„A 19. század uralkodó eszméi”

Tehát csak álom volt, és vége van.
De nem mindennek. Az eszmék erösbek
A rossz anyagnál. Ezt ledöntheti
Erőszak, az örökre élni fog.
S fejlődni látom szent eszméimet,
Tisztulva mindig, méltóságosan,
Míg, lassan bár, betöltik a világot.

Madách Imre: Az ember tragédiája
10. szín

És jött a forradalom, a szabadságharc, a véres megtorlás. Engedjünk meg magunknak egy kis frivolságot ezen magasztos téma ürügyén. Kazinczy (gondolatban Metternichhez szólva): „Rebellió? Mi csak a rímes hexameterek, a leoninusok a törzsökösség, a zsírosság ellen harcolunk, a „fenntebb stil”, az esztétikum nevében. Vágyunk: a dallam diadala költeményeinkben. Hogy ezt elérjük, új szavakat alkotunk, mint az előző mondatban is, ahol minden szó neológ alkotás. Egyébként mi jól megértettük a példát.” „Mi kaszinóban disputálunk – lovakrul, de nem hadi ménekről, hanem versenyparipákról; robbantunk sziklát az Aldunán, hidat építünk – nem seregfelvonulásra, hanem hogy a főnemes is megfizesse a hídvámot. Ez aztán igazán távol van minden rebelliótól”. Így az uralkodóházhoz lojális katonatiszt Széchenyi István.

Mindenki, Metternich is, Kazinczy is, Széchenyi is tudta, sejtette, rettegett, hogy mindennek igenis rebellió lesz a vége, különösen amikor az irodalomban Petőfi, a politikában Kossuth lett a hangadó.

1.b ábra. Az első magyar független felelős minisztérium. Igen rövid életű volt: 1848. március 17-én nevezte ki az uralkodó Batthyány Lajost miniszterelnökké, a kormány április 7-én alakult meg. 1848. szeptember 10-én a kormány lemondott, új megbízást kapott, de a szeptember 25-én kelt uralkodói nyílt parancs érvénytelenítette Batthyány megbízatását. Helyét az ügyek intézésében a Kossuth Lajos által vezetett Országos Honvédelmi Bizottmány vette át [41].
Felső sor: Deák Ferenc, Batthyány Lajos, Kossuth Lajos. Középen: Széchenyi István, Mészáros Lázár. Alsó sor: Eötvös József, Esterházy Pál, Klauzál Gábor, Szemere Bertalan

A szó itt már a történészé. Az 1.b ábrán mégis bemutatjuk az első, törvényes formában létrejött felelős magyar kormányt. Itt ugyanis már színre lépnek, sőt nyomot is hagynak későbbi szereplőink. Ugyanakkor a kormánytagok egyéni sorsában ott az egész nemzet sorsa is.

Ez még nem forradalmi kormány; István nádor bízza meg gróf Batthyány Lajost a kormányalakítással (1948. március 17.). Hol vagyunk még a Habsburg- ház trónfosztásától?! Csak szellemiségben nagy a távolság: időben mindössze alig egy esztendő: 1849. április 14. Esterházy Pál, mint a király személye körüli miniszter, tagja a kormánynak. Négy főnemes és öt köznemes. Csak az egyetlen Batthyány hal vértanúhalált (1849. október 6.). Kossuth emigrál, 1894-ben bekövetkezett haláláig távolból is aktív szereplője a magyar politikai életnek. Hamvai hazatértét az egész ország ünnepeli. Mészáros Lázár (1796–1858) hadügyminiszter emigrál, Angliában hal meg. Szemere Bertalan (1812–1869) belügyminiszter emigrál, 1865-ben elborult elmével tér haza. Klauzál Gábor (1804–1866) földművelés-, ipar és kereskedelemügyi miniszter, valamint Deák Ferenc (1803–1876) igazságügyi miniszter, a kiegyezés meghatározó alakja még idejében visszavonul. Széchenyi még 1848-ban betegen Döblingbe vonul, 1860-ban öngyilkos lesz. A felsorolásban utolsónak hagytuk Eötvös József (1813–1871) vallás- és nevelésügyi minisztert, aki Bajorországba távozik, de hamarosan visszatér, hogy a nehéz időkben újból a nemzet szellemi vezére legyen. Rövid minisztersége alatt nem sikerült dédelgetett álmát, a köz- és felsőoktatás teljes reformját megvalósítani, de a kormány lényegében minden területen, úgy ezen a téren is, a polgári rendszer megteremtésére irányuló viták eredményeit magába foglaló áprilisi törvényekkel a rendi struktúrát parlamentáris államrendszerré alakította át. A szabadságharc után a küzdelmet ezen a téren is újra kellett kezdeni.

Egyelőre azonban, pár hónappal Világos és Arad után, új hősök lépnek színre: a költők és a kiadók: Arany János, Jókai Mór, Tompa Mihály, Gyulai Pál vezetik a listát (Letészem a lantot, Forradalmi csataképek 1848 és 1849-ből, A gólyához, Hadnagy uram…).

1854-ben megindult Pákh Albert szerkesztésében (Heckenast Gusztáv kiadásában) a Vasárnapi Újság (1921-ig fennmarad).

