Nincs még egy olyan csillagászati jelenség, amely akkora lélektani hatást gyakorolna az emberekre, mint a teljes vagy csaknem teljes napfogyatkozás. Ilyen szempontból még az üstökösök sem versenyezhetnek vele. A fényes üstökösnek vagy a hullócsillag-rajnak a látványa lehet ijesztõ, de a mindenki által az élet forrásának, fenntartójának tartott Napnak az elfogyása, eltûnése, vélt elvesztése leküzdhetetlen rettegést, pánikot keltett abban a korban, amidõn az átélõk ennek még sem idejét, sem okát, sem a természetét nem ismerték. A Távol-Kelet egykori lakói óriási sárkányt képzeltek az égre, amely felfalja a Napot. Az Újvilág indiánjai úgy vélték, egerek rágják a fogyatkozó égitesteket. A világ minden részén szokás volt a nap- és holdfogyatkozások idején nagy lármával és hangos zenéléssel elûzni a fontos égitesteket környékezõ, képzeletbeli gonosz lényeket, szellemeket. Még a rómaiak is lármázással kísérték a fogyatkozásokat. A keresztények ilyenkor megkondították a harangokat ördögûzés céljából. A középkori Európában általános volt ilyenkor az égi mérgezéstõl való félelem, ezért befedték a kutakat, és a pincékbe rejtõztek. Ilyesmi még a múlt században is elõfordult. A régi keleti népek körében általános volt az a vélekedés, hogy a Nap azért sötétedik el, mert megáll az égen. Csak Mezopotámia egzakt tudományokat mûvelõ papjai, Európában pedig az ókori görögök ismerték fel a fogyatkozások okait, és ezen hatások földiekre nézve következmények nélküli természetét. A köznép rettegése azonban még hosszú idõn át megmaradt. Amidõn egy görög katona vonakodott az általa baljóslatú jelnek vélt napfogyatkozás idején hajóba szállni, Periklész (i. e. 5. sz.) köpenyével eltakarta elõle a Napot, és azt kérdezte tõle, hogy ettõl megrémült-e. A tagadó válaszra a nagy államférfi-hadvezér, mint gyakorlott ismeretterjesztõ, megmagyarázta a különben bizonyára derék és bátor, de megriadt harcosának, hogy a sötétséget okozó égi jelenség teljesen hasonló a köpenyével elõidézetthez, csak ott az árnyékvetõ – a Hold – jóval nagyobb.

  De nem minden, a napfogyatkozással összefüggõ harcászati esemény elõtt akadt ilyen megnyugtató beszédû hadvezér. Nem egy példát ismerünk arra, hogy a napfogyatkozás okozta megrettenés miatt a katonák a csatában szétfutottak, és vagy békét kötöttek, vagy a kevésbé megriadt ellenféllel szemben elvesztették a csatát. Fogunk látni ezekre néhány példát.

  Tény, hogy régebbi korokban nagy, megrázó hatású volt egy-egy napfogyatkozás. A nagyobb sötétséget okozó fogyatkozásokat a mély lélektani hatás alá került krónikások az egészen más eseményeket rögzítõ írásaikba is bejegyezték – a mai történelemtudósok és kronológusok nagy örömére. A jelenségek idejét – és gyakran a helyét is – ugyanis vissza lehet számolni, és rögzíteni lehet. Csupán a holdmozgások egyenleteinek ismerete és pontos megoldása szükséges hozzá. Néhány körülményt azonban még figyelembe kell venni, például a Föld tengelyforgási idejének csak részben szabályos változását. Ennek meghatározása azonban a távolabbi múltra nézve egyáltalán nem könnyû. De éppen e régi, feljegyzett napfogyatkozások segítették a csillagászokat abban, hogy e lassú változásokat, azok mértékét is figyelembe vegyék. Nézzünk erre egy példát Mezopotámiából az Új-Babilónia bukása utáni idõkbõl.

