4.1.2. Részletek Kazinczy és Széchenyi műveiből
KAZINCZY írásai
| A nagy titok
Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem
érted,
A kész írók Béna vagy és táncolsz, a nyelvet nem tudod és
írsz;
Írói érdem Szóljs, s ki vagy, elmondom. – – Ne tovább! ismerlek
egészen
A nyelvrontók Rontott, mert építni akart, Palladió; benne
|
 |
 |
| 11. ábra. Magyar Museum.
Az első magyar nyelvű folyóirat. Kazinczy Ferenc, Batsányi János és Baróti Szabó Dávid indította útjára ezt az iradalmi és kritikai lapot 1788 júliusában. 1792-ben szűnt meg. Itt jelent meg Batsányi A franciaországi változásokra című verse [41, 308]. |
12. ábra. A fofyóirat címe, "Tudományos
Gyűjtemény" egészen más tartalmat sugall számunkra, mint amivel 1817-ben megindítója, ifj. Trattner János kiadó és a vezető munkatársak, Döbrentei Gábor és Szemere Pál megtöltötték. Különösen 1821-től, amikor is Szépliteraturi Ajándék címen melléklete is megjelent, a lap Vörösmarty, Toldy, Bajza vezetésével a haladó nemzeti irodalom gyújtópontjává vált, a Kisfaludy Károly által indított Aurora mellett. A folyóirat 1841-ben szűnt meg [51, 233]. |
Orpheus
Bevezetés
Azon időszakokra osztott munkák mellett, melyeket tíz esztendőnek elfolyása olta esmér hazánk, nem lesz, úgy tartom, ez az új sem szükségtelen, sem haszontalan. Ennek tárgyai nevezetesen különböznek azoktól, amelyeket a pozsonyi Hírmondó, a bécsi Kurír, a Hadi Történetek, a pesti Mercurius, a Museum és komáromi Gyűjteményeknek írói kitettek, habár a most megnevezettekkel némely tekintetben hasonló, vagy ugyan egyek is. – – – A Museum egyedül a nyelv és poézis csinosításán törekedett mindekkoráig; a komáromi társak mindennek adnak helyt leveleikben, valami csak tárgya a tudhatásnak: én a közép helyet foglalom el közöttök.
Nékem egyik tárgyam a józan gondolkozás lesz. Okaim vannak azt világosodásnak, Aufklärungnak, éclaircissementnak nem nevezni, mert ezt némelyek az indifferentizmussal, irreligióval s az úgynevezett naturalizmussal vagy deizmussal cserélik fel átaljában, s sikoltnak, mint a Helvetius baglya, ha setét barlangjokba a nap melegítő sugára béhat. – Kerülni fogom a mérges érdeklését annak, ami embertársaim szemei előtt szent, mert azt csúfsággal illetni szeretetlenség, és azért is, mert én bizonyos tekintetben a mostani zsidók s Mahomet religiója eránt is tisztelettel vagyok. Sem azon nem leszek, hogy új religió apostolának neveztethessek, mert érzem jól, mely chimérai szándék az, amely a köznépet – a gubába vagy bársonyba öltözött köznépet – megvilágosítani igyekszik – mert érzem, hogy a világosság elfogadására kevés emberek és csak a jószívűek alkalmatosok, mert érzem, hogy van olyan igazság, mely a rossz ember szívében mindég az, ami a gyermek kezében a tűz és kés. – Az, amit én a józan gondolkozás alatt itt értek, az, ami a megtévelyedetteket (amennyire a környülállásokhoz s tulajdon agyvelejöknek minéműségekhez képest lehet és kelletik) az igazabb út felé vezeti, a bolondságnak elibe tükröt vét és ezen két igyekezet által a szív javulására, elcsendesedésére s az igaz – nem fantazmai-boldogságra utat nyit, – a babonaságtól megtisztult religió, az eleve-állatásoktól ment filozófia.
Második tárgyam a nyelv tökéletesítése, hová leginkább a poézis
tartozik. Helyt adok itten mindennek, akár prózában, akár versben légyen.
De amit béiktatok, nem mindég úgy iktatom bé, mint remekeket, mint követni
méltó példákat. Felvészem néha még a rossz darabokat is. Az olvasó bosszankodni
fog érettek reám, a kritikus általlátja azt az okot, amely által indíttattam,
maradékaink közt pedig lesz valaki, aki litteraturánknak akkori boldog
horatiusi epochájából mostani enniusi epochánkra tér vizsgáló szemekkel
szemeteimet kincsnek fogja tartani.
