Életem legfontosabb és legizgalmasabb élményei közé tartozik az az év (1962–1963), amelyet a párizsi Pasteur Intézetben, az André Lwoff vezette Service de Physiologie Microbienne-ben tölthettem. A folyosó túloldalán lévõ laborban Francois Jacob dolgozott.

Lwoff nevét a lizogéniával, valamint a Sabin-vakcinában felhasznált alacsony virulenciájú, „hõmutáns” poliovírusokkal kapcsolatban már ismertem az irodalomból, de személyesen még sohasem láttam. Erre csak 1961-ben került sor a Budapesten tartott nemzetközi mikrobiológus-kongresszuson, amelyen – az enyhülés jeleként – már „nyugati” tudósok is részt vettek. A szervezésért felelõs „káderek” minket, „bennszülötteket” gondosan távol tartottak a civilizált világból érkezett „devizakülföldi” vendégektõl. A véletlen azonban – úgy látszik – néha a legéberebb kádereket is megtréfálja. Az egyik kávészünetben Lwoff a „beavatottak” gyûrûjében éppen az iránt érdeklõdött, hol tekinthetõ meg a tudomása szerint Budapesten õrzött Leonardo-alkotás, egy kis bronz lovas szobor, amely (talán) I. Ferenc francia királyt ábrázolja. A beállott döbbent csend kínosságát feloldandó a „partvonalon kívülrõl” beszóltam, hogy a mûvet a Szépmûvészeti Múzeumban találja, a Hõsök terén. Lwoff köszönte az információt és egy füst alatt a kilenc európai hírû El Greco-kép után is érdeklõdött. Megnyugtattam, hogy ezeket is ugyanott találja.

Így beszédbe elegyedve röptében levizsgáztatott a budapesti múzeumok „anyagából”, majd a Louvre és a Cluny Múzeum fontosabb kincseibõl is. Amikor a Jeu de Paume impresszionistáihoz értünk, hirtelen nekem szegezte a kérdést: dolgoznék-e nála egy évig a Pasteur Intézetben. Megállt bennem az ütõ! De szép is lenne, csak sajnos egy ilyen abszolút „antikádernek” mint én, ez lehetetlen. Ezt bízza rám – mondta, és elköszönt.

Legközelebb a Pasteurben láttam viszont 1962 szeptemberében. A csoda megtörtént! Mint utóbb rájöttem, Lwoff genetikai alapon érezte meg a keleti blokkban élõk orwelli helyzetét.

Édesapja 1880-ban, 21 évesen menekült Szentpétervárról, a Péter-Pál-erõdbõl frissen szabadulva egyenesen Párizsba. Itt lett belõle pszichiáter, és itt vette feleségül a fiatal emigráns szobrásznõt, Lwoff édesanyját. Röviddel a fiú születése után az apa Neuilly-sur-Marne-ban (Párizs mellett) egy nagyobb pszichiátriai intézet vezetõje lett. Házuk az intézet hatalmas parkjában szép természeti környezetben állt. Itt élte a kis André – saját állítása szerint – gyönyörûséges gyermekéveit. A szülõk „nagy házat” vittek, amelyben rengeteg orosz emigráns fordult meg; börtönt vagy Szibériát járt szocialisták, menekült vagy elûzött arisztokraták, emigráns mûvészek és tudósok. A ház „személyzete” az intézet „nyugodt” betegeibõl állott. Talán csak a német „Fraulein” volt kivétel, aki Lwoff szerint viszont inkább csak magában szeretett beszélni. Valószínûleg ezek a gyermekkori élmények játszottak szerepet Lwoff késõbbi elképesztõ empátiájának, a másság iránti megértõ toleranciájának kialakulásában.

A cseperedõ iskolás fiúcska egyre sûrûbben vett elõ könyveket az apa könyvtárából, és „hihetetlen mennyiségû” olvasmányt emésztett fel. Ugyancsak egyre gyakrabban fülelt a „felnõttek” hosszú és tartalmas beszélgetéseibe (ekkor már beszélt oroszul, franciául és németül). Az elsõ világháború kitörésekor kíváncsian, de a veszély érzete nélkül figyelte a Párizs felõl érkezõ csatazajt. A háború valódi borzalmát azonban még akkor sem érzékelte igazán, amikor az intézetbõl hadikórház lett.

Ekkoriban sûrûn megfordult náluk a Pasteurben dolgozó Ilija Metchnikoff, aki a zsebeibe gyömöszölt kémcsövekben cipelte laboratóriumába a bakteriológiai mintákat. Egyszer, amikor apjával látogatást tettek nála, egy mikroszkópban „bacilust” mutatott neki. Az élményt a kis kamasz megrázónak és életre szólónak találta, noha – saját bevallása szerint – semmit sem látott. Ekkor határozta el, hogy õ is mikrobiológus lesz. Apja, mint gyakorlatiasabb férfiú, inkább az orvosi pályát ajánlotta, amely már akkor is valamivel biztosabb megélhetést ígért.

Ez idõ tájt Franciaországban a jövendõ medikusnak egy évig biológiát, fizikát és kémiát kellett hallgatnia a Sorbonne-on (végén vizsgával). Itt E. Chatton – a kor nagy protozoológusa – mellett esett sírig tartó szerelembe a húszesztendõs André Lwoff a protozoák varázslatosan szép és gazdag világával. Ettõl kezdve minden szabad percét a La Manche-csatorna partján lévõ roscoffbeli tengerbiológiai intézetben töltötte. Orvosdoktori disszertációját is a Copepodák (az evezõlábú rákok) „szemérõl” írta 1927-ben.