Ebben az évben írta Vörösmarty a Vén cigányt, Arany János A nagyidai cigányokat, a „gunykacaj-t”. És végül A walesi bárdok: „Neved ki diccsel ejtené, Nem él oly velszi bárd” – írja Arany János Ferenc József 1857-es látogatásának tiszteletére.

Ebben a korban találta meg hangját a két nagy társadalmi intézmény: az Akadémia és a Kisfaludy Társaság. Az Akadémiai Értesítő, a Kisfaludy Társaság Évlapjai elemzik most már higgadtan a szellemi felemelkedés lehetőségeit. Peragit tranquilla potestas, quae violentia nequit (Véghez viszi a csendes erő, amit nem tud az erőszak) – hirdeti az Új Magyar Múzeum mottója. Ekkor jut újra vezető szerephez a kor legnagyobb formátumú kultúrpolitikusa, az író, a költő, a filozófus Eötvös József (2. ábra)

2. ábra. Eötvös József (1813, Buda – 187l, Pest) politikailag a reformellenzék polgári államberendezkedésért harcoló csoportjának, a centralistáknak vezére. Keresztury így jellemzi:
A kor egyik legösszetettebb s életműve egészében mégis legegységesebb írója Eötvös József. Ifjúkorának romantikus magányosságából, világfájdalmas személyességéből hamarosan megtalálta az utat a társadalmi mozgalmak valóságához; ezek munkájából jelentős regényekkel, kevésbé jelentős költeményekkel és fontos közirodalmi művekkel igen aktívan ki is vette a részét. Tevékenyen bekapcsolódott a kor politikai harcaiba: az első magyar felelős minisztériumban a kultusztárca gondjait vállalta. A komolyan számba vehető realista regény ma is olvasható példáit alkotta meg mind a történelmi, mind a társadalmi regény területén.
Önmaga így fogalmazza meg alapelveit:
Haladni csak úgy lehet, ha míg egyik lábunkkal előre lépünk, a másikat helyén hagyjuk. Ez első törvénye minden haladásnak, mely szintúgy áll, ha nagy államok s egész népek, mint ha csak egyes emberek haladását tekintjük.

Eötvös József (1813–1871), Eötvös Loránd atyja, az elemi iskolát és a gimnázium első négy osztályát anyai nagyszülei ercsi birtokán, német anyanyelvű anyja vezetésével végezte el. Így tizenkét éves korában, amikor apja a kor szokásával ellentétben nyilvános tanulóként a budai királyi gimnázium poétikai osztályába íratta, még törve beszélt magyarul. Apja nevelőt is fogadott mellé: a szélsőségesen szabadelvű, a Martinovics-összeesküvésben való részvétele miatt börtönviselt Pruzsinszky Józsefet, aki igen nagy hatással volt rá. Egyetemi tanulmányai (1826-31) elvégzése után köztisztviselői pályára lépett, de az irodalmi és politikai mozgalmak lassan lekötötték teljes energiáját. Kazinczy, Kölcsey voltak a példaképei. A Kossuth-Széchenyi vitában Kossuth mellé állt (Kelet népe és a Pesti Hírlap). 1836-37-ben Trefort Ágostonnal beutazta Angliát, Német- és Franciaországot, és ismeretséget kötött a kor nagy gondolkodóival (Victor Hugo, Lamartine, Chateaubriand); ekkor fogalmazódott meg benne A karthausi alapötlete. A regény az általa szerkesztett, jótékony célú Árvízkönyvben jelent meg 1838 és 1841-ben. Ez a moralizáló regény még inkább gondolatébresztő, a kapitalizmus árnyoldalait bemutató alkotás, de ugyanakkor az elkerülhetetlenségét is látó, kétségekkel teli mű, ami egyben harcos iránymutató is. Petőfi és baráti köre áhítattal olvasták a regényt. A falu jegyzőjében (1845) már élesen fogalmaz, többek között a zsidók emancipációja ügyében, de minden égető politikai és társadalmi kérdésben is. A Magyarország 1514-ben (1847) határozott figyelmeztetés az uralkodó osztályok számára, rámutatva a durva jogtiprások véres következményére.

A Batthyány-kormány vallás- és nevelésügyi minisztereként beterjesztette 1848. július 24-én az elemi népiskolai oktatásról szóló törvénytervezetét, de nem lett törvény belőle. 1848 szeptemberében Bécsbe, majd Münchenbe emigrált. Itt fogalmazta meg állambölcseleti műveit. A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra (1851–1854). 1850 végén hazatért, az Akadémiának 1856-ban már alelnöke, 1870-ben elnöke.
A Kisfaludy Társaságnak 1847-ben már elnöke volt, 1860-ban újra megválasztották. Deákkal együtt küzdött a kiegyezésért. Az Andrássy-kormánynak 1867 februárjától haláláig vallás- és közoktatásügyi minisztere. Az ő nevéhez fűződik az izraelita vallás egyenjogúsításáról, az általános tankötelezettségről, a népiskolákról és a nemzetiségek egyenjogosításáról szóló törvénycikkek előkészítése. A teljes Eötvös-életmű rövid értékelését az arra hivatottakra bízzuk (2. ábra).