Harmadik tárgyam a magyar történetek. E nevezet alatt nem magát a históriát
értem, hanem mindazt, valami a nemzetnek történeteit, karakterét, gazdagságát,
kultúráját illeti s magunkat magunkkal esmértethet.
Levél Aranka Györgyhöz
Nagy még a setétség, kedves Barátom, és nékem úgy látszik, hogy
mivel némely helyeken napok támadnak, a barlangok setétjei még feketébbekké
válnak, mint eddig voltak, míg egünket estveli homály fogta vala bé. Én
megmakacsítottam magamat kicsikarni a superstitio kezéből a véres tőrt
és irtóztató képéről lekapni az álorcát, Voltaire, Rousseau, Helvetius,
a Sanssouciba lakott filozófus s a kőmivesség úgy adnak paist balomba,
jobbomba kardot, lábaimra szárnyakat, mint mikor Perseust készítették fel
az istenek az Andromeda megszabadítására. Csak attól tartok, hogy lángoló
felgyulladásaim által el ne rontsam igyekezeteimnek boldogulhatásait. Olvassa
meg, akinek esze és szíve van, Orpheusom bévezetését, olvassa meg pag.
90. azt, amit Rousseauból fordítottam, és azt, amit Kallós által fordíttattam
Helvetiusból; – olvassa meg tulajdon gondolkozásomat Orpheusom I. kötetében
a lélek halhatatlansága felől, s látni fogja, ki vagyok, s áldani fog,
ha én már régen nem lészek is. Valakinek fel kelle támadni, mert már többé
szenvedni nem lehet, amit csinálnak.
 |
 |
13. ábra. A Pozsonyi Hírlap 1831. február 15-i számában a Magyar
Tudös Társaságnak – a Magyar Tudományos Akadémia elődjének – kinevezett
rendes tagjaíval ismerkedhetünk meg
Orthológus és neológus nálunk és más nemzeteknél
Valahol a literatúra virágzásra fakadt, a nemzeti nyelv mindenkor szenvede változást, mert az élet nyelve könyvek nyelvévé válván, az új ideákhoz magában nem talála készen szókat, s az író kénytelen vala a gondolatot és érzést élesb vonásokkal kirajzolni, s azoknak gyakran alig érezhető különbségeiket kijegyezni. Így akkor is, midőn a literatúra a maga alantabb lépcsőjéről fentebb lépe által. A változás ott még tapasztalhatóbb, ahol az idegen szép példák mid a szorultságot inkább érzeték, mint kimutaták az utat, melyen mások jutottak dicsőségre. S ilyenkor a haladók és veszteglők között mindég támada ellenkezés: azok örültek a nyelv és a nemzeti erő kifejlődésének, ezek a változásban rontást, még pedig akart rontást láttak. Amazokat neológusoknak nevezték el, ezeket ortológusoknak mondhatnánk.
*
A neológus a nyelvet szűknek s céljaira el nem készültnek találván,
nem elégszik meg a szokottal, hanem mindazt, ami a beszédnek erőt s szépséget
adhat, keresi s elfogadja. Evégre az idegen szókat, midőn oly dolgokat
jegyeznek, amelyeknek isméretekre nem kelle mások által vezéreltetnünk,
kerüli, mert az idegen szó tarkít, s elárulja szegénységünket, s a nemzeti
büszkeséget igazságtalanul alázza: nem így, midőn a dolog ismeretét másoktól
vevénk, s olyakhoz szólunk, akik ezen idegeneket ismerik vagy ismerni tartoznak;
mert akkor bizonyságok, hogy amit máshol minden ért, mi is értjük (triposz,
nimbusz, glória – nem dicsőség, hanem festői értelemben a mennyei fénynek
széjjelsugárzása stb.). Szokásban nem forgó szókkal s szólásokkal él; szókat
csinál, a készeket, de rútakat szebbekké teszi, a kiholtakat sírjaikból
előhozza, a nem nemtelen s nem kedvtelen hangzású könyékieket a nemzetnek
visszaadja; a gyökerekkel inkább él, mint a származtakkal; az összeforrasztottakat
partikuláiktúl megszabadítja; szavait új színtaxissal, periódusa tagjait
szabadabban, merészebben, gyakorta idegen példányok után szővi fel; az
idegen szólásokat magyar szólásokká változtatja, nem azt nézvén, ha előtte
más valaki szólott-e már úgy, s az uralkodó szokás azt javasolja, vagy
engedi-e, hanem ha lehet-e úgy szólani, s az a nem, amelyben szól, az a
hely, ahol szól, szokatlan mondását engedi-e, kívánja-e, s a beszéd így
erőt és szépséget nyer-e.
