A tudomány világkonferenciáján 155 ország mintegy 1800 küldötte vett részt, köztük 90 a tudományért és oktatásért felelõs miniszter vagy miniszterhelyettes, a tudományos élet felelõs vezetõi, valamint számos nemzetközi és nemzeti szervezet, pl. az Egészségügyi Világszervezet (WHO), az ENSZ Mezõgazdasági és Élelmezési Világszervezete (FAO), az OECD, valamint sok más, nem kormányzati szervezet képviselõi. A fórumoknak nevezett három nagy plenáris ülésen kívül 25 tematikus szekcióban vitatták meg a jövõre vonatkozó globális együttmûködést segítõ alapelveket. A delegátusok a hatnapos konferencia végén deklarációt, valamint akciótervet fogalmaztak meg, amely többek között hangsúlyozza: a tudomány és alkalmazásai a fejlõdés nélkülözhetetlen feltételei, ez ma már minden eddiginél világosabban körvonalazódik. A jövõben pedig a fejlett országok feladata a tudományban és az oktatásban elõsegíteni a hatékony együttmûködést a fejlõdõ és az átmeneti idõszakban levõ országokkal.

  Federico Mayor, az UNESCO fõigazgatója beszédében többek között elmondta: „Amikor az UNESCO tagállamainak elõször javasoltam, hogy 1999-ben a szervezet hívja össze az elsõ, teljes mértékben a tudománynak szentelt nemzetközi konferenciát, több cél lebegett elõttem. Az elgondolkodásra nincs alkalmasabb pillanat, mint az új évezred küszöbe. Lehetõséget ad a visszatekintésre és a sikerek, valamint a kudarcok felmérésére, továbbá felkészülhetünk az elõttünk álló kihívásokra… A konferenciának két fontos dokumentumot kell elfogadnia: a deklarációt a tudományról, valamint A tudományos agenda – akcióterv c. anyagot. Ez a két dokumentum lefekteti azokat az új szabályokat a tudósok és politikusok számára, amelyek alapján közösen tudjanak gondolkodni és cselekedni a nemzetek és a világ egésze jobb jövõjéért.”

  A konferencia záróülésén összegezte tapasztalatait: „Új szinten kell megtanulnunk gyakorolni a demokráciát. Olyan szinten, ahol a tudomány és a társadalom kapcsolatának minden résztvevõje megbecsült partner, ahol a természet- és társadalomtudományok között állandó a kapcsolat, és ahol a tudomány és a politika vezetõi között kölcsönös az információs kapcsolat… A történelemben elõször fordul elõ, hogy az emberiség egy kulcsfontosságú erõforrása nem véges. Soha nem kell majd megküzdenünk az emberi tudás mennyiségének csökkenésével.”

  Werner Arber, az ICSU elnöke kiemelte, a világkonferencia nagyban hozzájárult ahhoz, hogy elismerjék azt a tényt, miszerint „a tudomány és annak alkalmazásai kulturális értéket képviselnek, amely a civilizáció jövõbeli fejlõdésében kulcsfontosságú szerepet játszik”.

  A konferencia keretében az UNESCO elsõ ízben hozott nyilvánosságra jelentést a társadalomtudományok helyzetérõl (World Social Science Report, 1999.). Francine Fournier, az UNESCO fõigazgató-helyettese hangsúlyozta: „A tudományos felfedezések és azok technológiai alkalmazásai nagy léptékû társadalmi változásokat gerjesztenek: migrációt, a munkanélküliség különbözõ formáit, az életmód és a szociokulturális viselkedés megváltozását, hogy csak néhányat említsünk. Elsõrendû fontosságú, hogy ezeket a változásokat megértsük és megjósolhassuk, elõnyeiket kihasználhassuk, a hátrányokból eredõ esetleges hatásokat pedig mérsékeljük. Ehhez a feladathoz a 21. században a társadalomtudományok hatékony együttmûködésére van szükség.”

  A konferencia írott anyagai kötetekre rúgnak, egy rövidített összefoglaló is túllépné egy cikk kereteit. Ezért a következõkben csak kaleidoszkópszerûen villantunk fel néhány érdekes témát illetve véleményt.