  Az egykori Szippar földjébõl került elõ egy ékiratos agyagtábla, amelyen az olvasható, hogy – a mi naptárrendszerünkben kifejezve – i. e. 322. szeptember 26-án, 4 us-sal, vagyis 16 perccel napnyugta elõtt napfogyatkozás kezdõdött. Ha a Hold mozgásaira vonatkozó mai értékekkel számolnánk ki e napfogyatkozás szippari láthatóságának kezdetét, 3 óra 40 perccel korábbi idõpontot kapnánk. Az egyenleteket tehát úgy kellett módosítani, hogy a velük kiszámolt fogyatkozás kezdete megfeleljen az agyagtáblán feljegyzett idõnek. Hála az ilyen és hasonló régi adatoknak, a csillagászati kronológia ma már kielégítõ pontossággal tudja meghatározni a régi történelmi korok fogyatkozásainak térbeli és idõbeli lefolyását.

  Az ókori görög történelembõl ismert ún. korinthoszi háborút (i. e. 395–387) a spártaiak vívták a thébai, argoszi, korinthoszi és athéni szövetséges hadak ellen. Egyik csatájukat a kis-ázsiai perzsa hadszíntérrõl visszahívott spártai király, Ageszilaosz nyerte meg Koroneia mellett, 394. augusztus 14-én. A történelem a napra pontos dátumot, Ageszilaosz pedig a gyõzelmét köszönheti egy gyûrûs, közel 90 (88,64)%-os napfogyatkozásnak, amely (délelõtt, a már magasan álló Nap legnagyobb részének elsötétedésével) erõsebben félemlítette meg a szövetségesek harcosait, mint a spártaiakat, akik aztán gyõzni tudtak azok felett (1. ábra).
 

1. ábra. Az i.e. 394. augusztus 14-ei gyûrûs  napfogyatkozás centralitási görbéje. 1. Spárta, 2. Athén, 3. Argosz, 4. Korinthosz, 5. Theba,  6. Koroneia	2. ábra. A 891. augusztus 8-ai gyûrûs napfogyatkozás centralitási görbéje

  Sokan ismerik a honfoglalás kezdetének, vagyis Árpád és fõserege Kárpát-medencébe való behatolásának idejét, és hogy ennek ismeretére egy napfogyatkozás vezette a történészeket. Az akkori bizánci (konstantinápolyi) császár, VI., vagy Bölcs Leó egyik krónikása ugyanis feljegyezte, hogy Bizáncban, délidõben „a nappal éjjelre változott”. A további leírásban szereplõ bolgár háború eseményeibõl és más történések egymásutánjából kikövetkeztethetõ volt, hogy a bizánci sötétség után négy évvel jött a magyarok zöme a Kárpát-medencébe. Eléggé megkésve, csak 1880 táján kezdtek foglalkozni a millenniumi ünnepségek szervezésével, de a honfoglalás évszáma akkor még nem volt ismeretes. Lakits Ferenc magyar csillagász hosszú évekig számolgatott, míg 1890-ben közzé tette (3), hogy a szóba kerülhetõ idõszakban Bizáncból látható napfogyatkozások közül egyedül a 891. augusztus 8-ai felel meg a krónika leírásának (2. ábra). Eltelt még egy-két év, mire a t. Ház elé került a történelmi évszám, és az 1892/II. törvénycikk kimondta, hogy a millenniumi ünnepségeket 1895-ben kell megtartani. De már az elõzetes tervezési és költségvetési tárgyalásokon nyilvánvalóvá vált, hogy az addig hátralevõ három év nem lesz elegendõ a tervezett nagyszabású, országos kiállításra való méltó felkészüléshez. Ezért az országgyûlés utólag egy évvel elhalasztotta az 1000. évforduló megünneplését (4).

  Mi magyarok tehát igen fontos dátumokat, Európában való megtelepedésünk évszámát köszönhetjük egy csillagászati esemény egykori feljegyzésének és értelmezésének. De a történelemtudomány olykor egy-egy sok évszázados korszak eseménysorát is rögzíteni tudja egyetlen visszaszámolt napfogyatkozás idõpontja segítségével. Szolgáljon erre egy példa ismét az ókori kelet világából (1), (5).