A szépíró az idegen szólással nemcsak szorultságból él, minthogy
a maga nyelvében ugyanazt jelentőre s alkalmatosra nem akad, hanem azért
is, hogy az ilyen a tanultabb olvasót kedves emlékeztetéssel lepje meg,
és mivel az ilyen magát olykor még az újság kecse által is megkedveltetheti.
S kivált akkor szereti az új szót és új szólást, midőn azzal dolog, kép
s oly bélyeg jön által, mely a jelentést az értelmesebb s az idegen nyelveket
értő olvasóval kitaláltathatja.
14. ábra. A Lánchid megépítését Széchenyi István kezdeményezte.
Már 1832-ben foglalkoztatta a gondolat: ez a vázlat az ő akkori
naplójából való [43. I. 92]
SZÉCHENYI: Hitel (részletek)
Egyébiránt nem lesz itt felesleg, hogy hazánk utóbbi felemelkedése
előmenetelét s hogy az mi módon történhet, még tisztábban láthassuk
– egy-két szót mondani a
kötelességekrül.
Hol kötelesség van, ott jusnak is; hol pedig jus, szabadság s privilégiumok vannak, ott bizonyosan kötelességeknek is kell lenni! Ezek elválhatatlanok, a különbség egyedül az, hogy első esetben mindazok, kiknek polgári életek csak kötelességik által tűnik szembe, jussaikat számtalanszor tapasztalják áthágatni, másodikban pedig mindazok, kik szabadok s privilégiumokkal bírnak, kötelességikrül közönségesen el szoktak felejtkezni.
A magyar nemes oly irigylésre méltó helyzetben él a világon, hogy szerencsésb sorsú szülöttet csillagunkon találni bajos. Ha leveleket s újságokat házátul eltilt, s izmos kápusa van, ki várába nem ereszt senkit, élte fogytáig azon édes andalgásban ringattathatja magát, hogy ő egy külön s boldogabb plánéta lakosa, melyben minden csak öröm s víg időtöltés, gond, fáradság, munka pedig semmi. Ő az országnak semmiféle terhét nem viseli, nem adózik, se nem katonáskodik, se gyűlésre nem jár, ha nem akar; – mert ezeket mind mások által vitetheti végbe – szóval: őtet az Alkotó felséges jókedviben olyanná teremté, ki a világ legszebb örömire s az élet legédesb érzésire született! És, gaudeant bene nati!
Vannak köztünk – gondolná-e az ember – kik Magyarországnak 500-dik, de olyanok is, kik hazánk 100-ad részét bírják, sőt még oly dúsak is, ha minden erdőt, homoksivatagot, mocsárt, havast és szigetet, melyek a világon vannak, felszámolunk is, kik az egész földkerék 17.000-dik, Európa 1100-dik, az austriai birodalom 86-dik és szegény jó anyaföldünk 300-dik részének urai!
S ha egy ilyes úr reggel felébred s csak pillanatig emeli szívbeli gerjedelmit az örök Tökéletességhez s boldog sorsát számos millió embertársiéval hasonlítja össze, kik csak máról holnapra se tudják, mint fognak élni, fejeket hová fogják hajtani; mikép lehet… annyi istenajándékért nem éreznie legbelsőjében egy bizonyos ellenállhatlan vágyást, bőven nyert áldásiért nemcsak üres szavakkal, de valódi tettek által is mutatni hálát? –
– – –
S ekként minden kifejlődés, előmenetel, erő, érték és szerencsének legmélyebb sarkalatja
a kiművelt emberfő.
A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma. Ezek statisztikája az ország legérdekesb – leginteressánsabb – része. Nem termékeny lapály, hegyek, ásványok, éghajlat sat. teszik a közerőt, hanem az ész, mely azokat józanon használni tudja. Igazibb súly, s erő az emberi agyvelőnél nincs. Ennek több vagy kevesebb léte a nemzetnek több vagy kevesebb szerencséje.
– – –
Ezek következésében tanácsom semmi egyéb, hanem hogy „Hazánkban mindenkinek
vagy legalább a lehető legnagyobb résznek gyomra, feje és erszénye ne legyen
üres – sőt hogy kiki magának több s több életjavakat s kellemeket szerezni
iparkodjon – de azokat fáradozása után minden hihetőséggel el is érhesse,
s azokat elérvén bátorságban bírhassa is”.