Eötvös József végre megvalósíthatta álmát: az 1868. XXXVII. törvénycikk a népoktatásról teljesen az ő elgondolásait tükrözte. Valóban, szükség is volt az oktatás hatókörének kiterjesztésére: Magyarország hat éven felüli férfilakosságának csak 41 százaléka tudott írni-olvasni, míg a nőknek csak 25 százaléka. Ennél rosszabb arányt csak Európa tőlünk délre vagy keletre fekvő vidékein lehetett találni.

Ez a törvény hat-tizenkét éves korú gyermekekre előírta az általános tankötelezettséget, intézkedett az iskolák kötelező felállításáról, a tovább nem tanulók számára az ugyancsak kötelező ismétlő iskolákról tizenöt éves korig (ez télen heti öt, nyáron heti két órát jelentett). De ugyancsak a népiskolai szervezet keretébe tartozott a magasabb ismereteket nyújtó felső népiskola (ez a típus nem bizonyult életképesnek és elsorvadt) és a négy elemire épülő hatosztályos polgári iskola; ez utóbbi viszont azért bizonyult életképesnek, mert a negyedik osztály elvégzése után különbözeti vizsgával át lehetett menni a gimnáziumokba, ugyanakkor a kereskedelmi élet az alsóbb közigazgatási funkciókat ellátó hivatalok számára azonnal felhasználható, hasznos ismereteket nyújtott. Természetesen a népoktatás szervezetébe tartozott a tanítóképzés is.

A törvény bevezetése után az iskolák száma, a beiskolázottaké, valamint az írni-olvasni tudók aránya rohamosan nőtt. 1890-ben 16 805 iskola működött, a tankötelesek 80 százaléka járt iskolába, a férfiak 60 százaléka, a nők 46,5 százaléka tudott írni-olvasni. Érdekes képet mutat az írni-olvasni tudás arányának területi eloszlása (3.b ábra).

Az oktatás nyelve a törvény szerint a község nyelve, vagyis a tanulók anyanyelve, az idegen nyelvű iskolákban azonban a törvény tantárgyként kötelezővé tette a magyar nyelv tanítását. A tanítóknak viszont kötelezően előírta a magyar nyelv ismeretét – nem túl nagy eredménnyel.
A tanítóképzés hároméves volt: a tanítóképzőbe négy középiskolai osztály elvégzése után lehetett bejutni. Az állami tanítóképzők tananyaga az egyházi tanítóképző intézetek számára is kötelező volt. 1890 táján körülbelül ötven tanítóképző működött.

A középiskolák szervezeti felépítése a Thun-féle reformokat mint kiindulási pontokat elfogadta. (Leopold Leo Thun gróf [1811–1888] osztrák államférfi. 1849. július 28-án Schwarzenberg herceg kormányának vallás- és közoktatási miniszterévé nevezték ki. Az osztrák közoktatást eredményesen reformálta, s bár intézkedései sok helyes elgondolást tartalmaztak, Magyarországon ezeket németesítő törekvései miatt ellenszenvvel fogadták.) A Thun-féle hatosztályos reáliskolát az Eötvös-törvény a gimnáziumokkal egyenrangúvá tette azzal, hogy nyolc osztályra bővült és érettségivel zárult. Az 1883. XXX. törvénycikk szögezi le végül: a gimnázium és a reáliskola célja egyaránt a felsőbb tudományos előképzés, melyet előbbi a humán, főleg klasszikus nyelvi, az utóbbi a természettudományos modern nyelvi ismeretek segítségével nyújt a tanulónak. 1895-ben 155 gimnázium és 35 reáliskola működött Magyarországon.

A főiskolai oktatásban talán még látványosabb változásokban realizálódtak a tudomány, az ipar, az egész társadalom igényei. Így az orvosi karok (1875-ben) megszüntetik a sebész-, szülész-, szemész-, fogászmesteri képzést (felcserképzési szinten) és felhozzák az egyetemes orvosdoktori képzés szintjére, új tanszékek létesítésével.

Nagy a változás a tudományegyetemeken: a jogtudományi kar szétválik jog és államtudományi karra az 1870-es évek elején.

A bölcsészkar most előkészítő tanfolyamból önálló egyetemi karrá alakul, igen széles tudományspektrummal. Trefort Ágoston, Eötvös József utóda a miniszteri székben, különösen a természettudományos oktatást erősítette, a kémia, a matematika, a fizika, a geológia, az ásványtan, az állat-növénytan most kap önálló tanszéket.

Végül 1872-ben Kolozsvárott megalapították a második magyar tudományegyetemet jogi, bölcsészeti, orvosi és külön természettudományi karral, hittudományi kar nélkül.

A mérnökképzés már az 1635-ben alapított nagyszombati egyetem keretében szervezett Institutum Geometricumban (1782) megindult. Ezt az intézményt egyesítették az 1846-ban létesített József ipartanodával (József politechnikum 1856), amely végre 1871-ben egyetemi rangot kapott mérnöki, gépészmérnöki, építészeti és vegyészeti szakosztályokkal. Végső alakját 1883-ban nyerte el, amikor a képzési időt háromról négy évre emelték fel.

