Békésy György

Cornides István

Felkértek, tartsak elõadást a centenáriumi Békésy-emlékülésen, május 5-én. Ez nemcsak megtiszteltetés volt számomra, hanem kitûnõ alkalom is arra, hogy volt professzorom egyetemi tanári mûködésérõl képet adjak. A köztudatban errõl semmi sem maradt fenn, vagy csak helytelen, inkább negatív vélekedések. Pedig Békésy kezdettõl nagyon korszerû fizikaoktatásra törekedett. Számomra ez fokozatosan vált világossá. Végzõs hallgatóként, „díjas gyakornokként, díjtalan tanársegédként” lettem a munkatársa 1944-ben. Afféle „elõtornász”, akinek a tanár megmutatja az új „fogásokat”, hogy adja tovább és gyakoroltassa be a többiekkel. Ez így jól mûködhetett volna, s a profnak is maradt ideje a Postakísérleti Állomáson, hogy folytathassa az akkor már nemzetközi hírû hallásfiziológiai kutatásait.

  Csakhogy közbeszólt a történelem. A doni katasztrófa után a második világháború forgószele megindult Magyarország felé. Az addig elviselhetõ hazai helyzet gyorsan romlott. Katonai behívások (a tanszék két idõsebb oktatója már bevonult), légiriadók, majd egyre súlyosabb légitámadások követték egymást. Már a mindennapi élet is akadozott, így az oktatás is. Majd sor került az épület legfelsõ emeletén lévõ tanszék felszerelésének lemenekítésére a pincébe. Megállt az élet az egyetemen. Én azért rendszeresen bejártam, lássák, hogy nem õrizetlen a tanszék. A prof is gyakran feljött. Számolatlanul múltak a napok. Emlékezetem csak kettõt õrzött meg.

  Még valamikor 1944 nyarán a tanszék bejárása során a prof elmondta, értesülései alapján mire számíthatunk. A már folyamatban lévõ orosz ellenoffenzíva lassítható, de nem állítható meg. Ennek déli szárnya Kárpátalja felé irányul, csakhogy a Kárpátok védõvonallá kiépítésére már nincs idõ. Egyébként is Románia átállásával délkelet felõl széles, védhetetlen út nyílik a fõváros felé. Budapest elfoglalásával az országban megszûnhet a háború, s az orosz csapatok benyomulnak Ausztriába, német területre. Ezért viszont a németek védeni fogják Budapestet, akár Horthy nélkül is. Az eredmény: idõnyerés a németeknek és óriási épületkárok, lerombolt közmûvek és közlekedés Budapestnek, kiszámíthatatlan emberveszteséggel. Szomorú jövõkép. Békésy hozzátette: „Legalább két tanév kiesés, ha nem több. Pedig már kezdett kialakulni a tanszék – majd kis szünet után – és ebben magának nagy része van.” Aki ismerte Békésyt, tudja, ennél nagyobb elismerést életemben már nem kaphatok.

  1944. október 16-án korán reggel keresett.

  – Uram, van érvényes behívója?

  – Van, ma reggel kézbesítették.

  – Kérem, azonnal vonuljon be!

  Kissé meglepõdve néztem rá, hiszen korábbi behívóimat egyszerûen elvette, majd rövidesen közölte, hogy nem kell bevonulnom. „Nem tudja, hogy a németek megszállták Budapestet és elhurcolták Bakayt?” Nem tudtam, ugyanis a hétvégét a Börzsönyben töltöttem erdei telkemen, befejezve kis deszkaházikóm építését. Csak a kora reggeli vonattal jöttem vissza. A prof szavaiból viszont utólag megtudtam, hogy Bakay Szilárd, Budapest városparancsnoka, akivel õ jó viszonyban volt, intézkedett az én felmentésem ügyében, többször is. Ám ennek most vége. A prof még hozzátette: „A rádióban azt is bemondták, hogy a katonaszökevényeket azonnal felkoncolják”, s rám nézett, megértettem-e. Megértettem: azonnali életveszély, vagy a túlélésnek esélyt adó frontszolgálat. Megköszöntem a figyelmeztetést és elköszöntem. Másnap beöltöztem hegyivadász honvédnek.