  Asszíria fõtisztviselõi, a limmuk egy-egy év tartamára foglalták el hivatalukat (akárcsak a római consulok). Több limmu-lista maradt ránk. Az egyiken csaknem száz hivatalnok neve olvasható, akik tehát évenként követték egymást. Az egyik név, Puransagale mellett olvasható egy bejegyzés: „Simannu (Sziván) hónapban napfogyatkozás volt.” Ennek az adatnak így önmagában még nem volt értéke, de jelentõsége megnõtt, amint egy másik táblán ez a limmu mint egy bizonyos Mannukiasurli 54. elõdje szerepelt. Errõl viszont már ismeretes volt, hogy Új-Asszíria egyik legkiemelkedõbb uralkodójának, II. Szárgonnak (Sarrukín) 13. uralkodási évében töltötte be hivatalát. A 17 évig uralkodó II. Szárgon kora csak egy-két évtizedes bizonytalansággal volt ismeretes. A listában szereplõ napfogyatkozás viszont 42 évvel az uralkodó trónra lépése elõtt történt. Nyilvánvaló, hogy az elsõ lista csaknem egy évszázadot felölelõ idõtartama alatt több napfogyatkozás látszott Asszíriából, de hogy csak egyet jegyeztek fel, azt jelentheti, az nagy fénycsökkenést okozó, tehát teljes vagy csaknem teljes lehetett. Értékes útbaigazítást adott a hónapnév megemlítése is. A csillagászati-kronológiai számítások szerint csak az a napfogyatkozás jöhet számításba, amelyik -762. (i. e. 763) június 15-én volt onnan észlelhetõ (3. ábra). II. Szárgon tehát i. e. 721-ben lépett trónra. Minthogy azonban a feljegyzések alapján ismert volt az elõtte több száz és utána mintegy száz éven át trónon levõ elõdeinek, ill. utódainak uralkodási idõtartama években, ez az egyetlen napfogyatkozás nagyon fontos évsort juttatott az ókor történészeinek birtokába. Ma már minden új-asszír király uralkodásának elsõ és utolsó éve ismeretes a mi naptári, évszámítási rendszerünkben – hála a csillagászati kronológiának.

  Az európai mûvelõdéstörténet szempontjából még ennél is hosszabb és fontosabb korszak éveit rögzítette egy másik ókori napfogyatkozás (1), (2).
 

3. ábra. Az i. e. 763. június 15-ei napfogyat- kozás teljességi sávjának közel-keleti szakasza	4. ábra. Az i. e. 585. május 28-ai fogyatkozás  teljességi sávja Kis-Ázsiában

  A „történetírás atyja” melléknévvel megtisztelt Hérodotosz (i. e. 5. sz.) írt egy háborúról, amely Küaxarész méd és Alüattész lüd király hadai között dúlt Kis-Ázsiában. A döntõ összecsapásra a Halüsz folyó mellett került sor. A küzdelem során azonban „a nappal éjjé változott”, vagyis teljes napfogyatkozás állt be. A harcosok mindkét részrõl szétfutottak, és a háborúskodásnak békekötés vetett véget. De mikor? A történészek csak sokévnyi bizonytalansággal tudtak válaszolni erre, bár Hérodotosz pontosan megadta a csata idejét: a 48. olimpiai játékok 4. éve. A görögség általában ezt az ún. olimpiád-érát használta az évek megjelölésére. A történészek azonban nem tudták elhelyezni az ilyen érában megadott éveket a mi évszámításunk rendszerében: nem volt ismeretes ugyanis az 1. olimpia 1. éve – egészen a múlt század közepéig. Ekkor a csillagászati számításokból meghatározható volt a Hérodotosz által említett fogyatkozás egyetlen lehetséges idõpontja: –584. (i. e. 585.) május 28-a (4. ábra). Kiadódott tehát a kiinduló év, az elsõ olimpiai játékok 1. éve i. e. 776-ra. És ebbõl egyértelmûen átszámíthatóvá lett minden olyan ókori évszám, amelyet sok évszázadon át az olimpiád-érában adtak meg. Látható tehát, milyen felbecsülhetetlen értékû ez az átszámítási kulcs, amelyhez ismét a csillagászat juttatta a klasszikus múlt történelmének tudományát.