  A tudomány természetérõl címû vitában az elõadók kifejtették, hogy a tudomány a modern kultúra nélkülözhetetlen összetevõje, ezért napjaink tudományellenes áramlatai ellenére feltétlenül el kell ismertetni a tudományos módszer egyedülálló hatékonyságát és eredményeit. A para- és áltudományokról szólva Robert Halleux, a belgiumi Liège Egyetem tudománytörténész-professzora, George Sartont idézte: „a tudomány története az emberiség története... A tudománnyal való szembenállás nem állításai igazságát vitatja, mint a korábbi századokban. Néhány szélsõséges esettõl eltekintve a nagy vallási rendszereknek sikerült kompromisszumra jutniuk a tudománnyal. A bírálatok tárgya inkább a mûszaki alkalmazások és azok hatása az emberre, a környezetre és a társadalomra. Ezzel párhuzamosan Kuhn tanítványai szociológiai megközelítésében a tudományos paradigmákat pusztán társadalmi konstrukcióknak tekintik, és a tudomány vizsgálatába bevették a relativizmust, amely elfedi a tudomány vállalkozásainak sajátosságait.”

  Liu Dun, a pekingi tudománytörténeti intézet professzora azt a kérdést vizsgálta, hogy a modern tudomány miért csak Nyugaton született meg Galilei idejében, és nem Kínában. Kijelenti: „Manapság a tudományt sokan kritizálják, posztmodernisták, feministák, ökológusok és a humaniórák képviselõi stb. Ennek ellenére a tudománynak koránt sincs vége. Egy fejlõdõ országnak nem az a fontos, hogy „elmaradottságának” okait vizsgálja, hanem megtalálja annak módját, hogy a modern tudomány és a hagyományos ismeretek együtt éljenek és virágozzanak, mint Kínában, ahol az emberek együtt gyakorolják a hagyományos kínai orvoslást a nyugati orvostudománnyal.”

  A tudomány univerzális értékei címû vitafórum elõadói erõteljesen megvédték és hangsúlyozták az alapkutatások fontosságát, amelyek ugyanolyan nélkülözhetetlen javak a társadalom számára, mint bármi más természeti kincs.

  A tudomány oktatásával foglalkozó vitafórum résztvevõi egyetértettek abban, hogy „változó világban élünk, ahol a tudományos ismeretek, a tudás adatbázisának magabiztos felhasználása határozza meg a közösségek és a nemzetek jövõjét. A tudományos mûveletlenség, amely korábban csupáncsak kockázatos, elidegenítõ és ostoba volt, a jövõben korlátozó és öngyilkos tendenciává válik.”

  Colin Powell, az UNESCO fõigazgató-helyettese szerint „komoly figyelmet kell fordítani a 21. század tudományos és technológiai szükségleteire és arra, hogyan lehet ezeket az oktatásba beépíteni. A célok eléréséhez kulcsfontosságú a kormányok támogatása: a létezõ oktatási rendszerek áttekintése minden szinten azzal a céllal, hogy az oktatási programok megfeleljenek az egyének és közösségek jövendõ igényeinek.”

  A legpontosabban Wei Yu kínai oktatási miniszterhelyettes fogalmazott: „A legtöbb országban a kormányhivatalnokok, a tudósok és a vállalkozók már felismerték, hogy az emberi társadalmakban ismét nagy forradalomnak lehetünk tanúi, akárcsak 250 évvel ezelõtt az ipari forradalom idején. Mivel az információtechnológia e forradalom gyökere, joggal nevezhetjük ezt az információ korszakának. Az információs társadalomnak tudásra és élethossziglani tanulásra van szüksége a túléléshez és a fejlõdéshez. Bár az alapvetõ változások már megkezdõdtek társadalmunkban, a forradalmi változások elkerülhetetlenül elérik az oktatást is. E forradalom elõszele az oktatásban az információs technológia intenzív alkalmazása.”

  A tudománynak nem közömbös, hogy a társadalom milyen képet alakít ki tevékenységérõl. Ezzel az igen fontos témával foglalkozott a konferencia Tudomány a közvélemény tükrében (Public perception of science) címû tematikus szekciója.