A disszertációban bemutatott karotinoidok azonosításából kiindulva és a késõbbiekben O. Meyerhoffal, majd D. Keilinnel együttmûködve jutott el Lwoff munkatársaival (C. B. van Niel, F. Ryan és E. L. Tatum) arra az átfogó következtetésre (Cold Spring Harbour, 1946), hogy a különféle vitaminok és növekedési faktorok minden élõlényben egyaránt jelen vannak és nélkülözhetetlenek, az egyes molekulák funkciója pedig minden élõlényben azonos. Csak az a különbség, hogy egyesek képesek, mások pedig nem a kérdéses vegyület szintézisére. Így az önmagában univerzális „vitaminigényt” csakis az utóbbiakban lehetett felfedezni. A jelenség ilyen értelmû megközelítése igen nagy jelentõségû felfedezés volt.

A lizogénia lényegének felderítésére az ötvenes évek elején Lwoffot – paradox módon – éppen Max Delbrück, a „fágpápa” ingerelte fel azzal a kijelentésével, hogy „lizogénia pedig nincs”. Lwoff nem csak azt bizonyította, hogy van, hanem azt is kimutatta, hogyan mûködik. A temperált fág genomja ugyanis úgy képes beépülni a lizogénné váló baktérium genomjába, hogy a továbbiakban mint a gazdagenom része azzal együtt öröklõdik generációról generációra, mindenféle fágprodukció nélkül (rejtve). Megfelelõ módszerrel gerjesztve a rendszert, a fágszintézis szabályszerûen megindul és a sejt robbanásszerû (burst) líziséhez vezet. Ugyancsak Lwoff volt az, aki a lizogénia és a (retro)virális onkogenezis analógiájára felhívta a figyelmet.

Lwoff 1953-ra már olyan hírnévre tett szert elméleti virológiai kutatásaival, hogy az amerikai Polio Alapítvány csatlakozásra kérte fel. Az alapítvány segítségével egy év alatt végigjárta az amerikai tudományos mûhelyeket, hogy tájékozódjék a kutatás állásáról és döntsön. Döntött. 1955-ben megindult az amerikai alapítvány tetemes anyagi támogatásával átépített és korszerû eszközökkel felszerelt poliolaborban a kutatás. Megjegyzendõ, hogy a Pasteur Intézet vezetése minden lehetséges és lehetetlen eszközzel igyekezett Lwoff polioprogramját „megfúrni”. Úgy látszik, ez a mentalitás a „pitiáner” adminisztratív fõnökök között általánosan elterjedt. De Lwoffot kemény fából faragták.

Nagyszámú vad és mutáns poliovírustörzs hõérzékenységét és virulenciáját megvizsgálva kimutatta, hogy a patogenitás egyik fontos tényezõje a vírus sikeres replikációja a gazda „lázas” (38 ^oC fölött) állapotában, a láz a vírus–gazdacsatában a legkorábbi, aspecifikus védekezés. A magas hõmérsékletre nem érzékeny törzsek tehát a „veszedelmesek”, míg a hõérzékenyeket a láz gátolja. A potenciális vakcinatörzseket Lwoff szerint a legcélszerûbb az alacsony hõmérsékleten replikálók (hõérzékenyek) között keresni, amint H. Koprowski és A. Sabin valóban tették is.

A felvetett problémát elvi szinten megoldva Lwoff érdeklõdése a részlegestõl a teljes felé fordult. Zavarta a kaotikus állapot, ami az ismert vírusok akkor már jelentõsre nõtt tömegében uralkodott. Világos, rendszerezõ agya igényelte a rendcsinálást. Elõször a vírus fogalmát definiálta, majd Horne és Tournier bevonásával megalkotta a vírusok LHT-(Lwoff–Horne–Tournier) rendszertanát. Ez volt az elsõ a maga idejében racionális vírusrendszer, amely alapelveiben ma is helytálló (lásd Szubjektív virológia címû sorozatunkat). Lwoff is tudta, hogy rendszertana az elsõ, de nem az utolsó. Szerinte ugyanis a taxonómiai háborúk sohasem érhetnek véget, mert ezek is – mint a vallásháborúk – „a természetben nem létezõ kategóriák és vélemények” körül zajlanak, az elõbbinek azzal a hátrányával, hogy nem rendelkezik az „eretnekégetés” mint radikális megoldás lehetõségével.

E rövid és óhatatlanul hiányos áttekintésbõl az is látszik, hogy Lwoff életmûve hatalmas és gyakorlatilag felöleli a biológia egész területét. Legfõbb érdeme azonban nem az egyes részletekben elért – önmagukban is kiváló – eredményeiben van, hanem a gyökerekig nyúló, szintetizáló, rendteremtõ, holisztikus, intuitív intelligenciájában. Ez tette lehetõvé számára, hogy a biológia rohamosan fejlõdõ részdiszciplínáiból (specializálódásából) létrehozza azt a gigantikus, holisztikus összképet, amit ma „molekuláris biológiának” nevezünk.

A természet csodálatos „kirakójátékát” – a tudományt – André Lwoff a kivételesen nagy mûvész zsenialitásával mûvelte sohasem feledkezve meg a részletek fontosságáról, de mindig szem elõtt tartva az egész hibátlan harmóniájának elengedhetetlen követelményét. André Lwoffot mint embert a lelkesedni tudás, a kristálytiszta intelligencia, a nonkonformizmus, a mély humor és az õszinte barátságosság jellemezte. Nemcsak mûvész, nagy elme, jó ember is volt.