  Ez a legutóbb említett napfogyatkozás másról is nevezetes (2). A nagy görög természettudós, Thálész i. e. 585 elején elõre jelezte milétoszi polgártársainak, hogy nemsokára nagy napfogyatkozásban lesz részük. Amint ez május végén beállt, lelkesen ünnepelték a tudóst, akit késõbb épp e sikeres prognózisa miatt tettek meg a hét görög bölcs egyikének.

  Abban az idõben a görögség még nem ismerte a fogyatkozások kiszámításának módjait. Tudomásunk van viszont arról, hogy a babiloni csillagász-papok az i. e. 8. századtól már sikerrel kísérelték meg a jövõbeli holdfogyatkozások idejének meghatározását. Nagyon is elképzelhetõ, hogy a fogyatkozási ciklus (18 év 11 nap) ismeretében nemcsak a hold-, hanem a napfogyatkozások elõjelzését is megkísérelték. Bizonyos, hogy nem mindig sikerrel, de egy-egy fogyatkozásnál mégis eredményesen alkalmazhatták ezt az eljárást, amelyrõl Thálész, minthogy járt az akkori kultúrnépek hazájában, tudomást szerezhetett.

  Ennek megerõsítésére felhozható egy másik helyrõl származó adat – a Bibliából (6), (9, pp. 190–195). Ezékiel próféta a zsidó nép fogságba hurcolt csoportjával valószínûleg már i. e. 597-tõl, de legkésõbb 587-tõl Babilóniában élt. Ottani egyik jövendölésében, amelyet feljegyzése (Ez 32,1) szerint a „tizenkettedik évben, a tizenkettedik hónap elsején” tett, sötétséggel fenyegette meg az egyiptomi fáraót (12):

  „... befedem az eget és elsötétítem csillagait... Minden égitestet elsötétítek miattad... országodat sötétbe borítom!” (Ez 32,7.8)

  Ezékiel a fogságra hurcolás évét, i. e. 597-et vette idõszámítása elsõ évének, tehát a „12. év” i. e. 585-öt jelent, a 12. hónap február, vagy – szökõhónapos évben – március volt. Jövendölését tehát i. e. 585 február-márciusban tette. És 2-3 hónappal ez után történt az a napfogyatkozás, amely nemcsak Kis-Ázsiában, de Mezopotámiában és Egyiptomban is jelentõs sötétséget okozott. Nyilvánvaló, hogy Ezékiel nem tudhatott kiszámolni fogyatkozásokat, de pap lévén, kapcsolatot kereshetett – és találhatott – babiloni kollégáival, és tõlük még könnyebben tudhatott meg valamit az általuk kiszámolt csillagászati eseményrõl, mint a világi görög Thálész. Érdeme tehát nem kisebb, mint a görög tudósé (bár senki nem emlegeti ezért a jövendöléséért bölcsként a prófétát).

  A Bibliában különben több helyen is található valamilyen sötétség említése, sõt leírása. Nagyon is kézenfekvõ, hogy ezek egy részét napfogyatkozással hozzuk összefüggésbe. Ilyen például a zsidók Egyiptomból való kivándorlása, az exodus elõtti csapások közül a kilencedik, az „egyiptomi sötétség”. A Biblia leírása szerint (11):

  „22. És kinyújtá Mózes az õ kezét az ég felé, és lõn sûrû sötétség egész Egyiptom földén három napig.
  23. Nem látták egymást, és senki sem kelt fel az õ helyébõl három napig...”
(2Móz 10,22-23)