Egyébként a bányamérnök képzés még korábban indult: az első bányatiszt-képző iskolát 1735-ben, Selmeczen létesítették. Az 1763-ban alapított Bányászati Főintézetet Mária Terézia akadémiai rangra emelte (1770). Ez az intézmény olyan nemzetközi hírt és rangot vívott ki magának, hogy a párizsi École Politechnique-t ennek mintájára hozták létre 1794-ben. Túlzott lelkesedésünket kissé mérsékli az a tény, hogy az oktatás nyelve Selmeczbányán 1867-ig a német volt.

Az egyéb főiskolai képzési módokról a 4. ábra aláírása ad további információkat.

Az oktatási intézményekben szervezett módon elsajátítható tudás mellett a társadalom életében meghatározó szerepet játszhatnak az egyéb kulturális, művelődési intézmények. A múzeumokról, könyvtárakról, színházakról ugyancsak az ábrák aláírásában találhatunk részleteket (5. ábra). Külön kell azonban a tudomány fejlesztésének és megőrzésének legfőbb intézményeiről, a Magyar Tudományos Akadémiáról beszélnünk.

5 ábra. a) A Nemzeti Múzeum 1840 körül. Pollack Mihály alkotása. A Széchenyi Ferenc (István atyja) által 1802-ben adományozott könyv-, térkép- és metszetgyűjteményből fejlődött nemzetközi rangú intézménnyé [41]. b) Az Egyetemi Könyvtár 1875-ben elkészült épülete [41].
Úgyis, miután Magyarországban három országos könyvtárunk van: az akadémiáé, a múzeumé és az egyetemé, és ezen könyvtáraknak természete mind olyan, hogy külön rendeltetésöknél fogva nem egyesíthetők, hanem három könyvtárnak kell maradnia: ha komplett könyvtárt akarunk, amint az tulajdonképpen minden országban szükséges, erre csak két mód volna: vagy kiegészíteni mind a három könyvtárt, ami roppant költségbe kerülne; vagy pedig úgy rendezni a könyvtárakat, hogy ezek egyike a másikat kompletírozza azáltal, hogy mindenike ezen könyvtáraknak a tudománynak különös ágait foglalja magában, hogy így a három országos könyvtár mégis egy egészet képezzen.
Természet szerint az egyetemi könyvtárnak ezenkívül még vannak külön feladatai is, ti., hogy szolgáljon a tanulóknak. Egy egyetemi könyvtárnak tehát szükségképp van oly része is, melyben bizonyos könyvek nem egy, hanem ötven-hatvan, sőt száz példányban fordulnak elő, például egyes jogi könyvek, corpus jurisok, amiből ha csak egy van, a könyvtár nem használ senkinek, mert ily könyvtár föladata, hogy hasznára legyen a tanuló fiatalságnak.

5.c ábra. A Népszínház 1875-ben nyílt meg. Az épület a Fellner–Helmer építészpáros tervezte. Első igazgatója Rákosi Jenő, neves tagjai: Blaha Lujza, később a századfordulón Fedák Sári. A Nemzeti Színház épületének (a korábbi Magyar Pesti Színház) lebontása után 1908-ban ez az épület adott otthont a Nemzeti Színháznak. Ezt az épületet viszont 1966 bontották le. Így a színház ismét költözött. (Az újonnan felépített Nemzeti Színházat 2002 március 15-én avatták fel Az ember tragédiája díszbemutatójával – a szerk.)
Madách 1860-ban írta Az Ember tragédiáját, de csak 1883-ban mutatta be Paulay Ede (még a régi épületben) Jászai Marival a „legnagyobb magyar tragiká”-val Éva szerepében.

Már Mátyás udvarában felvetődött a kívánság, hogy egy tudós társaság létesüljön a nyelv, az irodalom, a tudomány ápolására, művelésére, sőt a Sodalitas litteraria Ungarorum Danubiana már annak is tekinthető. Majd hosszú szünet után Bod Péter (1760) és Bessenyei György (1781) vetették fel újra ennek igényét. Révai Miklós ki is dolgozott felállítására egy részletes tervet, mely 1807-ben az országgyűlés elé is került, de az igazi lehetőséget az adta meg, hogy – szinte sztereotip megjelöléssel – egy fiatal huszárkapitány, midőn az 1825-ös országgyűlésen Felsőbüki Nagy Pál egy igen nagyhatású beszédben érvelt az ügy fontossága mellett, felállt és vagyonának egy évi jövedelmét (60 000 forint) ajánlotta fel annak létrehozására. Széchenyi példáját azonnal követte Vay Ábrahám (8000 forint), gróf Andrássy György (10 000 forint) és gróf Károlyi György (birtokai félévi jövedelme).

A nádor 1827. november 30-án, miután 250 000 forint összegyűlt, gróf Teleki József elnöklete alatt egy bizottságot nevezett ki (tagjai között a négy alapítón kívül ilyen nevek szerepelnek: gróf Dessewfy József, Döbrentei Gábor, Kazinczy Ferenc, Kisfaludy Sándor, Szemere Pál, Vitkovics Mihály). A kidolgozott tervezetet a király 1830. július 7-én megerősítette, így a Magyar Tudományos Társaság gróf Cziráky Antal vezetésével 1830. november 7-én megalakulhatott. Első elnöke gróf Teleki József, a másodelnök Széchenyi István volt. 1831-ben nyomtatásban is megjelent az alapszabályzat: A magyar tudós társaság alaprajza és rendszabásai címmel. Hat különböző osztályt állítottak fel: a nyelvtudományi, a bölcseleti, a történeti, a matematikai–természettudományi és a törvénytudományi osztályokat.

