Valamennyi civilizáció, kultúra jellemezhetõ a vallásával, vallásaival, vallásos fogalmainak rendszerével. Ezért is gondolhatjuk, hogy a vallás nem egyszerûen az ember kitalálta képzetek összessége, hanem a vallásosság elválaszthatatlan az embertõl és hozzátartozik az emberi közösségek létezéséhez. A modern idõkben – elsõsorban Európában – a vallások térvesztésének vagyunk tanúi, de ahol ezt tapasztaljuk, jórészt valláspótlékoknak tekinthetô jelenségek töltik ki a vallások visszaszorulása miatt keletkezett ûrt.

  Jung írja, hogy a pszichiátriai gyakorlat szerint a vallások semmi esetre sem tudatos kiagyalás szüleményei, hanem a tudattalan lélek természetes megnyilvánulásai. Jung neves istentagadó tudósok, gondolkodók álmait vizsgálva jött rá arra, hogy amikor valaki elnyomja magában a vallásos megnyilvánulásokat, a vallásos jellegû képek az álmokban jönnek elõ és e jelképek alaptípusai minden embernél közösek.

  A vallásosság eredetéhez akkor kerülhetünk közelebb, ha megvizsgáljuk, mi alakította ki a vallásos gondolkodást az emberré alakulás során. Az embert az állattól a fogalmi gondolkodás képessége, az öntudat megjelenése különbözteti meg. Az állatot elsõsorban ösztönei irányítják. Az állat képes tanulni, de általában nagyon keveset, a megtanultakat csupán az adott helyzetben tudja alkalmazni, és a szerzett ismeretek között nem tud gondolkodással újabb összefüggéseket találni.

  Az ember azért lehetett sikeres a létért vívott harcban, mert agyának képességeit használva összefüggéseket fedezett fel, rendet vett észre a környezõ világban és bonyolultabb kapcsolatrendszereket is képes átlátni. Az ember minél inkább felismeri a világ összefüggéseit és ezzel a világban megnyilvánuló rendet, annál nagyobb az esélye a túlélésre. A rend keresésének, felismerésének képessége evolúciós tényezõ, amely a bolygó urává tett bennünket.

  Minél több, minél összetettebb összefüggést lát át az ember, annál jobbak az esélyei, annál inkább biztonságban érezheti magát. Az emberi elme alapvetõ módszere a logikus gondolkodás. Az ember természetes módon úgy képzeli, érzi, tapasztalatai mindig is ezt igazolták, hogy mindennek van oka, semmi sem létezhet csak úgy, elõzmény nélkül. Ezért az ember keresi az okokat és biztonságához válaszolnia kell a miértekre. Az olyan, végsõknek nevezhetõ kérdésekre is, hogy ki õ, miért létezik, mi a helye a világban, miért léteznek és miért ilyenek az emberek, miért létezik maga a természet. Az ember a lelke mélyén csak akkor érezheti magát biztonságban és békességben, ha a miértekre választ adott és e válaszoknak megfelelõen rendezheti be az életét.

  A vallások az emberiség legõsibb és mindmáig leginkább bevált rendszerezõ és rendteremtõ módszerei. Az adott kultúra nyelvén, fogalmainak segítségével tárják elénk a lét értelmére, rendjére vonatkozó végsõ válaszokat. A vallásosan megfogalmazott végsõ válasz alapvetõ jellegzetessége, hogy a legvégsõ ok vagy okok természetfölötti jellegûek, azaz túl vannak a látható, az érzékelhetõ határán. Ez kézenfekvõ eljárás a végsõ kérdések megválaszolására, mivel az okságok láncolatát le kell zárni valahol. Az ember látja, hogy õ az anyagi világ egyedüli értelmes lénye, és azt is, hogy nem õ alkotta meg a természet értelmes, harmonikus rendjét. Logikus magyarázatként a természet felett álló rendezõ kínálkozik. Ha valamilyen evilági, jól értelmezhetõ, felfogható dolgot vennénk végsõ okként, joggal merül fel a kérdés, miért létezik az a dolog. Ha viszont a természetfelettire utalunk, a magyarázat lezárja az anyagi világunk létezésére vonatkozó oksági láncot. A vallásos lelkület lényege a természetfölötti értelem elõtti meghajlás. A hívõ ember a világot egységes egésznek tekinti, elfogadja és szereti a világot, az életet, az embert, az emberiséget és természetesen saját magát is. Önmagára úgy tekint, mint aki a teremtõ erõ vagy maga a Teremtõ akaratából jött a világra és kapott képességeivel élve gondozhatja vagy akár alakíthatja a világot.

