– Most született meg bennem az elhatározás, hogy ha legközelebb bárkihez is interjúra megyek, már kivont, bekapcsolt magnóval lépek be a házba. A legjobb sztorikat mindenki már az elõzetes csevegések során elmondja, aztán kénytelen vagyok újra elmeséltetni, hogy meg is tudjam jegyezni. Halljuk hát még egyszer, hogyan is lettél gyermekarcú tudós életed elsõ interjújában?

– Ez a legelsõ diákköri szereplésemmel kapcsolatos. A témát Bogsch Laci bácsitól másodéves koromban, 1954 õszén kaptam. Egy Várpalota környéki homokbánya molluszkafaunáját Strausz László írta le elõször, és Bogsch azzal bízott meg, hogy értékeljem ki az õ eredményeit. Strausz álláspontja szerint torton, Bogsch szerint helvét képzõdmény volt. Igazság szerint azt kellett volna bebizonyítanom, hogy Strausznak nincs igaza. Pontosan már nem emlékszem, hogyan foglaltam állást, de az elõadáson olyan lámpalázas voltam, hogy alig bírtam megszólalni. Mindennek a tetejébe, mielõtt sorra kerültem volna, Telegdi-Roth és Bogsch kivonult a terembõl, egyedül hagyva engem Vadász Elemér martalékául, aki ráadásul jó barátságban állt Strausszal. Õ aztán rendesen, bár atyailag, meg is kritizálta az általam elmondottakat, persze tudtam, hogy a kritika nem elsõsorban nekem, hanem Bogschnak szól.

  E nem túl sikeres debütálás ellenére megkeresett egy újságíró szakos lány az egyetemi laptól, és interjút készített velem, aminek – tudtom nélkül – ezt a címet adta: „A gyermekarcú tudós”.

– Pillanatnyilag még fogalmam sincs, én milyen címet adjak ennek az interjúnak, de ebben a kis történetben az tetszik a legjobban, hogy komoly, tekintélyes tudósok milyen vehemenciával támadták egymást. A kívülálló számára pedig, gondolom, elég abszurd, hogy két geológus vérre menõ vitát folytat arról, hogy egy képzõdmény geológiai kora helvét vagy torton. Most akkor megkérdezhetem azt, amivel kezdeni akartam. Hogyan lett belõled magyar geológus?

– Ehhez kicsit vissza kell mennünk 56-hoz. Ott voltam a felvonuláson, este a Parlamentnél is, de sem akkor, sem késõbb az égvilágon semmit sem csináltam. Este szépen hazamentem édesanyámhoz. Édesapám, tudniillik akkor már évek óta, politikai elítéltként, a márianosztrai börtönben ült. A forradalom napjaiban kiszabadult, õ sem csinált semmit, viszont el kellett volna mennie külföldre. A börtönnek ugyanis még tartozott 2–3 évvel, mert kegyelmi kérvényére kitérõ választ kapott. Elég késõn, december közepén szánta rá magát. Egy este eldöntötte, és hajnalban már indult. Ma is megvan a nekem szóló búcsúlevele, december 18-án írta, valószínûleg Szombathelyrõl. Elõször Ausztriába ment. Német családból származott, beszélt németül, de angolul is jól tudott. Közgazdász volt, két évet végzett a London School of Economicson is. A két öcsém is menni akart, anyám vacillált. Leutaztak Szombathelyre azzal, hogy meglátogatják nemrég elhunyt anyai nagyapám sírját, és ott is karácsonyoznak nagynénéméknél. Akkoriban, ha egy nagy budapesti lakás pár napra üresen maradt, pillanatok alatt beköltözhetett valaki, én tehát otthon maradtam házõrzõnek. Addigra már úgyis eldöntöttem, hogy semmiképpen nem megyek ki. Harmadéves egyetemista voltam. Anyám sem nagyon akart nekivágni, öcséim azonban elhatározták, hogy apánk után indulnak. Januárban már nem lehetett átsétálni a határon, magyarok és oroszok is õrizték. Egy álló éjszaka bujkáltak a határ környékén, egy orosz járõr el is kapta õket, de egy zsebsakk és pár száz forint fejében – mint gyerekek – továbbmehettek.

  Zsirán egy rozsdás sorompó volt a határállomás. Addigra úgy kimerültek, hogy eldöntötték, odamennek a határõrökhöz és átkéretõznek. Elmondták a magyar határõröknek, hogy az apjuk odaát van. És akkor csoda történt. Az egyik odament az osztrákokhoz, beszéltek valamit, aztán intettek, hogy menjenek.

  Találkoztak is apánkkal, és néhány év múlva kimentek Amerikába, Kaliforniába. Édesanyám 1963-ban családegyesítés címén legálisan települt ki. Magam sem hittem volna, hogy ilyen hamar találkozunk, mert rövidesen hivatalos meghívásra én is Amerikába utaztam.