  Elsõ ízben a múlt század végén Mahler Ede magyar csillagász és egyiptológus gondolt napfogyatkozásra a sötétséggel kapcsolatban (7). Feltételezte, hogy a szövegben eltolódott az elválasztás helye, és a „három napig” idõhatározó már a 23. vershez tartozik. A sötétség tehát tarthatott rövid ideig, az emberek úgy megrémültek, hogy „három napig” – vagyis hosszabb ideig – nem mertek eljönni a házaikból (és azért nem látták egymást). Mahler idejében azonban még sem az ókori történeti, sem a csillagászati kronológiai adatok nem voltak helyesek, így a Mahler által kiszámolt, i. e. 1335. március 13-ai napfogyatkozás több okból sem lehetett az „egyiptomi sötétség” okozója. A legújabb holdmozgás-adatokból és történelmi meggondolásokból a -1261. (i. e. 1262.) április 12-ei – részleges – napfogyatkozás felel meg leginkább a követelményeknek (9, pp. 157–170) (5. ábra).

  A Bibliát tovább olvasva még egy olyan leírást találunk a zsidó nép õstörténetében, amely mögött napfogyatkozást sejthetünk (9, pp. 171–177). Ez az exodust követõ 40(?) éves vándorlás utáni palesztinai honfoglalás elsõ eseményei között szerepel. Az akkori nép- és hadvezér, Józsué serege öt amoreus király hada ellen folytatott elkeseredett harcot a Gibeon (Gabaon) melletti csatában. Józsué nyilván joggal tartott attól, hogy ha a harc az éjszakába nyúlik, az ellenség a sötétség leple alatt erõsítést kaphat, ezért mindenáron még aznap ki akarta csikarni a gyõzelmet. De az alkony közeledett, és a hadvezér könyörgött istenéhez, hogy állítsa meg a Napot (11).

  „És megálla a nap, és vesztegle a hold is, a míg bosszút álla a nép az õ ellenségein... És megálla a nap az égnek közepén és nem sietett lenyugodni majdnem teljes egy napig.”
(Józs 10,13)

  Már tudjuk, hogy a Nap – és a Hold – elsötétedésének okául a régiek azt emlegették, hogy ezek az égitestek „megálltak” az égen. (Tanulságos példával szolgál erre egy 1595-ben Erdélyben észlelt részleges napfogyatkozás, amelyrõl E. A. Bielz által idézett (8) Nösser Simon brassói krónikája így számolt be: „Ez év októberében a Nap elsötétedett és másfél órára megállott.” Az 1595. október 3-ai fogyatkozást Brassóban valóban mintegy másfél óráig lehetett észlelni.)

  Térjünk vissza Józsué napjához. Elképzelhetõ, hogy a küzdelem hevében az idõérzéküket vesztett harcosok – hadvezérükkel együtt – egy elkezdõdött napfogyatkozás okozta fénycsökkenés már az alkonyi sötétség kezdetének érzetét keltette fel bennük, és miután a fogyatkozás lezajlott, a visszatért, megszokott napfényes idõszakot meghosszabbított napnak tartották. Kérdés tehát, hogy az exodust megelõzõ, feltételezett napfogyatkozás után nagyjából 40 évvel volt-e látható Gibeonban napnyugta elõtti idõben beállt, nagyobb sötétedést okozó hasonló jelenség.

  Az akkoriban ott észlelhetõ napfogyatkozások közül a –1222. (i. e. 1223) március 5-ei hozható gyanúba, amely közel 90%-os lévén, nagyfokú sötétedést okozott a kora délutáni órákban (9, pp. 171–177). Ez 39 évvel történt a kilencedik csapás, a sötétség (fogyatkozás?) után, jó összhangban a Biblia által a vándorlás tartamára megadott 40 évvel (5. ábra).

  A jelenkori történészek úgy tartják, hogy a zsidó nép palesztinai honfoglalása nem köthetõ egyetlen eseményhez. Nincs kizárva azonban, hogy a talált napfogyatkozások kapcsolatba hozhatók a bibliai leírásokkal, történetivé erõsítve a legendákat.

