Az Akadémiai Ifjúsági Díjat a Magyar Tudományos Akadémia fõtitkára alapította 1972-ben akadémiai tudományos kutatóhelyeken dolgozó 30 év alatti fiatal kutatók szakmai munkájának ösztönzésére és kiemelkedõ tudományos eredmények elismerésére. 1999-ben 25 pályázatot, összesen 27 fõt díjaztak.

  Az élettudományok területének díjazottjai: Herczeg József, Egyed László, Ábrahám István, Linc Gabriella, Samu Ferenc, Ludmann Krisztina, Bodrossy Levente, Máté Zoltán; a matematika és a természettudományok díjazottjai: Szántó Andrea Zsuzsanna, Nyitrai Gabriella, Kriska Tamás, Szilágyi Zoltán, Adamik Miklós, Tóth Katona Tibor és Börzsönyi Tamás, Zaránd Gergely, Nádasdi Levente, Mikló Katalin, Klencsár Zoltán, Kovács Attila, Huszár Tamás, Szafián Péter.

  Lapunk, most már többéves hagyományt követve, megszólaltat néhány díjazottat, hogy beszéljenek munkájukról, az általuk mûvelt tudományterületrõl, s arról is, hogy milyennek látják a hazai kutatás helyzetét, benne saját lehetõségeiket.

HUSZÁR TAMÁS, az MTA Földrajztudományi Kutatóintézetének tudományos munkatársa

  – Ön földrajz–biológia szakon végzett az ELTE-n, a díjat pedig talajeróziós hatások vizsgálataiért kapta. Tévedek, ha azt feltételezem, nem talajkutatónak álmodta önmagát?

  – Valóban nem annak. Az egyetem utolsó két évében geomorfológiára szakosodtam, a legjobban pedig a karsztmorfológiát kedveltem. Ehhez képest, amikor idekerültem az intézetbe PhD-ösztöndíjasként, azt mondták, mi most ezzel a témával – vagyis a talajerózióval – foglalkozunk. Választhatsz magadnak akármilyen témát, ami nem illeszkedik ehhez a profilhoz, de tudd azt is, hogy azt csak a szabadidõdben, esetleg éjszakánként mûvelheted. Jobb híján beletörõdtem és elkezdtem talajeróziós kutatással foglalkozni, aminek egyébként nagy múltja van az intézetben, de általában Magyarországon is. Az egyetemen ugyan igen magas színvonalú talajtani képzést kaptunk, de az csupán fél évig tartott. Ahogy azonban beleástam magam a témába, elkezdett érdekelni, és egyre jobban megszerettem, hiszen a talajkutatás nagyon sok más kutatási ághoz, meteorológiához, hidrológiához, morfológiához, kõzettanhoz kapcsolódik. Rájöttem, ez olyan komplex téma, amiben jó eredményeket lehet elérni. Az igazi fordulatot egy utrechti konferencia hozta, ahol a szakma krémje jött össze és ahol számomra kiderült, mennyi megoldásra váró kérdést rejt ez a kutatási ág.

  – A díjazott munka címe Talajerózió térképezése és modellezése magyarországi mintaterületeken térinformatikai módszerekkel. Mit takar mindez?

  – A talajeróziós kutatásokat különösen aktuálissá teszik az esetleges klímaváltozással kapcsolatos problémák, pl. a csapadék csökkenése, vagy éppen az intenzitásának a növekedése, az emelkedõ hõmérséklet, a talajvízszint csökkenése stb., különösen azokon a dombvidéki területeken, amelyek mezõgazdasági szempontból fokozottan igénybe vannak véve. Egy Balaton-felvidéki mintaterületen végeztem a vizsgálatokat, az örvényesi Séd vízgyûjtõjén, ami egyrészt reprezentálja a problémát, másrészt fontos tudni, hogy a talajpusztulás milyen szerepet játszik a tó ökoszisztémájában, a vízminõségben. A talaj valóban nagyon sok mindent elbír, van bizonyos önregeneráló képessége, de a lepusztult termõréteg csak több ezer év alatt képzõdik újra. Sürgõsen szükség lenne nagyarányú talajvédelmi beruházásokra az egész országban. Ez persze sok pénzbe kerül és a jelenlegi birtokszerkezet sem tesz jót a talajvédelemnek.

  – Jó, hogy említette a birtokszerkezetet. Készült-e valami felmérés arról, hogy a nagyüzemi mûvelésrõl a kisparcellás gazdálkodásra való áttérés hogyan hatott ki a talajok állapotára?

  – Vannak bizonyos adatok az én mintaterületemrõl a 80-as évekbõl, amelyeket össze lehetett vetni az általam kapott eredményekkel. Kisebb parcelláknál tényleg azt tapasztaltam, hogy helyenként kétszer akkora a lehordás, mint a múlt évtizedben, de nem mindenhol. A parlagon hagyott földek begyepesedtek, és a növényzet védi a talajt a lepusztulástól. Persze, nem ez a megoldás.

  – Tudom, persze, pénz és még több pénz. Vagy valami más is?

  – Nem csak a pénz. Itt egy valóságos ismeretterjesztõ hadjáratra is szükség volna, hogy a gazdák tisztában legyenek a földjük sajátosságaival és a talajvédelem lehetõségeivel és szükségével. Már létezik egy mezõgazdasági információs rendszer, mely a gazdálkodók ilyen irányú internetes tájékoztatására szolgál.