– Akárki ülne a helyemben, megkérdezné, hogy ha ez ilyen simán összejött, miért nem maradtál kinn. Kell hogy legyen rá racionális magyarázat.

– Egyrészt akkor már nõs voltam. Van azután felfogásbeli, életviteli magyarázat is. Egy idõ után az embernek el kell dönteni, az-e a célja, hogy egyre jobban éljen, egyre több pénzt keressen, vagy az, hogy szellemi dolgokban elmélyedjen. Én az utóbbit választottam. Nem mintha nem vágytam volna jobb életre, de nem túlzottan vonzott a fogyasztói társadalom, ma sem tetszik ez a szemléletmód. A következõ szempont nem túl racionális magyarázat, de akkorra engem már ide kötött a föld, a barátok, a kollégák, a témák, kötõdtem a magyar geológiához. Fiatalon nagyon megnyomtam a gombot, ezért is vittem valamire. 1964 óta nyolcszor jártam Amerikában, és egyre biztosabban éreztem, hogy annak idején jól döntöttem.

– Hadd legyek még egy kicsit az ördög ügyvédje. Amerika nemcsak fogyasztói társadalom, hanem geológiai paradicsom is, ahol bármit kutathattál volna. Képzeld el, ott laksz Kaliforniában, a szó szoros értelmében rajta ülsz a Szent András-törésen...

 – Tökéletesen igazad van, és még hozzátehetném a mûszaki és pénzforrások bõségét, de én tényleg kötõdtem az itthoni kutatási témáimhoz. Bob Parker hívott meg Woods Hole-ba, a Tengerbiológiai Intézetbe, elsõ utamra. Valahonnan tudomást szerzett a Szokolyán végzett kutatásaimról, levelet írt, meghívott, náluk laktam, bár a repülõjegyet a szüleim fizették. Végignéztem mindent, sivatagot, vulkánokat, ott láttam elõször az óceánt, találkoztam Szent-Györgyi Alberttel is, megtartottam elsõ külföldi elõadásaimat a Woods Hole Oceanográfiai Intézetben és a Dél-kaliforniai Egyetemen, a végén pedig több hónapot töltöttem a szüleimnél és a testvéreimnél.

– Egyáltalán, hogyan, miért lettél geológus?

– Elsõsorban a természet szeretete miatt. Éppen akkor, amikor a front végigsöpört rajtunk, 9–10 éves koromban, levittek bennünket Felsõcsatárra. Szombathely közelébe. Ez közvetlenül az osztrák határ mellett van, persze, akkor Ausztria nem létezett. Gyönyörû a táj, arrafelé van a Pinka szurdoka, igazi hegyvidék, fenyvesek... Nekem minden új volt, Zuglóban és a Csúcs-hegyen nõttem fel. Érdekes módon a humán tárgyakat szerettem jobban, a matematikától kifejezetten viszolyogtam. Szegény Öveges vette el a kedvemet, aki a piaristáknál tanított. Ötödikben – eredetileg még elsõ gimnázium – felmérõt íratott az osztállyal. Az egyik fele négyest kapott, az volt a legrosszabb jegy, a másik fele pedig tököt, vagyis nullát. Arra, aki négyest kapott, azt mondta, barom, aki pedig tököt, az volt a búsbarom. Azt hiszem, én csak a barom kategóriába tartoztam. Szerencsére késõbb Péntek József személyében akadt egy kiváló matektanárom, szigorú, de igazságos; akiben látott törekvést, azt segítette. Itt szeretném megjegyezni, hogy jóval késõbb, az Eötvösben, a Reáltanoda utcában Sain Marci bácsi tanított matematikára és fizikára, és szeretettel, jóindulattal foglalkozott velem. A piaristáknál Karl János földrajzóráit is nagyon szerettem. Könyvünk nem volt, õ tanított meg jegyzetelni, térképvázlatokat rajzolni. Közben egyre több kiváló könyv került a kezembe, Cholnoky, Böckh Hugó, Lambrecht Kálmán mûvei, de a legnagyobb hatással Schafarzik Ferenc és Vendl Aladár „Geológiai kirándulások Budapest környékén” címû könyve volt rám.

  Meg kell jegyeznem, hogy édesanyám földrajz–természetrajz szakos középiskolai tanár volt, s bár közvetlenül sosem befolyásolta az érdeklõdésemet, tudat alatt nyilván ez is hatott rám. Hosszabb sétáinkon mindig felhívta a figyelmemet egy-egy geológiai érdekességre.

  A piarista gimnázium igen szigorú iskola volt, de a közhiedelemmel ellentétben a hittan nem volt fõ tárgy. Láttuk, hogy ezek a nagy tudású pap tanárok a tanításnak szentelték az életüket és borzasztó igazságtalanságnak tartottuk, hogy értelmetlenül elvették tõlük az iskolát, megfosztották õket ettõl a munkától.

