botanikából a Krecsmáry-házban. Egy év múlva újabb tanszék nyílt a matematika, a mechanika és a hidraulika oktatására, melynek tanára Poda Miklós lett. Végül öt év múlva megszületett a harmadik bányászati tanszék, ezt Dellius Trangott Kristóf vezette. 1824-ben alapították az Erdészeti Intézetet, amely késõbb Bányászati és Erdészeti Akadémia néven mûködött tovább.

  Selmecbányán még állanak azok az épületek, amelyekben ez az iskola mûködött. A már említett Krecsmáry-házban és a mellette lévõ Sembery-házban – az emléktábla szerint 1809-tõl – dr. Heinrich David Wilkens az erdészeti ismeretekbe vezette be tanulóit. Szemben, a Szentháromság tér túlsó oldalán álló barokk ház a 16. századból származik. Az épület a 18. században G. Hallenbach orvos tulajdonában volt, késõbb helyiségei a bányászati akadémia termei lettek. Ma bányászati múzeum. Alatta egy kisebb reneszánsz stílusú épület áll, a Szitnyai-ház, ez volt az „Arany Bányászlámpához” címzett diákkávéház. A tér felsõ végén levõ Evangélikus Líceum felépítése Szeberíni János nevéhez fûzõdik. 1830-ban a nagy szlovák költõ, Ján Kollár ünnepélyesen nyitotta meg, falai között tanult többek között Petõfi Sándor, Andrej Sládkoviè és Mikszáth Kálmán is. A Szentháromság tér alatti Városháza téren a kétemeletes reneszánsz ház (Fritz-ház) a Bányászati és Erdészeti Akadémia igazgatósági épülete volt a 19. században, itt voltak az iskola különbözõ gyûjteményei és az akadémia könyvtára. Ma a központi bányászati levéltár céljait szolgálja. A régi akadémia legújabb épülete az Akadémia utcában található. Az épületkomplexumot 1892. június 27-én nyitották meg. Az épületekhez kapcsolódó arborétumban és botanikus kertben a világ különbözõ tájairól származó fák az akadémia hajdani dicsõségét hirdetik. Közülük is kimagaslik a bejáratnál található két óriás kanadai fenyõ. Ezeket 1877-ben mint hároméves facsemetéket ültették a kertbe.

  Selmecbánya hányatott, de egyúttal sokban dicsõ történetét idézik az ”vár ma már védett épületei. A Szlovák Bányászati Múzeum felügyelete alatt itt mûködik ”vár történelmi kiállítása, Újvárban (Leányvár) a török elleni harcokat bemutató kiállítás, az Ásványtani és a bányászati mûszaki kiállítás a Szentháromság téri épületekben és a szabadtéri bányászati múzeum a város szélén, amelynek külszíni és föld alatti része van. A Jozef Kollár Galéria a város és környéke ismert képzõmûvészeinek alkotásait mutatja be a 16. századtól napjainkig.

  Ez a rövid áttekintés is mutatja, hogy Selmecbánya méltán lett a világörökség része. Az elmúlt ötven év alatti Csipkerózsika-álmából újrakelt Vana – Schemnitz – Stiavnica – Selmec napról napra szépül. A régi épületek lassan visszakapják fényüket, patinájukat. És mennyi szépséget kínál a látogatónak a környék dimbes-dombos vidéke, amely felett a maga 1011 m-es csúcsával az öreg Szitnya õrködik! A várostól délre, az alacsonyabb lankákon épült fel a Koháryak büszke kastélya, amelyben ma erdészeti kastélymúzeum található. Alig hatvan kilométert kell csak megtenni ahhoz, hogy a vendég Ipolyságra érjen. Visszaemlékezve az elmondottakra, ne feledjük, hogy a mi õseink is hozzájárultak mindahhoz a széphez, amit elõdeink alkottak Selmecbányán!