  A Bibliánál maradva: az Újtestamentumban is lehet olvasni egy igen nevezetes sötétségrõl, éspedig Jézus halálával összefüggésben. Lukács evangéliuma szerint (12):

  „Tizenkét órától egészen három óráig sötétség lett az egész földön. A nap elhomályosodott, a templom kárpitja pedig középen kettéhasadt...” (Lk 23,44-45)

  A Máté-féle evangéliumban:

  „Tizenkét órától kezdve három óráig sötétség lett az egész földön... a templom kárpitja... kettéhasadt, a föld megrendült, és a sziklák meghasadtak.” (Mt 27,45.51)

  Nyilván már az ókorban is többen gondoltak napfogyatkozásra a leírt sötétséggel kapcsolatban, de mások – mint egy 1. századi keresztényellenes író, Julius Africanus – megcáfolták ezt a vélekedést. Helytálló érvelésük az volt, hogy a zsidó hónapok újholddal kezdõdnek, Jézus halála a zsidó húsvét idejére esett, ezt pedig mindig a (hold)hó közepén, vagyis holdtölte idején tartják. Holdtöltekor pedig semmiképpen sem jöhet létre napfogyatkozás.

  Az evangéliumokat jó néhány évtizeddel az események után állították össze. Ekkorra már bizonyos történések ideje összeolvadhatott – mint pl. a Jézus halálával azonos idõre hozott földrengésé. Ez ugyanis összefügghetett azzal, amelyet az idõsebb Plinius említett, de – mai évszámítási rendszerünkben – i. sz. 29-bõl. Jézus valószínûleg 30. húsvétja elõtti napon, 30. április 7-én halt meg. Viszont néhány hónappal ez elõtt, 29. november 24-én egy 90%-os napfogyatkozás sötétjét tapasztalhatták Jeruzsálemben (6. ábra). Könnyen lehet, hogy az elsõ keresztények emlékezetében ennek emléke is egybemosódott Jézus halálával, tehát a kereszthalál kísérõ körülményeit is megemlítõ evangéliumok az események egy idõre való összehozásának nyomát õrzik [9, pp. 291–297].
 

6. ábra. A 29. november 24-ei napfogyatkozás teljességi sávjának szakasza	7. ábra. Az 1033. június 29-ei gyûrûs napfogyatkozás centralitási görbéje Európában; ill. az 1406. június 16-ai napfogyatkozás teljességi sávja

  Egy bibliai, újtestamentumi jóslat (Jel 20.) szerint a sátán ezer évre megkötöztetik. Ebbõl sokan a világ végének eljövetelét olvasták ki az 1000. esztendõre. Ehhez a jóslathoz még Jézus szavait is hozzátoldották, aki a tanítványok kérdésére, hogy mikor jön el a világ vége és mi lesz annak (elõ)jele, azt válaszolta, hogy háborúk, éhínségek, járványok, földrengések lesznek mindenfelé. Majd (12):

  „Közvetlenül ama napok nyomorúsága után pedig a nap elsötétedik, a hold nem fénylik, a csillagok lehullanak az égrõl... ... nem múlik el ez a nemzedék, amíg mindez meg nem történik.” (Mt 24,29.34)

  E szavak nyomán az õskeresztények körében általános volt a világvége-várás. Ám kihalt az a nemzedék, amely még hallotta Jézus szavait, de a világnak nem lett vége. A jövendölés beteljesülésének ideje lassan a ködös, messze jövõbe távolodott. Amikor azonban közeledett a Jelenésekben emlegetett ezer év vége, nagyon sokan vélték, hogy a végítélet már közvetlen közelségbe került. Félelmüket éhínségeket okozó aszályos évek, járványok is fokozták és erõsítették. Ám végítélet nélkül múlt el az 1000. év is. Ekkor többen úgy gondolták, hogy Jézus – akkoriban vélt – életkorát, 33 évet hozzá kell adni az 1000-hez. És 1033. június 29-én Európa-szerte nagyfokú sötétséget okozott egy napfogyatkozás („a nap elsötétedik”), és ez megerõsíteni látszott a végítélet eljövetelét (7. ábra). Az emberiség azonban ezt a világvége-dátumot is túlélte.