  Az ember nem élhet a világ rendjére vonatkozó elképzelés nélkül, ezért vagy elfogadja a természetfölötti eredetû rendet, vagy tagadja azt, és más rendszert alkot magának. A rendszer szerinti élés, legyen az vallásos vagy filozófiai alapozottságú, értéket hordoz, mert megóv a napról napra létezéstõl, ami elõbb-utóbb az emberi lét káoszához vezet.

  A materialista magyarázatok a vallásosság eredetét a természet vak erõitõl való félelemre vezetik vissza. Ez valóban fontos tényezõ, azonban az ember biztonságát veszélyeztetõ dolgok közül a természet csak az egyik. Az embernek komolyabb oka van félni saját magától és embertársaitól, mint a természeti erõktõl. Nagyobb a valószínûsége annak, hogy önmaga ellen fordul vagy a társa üti agyon, mint hogy kígyó marja meg vagy villám csap bele. A természettudományok fejlõdésével és oktatásával a természettõl való félelem elhanyagolhatóvá válik. Az egyén biztonságérzetének emberi tényezõi azonban ugyanolyan fontosak maradtak vagy még fontosabbakká váltak, és ezek újult erõvel táplálhatják a vallásos érzületet.

  A vallásosság eredetét jobban értve rájöhetünk, mennyire óvatosan kell kezelnünk a vallás és a természettudomány viszonyát. Ma már látható, mire vezetett az, hogy az új felfedezéseket, a tudomány fejlõdését a vallások ellen fordították, azok lehetetlenné tételére használták fel. Miközben a történelmi egyházak befolyása visszaszorult, a vallások rendszerezõ és rendteremtõ tevékenységét a magányos ember távoli istenének érzéketlen közömbössége, rosszabb esetben a horoszkópok adta életvezetési tanácsok, az ufóktól és más hasonló rejtett erõtõl, hatalmaktól való félelem váltotta fel. Jung pszichiáteri tapasztalatait elemezve írja, hogy 35 éven felüli páciensei közt egyetlenegy sem volt, akinek végsõ problémája ne a vallásos lelkiség, irányulás lett volna. Végsõ soron ezek az emberek abba betegedtek bele, hogy elvesztették azt, amit az eleven vallások mindenkor megadtak híveiknek. Csak azok gyógyultak meg teljesen, akik visszanyerték vallásos lelkületüket, aminek természetesen nincs köze a hivatalos felekezeti hovatartozáshoz.

  A vallás és a tudomány egyaránt a világ megértésére törekszik, nem véletlen, hogy a tudomány kialakulásának lehetõségét a vallásos nézetek jellege erõsen befolyásolta. A természettudomány és a vallás mai kapcsolatának jobb megértéséhez tekintsük át, hogyan jött létre a világ törvényeit kutató és értelmezõ természettudományos gondolkodás, miként különült el a vallásos felfogástól.

A természettudományok ugrásszerû fejlõdése, az Európában a 17. században lezajlott tudományos forradalom az emberi történelem egyik legcsodálatosabb fejezete.

  Ha a múlt nagy civilizációira tekintünk, jól szervezett társadalmakat, lenyûgözõ mûvészi és építészeti alkotásokat, fejlett filozófiai rendszereket, irodalmat, technikát látunk, de semmi nem emlékeztet, akár távolról is, a modern természettudományra. Pedig látszólag minden feltétel adva volt a természettudomány megjelenéséhez: emberek, akiknek volt idejük és módjuk gondolkodni, fejlett matematika, technikai eszközök. Mindez nyilvánvalóan nem elég. A tudomány születését nem gazdasági szükségszerûség hozta magával, sokkal inkább a világ egyfajta szemlélete az, ami a természettudomány kialakulásához vezetett.