  A nyolcadik általános után anyám átvitt a Trefort utcai gimnáziumba, melynek igazgatója Újhelyi Sándor volt, talán hallottad a nevét...

– Volt szerencsém interjút készíteni vele 1992-ben.

  – Nagyszerû ember, kiváló pedagógus és tudós volt, kémiát tanított nekünk, amit úgy megszerettem, hogy egy idõben vegyésznek készültem. Kémikus létére õ volt az elsõ tanárom, aki geológiai kirándulásra vitt néhányunkat az óbudai Mátyás-hegy híres kõfejtõjébe. Végül is nem a Trefortban, hanem az Eötvös József Gimnáziumban érettségiztem. Pestre jelentkeztem az egyetemre geológus szakra. Föl is vettek, de menet közben csökkentették a geológushallgatók létszámát, és 1953 nyara végén tudtam meg, hogy átirányítottak Miskolcra, bányamérnöki szakra. Számomra nagy csapást jelentett, mert a mûszaki dolgokat és a matematikát sosem szerettem. Azzal vigasztaltak, hogy ott is lehetek geológus, így szüleim rábeszélésére elkezdtem a tanulmányaimat. Csupán fél évet végeztem el, azt sem egészen, mert utóvizsgával jöttem el, méghozzá a két fõtárgyból, matematikából és ábrázoló geometriából. Ebben persze én voltam a hibás, mert az órák helyett inkább a Bükkbe jártunk szintén geológiai érdeklõdésû barátommal, Kövecs Gyurkával. Egy szó mint száz, hamar elegem lett a miskolci egyetembõl, otthon be is jelentettem, hogy otthagyom, még azt is elviselem, ha behívnak katonának. Anyám megértette, hogy fölösleges erõltetni, úgyhogy elment a miniszterhez. Akkoriban ugyanis igen nehéz volt egyik egyetemrõl átkerülni a másikra. Nem Erdey-Grúzhoz küldték, aki a pletyka szerint a saját lányát sem engedte fölvetetni az egyetemre, hanem egyik helyetteséhez, Andics Erzsébethez, akinek ajánlólevelet vitt Jantsky Béla bácsitól. Meg kell említenem, hogy geológussá válásom egyik kulcsmozzanata volt, hogy még gimnazista koromban két nyáron is dolgoztam a Földtani Intézetben. 1952-ben a gyûjteményben, ahol õslénytannal foglalkoztam, magyarán a „dögöket” kellett tisztogatnom, a következõ nyáron pedig a Velencei-hegységben, Jantsky Béla bácsival, aki nagyon megkedvelt. Nem nagyon értettem ugyan, amiket magyarázott, de szép ajánlólevelet adott. Nagymenõnek számított, akkoriban kapott Kossuth-díjat, Andics ismerte a nevét. Azt mondta, ha valaki gyerekkora óta ennyire elhivatott, akkor miért kellene megváltoztatni a pályáját. Azonnal intézkedett, telefonált, úgyhogy amikor megjelentem az ELTE tanulmányi osztályán, szinte meghajoltak elõttem, nem tudták elképzelni, miféle protekcióm lehet, ha maga a miniszterhelyettes jár el az érdekemben. Beszámítottak néhány tantárgyat Miskolcról, így Pesten geológusként folytathattam 1954-tõl.

  Nagy generáció tanított bennünket. Földtant Vadász Elemér, a geocézár, õslénytant Telegdi-Roth, majd váratlan halála után Bogsch László, kõzettant és geokémiát Szádeczky-Kardoss Elemér, ásványtant Sztrókay Kálmán, geofizikát Egyed László, aztán jött Vitális Sanyi bácsi, akit nemrég engedtek ki a börtönbõl... A szénhiány miatt õt akarták fölakasztani...

–Volt-e kedvenced? Személyekhez vagy inkább tantárgyakhoz kötõdtél?

– Inkább tárgyakhoz. A felsoroltak valóban a szakma nagy egyéniségei voltak, de mint mindannyiunknak, nekik is megvoltak a hibáik, emberi gyengeségeik. Annak, hogy éppen az õslénytant választottam, megvolt az oka. Még az egyik nyári diákmunkán összebarátkoztam Müller Palival, biztosan ismered...

– Igen, szerzõnket tisztelhetjük benne...

–  ... õ töretlenül paleontológus maradt, aztán az egyetemen megismerkedtem Trunkó Lacival...

– ... aki most Karlsruhéban él és szintén szerzõnk...

– ... õk szóltak egy alkalommal, hogy nem megyek-e õslénytani diákköri megbeszélésre. Ennek a körnek a diáktitkára volt Dudich Bandi, akit szintén ismersz...

– ... ugyancsak szerzõnk, sõt interjúalanyom is volt...