  Csendes napok a tanszéken (laborjegyzetírás), rövid beszélgetések a proffal s a békés hétvége az erdõ csendjében a gyönyörû õszi napsütésben. Túl gyors és nagyon durva volt a változás. Szerencsére a sors gyorsan pergette az eseményeket. Rövidített újoncidõ, menetgyakorlat a Mátrából Nagysallóig – majdnem Léváig –, aknavetõs kiképzés Várpalotán, majd egyenesen a keleti front: állandó orosz ágyútûz, lapítás föld alatti bunkerekben, váratlan áttelepítés Észak-Németországba páncélököl-kiképzésre, amit a gyakorlatban végül is nem pótoltunk ki. Annál inkább megtapasztalhattuk az állandó amerikai légitámadásokat.

  Látva a katonai vezetés egyre veszélyesebb fejetlenségét, életbiztosításnak tûnt egy jól szervezett – úgy gondoltam, az angol – hadifogság. Vártuk délrõl a nyugati szövetségesek offenzíváját, s amikor csapattestünket ismét tovább vezényelték, barátaimmal egy hamisított német nyelvû útiparanccsal ellenkezõ irányban, a Rajnán átkelt angol hadsereg felé meneteltünk. Harmadnap egy páncélos elõõrs parancsnokánál jelentkeztünk hadifogolynak. 1945 nyarán egy Manchesterhez közeli fogolytáborban elkezdtem letölteni azt a jó egy évet, mialatt véget ért a háború, s nagyjából normalizálódtak a viszonyok, legalábbis Európában.

  1946 szeptemberében – a napra már nem emlékezem – érkeztem meg Bécsbõl egy hadifogolyvonattal Komáromba. Itt a Klapka-vár egyik erõdjében egy napot töltöttem, míg katonai és civil azonosításom megtörtént. Ezután kiállítottak egy ideiglenes igazolványt számomra, és vasúti jegyet kaptam Budapestre.

  Másnap kissé elfogódva léptem be a Múzeum körúti kapun. Néhány lépés után ismerõs hangot hallok: „Jáj, kedves tanár úr, de jó, hogy meg tetszett jönni! Jáj, de kár, hogy Békésy professzor úr éppen tegnap utazott el külföldre.” Pamuk néni, derék takarítónõnk volt az elsõ informátorom. Tõle tudtam meg, hogy két év után egyetlen napot késtem professzorom elutazásához képest. Ez kissé elszomorított, de inkább az, hogy egy évig nem õ vezeti a tanszéket. Mire eljártam az illetékes hivatalokban s vidéken meglátogattam anyámat, megjött a levele: „Uram, nagyon boldog vagyok, hogy hazajött. Intézkedtem, hogy azonnal kapja vissza az állását.” Ez meg is történt. A tanszék felszereltsége fokozatosan békebeli állapotba került, s ezt követve az oktatás is. A tanszékvezetõ helyettesítését Rybár István, a kísérleti fizikai tanszék professzora látta el, de természetesen vártuk Békésy hazatértét. Addigra azonban a kommunista diktatúra már 1945-ben megindult kiépítése elérte az egyetemi-akadémai szférát is, s ezzel együtt megkezdõdött a potenciális ellenzék megfélemlítése, vagy éppen felszámolása. A nemzetközi elismertségû tudósok ebbe a körbe tartoztak. Például Náray-Szabó István, aki egy mondvacsinált összeesküvési perben már 1947-ben súlyos fegyházbüntetést kapott. Ez ijesztõ jel volt, amit Szent-Györgyi Albert, Bay Zoltán, Barnóthy Jenõ, Forró Magdolna és sokan mások menekülése követett.