Az 1848–49-es szabadságharcig szép eredményeket könyvelhet el magának az Akadémia. Elkészült egy teljesnek szánt magyar-német, német-magyar nagyszótár, melyet Széchenyi javaslatára Vörösmarty és Schedel (a későbbi Toldy Ferenc) állított össze (1835–1838). Elkezdődött a Czuczor-Fogarasi Nagy szótár szerkesztése (Czuczort mindjárt a szabadságharc elején letartóztatták, így csak az i-betűig jutottak) és Reguly Antal tudományos utazásai és annak feldolgozása (Hunfalvy Pál).

Az abszolutizmus alatt az Akadémiának fontos szerep jutott: az újra magára talált nemzeti szellem az Akadémia díszülésein, irodalmi ünnepségeken tudott egyedül megmutatkozni.

Teleki Erdélyből, Eötvös Münchenből még 1850-ben visszatért. Nekik még az Akadémia új székházának építésére is sikerült 400 000 forintot összelobbizni. Stüler berlini építész tervei alapján Ybl Miklós vezetésével 1862-ben meg is kezdhették az építését (6. ábra).

1870-ben, már a kiegyezés után új alapszabályok léptek életbe. Számunkra talán az a leglényegesebb, hogy az osztályok száma háromra csökkent: I. Nyelv- és széptudományi osztály, II. Filozófiai, társadalmi és történet-filozófia osztály, III. Matematika és természettudományok osztálya.

A Magyar Tudományos Akadémia elnökei:

gr. Teleki József
gr. Dessewffy Emil
br. Eötvös József
gr. Lónyay Menyhért
Trefort Ágoston
br. Eötvös Loránd

1830–55
1855–66
1866–71
1871–84
1885–88
1889–1905

A Magyar Tudományos Akadémia főtitkárai:

Döbrentei Gábor
Toldy Ferenc
Szalay László
Arany János
Fraknói Vilmos
Szily Kálmán

1831–35
1835–61
1861–64
1865–79
1879–89
1889–1905

A tudományok továbbfejlesztésén buzgólkodó fizikusokról, matematikusokról, műszakiakról a következő fejezetekben lesz szó. A filozófia és a természettudományok kölcsönhatása igen sokszor csak annyit jelent, hogy a filozófusok tudomásul veszik rendszerük felépítésénél a tudományok legújabb eredményeit: a heliocentrikus rendszert, Darwin elméletét, a határozatlansági relációt, a görbült tereket vagy a Big Banget, és arra építi fel ki-ki a saját rendszerét. Honi viszonylatban ilyen rendszeralkotó filozófussal nem, vagy csak a próbálkozás szintjén találkozunk. A legtöbb, ami elvárható, a minta (de azért vissza kell nyúlnunk a 17. századhoz): Apáczai Csere János közvetlenül Descartes halála (1650) után már megjelentette a Magyar Encyclopaediát (Utrecht 1653) és a Magyar Logikátskát (Fejérvár, 1655), két alapvető, teljesen Descartes szellemében fogant művet.

Ennél többet, mármint azt, hogy a magyar filozófia művelője a legújabb nyugati filozófiai áramlatokhoz fűződő kapcsolatát kifejtse, nem igen remélhetünk. Kant filozófiája azonnal heves vitákat váltott ki. Az Akadémia által kiadott Filozófiai Műszótár körüli viták mindenesetre felpezsdítették a tudományos életet. Kant, Hume (Ercsi Donát), Schelling (Aranka György, valamint Horváth Cyrill, aki mind az Akadémián, mind az egyetemen a filozófiát igyekezett képviselni), a század második felében pedig Hegel hatása érezhető erősen (Tárczy Lajos, Kerkápoly Károly, Greguss Ágost). Önálló magyar filozófiai rendszer kialakítására is történtek kísérletek (Hetényi János, Szontagh Gusztáv). Erdélyi János kiváló könyvet írt a magyar filozófia történetéről. Böhm Károly 1881-ben megindította a Filozófiai Szemlét.

Comte, Bergson, Nietsche, Schopenhauer inkább az irodalomra és a közgondolkodásra volt a nagyobb hatással.

Azt hiszem, ezek után érthető, ha szívesebben olvassuk Eötvös József nem filozófia rendszerbe foglalt, józan, moralizáló, tanulságos gondolatait vagy Madách Imre költői fogalmazású bölcsességeit.

Idézet A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államhatalomra című munkájából

Európában, Oroszország és Anglia kivételével, hol a polgári szabadság utáni törekvés még kezdetét sem vette, vagy már régen kielégíttetett, mindenütt három eszmével találkozunk, mely, lelkesedéssel felkarolva, irányt ad a nyilvános életnek.

A szabadság azon állapot, melyben az ember mind saját tehetségeit, mint az öt környező természet erőit a lehetőség határai között, maga választott célok elérésére használhatja.