 – ... így aztán az egyetemi évek alatt egyértelmûen az õslénytanra álltam rá, még az az említett szerencsétlen elsõ diákköri munka sem vette el a kedvemet. A szokolyai kutatást mint témát Müller Palinak köszönhetem. Olvasta a Természettudományi Közlöny 1936-os évfolyamában Gál István cikkét errõl a faunáról, ahol látszanak a kannibalizmus nyomai. Tudniillik azok a fúrócsigák, melyek más molluszkák vázát megfúrták és kiszippantották a beltartalmukat, itt valamilyen okból egymást furkálták meg. Ez fölkeltette Pali érdeklõdését, késõbb többször is kimentünk a Börzsönybe, a terepre. Palit azonban késõbb inkább a pannon fauna érdekelte, és a téma valahogy rám maradt. Több cikket is írtam az ottani föltárásról. Nem elégített ki a molluszkák meghatározása, minél többet meg akartam tudni az õsföldrajzi környezetrõl is. Úgy fogtam fel a kövületeket, az üledékes kõzeteket, mint kozmikus jeleket, üzeneteket a múltból. Nagyon érdekelt, milyen lehetett ez a 16 millió éves tenger. Ezért a kutatásért országos diákköri versenyen elsõ díjat kaptam, nem utolsósorban ezer forintot, amibõl megvehettem életem elsõ öltönyét.

  A szakdolgozati témám kiválasztása vízválasztónak bizonyult. Nem is annyira szakmai, mint emberi dilemmát okozott. Bogsch ajánlotta, hogy dolgozzam föl a Bánd környéki – ez a Bakonyban van – fúrások faunáját. Nem igazán tetszett a téma, megvolt a maga szakértõje, no és akkor már hevesen udvaroltam, nem volt ínyemre vidékre járni. Arra gondoltam, itt vannak Törökbálint és Budafok térségében a gyenge megtartású, de igen híres faunák, amelyek az oligocén–miocén rétegtani határmegvonással szorosan összefüggenek. E faunák még feldolgozatlanok voltak. Istenem, legföljebb több lesz benne a kõzettan, a rétegtan, különben is mindegyiket szerettem. Elhatároztam, elmegyek Vadászhoz puhatolózni, mit szól hozzá. Sejtettem, hogy vagy õ vagy Bogsch megsértõdik, és nem csalatkoztam. Amikor beléptem Vadász titkárságára, már azzal fogadtak, de jó, hogy jössz, mert az Öreg morgolódik, miféle hülye témát adott neked Bogsch. Vadász csak így emlegette: „az ott lenn, a mocsárban...”. Az õslénytani tanszék ugyanis akkor lenn volt a Múzeum körúti A épület földszintjén.

  Vadász igen nyájasan fogadott, még bele sem kezdtem a mondókámba, amikor megszólalt: „Ide figyeljen, kolléga, itt ez a régi probléma Törökbálint és Budafok környékén...” Sóbálvánnyá váltam, kitalálta a gondolatomat, pedig esküszöm, senkinek nem említettem, miben töröm a fejem.

  Így aztán egy idõre búcsút intettem a tortonnak, a középsõ miocénnek és lementem a felsõ oligocénba. Nem bántam meg, és nem mellékesen el tudtam járni udvarolni. Vadásznak annyira tetszett a dolgozatom, hogy nem is jelest, hanem kiválót adott rá. Koch Antal emlékére létrehozott egy alapítványt, abból kaptam 300–400 forintot, elvitt az akadémiai bizottságba is, mint egy véres kardot, bemutatni....

 – Ezek után nyilván nem volt nehéz állást találnod.

 – Dehogynem. 1958-ban végeztem, és ott volt a káderlapom... Az elsõ év még csak megoldódott, hiszen minden tanszék fölvehetett gyakornoknak friss diplomást. Bogsch odavett az õslénytanra, bár elõre kijelentette, hogy neki két rendetlen emberre nincs szüksége. A másik rendetlen Müller Pali volt. Gondoltam, idõvel majd tanársegéd leszek. Kora õsszel behívatott Mödlinger Gusztáv, a dékán, aki még anyámat is tanította, és közölte, sajnos nincs hely, magyarán, keressek másik állást.

  Vadász azonban mégiscsak segített. Tanácsára elmentem a Központi Földtani Hivatal elnökéhez, Benkõ Ferenchez is – késõbb a beosztottam lett –, aki ajánlott is állást Várpalotán a fúrósoknál. Azzal jöttem el, hogy gondolkodom rajta. Felkerestem Fülöp Jóskát, aki akkoriban lett a Földtani Intézet igazgatója. Õ egyáltalán nem ijedt meg a káderlapomtól, és fölajánlotta, ideiglenesen fölvesz bennünket Gyarmati Palival segédmunkási státusba és késõbb áttesz kutatóiba. Nem sok kedvem volt hozzá. Az egyedüli hely, ami még igen vonzónak tûnt, a Természettudományi Múzeum volt, mert tudtam, hogy ott igen színvonalas kutatómunka folyik.