  Közben Békésy – itthonról kapott engedéllyel – Stockholmból átment az Egyesült Államokba, a Harvard Egyetemre, ahol kutatásainak minden feltételét nagyvonalúan biztosították. Békésy eleve haza akart jönni, az otthoni változások híre azonban hozzá is eljutott. Ezért otthoni megítélése próbájaként harvardi tartózkodása meghosszabbítását kérte, amit legújabb eredményei bõven indokoltak. Kérését azonban elutasították, és édesanyja is, akihez erõs érzelmi szálak fûzték, arra kérte, egyelõre ne jöjjön haza. Békésy várt és dolgozott tovább. Ám jött a retorzió: 1949-ben kizárták a Magyar Tudományos Akadémia tagjai sorából. Az 1961. évi Nobel-díja a kádári vezetésnek jó alkalmat kínált volna Békésy rehabilitációjára. Mutattak is ilyen lépésre hajlandóságot, ha nem is következetesen. Akadémiai tagsága helyreállításával mindenképpen tartozott neki az ország. Sajnos, erre csak halála után nyolc évvel került sor.

  Ezért is örvendetes, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Békésy-emlékülést rendezett születésének centenáriumi évében. Hazájában az elsõ megemlékezés volt ez, több mint negyedszázaddal a halála után. Igaz, megérdemelt volna egy jobban összehangolt elõadási programot, összefoglalással Békésy életmûvérõl, jelentõségérõl, a nemzetközi tudomány, közelebbrõl a fiziológia területén. Elõadóként az akusztikus Tarnóczyval, Békésyvel való szakmai kapcsolatuk miatt is, aki – ha csak szekcióelõadásokat terveztek – a fizikai szekció elsõ elõadását tarthatta volna. (A teremakusztika egyébként is a mûszaki szekció területére tartozik.) A magyar tudomány munkásai, szélesebb körben az értelmiség, a magyar Nobel-díjas tudományos teljesítményére kíváncsiak, amirõl majd’ ötven éven át nem kaphattak tájékoztatást. Az eredmények az érdekesek, nem az életrajzi adatok, hiszen minek is latolgassunk olyan kérdést, magyar volt-e Békésy azon az alapon, melyik országban hány évig lakott.

  Örömmel vállaltam Békésy budapesti egyetemi tanári mûködésének értékelését, mert – mint említettem – ennek a köztudatban inkább negatív emléke maradt. Sajnos mire a fizikai szekció utolsó elõadójaként sorra kerültem, elõadásomra már csak mínusz hat perc maradt. Ezért csak néhány jellemzõ tényre szorítkoztam. Mint a szünetben elmondták, szerencsémre, mert a következõ, az orvosi szekció egyik elõadója már indulatosan a mikrofon felé indult.

  Sajnálom, hogy amikor az Akadémia végre sort kerített a Békésy emberi nagysága és tudományos teljesítménye elõtti tiszteletadásra, az olyan hibákkal járt, melyeket a szervezõk gondosabb odafigyeléssel, jobb együttmûködéssel elkerülhettek volna. Számomra viszont könnyebbség, hogy így mondanivalómat már átgondolt felépítésben megírhatom a Természet Világa fõszerkesztõjének korábbi felkérésére, csatlakozva ezzel Radnai Gyula kollégám Békésyrõl közölt szép cikkéhez.

  Békésy két éven át végezhette folyamatosan tanári munkáját a budapesti tudományegyetemen, s ennek során mint tanársegéd végig mellette lehettem. Egyik feladatom a kísérleti fizika elõadásán tárgyalt jelenségek bemutatása volt. Békésy több új demonstrációs kísérletet javasolt, a már ismerteknél gyakran jobb technikai megoldásokat. Emlékszem, hány délutánt, estét töltöttem el azzal, hogy a prof kívánságára a Brown-mozgást az egész teremben minden hallgató számára láthatóvá tegyem. Korábban a mikroszkópos képet a padokból odasorakozó hallgatók egymás után megnézhették, ha ugyan a kép nem állítódott el, s képes volt a szemük fél perc alatt alkalmazkodni a félhomályhoz. Többféle mikroszkópot, fényforrást, leképezõ optikát és diszpergált anyagot próbáltam ki, s az elõadáson akár száz hallgató is kényelmesen szemlélhette másfél méter átmérõjû, jól megvilágított körben a Brown-részecskék nyüzsgését. Még azt is bemutattuk, hogy mozgásuk gyorsul, ha növekszik a hõmérséklet.