Egyesekre nézve a társadalomba lépés által csak e lehetőség határai szenvednek változást. A társadalmon kívüli állapotban – amennyiben ily állapot valaha létezett – az egyesnek gyengesége korlátolja szabadságát, a társadalomban pedig a társak egyenlő joga s a társadalom szükségei; de a szabadság fogalma mindig is ugyanegy marad. Ott, hol az egyes erőinek gyakorlatában gátoltatik, s hol az oly cselekvényekre nézve, melyek sem mások szabadságával, sem a társadalom szükségeivel nem állanak ellenkezésben, gyámság alá vettetik, ott nincsen polgári szabadság, nincsen semmiféle szabadság egyáltalában.

Az egyenlőség, amennyiben ezen elvnek az állam körében alkalmazásáról van szó, az államéletnek oly módoni szabályozása, melynél fogva az egyes sem előjoggal nem bír, sem külön teherrel nem illettethetik. Mindenkinek egyenlő alávettetése vagy egyaránti függetlensége, mindnyájoknak egyenlő jogosultsága az államhatalom gyakorlatában: ezt érjük a politikai egyenlőség alatt.

A nemzetiség eszméje az egyes népek azon törekvésében nyilvánul, mellyel mindenikük azon helyzet elfoglalása után fárad, melyre magát múltjánál (történeti jogánál), nagyságánál vagy más tulajdonságainál fogva jogosítottnak véli.

A befolyás, melyet ezen eszmék közül külön mindegyik az egyes állam nyilvános életére gyakorol, különféle. Német- és Olaszországban inkább a nemzetiség eszméje lép előtérbe, Franciaországban inkább az egyenlőségé s a szabadságé, de anélkül, hogy Franciaországban a nemzetiség eszméje, mely a „gloire française”-érti lelkesedésben nyilvánul, s Németországban az egyenlőség és szabadság iránti törekvés egészen kiszoríttatnék.

Oly eszméknél azonban, melyek egész népek életére befolyást gyakorolnak, nem tudományos értelmezésük a fődolog, hanem inkább azon értelem meghatározása, melyben azok rendesen vétetnek. Így van az a jelen esetben is. Szükséges ennélfogva kitudnunk azon értelmet, mely az egyenlőség, szabadság és nemzetiség fogalmainak rendesen tulajdoníttatik, s ha ezt kitudtuk, látni fogjuk, hogy ezen értelmezés az általunk fönnebb adottól tetemesen különbözik.

A francia forradalom, mely az újkor összes törekvéseinek kiindulási pontjául tekinthető, a szabadság nevében vette kezdetét. Franciaország alig kezdé meg azonban küzdelmeit a szabadságért, midőn oly viszonyokba jutott, melyeknél fogva a szabadság eszméje csakhamar háttérbe szoríttatott. Megtámadtatva egész Európa által, mindenekelőtt azon kellett lennie, hogy nemzeti függetlenségét oltalmazza meg. Ha magát megmenteni akarta, erősebbé, hatalmasabbá kellett válnia, mint valaha volt; a népnek az önfenntartás óriási küzdelmére összes munkásságát kellett központosítania; a végrehajtó hatalmat oly eszközökkel kellett felruháznia, minőkkel maga a korlátlan királyság sem bírt soha, minőket legalább sohasem vett alkalmazásba – és a szabadság eszméjének helyébe, melynek nevében a forradalom kezdetét vette, a népfelség elve lépett, mint következménye az egyenlőség elvének (mennyiben az egyes polgár azon jogára vonatkozik, hogy résztvehet az állam kormányzásában), de mely az egyesek szabadságának szempontjából nem egyéb, mint azon hatalom, mely az egyes szabadságának korlátokat szab.

Franciaország számos forradalmon ment keresztül, anélkül, hogy ezen tévedésének öntudatára jutna, anélkül, hogy a szabadság neve alatt valaha egyéb után törekedett volna, mint a népfelség elve után. Valamint a konvent a francia nép nevében XIV. Lajos állását foglalá el, s a nagy király korlátlan hatalmát még túlságosabban gyakorolta: úgy Napóleon, midőn a konventet felváltá, csak továbbfejleszté ez elvet. Hasonló értelemben jártak el utána a restauráció által teremtett alkotmányos hatalmak, aztán a júliusi dinasztia, végre a rövid köztársaság s a második császárság. A szabadságérti küzdelem Franciaországban félszázad óta mindig csak a korányhatalomérti küzdelem vala.

Európának más országai e tekintetben fogalmaikat egészen a francia nézetek mintájára idomították, s ha annyi tapasztalás után szabatosan akarjuk visszaadni az értelmet, melyben a politikai szabadság napjainkban vétetik, ez lesz az értelmezés:

„a politikai szabadság abban áll, hogy ne létezzék oly hatalom az államban, mely nem a nép nevében s – legalább közvetve – nem általa gyakoroltatik.” Szabadsággal bírni annyi, mint joggal bírni a kormányzáshoz. Minden alkotmány annál szabadelvűbb, minél többeket ruház fel a joggal, s minél nagyobb mértékben gyakorolják e jogot az egyesek. A legszabadelvűbb alkotmány pedig az, melynél fogva mindenki részletetheti magát azon többségben, mely minden egyesnek cselekvényei felett intézkedik.

Vagy, más szavakkal: minden alkotmány annál szabadelvűbb, minél több biztosítékot nyújt minden egyesnek, hogy a lehetőségig sokat kormányozzon és kormányoztassék.