  Zhang Kaizhum, a Kínai Tudományos Akadémia alelnöke elõadásában megjegyezte: „A közvéleményben a tudományról kialakított kép közvetlen kapcsolatban áll a társadalmi fejlõdéssel és az ország gazdagságával, amint ez még a modern tudomány megjelenése elõtti õsrégi idõk óta bebizonyosodott. A tudománynak a társadalomra gyakorolt hatását egyrészt a tudomány fejlettségi szintje határozza meg, másrészt az, milyen mértékben érti meg a közvélemény az eredményeket. A tudományos eredmények kivétel nélkül a tudomány népszerûsítésével tudnak hatni a társadalomra.”

  Martin Yriart spanyol professzor furcsa paradoxonra hívta fel a figyelmet: „A harmadik világban a tudomány a költségvetés Hamupipõkéje, méghozzá olyan mértékben, hogy a harmadik világ folyamatosan vérveszteséget szenved: képzett tudósokat veszít, akik kivándorolnak, amint elérik a nemzetközi szakmai színvonalat. Nem a fizetésük miatt – bár azok a helyi skála legalján helyezkednek el és szégyenteljesen alacsonyak –, hanem azért, mert nem kapnak elegendõ pénzt a laboratóriumukra, könyvtáraikra és a munkájukhoz.

  Ezzel szemben az a paradox helyzet alakult ki, hogy a tudománynak mégis akkora a tekintélye, hogy neve alatt bármi eladható a horoszkópoktól a piramisjátékig.”

 

Az alaphangot Leon Lederman Nobel-díjas fizikus adta meg

 A konferencia külön szekciót szentelt a tudomány népszerûsítésének Communicating and popularizing science címmel. Az elõadók kivétel nélkül hangsúlyozták a tudományos eredmények széles körû megismertetésének, valamint népszerûsítésének alapvetõ fontosságát. Érdekes módon valamennyien elsõsorban a tudományos közösségre hárították e tevékenység oroszlánrészét. Paola Catapano, a CERN sajtóosztályának vezetõje Tudományos kommunikáció, a tudósok kötelessége címû elõadásában Carl Sagant, a nemrég elhunyt amerikai csillagászt és tudománynépszerûsítõt idézte: „Olyan globális civilizációt hoztunk létre, amelynek kulcsfontosságú elemei a tudományon és technológián alapulnak. Ugyanakkor a dolgokat úgy intéztük, hogy szinte senki nincs tisztában a tudománnyal és technológiával. Ez a katasztrófa tökéletes elõkészítése. Egy ideig még megúszhatjuk, de elõbb-utóbb a tudatlanság és a hatalom robbanásveszélyes elegye az arcunkba robban.”

  Tom Cascoigne ausztrál médiaszakértõ szerint a tudósok általában félnek a médiától és gyanakvók vele szemben, különösen, ha csak kevés a tapasztalatuk. A gyakorlatlan tudósok alapvetõen bizalmatlanok a médiával szemben és nem hiszik, hogy az bármiben is segíteni tudná tudományukat. Különösen a pontatlanságtól, a félreértelmezéstõl és véleményük feletti ellenõrzésük elvesztésétõl félnek; szemükben a média manipulatív és csak kihasználja õket. Az ausztrál szakember megoldásra tett javaslata kikövetkeztethetõ elõadásának címébõl: Hogyan képezzük ki a tudósokat, hogy ismerjék és szeressék a médiát? (How to train scientists to understand and love media?)

  Nohora Hoyos, a kolumbiai Maloka Tudományos és Technológiai Intézet igazgatója összegezte elõadásában legjobban a lényeget: „egy fejlõdõ ország számára a tudomány népszerûsítése nem luxus, hanem létszükséglet!”

  Ennek az igen érdekes tematikus szekciónak talán az volt az egyetlen hibája, hogy a tudósok kötelességére koncentrálás mellett szinte feledésbe merült a média felelõssége, amely legfeljebb más szekcióban, etikai vonatkozásokban vetõdhetett fel.