  Ez is példa a Békésy-féle fizikatanítás számomra annyira megnyerõ törekvésére: a hallgatók akarjanak és tanuljanak meg „belelátni” a jelenségek lefolyásába, s így értsék meg azok mechanizmusát, amit az elméleti fizikus matematikai modellekkel igyekszik meghatározni. Egy másik látványos és szellemes kísérlet, amit szintén a prof javaslatára csináltam meg, a ferromágnesség hõmérsékletfüggésének kimutatása volt. Évekkel késõbb, mikor Jánossy professzor a hazatérése után meglátogatta a tanszéket, meglátta ezt a másnapi elõadásomhoz elkészített kísérletet. Kérésére bemutattam neki. Annyira megnyerte a tetszését, hogy percekig gyönyörködött benne.

  Békésy természetesen nagy fontosságot tulajdonított a hallgatók saját kísérleti munkájának is. Ezért, az akkori lehetõségekhez mérten, felújíttatta a laboratóriumi mérési gyakorlatok mûszerparkját. Ez nemcsak a labor teljesítõképességét, hanem a hallgatók munkakedvét is javította. Akkoriban kerültek a tanszékre a Multeico márkanevû új, korszerû, kombinált elektromos asztali mûszerek, s az akkor nem kapható nagy érzékenységû galvanométerek; az utóbbiakat a prof irányításával a két tanszéki mûszerész gyártotta le tíz példányban.

  Végül Békésy arra is meg akarta tanítani a hallgatókat, hogy meg tudjanak tervezni és kivitelezni egyszerûbb egyedi kísérleti eszközöket. Ehhez azonban szükséges volt a mûhelymunkák ismerete s elvégzésük bizonyos gyakorlata is. Ezért berendezett egy nagyon korszerû tanmûhelyt, minden hallgató számára külön satupaddal és egy-egy szerszámgéppel a különbözõ gépi mûveletek elvégzésére. Igaz, önálló fizikus szak akkor még nem volt az egyetemen, de az iskolai demonstrációs kísérletekre és az iskolai szertárakra tekintettel a mûhelygyakorlatokat a fizikatanárok esetében is szükségesnek tartotta. Sajnálatos, hogy egyetemi tanári mûködésbõl csupán ez került be a köztudatba „fizikusképzés: kockareszelés” gunyoros megjegyzéssel.

  A háború után egyszer még kimehettem nyugatra, meghívtak a bécsi egyetemre, tartsak elõadást. Szabad délutánomon átmentem a kísérleti fizika tanszékre, s megkértem annak professzorát, mutasson valamit az ottani munkából. „Nagyszerû, jöjjön velem, megyek beszámoltatni a diplomamunkásaimat” – mondta. A hallgatók egy mechanikai mûhelyben várakoztak, ki-ki a maga munkaasztala mellett. Egyikük, jól emlékszem rá, egy iongyorsító építését kapta feladatként. Bemutatta számításait, mûszaki rajzait és a maga készítette néhány alkatrészt. A professzor mindent megnézett, a problémákat megbeszélték. Egyszóval, itt már mûködött az, amit öt évvel korábban Békésy Budapesten elkezdett: a korszerû fizikusképzés.

  Lehet, hogy Békésy sok volt az akkori egyetemnek, az akkori hallgatóságnak? Az azonban bizonyos, hogy a végrehajtott fejlesztést a tanszék költségvetésébõl nem tudta volna fedezni. Békésynek azonban akkoriban már jelentõs mûszaki és tudományos elismertsége volt, ezért több gyári vezetõ felajánlotta neki segítségét. Egy szerszámgépgyár korszerû fúrógépet ajándékozott a tanszéknek, mások jelentõs árengedményt adtak stb.