  A természettudomány fejlõdésének indulásához a természetet megfelelõen értékelõ világszemlélet is kell. Ebben a
világszemléletben benne kell lennie annak a feltételezésnek, hogy az anyagi világ bizonyos értelemben jó és tanulmányozásra érdemes. Hinnünk kell abban, hogy a természet rendezett és rendje az ember számára felfogható és értelmezhetõ. Fel kell tételezni azt is, hogy a világ megismerésének módja nem pusztán az elvont gondolkodás, a spekuláció, a matematika alkalmazása, hanem rendszeres megfigyeléseket is kell végeznünk. A természettudományok fejlõdésének feltétele az is, hogy a tudósok szabadon kutathassanak, tiltások és tabuk ne korlátozzák a tevékenységüket és eredményeiket nyilvánosságra lehessen hozni, szabadon terjeszteni.

  E feltételek nagyon természetesnek tûnnek, de a történelmet vizsgálva láthatjuk, hogy olyan kultúra, civilizáció, ahol ezek a feltételek teljesülhettek volna, az ókorban nem létezett, a megfelelô légkör csak a középkor keresztény Európájában jött létre.

  A sokistenhívõ kultúrák világképét az élõ természet rendszereinek, például a hangyabolynak vagy más társulásoknak és a természet nagyobb rendszereinek megfigyelése alakíthatta ki. A hangyaboly egésze csodálatosan szép, harmonikusan mûködõ rendszert alkot. Az egyes hangyák úgy tevékenykednek, nyüzsögnek, hogy a boly összefüggõ, önfenntartó egészet képez még kisebb-nagyobb zavaroknál is. A kínai és más keleti civilizációk és Arisztotelész természetképe is ezt a jellegzetességet hangsúlyozta. A természet úgy mûködik, hogy harmonikus egyensúlyban lévõ egészet alkosson, amelynek részei oly módon kapcsolódnak egymáshoz, úgy hatnak kölcsön egymással, hogy az egész egyensúlya ilyen-olyan megrázkódtatások esetén is fennmarad. A részek mûködését nem a külsõ hatások, törvények, hanem az egész rendje határozza meg. Az egész tehát jóval több, mint a részek egyszerû összege, ezért hiábavalóság a részekre figyelni, azokat boncolgatni, az egész, a lényeg megértésében nem segíthet.

  Könnyen megfogalmazható rendet az égbolton látunk, a csillagos ég egyszerûen megfigyelhetõ szabályszerûségei az elsõ biztos fogódzót adhatták az ember számára. A földi természet bonyolult viselkedése szemmel láthatóan összefügg az égi jelenségekkel. Természetesen a vallások istenei közül a legfontosabbak az éghez kötõdtek, ott mutatkozott meg ugyanis az a tökéletesség és pontosság, ami az isteni sajátsága lehet.

  A sokistenhívõ vallások felfogása szerint a világ egyes történéseit az istenek, felsõbbrendû lények vezérlik. Szellemi lények döntései által vezérelt világot az ember nem foghat fel, mert nem ismerheti a felsõbbrendû lény gondolkodását, céljait. A világ szent dolgait tabuk védelmezik, és ez a lehetõségét is kizárta annak, hogy az ember kifürkészhesse az isteni szándékokat, avatatlanul beavatkozzon az isteni világrendbe, a kísérletezés lehetõsége sem juthatott eszébe senkinek. A felfoghatatlan és tanulmányozhatatlan világ képzete nem férhet össze a természettudomány létével.

  A megismerhetetlen világban élõ ember akkor boldogulhat, ha alkalmazkodik az istenek kívánalmaihoz. Nem saját kárán kell mindent megtanulnia, hanem az õsök tapasztalatait kell átvennie. Az ilyen szemléletû társadalmakat, például a régi Kínát, a hagyományok tisztelete, az õsök megbecsülése és általában ez a sokszor rettegésig fokozódó tartózkodás jellemzi és az újtól való félelem sem kedvezett a természettudomány kialakulásának. Az ilyen szellemiségû kultúrák csodálatos építményei és egyéb alkotásai a tapasztalati úton szerzett mérnöki tudáson, nem pedig a törvények ismeretén alapultak. A ilyen világkép további jellegzetessége, hogy idõszemlélete ciklikus, azaz minden csak ismétlõdés, ezért nincs szó eredetrõl, beteljesülésrõl, csupán a körforgás egyes szakaszairól.