  A világkonferencia összességében igen hasznosnak bizonyult, és elfogadott terjedelmes dokumentumait a részt vevõ országok illetékesei feltehetõen még sokáig böngészik. A konferenciát bezáró Hámori József akadémikus, a nemzeti kulturális örökség minisztere összegezte a reményeket: „A most lezajlott találkozó csak a kezdet volt, munkánk folytatódik, remélhetõleg jobb környezetben, sok ezer résztvevõvel és emberek milliárdjainak életét jobbá téve.”

A tudomány világkonferenciája mellett szintén Budapest adott otthont számos egyéb szakmai konferenciának, szatellitrendezvénynek. Itt feltétlenül szólni kell az 1999. július 2–4. közötti tudományos újságírók II. világkonferenciájáról. (WCSJ, The Second World Conference of Science Journalists). E lehetõség nagy megtiszteltetés, egyben kétségtelenül a hazai tudományos újságírás szakmai elismerése. A közel száz résztvevõt számláló rendezvénynek sikerült a szakma nemzetközi hírû képviselõit felvonultatni, és egy elõadásra megnyerni Leon Ledermant, a Nobel-díjas amerikai kísérleti részecskefizikust is. (A szervezés nagyrészt Palugyai István, a Tudományos Újságírók Klubjának fõtitkára, az Európai Tudományos Újságírók Szövetsége, az EUSJA alelnökének érdeme.)

  A nagy világkonferenciát közvetlenül követõ rendezvény már a tekintetben is üdítõ volt, hogy hamar nyilvánvalóvá vált: a tudományos újságírókat összekovácsolják a közös gondok. Ebben a körben természetesen nem kellett hangsúlyozni a tudományos ismeretterjesztés fontosságát és annak társadalmi hatásait. A megnyitó plenáris ülés elõadásai, köztük Leon Lederman Ha a társadalom nem érti a tudományt c. eszmefuttatása sok szempontból lelkesítõk voltak, mivel pozitív visszajelzésnek is tekinthették a résztvevõk.

  A konferencia 11 párhuzamos szekciója és két párhuzamos vitája alaposan körüljárta az aktuális témákat. Részletes beszámoló helyett itt is csak mazsolázni lehet, szerencsére volt mibõl! (E konferenciáról októberi számunkban bõvített összeállítást közlünk. – A szerk.)

  Leon Lederman adta meg az alaphangot azzal a kijelentéssel, hogy a tudatlanságból eredõ félelem és idegenkedés komoly akadálya lesz a tudomány továbbra is robbanásszerû fejlõdésének, tehát a tudomány megismertetése, eredményeinek népszerûsítése halaszthatatlan feladat.

  „Ki írjon a tudományról – tudósok, újságírók vagy tudományos újságírók?” – tette fel a kérdést Winfried Göpfert, a berlini Frei Universität tudományos újságírás professzora. Elõadásában kifejtette, hogy kétszintû újságírásra van szükség, a mûveltebb és a kevésbé mûvelt nagyközönség részére. „A tudományos újságírásnak ezt a két célt kell szolgálnia. Közöttük az olvasók érdekeinek szolgálatában is különbséget kell tenni. A tudományos újságírókat az újságírás szabályainak, nem pedig a tudomány igényeinek kell vezérelnie. A tudósoknak pedig tudomásul kell venni, hogy az újságírók nem a tudósok tolmácsai!” Ezek bizony szokatlan szavak – kérdés persze, hogy tudósok hiányában mirõl írnának a tudományos újságírók.

  Azonos címû elõadásában egy gyakorló tudományos újságíró, Ljubov Sztrelnyikova, a Kémia és Élet címû kiváló orosz népszerû-tudományos havi folyóirat fõszerkesztõje arra a kérdésre, ki írjon, ezt mondta: „A válasz világos – az, aki egyszerûen, röviden, érdekesen és korrektül tud írni.” Nos, úgy látszik, ez a különbség egy újságírás-professzor és egy fõszerkesztõ között.

  Joseph Palca, az Amerikai Tudományos Szakírók Szervezetének (NASW) elnöke arra hívta fel a figyelmet, hogy a tudományos újságírónak nem feladata a tudomány oktatása – erre szolgálnak az oktatási intézmények –, annál inkább az eredmények megmagyarázása. Az oktatás különben is idõigényes és nagy felkészültséget igénylõ, külön szakma.