  Ezen kívül a prof kutatási megbízásokat vállalt, ami a tanszéki kutatási tevékenység kiépítését szolgálta, de egyúttal bevételi forrás is volt. Érthetõ módon az akusztikához kapcsolódtak a témák. Például Horthynak valaki bebeszélte, hogy ultrahang-sugarakra alapozva új csodafegyvert lehetne kifejleszteni. A megbízást a Haditechnikai Intézet kapta. Amikor ennek vezetõi eljöttek tárgyalni hozzánk, Békésy azonnal és világosan megmondta nekik, hogy az ultrahangok abszorpciója fémekben ugyan elhanyagolható, vízben már jelentõs, levegõben pedig nagyon nagy, s a frekvenciával rohamosan nõ. Így a jó irányíthatóság és a szükséges nagyságú sugárzási energia kizárják egymást. Mivel a HTI parancsnoka úgy látta, ezzel a két mondattal nem mehetnek vissza a kormányzóhoz, azt kérték, végezzünk bizonyító kísérleteket kutatási szerzõdés keretében. A prof a mûhelyben egy ultrahang-generátort csináltatott. Néhány hét múlva bemutattuk az ultrahangsugár energiájának gyors csökkenését levegõben s függését a levegõ nedvességtartalmától.

  Egy másik honvédségi megbízás annak vizsgálatát írta elõ, hogy az oxigén adott csökkenése a belélegzett levegõben mennyi idõ múlva vezet az érzékszervek mûködésének megbénulásához (azaz a pilótának mennyi ideje van ilyen esetben a cselekvésre). A vizsgálatok során a kísérleti személy (ez én voltam) és az állapotát ellenõrzõ orvos egy „vákuumkamrában” tartózkodott, amelyben a levegõ nyomását, az oxigén parciális nyomását kívülrõl szabályozni lehetett. A kísérleti személy egy hanggenerátor-jelet kapott, ennek észlelésérõl elektromos kódjelekkel tájékoztathatta a csoport kinti tagjait. Az orvos zárt maszkban normális levegõt kapott, a kint lévõkkel telefonon érintkezhetett.

  A vizsgálat eredményes volt, de errõl semmit nem publikálhattunk, a részleteket pedig már elfelejtettem. Valamire azonban nagyon jól emlékezem: saját fülemmel hallottam, hogy meghaltam. Még az elõkísérletek során egyszer csak az orvos hangját hallom: „Úgy látszik, meghalt”, s közben pofozgatta az arcomat. Inkább öntudatlanul jeleztem, hogy élek. Kiderült, hogy az oxigén csökkenésének hatására szép csendesen elvesztettem az eszméletemet. Az orvos nem vette észre azonnal, mert az ajkaimat figyelte, melyeknek már elõbb el kellett volna kékülniük, ami nálam statisztikai abszurdumként nem következett be. Szerencsére a mozdulatlanságom viszont feltûnt, az orvos gyorsan normális levegõt kért a vákuumkamrába, és elkezdett élesztgetni. Az ijesztette meg, hogy ez a vártnál nehezebben sikerült.