 – Nemrég említettem Kecskeméti Tibornak, hogy jövök hozzád interjúra. Megkérdeztem, mennyire ismer. A Tamást? – csodálkozott. De hiszen egy szobában dolgoztunk hét éven át. Tõle tudom, hogy milyen remek társaság jött ott össze Meznerics Ilona vezetésével.

 – Ezt teljes mértékben alátámasztom. Ilonának nagyon sokat köszönhetek. Amikor jelentkeztem nála, némi nehézségek árán kerített nekem állást. 1959 januárjától 1966-ig dolgoztam ott, valóban kiváló kollegiális légkörben.

 – A múzeumi munkáról Tibort is megkérdeztem, de szeretném tõled is hallani, mi volt az ottani feladatod.

– A szívünkhöz legközelebb álló munka a kutatás lett volna, de mást is kellett csinálnunk. Köztudott, hogy a múzeum ’56-ban kiégett és a mocsok eltakarításának farkát még én is elkaptam. Tisztogatni, rendezni, leltározni kellett az õsmaradványokat, azután megcsinálni az új kiállítást. Nem sokkal a megnyitás után Rockenbauer Pál többórás élõ tévémûsort adott a múzeumból, Tibornak és nekem kellett bemutatnom a kiállítási anyagot. Rettentõ lámpalázas voltam, amikor két õsmaradvány között megláttam magam a monitoron, alig tudtam folytatni.

  Természetesen a múzeumi munkák közé tartozott az ismeretterjesztés, kalauzolás a gyûjteményben, kirándulások szervezése. Emellett azért jutott idõ a kutatásra is. Itt készült el a kisdoktorim is, aminek témájául most már tényleg a szokolyai faunát választottam.

 – Végül is hogyan kerültél vissza az egyetemre?

  – Errõl a célomról a közben eltelt idõben sem mondtam le. Évek óta üresen állt egy hely az õslénytanon, de eleinte nem tartottam volna ildomosnak érdeklõdni ez iránt. Azt mondták, oda valami erõs párttagot kell tenni. Persze, egy „erõs” párttagnak eszébe sem jutott odamenni azért a pénzért.

  – Megáll az eszem! Pont az õslénytani tanszéknek volt szüksége erõs párttagra...

  – Ez valószínûleg túlbiztosítás volt, az esetleges szeplõk eltávolításának legjobb módja. Én nem voltam se erõs, se gyenge párttag, de az sem, akit késõbb õszinte örömömre odavettek, Monostori Miklós barátomat, aki ma a tanszék vezetõ professzora.

  Végül maga Vadász hívott – többször is – a földtanra. 1964-ben éppen Kaliforniában voltam, ott ért utol a levele, saját kezûleg írta, nem is a tanszékrõl adta föl. Azt közölte, kiírtak egy adjunktusi pályázatot, jelentkezzek. Amikor hazatértem, megtudtam, hogy az állást eredetileg Kaszap Bandinak írták ki.  Õ ott volt tanársegéd, rutinszerû elõléptetési procedúráról volt szó.

  – Most már többedíziglen nagy elégedettséggel jegyzem meg, hogy õ is szerzõnk...

 – Rendben van, belátom, hogy képtelen vagyok olyan jelentõs nevet említeni, aki ne lenne a Természet Világa szerzõje. Jól is van így. Szóval Kaszap Bandit az öreg így akarta kirakni, nem tudom, miért. Amikor ezt megtudtam, természetesen nem pályáztam, maradtam a múzeumban. Nem sokkal ezután viszont nyugdíjazták Vadászt, és ideiglenesen az alkalmazott földtan vezetõjét, Vitális Sándort bízták meg ennek a tanszéknek az irányításával is. 1966-ban végül sikerrel pályáztam meg a most már részemre kiírt adjunktusi állást, és egyebek mellett átvettem a külsõsként ott mûködött Balogh Kálmántól a földtan és õslénytan tanítását földrajz és biológia tanárszakos hallgatóknak és geofizikusoknak. Hetvenéves korában, 1970-ben Vitálist is nyugdíjazták, és Fülöp Józsefet nevezték ki a tanszékre professzornak. Mivel õ egyidejûleg a Központi Földtani Hivatal elnöke is volt, az akkori rendeletek szerint másodállású tanár lehetett, nem tölthetett be tanszékvezetõi funkciót. Így lett tanszékvezetõnk Kubovics Imre, aki ugyanakkor a kõzettant is vezette, és nem lelkesedett ezért a kettõs feladatért.

  1968-ban megvédtem a kandidátusi disszertációmat, és idõvel Kubovics egyre több teendõvel bízott meg a tanszék vezetésében. 1971-ben kineveztek docensnek és még ugyanabban az évben tanszékvezetõnek is. Fülöp Józseffel megállapodtunk, hogy õ az akadémiai csoportot vezeti, a tanszék irányítása pedig rám marad. Õ mint professzor joggal tartott igényt arra, hogy Magyarország földtanát, mint az egyik fõ tárgyat, elõadja.