  A természettudományos gondolkodás a korábbi istenkép fokozatos átalakulása nyomán jelenhetett meg. A nagy, sok ezer évig virágzó birodalmak vallásos szemlélete nem változott komolyabban. A változás olyan földrajzi helyeken történhetett, ahol a történelem forgandósága magával vonta az istenképek jelentõs változását is. Ez az övezet Mezopotámia és a Földközi-tenger medencéje volt, amelynek történetét az állandóan beáramló népek vándorlása és letelepedése, az ezzel járó örökös háborúk tették mozgalmassá. Itt a sokistenhit súlyos válságba került, mivel a helyi istenek vesztettek tekintélyükbõl, mert nem tudtak megfelelõ védelmet és biztonságot nyújtani. Az emberek mind kevésbé tartottak isteneiktõl és elkezdtek gondolkozni azon, végül is milyenek azok az erõk, amelyek ténylegesen kormányozzák a világot. A sokistenhit gyengülése két területen különösen szembetûnõen jelentkezett, Görögországban és a zsidó nép földjén.

  Kr. e. 600 körül a kis-ázsiai görög filozófusok felvetették, hogy a természeti jelenségek isteni közremûködés nélkül is leírhatók. Nem arról volt szó, hogy ki akarták zárni isteneiket a világból, ehelyett inkább személytelenné tették és a világot vezérlõ törvényekkel azonosították isteneiket.

  A görög filozófia és tudományosság egyrészt összegezte a korábbi korok eredményeit, másrészt máig érvényes eredményekkel gazdagította az emberi gondolkodást. Platón dualizmusa szerint a megfigyelhetõ, az érzékeink által vizsgálható anyagi világ az igazi valóságnak, az ideák világának csupán árnyéka, tökéletlen utánzata. Az anyagi világ istene, Demiurgosz az értelem nélküli anyagot az ideák alkotta minta szerint gyúrja, igyekszik az anyagot minél tökéletesebbé alakítani, de az örökösen változó anyag kitör ezekbõl a formákból, állandóan felbomlik. Arisztotelész, akinek természetképe a megfigyelésekre épült, elvetette Platón dualizmusát, szerinte a földi természet rendjének alapja a célra való törekvés. Az egyszerû égi mozgások értelmezéséhez Arisztotelész feltételezte, hogy az égi és a földi mozgásokban más jellegû törvények érvényesek. Démokritosz spekulatív úton eljutott az atom fogalmához és a világ változatosságát a különbözõ fajta atomok mozgásaival és mechanikus kapcsolódásaival értelmezte. Az ókori gondolkodás számára a dualista szemlélet vált meghatározóvá, és mivel ez a földi valóság lebecsülését vonja maga után, a megvetett anyagi világ nem kaphatott kellõ figyelmet.

  Az egyistenhívõ vallások szerint Isten a világot az általa adott törvényekkel kormányozza. Törvényt csak az adhat, aki teremtett. Ha a teremtés nyersanyaga kívülrõl származna, az Isten hatalma nem lehetne teljes, alkalmazkodnia kellene az elõzményekhez. Ezért az egyistenhit alapvetõ jellemzõje a teremtés a semmibõl. A Biblia szerint az embert Isten a saját képmására teremtette. Ez természetesen nem a külsõ hasonlóságot jelenti, hanem részben azt, hogy észjárásunk hasonlít Isten gondolkodásmódjára. Azaz az ember képes lehet felfogni Isten teremtett világának törvényeit. Ez felbátorít a törvények keresésére. Mivel a természetben minden csak teremtmény, a szentségek hiányában vizsgálódást gátló tabuk sincsenek. Az egyistenhit világában az idõszemlélet lineáris, az idõ a teremtéstõl a végsõ idõkig tart. Közben természetes módon változik a világ, ezért itt hiányzik a ciklikus idõszemléletû társadalmak merev idegenkedése az újtól.

  A modern természettudomány a keresztény világszemlélet és a görög gondolkodás kölcsönhatása révén született meg.

  A görögök hagyatékát sok összetevõ alkotta, ezek nem együtt és nem egyszerre váltak az európai kultúra részévé. Az ókor és a korai középkor gondolkodása Platón filozófiájára épült. A keresztény teológia kezdetben a Platón filozófiáján alapuló, újplatonikus elemekre építkezett, az Arisztotelész rendszerén alapuló skolasztika a 12. századtól Aquinói Szent Tamás munkássága révén vált vezetõ irányzattá. A démokritoszi atomelméletre építõ mechanisztikus felfogás a 16. század közepén vált ismertebbé.