  Raoul Glober, 11. századi barát feljegyzése szerint ez a fogyatkozás a pápaság történetében is nevezetes volt (10, p. 177). Egy évvel ez elõtt ugyanis a kiskorú IX. Benedeket ültették a pápai trónra, aki fiatal kora ellenére oly feslett, botrányos életet élt, hogy Róma világi vezetõi a meggyilkolását tervezték. Elhatározták, hogy megfojtják, méghozzá az oltárnál. A szertartás alatt állt be a napfogyatkozás. Glober leírása szerint az emberek sápadtaknak látszottak, mint a halottak, a tárgyak zöldes színt kaptak, az összeesküvõk nem merték végrehajtani tettüket. A pápa ugyan elmenekült Rómából, de még kétszer visszatért e méltóságába, és 1048-ig folytatta gyalázatos életét.

  Flammarion szerint (10, pp. 178–179) még az 1406. június 6-ai teljes napfogyatkozás okozott rémületet (7. ábra), sõt világvége-hangulatot Franciaországban, amelyrõl úgy emlékeztek meg, hogy a nép a templomokba menekült, és ott várta a végítéletet.

  A napfogyatkozások – mint láttuk – régebben gyakrabban rémítették meg az embereket, mint a közelgõ világvége beharangozói. Sajnos, nem csak régen. Sokszor kerül szóba mostanában a Franciaországban élt orvos-asztrológus Nostradamus (1503–1566) neve és számos jóslata. Neki valóban lehet köze az ez évi nagy európai napfogyatkozáshoz, hiszen egyik négysorosában burkolt formában így ír róla (13):
 

IRODALOM

[ 1] Mahler Ede: Az asztronómia a történettudomány szolgálatában. Stella Csillagászati Egyesület Almanachja 1929-re. Budapest, 1929, pp. 83–98
[ 2] Ponori Thewrewk Aurél: Nevezetes napfogyatkozások. Föld és Ég VI/3. (1971. V–VI.), pp. 70–71
[ 3] Dr. Lakits Ferenc: A magyarok honfoglalásának ideje és a csillagászat. Természettudományi Közlöny XXII (1890. nov.), pp. 561–571
[ 4] Ponori Thewrewk Aurél–Bartha Lajos: „Magyar” napfogyatkozások. Meteor csillagászati évkönyv 1999. Magyar Csillagászati Egyesület, Budapest, 1998. P. 212
[ 5] Mahler Ede: Adalék a Kelet ókori népeinek asztronómiájához. Stella Csillagászati Egyesület Almanachja 1931-re. Budapest, 1931, pp. 143–164
[ 6] Ponori Thewrewk Aurél: A jövõbe láttak-e a próféták? (Nap- és holdfogyatkozások a Bibliában). Föld és Ég XX. éf. 6. sz. (1985 jún.), pp. 174–176
[ 7] Mahler, Eduard: über die in der Bibel erwähnte ägypt. Finsternis. Sitzungsberichte der kais. Akademie d. Wiss. Wien, 1885
[ 8] Bielz, E. Albert: Beitrag zur Geschichte merkwürdigen Naturbegebenheiten in Siebenbürgen. Verhandlung und Mitteilungen des Siebenbürgischen Vereins für Naturwissenschaften. Bd. XIII–XVI. Hermanstadt (Nagyszeben), 1862. köt.
[ 9] Ponori Thewrewk Aurél: Csillagok a Bibliában: Tertia Kiadó. Budapest, 1993
[10] Flammarion, Camille: A világ vége. Ford. Kenedi Géza. 3. kiadás. Légrádi testvérek. Budapest, 1897
[11] Szent Biblia. Ford. Károli Gáspár. Brit és Külföldi Biblia Társulat. Budapest, 1933
[12] Biblia. Ford.: A Magyar Bibliatanács Ószövetségi és Újszövetségi Bibliafordító Szakbizottsága. Budapest, 1990
[13] Fekete Sándor Pál: Nostradamus titokzatos könyve: A próféciák. Média Kiadó, Komárom, 1991, pp. 314–315

A napfogyatkozások idejének és helyének kiszámolására használt mû: H. Mucke–J. Meeus: Canon of Solar Eclipses –2003 to +2526. Astronomisches Büro. Wien, 1983