  Az ilyen kutatómunkákban Békésy mindig személyesen is részt vett: példájával tanított. Számomra mindenekelõtt kutatói magatartása vált példává. Az a szívós kitartás, mellyel a feladatként vállalt probléma megoldásán dolgozott. Szélsõséges, de tipikus példa: megtanult és mesterien tudott operálni. Szüksége volt erre, hogy megbízhatóan pontos képet kapjon a közép- és belsõ fül felépítésérõl. Másik irigylésre méltó képessége volt belelátni az összetett folyamatokba, felismerni azok akár nagyon különbözõ részfolyamatait s megérteni mechanikai, elektromos, kémiai, vagy éppen biokémiai-biológiai jelenségek és törvényszerûségeik együttmûködését. Amikor ismertté vált az orvosi Nobel-díja, sokan csodálkoztak: úgy tudták róla, hogy fizikus és nem orvos, még csak nem is biológus. Valójában Békésy klasszikus természettudós volt, aki látta és értette a természet, világunk nagyszerû egységét. A kereken 200 évvel korábban élt legendás Hatvani István örökébe lépett, akit az elsõ magyar természettudósnak tartok. A nemzetközi hírû Hatvanit három híres európai egyetem hívta meg professzornak. ’ azonban hazajött s a Debreceni Collegiumban (fõiskolán) tanított matematikát, fizikát, kémiát, sõt orvosi gyakorlatot is folytatott. Ez volt a kezdet. Békésy már nemzetközi összehasonlításban is a legmagasabb szinten mûvelte és képviselte a magyar természettudományt.

  Egyébként a szerzõdéses kutatásokkal a profnak két célja volt: pénzt szerezni a tanszék fejlesztésére és megalapozni a fizikusképzés legmagasabb szintjét, a doktori iskolát. Azaz, Békésy a háborús körülmények ellenére igyekezett létrehozni a korszerû fizikusképzés teljes vertikumát. A magyar természettudományos felsõoktatás és a budapesti egyetem nagy vesztesége volt, hogy egyetemi tanári munkáját Budapest ostroma miatt két év után nem folytathatta, a háborús állapot megszûnte után pedig a politikai helyzet tette ezt számára végleg lehetetlenné.

  A döntés fájdalmas lehetett Békésynek. Az elsõ világháború után a forradalom következtében a család úgyszólván mindenét elvesztette. ’ Svájcban, Bern egyetemén szerzett diplomát kémiából. Ott állást ajánlottak neki, így folytathatta volna tanulmányait, de õ úgy érezte, haza kell mennie, hogy segítse újjáépíteni a háború és a békeszerzõdés által sújtott Magyarországot.

  Magyarságáról csak alkalomszerûen, egyszerû természetességgel szólt. Például, amikor zongorista múltjáról szólva elmondta, hogy õ Chopint öntudatlanul kissé magyaros stílusban játszotta, s ez jobban tetszett a svájciaknak, mint a mestere játéka, aki ugyanazt egy svájci óra precizitásával szólaltatta meg.

  Bennem sohasem vetõdött fel Békésy magyarságának kérdése. Ez akkor sem lenne kérdéses, ha 25 helyett csak 5 évet töltött volna Magyarországon. Az viszont elgondolkoztatott, hogy esetleg mégis megkísérelhette volna a hazatérést. Békésy csendes, szakmai-baráti körén kívül visszahúzódó ember volt, köznapi értelemben apolitikus. Egyúttal azonban rendkívül gerinces. Elképzelhetetlen lett volna például, hogy valakinek professzori kinevezését csak azért támogassa, mert az a párttitkár öccse. Az ilyen állásfoglalások hamar éreztették volna negatív hatásukat.

  Békésy fizikatanítási koncepciójának, módszerének értékelése nem könnyû feladat. Ilyesmire két év „próbaidõ” viszonylag kevés hallgatóval nem elegendõ. Az az ötven esztendõvel ezelõtti kor pedig meglehetõsen nehéz és zaklatott idõszak volt. Említettem már, hogy (kutató) fizikus szak akkor még nem volt az egyetemen, a tanszék gyógyszerészhallgatók és matematika-fizika szakos tanárjelöltek gyakorlati képzésével foglalkozott. Hol vannak ma ezek a hallgatók, mire emlékeznek? Nehéz volna kideríteni, eredményének értéke nagyon kétséges lenne.

  Ennél hasznosabb lehet egyetlen Békésy-tanítvány életútjának nyomon követése, fizikatanítási és fizikusi tevékenységének értékelése. Olyan emberé, aki az adott két évben a prof fizikatanítási koncepcióját átvette és gyakorolta, majd élete során különbözõ egyetemeken, fõiskolákon, gimnáziumokban és ipari szakiskolákban fizikát tanított, s ugyancsak sokféle ipari és tudományos területen végzett kutatómunkát.