  – Tanszékvezetõnek lenni – ráadásul ilyen patinás tanszék élén állni – mindenképpen kitüntetõ feladat, de ahogy másoktól is hallom, nem mindig leányálom.

 – Ebben sok igazság van. A tanszéket, legalábbis ami a berendezést illeti, lerobbant állapotban vettem át. Vadász elhanyagolta a fejlesztéseket, mûszerparkunk elavult és szegényes volt. Szerencsére sok külsõ megbízásos munkát kaptunk, aminek bevételébõl tudtunk fejleszteni. Sikerült erõsíteni a tanszék oktatói-kutatói állományát is. Erre azért is szükségem volt, mert a tanszék Koch Antalhoz visszanyúló hagyományainak megfelelõen nemzetközileg is elismert tercier – vagyis a harmadidõszakot kutató – sztratigráfuscsapatot szerettem volna kialakítani. A hetvenes évek vége felé pedig szükségszerûvé vált a korszerû üledékföldtani és tektonikai módszerek meghonosítása, a geofizikusokkal együttmûködve pedig a medencék kutatása.

 – Kérlek, sorolj fel néhányat saját legfontosabb kutatási eredményeidbõl. Kicsit tartok tõle, hogy a nem geológus olvasók, hozzáértés híján, talán nem tudják kellõképpen értékelni, azért próbáljuk meg.

– 1959-es német nyelvû publikációmban elsõként mutattam ki az intenzív árapály-tevékenység és erõs tengeráramlások egykori létének nyomait a magyarországi alsó miocénben. Ez, azt hiszem, érthetõ, nem?

– Errõl nem vagyok meggyõzõdve, de biztosan fontos. Inkább menjünk tovább.

 – 1960-ban kismonográfiát írtam a szokolyai középsõ miocén tengeri faunáról. Ezt korábban felfedezték ugyan, de alapos begyûjtése és feldolgozása elmaradt. Említettem már a törökbálinti kutatásaimat. Ez a fauna tényleg világhírû, csak a töredékét gyûjtötték be. Én ezt pótoltam, és feldolgoztam a nehéz technikával preparált anyagot. Ez a felsõ oligocén fauna annyira porlékony volt, hogy az eredeti térképezést végzõ geológus bár fölsorolt néhány fajt, de azt írta róla, hogy krétaszerûen szétmállik, gyûjthetetlen. A gyûjtéstechnikán nagyon sok múlik. A paleontológiában is úgy van, ha a kutató fölfedez valami új preparálási módszert, egy új világot tár fel. Rendszeresen kijártam a terepre, vittem a saját szilárdító anyagaimat, preparálóeszközeimet. Volt olyan dög, amin fél napot dolgoztam, de kiszedtem úgy, hogy fajra meg lehetett határozni.

 – A geológuszsargonban járatlanokat nyugtassuk meg, hogy a dög szót nem szitokként használod; az õslénytani szlengben így nevezzük az õsmaradványokat.

 – Az Eger környéki kutatások eredményeinek dicsõségén osztozunk Kecskeméti Tiborral. A novaji mészkõ-elõfordulást korábban felsõ eocénnek írták le, de kiderítettük, hogy felsõ oligocén. A felsõoligocén-kutatásaimat kiterjesztettem a Kelet-Börzsönyre, a Dunazug-hegységre, a Zsámbéki-, a Dorogi-medencére, a Cserhátra stb., szinte mindenhova, ahol elérhetõ volt. Amikor ebbõl a kutatásból már sok anyagom volt, 1973-ban írtam egy angol nyelvû könyvet – az Akadémiai Kiadó jelentette meg –, ami külföldön is komoly sikert aratott. Hogy mást ne mondjak, éveken át szerepelt a párizsi Pompidou Központ kiállításán egyetlen magyar földtudományi könyvként.

  Ezután még mélyebbre ástam magam az oligocénben, elkezdtem a kiscelli agyaggal, a hárs-hegyi homokkõvel, a tardi agyaggal foglalkozni. Akkor már kis csapatom is volt, élén Horváth Máriával és Nagymarosy Andrással, aki utódom lett a tanszékvezetõi poszton. Ekkortájt csatlakozott hozzánk fiatalabb tanítványaim közül Varga Péter és Kázmér Miklós.

– Már nem is kell említenem, hogy utóbbi is szerzõnk volt, míg el nem lustult az ismeretterjesztésben, miközben persze tudom, a szakmában kiválóan halad elõre... Bocsánat, most okvetetlenkedtem bele utoljára, de ahogy te büszke vagy a tanítványaidra, mi legalább annyira a szerzõinkre. Folytasd, kérlek!