  – Nyilván nem gondolják komolyan, hogy a magyar paraszt reggel fölkelvén rákattint az internetre.

  – Kétségkívül ez a rendszer megelõzi a korát. Annak említéséig pedig már el se nagyon merek menni, hogy vannak olyan modellek, amelyekkel meg lehet tervezni az ideális mûvelési módot, a vetésforgót, s hogy melyik struktúra felelne meg a minimális talajveszteségnek, de a gazdálkodó egyelõre csak annyit tud szem elõtt tartani, hogy jövõre mit tud eladni a piacon. De nem csak nálunk van ilyen probléma. Ausztriában is panaszkodnak, ott sem tudják egy az egyben átvenni, amit a kutatók javasolnak, az ottani földtulajdonosok is kénytelenek a mindenkori piaci helyzethez igazítani a gazdálkodásukat.

  – Mik azok a térinformatikai módszerek, amikkel dolgozik?

  – Létezik egy földrajzi információs rendszer, a GIS. Ennek segítségével lehetõség van arra, hogy az adatokat egy hatalmas adatbázisba szervezve tetszõleges szempontok szerint lekérdezzünk információkat. Például az én esetemben tárolhatók rajta azoknak a mintavételi helyeknek a koordinátái, amelyek alapján több év elteltével is megtalálhatók és vizsgálhatók ugyanazok a talajszelvények. A különféle tematikus térképekrõl nyerhetõ információkat, pl. a földhasznosítást, a lejtõkategóriát, a talajtípusokat stb. bizonyos szintekbe lehet rendezni és velük a GIS segítségével különféle mûveletek végezhetõk el és ezek alapján további információk nyerhetõk.

  – Divatos szóval élve, mekkora az ország lefedettsége?

  – Lefedettségrõl inkább az információs rendszerek társadalomföldrajzi részénél beszélhetünk, természetföldrajzban inkább csak mintaterületek vannak. Ezek viszont elég jól reprezentálják az ország, vagy legalábbis egy nagytáj egészét. De említhetem, hogy készül egy Balaton információs rendszer, mely a kis önálló egységként létezõ adatbázisokat foglalja egészbe.

  – Azt szoktuk mondani, legnagyobb természeti kincsünk a termõtalaj, hiszen egyebünk alig van. Mégis, annak ellenére, hogy hazánk büszkélkedhet Európa legnagyobb összefüggõ, legkedvezõbb természeti adottságú mezõgazdasági területével, a termésátlagaink jóval elmaradnak sokkalta kedvezõtlenebb adottságú nyugat-európai országokétól. Hogy látja ezt egy földhöz, talajhoz kötött szakember?

  – Békéscsabai lévén én tényleg a legjobb csernozjomhoz kötõdöm. Látnunk kell, hogy a mûtrágya-felhasználás a múlt évtizedhez képest a felére esett vissza. Biogazdálkodhatunk éppen, de ettõl nem emelkednek a terméseredményeink. Valami középutat kellene találni, a talaj kizsákmányolása nélkül megõrizni a termõképességet. Találjanak ki erre valamit az agronómusok, bár ma már õk sem töltenek annyi idõt a terepen, mint kellene. Nem népszerû szakma, nincs igazi presztízse. A gödöllõi egyetemen régóta folyik ugyan talajtani szakmérnöki képzés, de legutóbb kellõ jelentkezõ hiányában elmaradt.

  – Egyes vélemények szerint Magyarországon sok olyan föld van, amit teljesen fölösleges megmûvelni, mert szinte több a befektetés, mint a haszon.

  – Korábban, a privatizáció elõtt megyénként szabták meg a dotációs rendszert, a talaj tulajdonságainak és termõképességének helyi figyelembevétele nélkül, ami nyilvánvalóan nem volt jó és változtatásra szorul. De ez csak az egyik oldal. Én mint eróziókutató örülnék a legjobban annak, ha mindenütt csak legelõ volna, de nagyon sokan kényszerûségbõl mûvelnek, a mindennapi egzisztenciájuk fenntartása érdekében, mert nincs más munkájuk, csak a föld. Jártam Dél-Olaszország egyik vidékén, ott például durumbúzával ültettek be mindent, még csuszamlásveszélyes területeket is, mert a durumbúza jó borítást ad a talajnak és erre kaptak EU-támogatást, de ott is láttam egyre hátrább vágódó eróziós barázdákat.

  – Évek óta “kötelezõ” rutinkérdésünk a fiatal kutatókhoz, hogy vannak megelégedve a munkakörülményeikkel.

  – Éppen nemrég panaszkodtam a fõnökömnek, hogy megértem, a mai világban a kutatónak menedzselnie kell önmagát, de ami velünk történik, az már sok. Munkaidõm nagyon nagy részében mást se csinálok, mint pályázatokat és jelentéseket írok. Tudom, külföldön is ezt csinálják és amíg ez az arány a hasznos munka és az adminisztráció között, 50–50 százalék, még hagyján, de nálunk kb. 30 százalék a kutatómunka, 70 az önmenedzselés és az adminisztráció. Amúgy az egyéb feltételek jók, köszönhetõen a sok pályázatnak és futó projektnek, a nemzetközi kapcsolataink kiválóak, közös projekteken keresztül a világ élvonalával együtt dolgozhatunk. Azt pedig, hogy menedzser típusú világban élünk, úgy látszik, tudomásul kell venni. Egyébként köszönöm, jól vagyok.