Ne higgye az olvasó, hogy e tételt élére állítom. Nézzük csak, mivé alkották a kommunisták – ezen, logikájában oly őszinte felekezet – a politikai szabadság eszményét, s meg fogunk győződni, hogy a fönnebbi értelmezést nem volt szükséges a magunk céljára gyártanunk.

Miután az, mit a politikai szabadság neve alatt érteni szokás, nem egyéb, mint az egyenlőség elvének alkalmazása az államra: természetes következés, hogy az egyenlőség fogalma, amennyiben csak az egyesnek viszonyairól az államhoz van szó, nem egyéb, mint más elnevezése ugyanazon dolognak. Aki megkülönböztetésekben gyönyörködik, azon állapotnak nevezheti a szabadságot, melynél fogva az államban nem létezhetik hatalom, mely nem a nép nevében s – legalább közvetve – nem általa gyakoroltatik. Az egyenlőséget pedig abban fogja találni, hogy a nép neve alatt minden ember értetik, s hogy mindenki ugyanazon mértékben s ugyanazonképp járul a közös népakarat alkotásához.

Arról, mit a nemzetiség fogalma alatt érteni szokás, nehéz általános szólani.

E szó: nemzet, hol az állam, hol a nyelv vagy faj közösségét jelenti; és a nemzetiség nevében majd előbb különvált néprészek eggyéolvasztása, majd idegen elemek kiküszöbölése vagy átidomítása, majd csak egyenjogúság, majd uralkodás követeltetik.

Ha tehát korunk ezen uralkodó eszméit divatos értelmükben figyelembe vesszük, meggyőződünk:
először, hogy e három fogalom, ily értelemben véve, ellenkezésben áll egymással;
másodszor, hogy külön mindenikük létesítése egyszersmind a jelen államot sarkából kiforgatná;
harmadszor, hogy azon esetben is, ha lehetséges volna ezen fogalmakat divatos értelmükben keresztülvinni, az emberiség nem fogná megnyugvását találni.

8.a ábra. Liszt Ferenc ünneplése pályakezdésének ötvenedik évfordulóján, 1873-ban. Azt hihetnénk, hogy ilyen alkalmakkor a hazai zenei élet prominens képviselői üdvözlik szeretett és tisztelt mesterüket. Itt azonban a kilenc vendég közül talán csak ketten érdemelnek említést.
Haynald Lajos (1816–1891 ) most még "csak" kalocsai érsek, de hamarosan bíboras lesz. Neves botanikus, értékes növénygyűjteményét a Nemzeti Múzeumnak ajándékozza, Kalocsán csillagászati obszervatóriumot létesít.
Richter János (1843–1916, az álló sorban jobbról a második) ebben az időben a Nemzeti Színház karmestere, de később végigdirigálja Európa nevezetesebb zenei intézményeit, vezeti többek között a bayreuthi Wagner-előadásokat [41, 458].
Liszt Ferenc magyar tanítványai közül megemlítjük Thomán Istvánt (1862–1940): zongoraművész, pedagógus, a Zeneakadémia tanára, európai hírű szólista. Bartók Béla, Dohnányi Ernő, Reiner Frigyes volt többek között az ő tanítványa [41. 458].
Liszt Ferenc hatását a zenei oktatásra, általában a magyar zenei életre aligha lehet eltúlozni. Az intenzív kapcsolat az 1838-as árvízzel kezdődik és új – szinte Bartókot megelőlegező – merész, a nagyközönség értetlenkedését kiváltó művekkel fejeződik be, helyesebben, csatlakozik a jövőhöz.
A zenei oktatás is megindult: 1819-ben Kolozsváron nyílt meg az első zenei szakiskola, majd rendre Sopronban (1829), Aradon (1833), végül 1836-ban Budapesten a Pest-Budai Hangász Egyesület zenei konzervatóriuma kezdte meg működését (ebből fejlődött ki később, 1896-ban a Nemzeti Zenede).

Ha igaz, hogy azon irány, melyben az európai népek századokon át haladta, szükségképp oly viszonyok alakulásához vezetett, melyek az egyéni szabadságot az állam uralmának mindinkább alávetették; s hogy a jelenben is minden, ami körülöttünk történik, csak ezen irány előmozdítására szolgál: jövőre nem lehet más kilátásunk, mint az, hogy e következetes törekvés végre el fogja érni célját, s hogy az államnak az élet minden viszonyára tényleg is meg fog adatni azon korlátlan hatalom, melyet az elmélet az állam számára igénybe vett. Miután pedig a történelem tapasztalása bizonyítja, hogy az államnak sohasem adatott át korlátlan hatalom anélkül, hogy ez egyes személynek korlátlan uralmához nem vezetett volna: – mert népek a míveltség aránylag alacsony fokán is képesek a szabadságra, de legmagasabb fokán sem képesek az uralom gyakorlására nagyobb államokban, s így mindig egyesekre kénytelenek bízni jogukat, – előrelátható: miként – ha az irány, melyben eddig haladtunk, ugyanaz marad – korunk minden politikai törekvésének szükséges eredménye egyesek korlátlan uralkodása (a cézárizmus) leszen.