 – Legfontosabb eredményeim egyike a tardi agyag kutatásával kapcsolatos. Sikerült egy rendkívül érdekes szintet elkapnunk. Az elõzményekhez tartozik, hogy az ötvenes években találtak Dél-Oroszországban a Kaszpi-tenger és az Aral-tó környékén egy olyan zónát, amit követni tudtak egész Ukrajnáig. A molluszkák alapján a korát közelítõen helyesen határozták meg mint alsó-középsõ oligocént. Ez a fosszilis puhatestû-együttes apró méretû endemikus kagylók kis diverzitású, nagy egyedszámú csoportja. A szintet nálunk nem ismerték, mi találtuk meg a budai metrófúrások anyagában.

 – No lám, ebbõl is látszik, milyen fontos lenne a metróépítés.

 – A fúrásokat kiértékeltük, és 1979-ben az athéni mediterrán neogén kongresszuson elõadtam, majd 1980-ban a Földtani Közlönyben megírtam, hogy mi is megtaláltuk ezeket az õsmaradványokat, ezt a szintet. Alig telt el egy év, Bulgáriában is leírták ugyanezt a szintet. Korábban is ismerték, de azt hitték, szarmata. Érezték, hogy valami nem stimmel vele, de amíg az én publikációm meg nem jelent, nem merték közzétenni. Rövidesen elõkerült a szint Erdélyben, aztán Ausztriában is. Ott mélytengeri képzõdmény, legalábbis mélyebb, mint a tardi agyag. Meghívtak, vegyek részt a kutatásban. Egybõl megtaláltam mind a spiratellás, mind az endemikus, apró kagylós szintet. A spiratella planktonikus csiga volt, zoológusaink tengeri pillangó néven emlegetik, nagy tömegben élt a tengerben, de ha a mérgezõ kénhidrogénes vízréteg följebb nyomult és elérte az életterüket, tömegesen pusztultak és a tengerfenékre süllyedtek.

 – Nyilván ismered a viccet a geológuscímerrõl: zöld mezõben áll egy geológus és hazudik.

 – Ja igen, a geofizikusok szokták mondani, mi pedig azzal válaszolunk, hogy a geofizikus viszont meg is méri, ki is számítja.

 – Azt hiszem, udvariatlanság volt a részemrõl éppen most, a munkádról beszélgetve ezt a viccet fölemlegetni. Csupán oda akartam kilyukadni, hogy a külsõ szemlélõt – nevezzük laikusnak – bizonyára elgondolkodtatják a millió évek, a nagyon régi földtörténeti korok eseményeinek rekonstruálására tett tudományos erõfeszítések, magyarán az a rengeteg bizonytalanság, amit a geológusok megállapításai rejtenek. Az abszolút kormeghatározás mint módszer elég fiatal, a múlt század geológusainak még fogalmuk sem lehetett arról, hogy mi mikor történt.

 – Ez igaz, a radioaktivitás felfedezése alig több mint százéves, de az izotópos kormeghatározást már nem sokkal ezután használni kezdték a geológiában. Barrell például már 1917-ben a mai értékeket megközelítõ adatokat kapott az egyes idõszakok abszolút koráról. Nagyot fejlõdött a magnetosztratigráfia is. A földtani kortáblázat s vele a geológiai események rekonstrukciója egyre pontosabb és egyre finomodik. Egyes korszakokra a felbontás képessége tízezer év. Ilyen például a kréta–tercier határ szinttája 67 millió évvel ezelõtt. Valamennyi természettudományban rengeteg a bizonytalanság. Ahogy én látom, nem kevesebb, mint a geológiában. De azért a természet igazságaira lassan fény derül.

 – Nem dicsekedhetem azzal, hogy Báldi-tanítvány vagyok, hiszen nem lettem geológus, azzal viszont igen, hogy Báldi Tamás tanított, méghozzá földtörténetet. Említetted, hogy fölmenõid között több pedagógus is volt.

 – Így van, a legtöbb õsöm mind anyai, mind apai ágon falusi tanító volt. Anyám szerezte az elsõ felsõfokú diplomát a családjában. Az õ idejében még igen kevés nõ tanult az egyetemeken. Valószínû, hogy a génjeimben hordozom a közlési vágyat, belebetegednék, ha valami újdonságot nem publikálhatnék. A földtörténetet nagyon szerettem tanítani, késõbb általános földtant is elõadtam. A történeti földtan alapjai címû könyvem annyi kiadást és utánnyomást ért meg, hogy már a számát sem tudom. Megjelent egy vaskos, Általános földtan címû egyetemi jegyzetem is.

 – Feleséged, dr. Beke Mária, akirõl az udvarlások kapcsán már szó esett, szintén geológus. Volt közös munkátok?