  A keresztény Európában a megfelelõ szellemi és társadalmi háttérnek köszönhetõen lassan megnyílhatott az út a természet törvényeinek felismeréséhez, rendszeres vizsgálatához, azaz a tudományok fejlõdéséhez. A fejlõdés a merevebb gondolkodású ortodox egyházzal való szakítás után a latin kereszténység uralta területeken gyorsult meg. A 12. századtól az újonnan alapított egyetemeken szabadon vitatkozhattak a különbözõ irányzatok követõi Isten és a világ, Isten és az ember viszonyáról és más témákról. A szabad légkör annak eredménye, hogy a Biblia kijelentéseit a keresztény egyház nem szó szerint értelmezte. Szerinte az Isten sugalmazta Biblia az emberi tudás kimeríthetetlen kincsestára és nem csupán a betû szerinti üzenet a fontos, hanem a mögötte rejlõ felmérhetetlenül sok tudás, ismeret. Ezek feltárása örök emberi feladat. Ilyenkor az ember tévedhet, ezért a Biblia értelmezése állandó szabad vita tárgya lehet. A közös nyelv, a latin általános használata, a különbözõ irányzatok képviselõi közötti viták, a nézetek szabad ütköztetése, a diákok és a professzorok tanulmányútjai évszázadokon keresztül megfelelõ háttérül szolgáltak az új gondolatok, eszmék születéséhez és terjesztéséhez. Az eszmecserék szabadsága csak a reformációt követõ zavaros idõszakban sérült komolyabban, amikor a kopernikuszi Nap középpontú világkép híveinek és ellenzõinek teológiai és tudományos vitája inkvizíciós eljárásokká torzult. Giordano Bruno és Galileo Galilei perbe fogása és elítélése arra is rámutatott, hogy teológiai módszerekkel természettudományos kérdések nem dönthetõk el. A teológiai és természettudományos érvelések keveredése a newtoni mechanika megszületése után szûnt meg, ekkor a természettudományos kutatások elváltak az õket értelmezõ teológiai és filozófiai meggondolásoktól.

A vallásos ember és a teológia természetes módon követi a tudomány fejlõdését. Az új paradigmák, mint a 20. században a relativitáselmélet, a kvantummechanika, a genetika és az õsrobbanás nyomán az embert izgató végsõ kérdések közül néhányat új alakban lehet megfogalmazni és megválaszolni. A tudomány fejlõdése, az új felismerések nem rendítik meg a vallásos ember világszemléletét, inkább árnyaltabbá, teljesebbé teszik. A világegyetem és az élet eredetére, az emberi szabadság, valamint a jó és a rossz mibenlétére vonatkozó kérdések mai megfogalmazásai és a megfelelõ válaszok egészen máshogy festenek, mint a száz évvel ezelõtti változatok. Végleges válaszokban e végsõ kérdések jellegénél fogva nem reménykedhetünk, de a többet tudás, az alaposabb ismeretek is segíthetnek abban, hogy a vallásos ember hite mélyülhessen, közelebb juthasson Istenhez.

  Száz évvel ezelõtt a mechanisztikus materialista filozófia a térben és idôben állandó állapotú világegyetemet hirdetõ kozmológiára és az anyagmegmaradás vastörvénynek látszó tételére hivatkozva azt hirdette, hogy a teremtés tudományos abszurdum. Ekkortájt a monoteizmus semmibõl teremtett világa, amelynek megalkotása Isten számára, az õ idõszámítása szerint is napokat igényelt, képtelenségnek, babonaságnak tûnt. Manapság, amikor a megfigyelhetõ világegyetem kezdetét leíró kvantumkozmológiai modellek természetes eleme a nulla összenergiájú kezdõállapot, valamint a tér és az idõ kialakulása, a teremtést tanító monoteista vallásnak nincs miért védekeznie. Egyszerûen azt mondhatja, hogy Isten a világot – a térrel, az idõvel és az anyaggal együtt – az általa alkotott törvények felhasználásával teremtette meg. Könnyen lehetséges, hogy a kezdeti állapotról a fizika idõvel többet fog tudni, és az õsrobbanás modellje egy átfogóbb kozmológia modell részlete lesz csupán, de az egyistenhit teológiája ekkor sem juthat újra a száz évvel ezelõttihez hasonló szorongatott helyzetbe.