  Giancarlo Massini, az EUSJA korábbi elnöke fontos etikai szempontokra hívta fel a figyelmet: „Az újságíró szakmai és etikai felelõssége az olvasóval szemben igen nagy, az információnak akármilyen szektorában is dolgozik. Sajnos egyes újságírók nem követik az aranyszabályt, miszerint a tényeket úgy kell közölni, ahogy azok vannak és az értelmezést az olvasóra kell bízni. A média körében azonban érthetõ módon igen nagy a kísértés, hogy a tényekrõl a saját elképzelésüknek megfelelõen írjanak, különösen politikai ügyekben. A tudományos újságírásban, ha lehet, még nagyobb a felelõsség. A tudományos újságíróknak két alapvetõ szabályt kell betartaniuk: nem szabad a tudományos tények valódi jelentõségét eltorzítani és az olvasót túlságosan érthetetlen és bonyolult szakzsargonnal terhelni.”

  A tudomány és a társadalom viszonyát a legékesszólóbban Bruce Durie skót újságíró fejezte ki, aki szavaiból kivehetõen nem kedveli a tudás szociológiájának igen divatos diszciplínáját: „A tudósok szokásos szerénységük miatt elfelejtik megemlíteni, hogy a tudomány az egyetlen bizonyítottan mûködõ eszmerendszer, amely az emberi tevékenység eredményeképpen létrejött, minden más csupán fütyülés a sötétben. Fél évszázados buzgó próbálkozás után minden, amit a szociológia képes nekünk mondani, vagy nyilvánvaló és egyértelmû, vagy teljesen téves. Igen nehéz a tudományt analizálni, majd irányítani olyan módszerekkel, amelyek maguk nem tudományból fejlõdtek ki…

  A civilizált világban alig van olyan otthon, amelyben nincs néhány mikrochip, villanymotor, két-három lineáris gyorsító vagy mágneses üregrezonátor. A mûvészetet úgy élvezzük, hogy bekapcsoljuk a rádiót, filmet nézünk, CD-lemezt hallgatunk, fényképet nézegetünk, autóval megyünk a hangversenyre, nyomtatott könyvet olvasunk. Minden betegségünkre tablettákat akarunk, bonyolult diagnosztikai módszereket és hatékony csúcstechnológián alapuló terápiát. Blazírtak vagyunk a telefonnal, a számítógéppel és a gépkocsival szemben. Lehet, hogy Isten támogatja az egyházakat, de a katedrálisok azért állnak még, mert a mérnökök rendesen megtervezték.

  Valósággal fürdünk a tudományban és eláraszt bennünket a technológia. Van, aki még nem vett be aszpirint, nem használt ragasztószalagot, nem biciklizett, nem figyelt napfelkeltét, nem hallott idõjárás-jelentést, nem használt liftet vagy nem sétált betonon? Mi mégis aprópénzt fizetünk tudósainknak, amikor arannyal és rózsaszirmokkal kellene elhalmoznunk õket. Vagy ami még rosszabb, sokunk nem hajlandó megtanulni vagy éppen csak kicsit odafigyelni a tudomány és technológia alapjaira, amelytõl annyira függünk…”

  A tudomány világkonferenciájához hasonlóan a tudományos újságírók konferenciája is deklaráció kidolgozásával fejezte be munkáját, amelyben a jövõre vonatkozóan nyolc ajánlást fogalmaztak meg. Így a tudományos újságírók figyelmébe ajánlják a megnövekedett felelõsséget, a pontos, becsületes és független tájékoztatást, a tudományos eredmények társadalmi összefüggéseinek vizsgálatát. A szerkesztõk és a kiadók figyelmét világszerte felhívják arra, hogy ismerjék el a közönség érdeklõdését a tudomány iránt, a tudományos újságírás növekvõ társadalmi fontosságát, és annak megfelelõen támogassák.

  A budapesti konferenciák deklarációikkal alaposan feladták a leckét az UNESCO tagországok vezetõinek, akik remélhetõen az új évezred küszöbén megfogadják majd a tudomány nyújtotta tanácsokat annak érdekében, hogy az emberiség összérdekei ne szenvedjenek helyrehozhatatlan károkat.