 – Több is. Õ nannoplanktonnal foglalkozik, méghozzá elismerten nemzetközi színvonalon. Nyugdíjazásáig a MÁFI-ban dolgozott. Az is fontos volt, hogy a házimunka alól sok tekintetben tehermentesített. De van még egy geológus a családban, Kati lányom, akinek a foraminiferák és a miocén a kutatási szakterülete. Jelenleg PhD-ösztöndíjas. András fiam ökológus lett...

 – ... szintén szerzõnk...

 – ... idõsebbik lányom, Éva pedig bölcsész.

 – Hosszú idõt töltöttél a tanszék élén. Miért vonultál vissza?

 – 1994-ben lejárt a megbízatásom, és nem pályáztam meg újra. 23 évig csináltam, megfáradtam. Az újabb felsõoktatási törvény – helyesen – nem is engedi az ilyen hosszú tanszékvezetést, csak maximum 15 évet. Közben jött a rendszerváltozás, aminek õszintén örültem, de vele együtt a szabályok sûrû változása, én meg egyre lassúbb lettem. Azért még tanítok. A hallgatóktól kapott osztályzataim igen jók, 4,0, de inkább 4,5 fölöttiek, bár a lassúságomat már õk is kezdik kifogásolni. A jövõben inkább csak kurzusokat tartok.

 – A geológusmunkát azért nyilván nem hagytad abba.

– Szellemi munka nélkül nem tudnék élni. Még kevésbé geológia nélkül. A nyolcvanas évek elején munkatársaimmal együtt intenzíven foglalkoztam az eocén végi eseményekkel. Megjegyzem, ennek semmi köze nem volt a nem túl jó emlékû eocénprogramhoz. Nemzetközi projektum volt, mely azt vizsgálta, hogy miért koncentrálódik az oligocén elejére, az eocén végére számos globális éghajlati, biológiai esemény. Az akkor legnagyobb aktív francia geológusok vezették, Pomerol és Dercourt professzorok a párizsi egyetemrõl. Visegrádon szûk körû nemzetközi konferenciát is szerveztünk e tárgyban 1983-ban.

  Egy földtani tanszék nemcsak sztratigráfiával, hanem üledékföldtannal és tektonikával is kell, hogy foglalkozzon. A nyolcvanas években több kiváló tanítványom külföldi egyetemeken a legjobb szakemberektõl e részdiszciplínákat magas szinten megtanulta és PhD-fokozatot is szerzett belõlük. A doktoráltató bizottságba teljes jogú tagnak engem is meghívtak. Így kerültem el a lille-i, a párizsi, az utrechti egyetemre. Utóbbi helyen még a középkori mintára szabott professzori gúnyát is rámadták. Csontos László, Tari Gábor, Sztanó Orsolya, Magyari Árpád, Fodor László, Velledits Felicitász, Leél-’ssy Szabolcs és mások tartoznak ehhez az új generációhoz. Közülük többen is a tanszéken maradtak, és docensi beosztásban dolgoznak. Igazi komplex kutatói csapat ez, nagy tudományos potenciált képvisel. Aggaszt viszont, hogy napjaink monetarista szemlélete, úgy látom, nagyon elszánta magát arra, hogy az egyetemeket mint kutatói bázisokat leépíti. Felhígított és egyre igénytelenebb tömegoktatásra próbálja rászorítani ezeket az intézményeket. Szerintem van az országban hat-nyolc olyan bázisegyetem, amelyeken a kutatást tovább kell fejleszteni és támogatni. Ezekben az intézményekben, ha az oktatás nem is lesz másodlagossá, de hatékony, kis létszámra korlátozódó jellege elsõsorban a kutatói elit utánpótlását szolgálhatná. Szomorú visszafejlõdés lenne, ha a bázisegyetemek fõiskolai rangra süllyednének ahelyett, hogy fordítva történne. Ez az ország mindig a szellemi kapacitásáról volt híres. Ahogyan nemes és neves borainkat megmentjük, ezt a pozíciónkat is meg kellene õriznünk.

  De azt hiszem, mindez meghaladja az interjú kereteit. Folytatva a választ kérdésedre a kutatómunkámat végzem tovább. Itthon és külföldön több cikkem is megjelent, illetve áll megjelenés elõtt.

 – Mi persze azt szeretnénk, ha valamit a Természet Világának is csöpögtetnél, legalább olyan sûrûséggel, mint a nyolcvanas években tetted. Tudod, hogy biankólapjaid vannak nálunk.

–  Köszönöm, és élni is fogok vele, rengeteg téma motoszkál a fejemben, némelyik félig már el is készült. Szeretnék írni például Üröm környékérõl, ahol újabban, 1992 óta lakunk. Még 1952 õszén én találtam meg a pleisztocénben élt ürömi víziló csontjait, bár az anyagot nem én dolgoztam föl. De sok egyéb geológiai érdekesség is akad a környéken, meg az egész országban, aminek helye lehet a Természet Világában.

 – Akkor hát várjuk a vízilovat!