  Száz éve az élet eredetére vonatkozó darwini evolúciós elmélet – elsõsorban a mélyebb megértés és a kölcsönös félreértelmezések következményeként – súlyos csapást jelentett a teológia számára és a vallásosság gyorsított térvesztéséhez vezetett. Ha az emberig vezetõ evolúciót csupán a véletlenek egymásutánjának és a természetes kiválasztódás összjátékának tulajdonítjuk, akkor sem az elsõ élõ létrejöttében rejlõ, sem az evolúciós folyamatban olyan mélyebben fekvõ törvényszerûségekrõl nem beszélhetünk, amelyeket valamely teremtõ folyamat vezérlõinek, azaz teremtésnek is értelmezhetõ mechanizmusoknak feleltethetnénk meg. A DNS-nek mint az öröklõdés információhordozójának felfedezése nem döntötte el a kérdést, hogy a puszta véletlen, avagy a mélyebben fekvõ törvényszerûségek-e a DNS által hordozott információ forrásai. Ha majd kiderül, hogy vannak mélyebben fekvõ törvények – ebben inkább fizikusok és vegyészek hisznek, a biológusok többsége ezt valószínûtlennek tartja –, akkor a teológia nyugodtan értelmezheti teremtésként az evolúció több milliárd éves folyamatát, amelyet az Isten alkotta törvények vezérelnek. A kérdést a Marson leszálló, élet után kutató ûrhajók is eldönthetik. Ha a Marson megtaláljuk az élet nyomait és az bizonyíthatóan független a Földön kialakult élettõl, tarthatatlanná válik az a feltevés, miszerint a földi élet nagyon nagy véletlen eredménye, amely talán a világegyetem egészét tekintve is csak egyszer fordulhatott elõ, hanem fel kell tételeznünk az anyagot egyre bonyolultabb összeállításba szervezõ, szükségszerûen az élet felé irányító, akár az emberi agy kifejlõdéséig is elvezetõ törvényszerûségek létezését.

  Száz éve még csak a makrovilág törvényeit ismertük és a materialista filozófia a mechanika és az elektrodinamika determinisztikus törvényeire hivatkozva a világ egészét is determinisztikusan fogta fel. Ebben a világban az emberi szabadság csak illúzió, felismert szükségszerûség, nincs különösebb értelme a jóról és a rosszról beszélni. A mikrovilágot leíró
kvantummechanikában nincs szigorú determinizmus, és a mikrovilág véletlenjeinek erõsödései akár a makrovilág történéseit is esetlegessé tehetik. A mikrovilág véletlenjeire elsõsorban azok a nagyobb méretû rendszerek lehetnek érzékenyebbek, amelyeknek nagyon finom a vezérlése. Ennek megfelelõen szabadságról elsõsorban az élõk esetén beszélhetünk, a világ legszabadabb lénye pedig az ember lehet, ennél fogva választhatunk a jó és a rossz között. Isten a teremtéstörténetben az egyre összetettebb dolgokat létrehozó munkáját minden egyes nap végén jónak nevezte, ennek megfelelõen a jónak az alkotás, az építés, a dolgok összekapcsolása, összetartása felel meg. A rossz a szétverõ, a szétdobáló, a diabolosz. Természetesen a rossz a világ fontos része, hiszen új és teljesebb csak úgy jöhet létre, ha a réginek legalább egy része szétesik, a rombolás pedig a rossz munkája.

  Isten nemcsak a világ teremtõje, hanem személyes Isten is. A világ szabadsága megengedi azt, hogy Isten akár beleszólhasson a történelembe, elsõsorban az embereken keresztül. E kapcsolat milyenségérõl a tudomány nem sokat mondhat. Leírhatja, hogy az elmélyülten imádkozó ember agyában milyen hormonok szabadulnak fel, mely agyi területek aktivizálódnak, de az ilyen jellegû tudás nem tárhatja fel az ember és az Isten közötti kapcsolat valódi mélységeit.