  Békésy egyetemi tanári munkájának ezzel az értékelési módjával is van azonban egy problémám. A szóban forgó Békésy-tanítvány ugyanis csak én lehetek, s nem szeretném, ha ezt az írásomat bárki is önpropagandának tekintené. Azért mégis elmesélek egy rövid történetet, késõi köszönetként, professzoromnak címezve. Megtudhatják, miként szabadultam meg életem válságos idõszakában egy nehéz helyzetbõl Békésy szellemét követve.

  Amikor Radnai Gyula a volt Békésy-tanszékre került, már senkit sem talált ott a prof egykori munkatársai közül. „Volt aki elment, volt akit elküldtek s volt, akit elvittek” – írta. Nos, akit elvittek, az én voltam: négy géppisztolyos pufajkás jött értem és elhelyeztek az ismert Fõ utcai szanatóriumba. Innen több hónapos eszmecsere után hazamehettem, köszönhetõen – részben – feljelentõim (mind a négyet ismerem) kivételes ostobaságának.

  Kiküszöbölendõ a csorbát, azt viszont elérték, hogy a párt és a minisztérium – kitüntetésként – a munkásosztály soraiba emeljen. Hogy ezzel a keggyel élni is tudjak, egyetemi állásomat azonnali hatállyal megszüntették azzal a záradékkal, hogy csak fizikai munkára alkalmas. Elmentem Kazincbarcikára, az új szocialista vegyipari nagyüzembe mûszerész-szakmunkásnak. Ott éppen nagy bajban volt a gyár vezetõsége: a hónapokkal korábban elkészült üzem még mindig nem termelt. Megindult ugyan a munka, de a teljesítmény rövid idõn belül nullára esett. A minisztérium odarendelte az ország legjobb nitrogénipari szakembereit, de nem tudták a hibát megtalálni, hiába csörögtek egyre idegesebben a K-vonalak a megyei és a városi pártbizottságon, a gyár igazgatói irodájában. Egyik nap bejött a dolgozószobámba a minisztériumi bizottság vezetõje, akivel már régebbrõl ismertük egymást s megkérdezte, nem lennék-e hajlandó közelebbrõl is megvizsgálni a gyár akut problémáját. Éppen egy csempészett nagymûszer életre keltésével kínlódtam. Szabadkoztam: itt ez a munkám és nem vagyok vegyészmérnök, még kevésbé technológus. Közben azért gondolkoztam. Összetett rendszerrõl van szó, térben széthúzva: részegységek, ezek csatlakozási pontjain elõírt anyagösszetétel-értékekkel. Döntöttem: „Ha kapok egy teljes folyamatábrát, holnap végigjárom az üzemet.” Megegyeztünk.

  Másnap ellenõriztem a kritikusnak látszó üzemeket, mûszereket, mérési módszereket, mérési adatokat s az egyik üzem paramétereinek beállítását. Néhány mintát magammal vittem, ezeket saját mûszereimmel ellenõriztem. A talált hibák hatásának becslése rámutatott az üzemképtelenség valószínû okaira. Harmadnap elõadtam a vezetõknek tapasztalataimat és a javasolt változtatásokat. Negyednap megindult a gyár, és folyamatosan üzemelt. A jól mûködõ berendezések között sétálva Békésy egykori félmondata jutott eszembe, amit ha ott bandukolt volna velem, mint egykor a tanszék folyosóján, én is mondhattam volna: „és professzor úrnak ebben nagy része van”.

  (S ami különösen hálára kötelez: ez és néhány hasonló ipari „sikerem” adta vissza tanári hivatásomat, meglehetõsen kerülõ úton s nem is Magyarországon, hanem szülõföldemen, ahol máig nyitrai egyetemi tanárként foglalkozhattam magyar tanárjelölt fiatalokkal.)