15. ábra. A Fillértár folyóirat bemutatta az angliai Hammersmithben megépített lánchidat, amely mintaként szolgált. A pályázatot 1839-ben írták ki. A tervező Tierney William Clark, a kivitelező, névrokona, Adam Clark lett. 1842. augusztus 24-én volt az ünnepélyes alapkőletétel. A Lánchíd építése a szabadságharc miatt késve, 1849-ben fejezödött be. A hídnak közjogi vonatkozása is volt: a hídvám bevezetése volt az első rés a nemesek adómentességén. (Érdemes megemlíteni, hogy a Fillértár az első magyar képes folyóirat, Pozsonyban jelent meg 1834-ben, 1836-ban már meg is szűnt.) [43. I. 91]
Lárma
"Ilyeseket hogy mondhat egy született magyar mágnás, s hogy teheti a vele egyrendűeket a haza előtt gúny s gyűlölet tárgyivá s nevetségesekké, s mit akar? A régi szép rendet eldönteni veszedelmes principiumival s mindent zűrzavarba hozni? sat."
Igazságokat, habár keserűk is, végre kimondani nemcsak hasznos, sőt
szükséges; mert az önisméret minden előmenetel s jobbulásnak legelső
kezdete; kellemetlen ugyan, de józanabb azokat honbelitül, rokontul
hallani, mint inkább idegen vagy veszedelmes hazai figyelmeztetőre s dorgálóra
várni; kik mibenlétünket annyira ismerik, hogy némely hátramaradásink s
hiányos rendelkezésünk titka oly nagy lett, vagy hogy hibátlanabbul mondjam,
oly tágra nőtt, hogy mindenütt kilátszik s egy, hazánk minden gyapjábul
készítendő, köpönyeg alá se férne már el többé. S így azáltal hiszem legszentebb
kötelességim teljesítését, hogy mágnás létemre ilyeseket nem hallgatok
el, hanem egyenesen s hímezés nélkül kimondani merek. Mert valóban nemcsak
dicséretreméltóbb valamely hibát - eltagadás s abban megrögzés helyett
- megismérni s abbul kilábolni, hanem határtalanul bölcsebb s tanácsosb
is.
A görbe, nagyfülű, kaszáslábú, ha eszes, maga fogja magát a természet
mostohasága végett günyolni, s így idegen gúnytul ment lenni, s egyéb
lehető elsőségeit s kellető tulajdonit pedig életi nyájassága által
annál szebb fényben előtüntetni. Ki mindezeket tagadni s fedezgetni akarja,
nem csak hiába fáradoz, sőt azon veszélybe esik, hogy kiki ujjal mutat
rá s kacagja. És így bölcsebbet nem tehetni az önvádolásnál, ha így lehet
mondani, még akkor is, midőn a kellemetlen létbül s hátramaradásbul kilábolni
lehetetlen. De hát ha ezen kilábolás nemcsak nem lehetetlen, sőt igen könnyű
és szinte semmi fáradságba se kerül s önmagunktul függ: akkor a hiányok
s homályok eltagadása s rejtegetése csak azt bizonyítja, hogy azokbul kiemelkedni
nincs szándékunk vagy nincs erőnk.
A képzelet mindent nagyobbra fest, mínt a valóság lenni szokott, s csak
tőlünk függ p. o. magasb tornyot a strassburginál, tágasb szentegyházat
a
római sz. Péterénél, nagyobb hajót egy spanyol líneahajónál képzelni.
Igy egy cseppet se nehéz jobb utakat, műveltebb mezőket, kiesb vidékeket,
serényebb kereskedést, helyesb kommunikációkat, vígabb falukat, tisztább
városokat, jobb vendégfogadókat, nagyobb kultúrát, kiterjedtebb s többoldalú
tudományt, nyájasb hospitalitást, értelmesb rendeletű kúriát vagy kastélt,
nemesb patriótizmust, több közlelket, polgári erényt - s kevesebb sárt,
port, nádat, korlátlan partú vizeket, hasztalan erdőket, becstelen lapányokat,
bozótot, kevesb egoizmust, s egyrészrűl a legalaptalanabb hiúságot, másrészrűl
a határnélküli hajlékonyságot, alattvalók iránt dölyföt, elöljáró előtt
porban-csúszást, kevesb előítéletet, balvéleményt, tudatlanságot, féktelen
betyárságot sat. – magunkban képzelni, mint amilyen a mennyi valósággal
találtatik honunkban.
16. ábra
Ilyen "munkagépek" segítették a Lánchíd építését [43. I. 95]
| Természet Világa,
2001. I. különszám |
Simonyi Károly: A magyarországi fizika kultúrtörténete (XIX. század)
http://www.termvil.hu/archiv |
Vissza a tartalomjegyzékhez