Talán merésznek tetszik az állítás, hogy oly mozgalom, mely a szabadság nevében kezdetett, s amelynek minden lépése azon elv egy-egy diadalának hírdettetett, végre egyes fejedelmek korlátlan uralmához fog szükségképp vezetni: de csak azon nagy pártok eljárását kell nyugodtan szemlélnünk, melyek Franciaországban egymással szemközt állanak, s meg fogunk győződni ezen állítás igazságáról.

Thiers a tulajdonról írt munkájában így szólt a felforgató párthoz: „cherchez donc, cherchez dans cetté société défaite et refaite tant de fois depuis 89, et je vous défie de trouver autre chose ŕ sacrifier que la propriété” (Kutassatok csak, kutassatok ebben a 89 óta annyiszor felbomlasztott és újból rendbe hozott társadalomban, és nem hiszem, hogy találtok más feláldozható dolgot, mint a tulajdont); s ezzel kijelölé az egyetlen pontot, mely körül Franciaországban a küzdelemnek forogni kell. Tulajdonképpen csak két párt áll ez országban egymással szemközt. Egyik az egész társadalmi rendet meg akarja változtatni, s az államot a vagyonközösség eszméjén újból alkotni; a másik párt az egyéni tulajdon s az ezen nyugvó társadalmi viszonyok mellett száll sorompóba. Mindkettő sokszorosan meg van oszolva. A rend védői mint legitimisták, orléanisták, napóleonisták és köztársaságiak – elleneik mint kommunisták és szocialisták állnak egymással szemközt.

Lényegileg azonban mindezen egyes töredékek, melyekre a társadalom védői és megtámadói oszlanak, azonegy célra törekszenek, s ha fő érdekeiket látják veszélyben, minden ellenszenvük dacára is egyesülnek. Csupán a tulajdon kérdése körül tűnik fel a pártok közt kiegyenlíthetlen ellentét.

Márpedig bármelyik győzzön e két nagy párt közül az előttünk folyó küzdelemben: a győzelem eredménye, a dolgok természetes folyama szerint, szükségképp egyesnek korlátlan uralma leend.

Megjegyzém e mű egyik fönnebbi részében, hogy a legnagyobb veszély, mely a társadalmat a kommunizmus részéről fenyegeti, abban áll, mert ez csupán azon alapelvek logikai továbbfejlesztése, melyeken a jelenkor minden államintézménye nyugszik. Innen van, hogy egy, számra csekély iskola tanai aránylag kevés idő alatt nagy pártok jeligéi lettek, hogy korunk szocialistái, minden reájuk halmozott gúny dacára, azt kiálthatják elleneiknek, mit szent Ágoston a kereszténység ellenségeinek mondott: „illud scio, quod isti irrisores nostri pauciores sunt hoc anno, quam fuerunt priori” (tudom, hogy gúnyolóink az idén kevesebben vannak, mint amennyien előbb voltak); innen van, hogy immár azok ellenében is, kik – mint állítják – az emberi természettel ellenkező elveket hirdetnek, s egyáltalában lehetetlent akarnak, minden eszközt fel kell használnunk, mely az államnak rendelkezésére áll; s hogy végre azon különös látványt szemléljük, miszerint a fennálló rend ellenei gondosan kerülik az erőszakos összeütközést, míg a rend védői azt óhajtják, s a törvényhozás konzervatív többsége kénytelennek érzi magát azon alkotmányt, melynek lételét köszöni, alapjában – a választási törvényekben – változtatni, hogy az a felforgató pártnak eszközül ne szolgáljon. Lehetetlen a kommunizmust elvben megtámadni, anélkül hogy egyszersmind az államintézmények alapelveit meg ne ingassuk, melyeket fönn akarunk tartani, s az államnak elvégre nem marad a veszélyes tanok ellenében egyéb óvszere, mint az anyagi erő.

Részemről igen fel tudom fogni az ellenszenvet, mellyel korunkban a szocializmus és kommunizmus ellen fellépnek. A veszély nagysága, mely az egész társadalmi rendet fenyegeti, érthetővé teszi azon szenvedélyességet, mellyel e tanokat ostromolják. De nagyon téved, ki azt hiszi, hogy túlságos vádak s egészen hamis állítások által, melyeket a szocializmus ellen felhordunk, a fenyegető veszélyeket elhárítjuk. A vádak között, melyeket a szocializmus ellen emelnek, egy sincs, melyet egykor a kereszténység ellen nem használtak volna.
Nem „hostes humani generis” (az emberi nem ellenségei) névvel illették-e az első századokban a keresztényeket? nem vetették-e szemükre, hogy a tulajdont megtámadják, s midőn vakbuzgóságukban az ókor műemlékeit lerombolták, nem vádolák-e őket is barbarizmussal, istentagadással? nem állíták-e – éspedig ezt joggal –, miszerint oly társadalmi viszonyok, milyeneket az első keresztények be akartak hozni, nagyobb államokban lehetetlenek: mert a tökély és az önfeláldozás oly mértékét kívánják, minő az életben fel nem található?

Hasonlítsuk össze Symmachus beszédét, melyet 382-ben II. Valentinianus császár előtt Milánóban tartott, s melyben Victoria szobrának visszahelyezését sürgette, Szent Ambrosius feleletével: s amabban Guizot nyugodt előadására, az utóbbiban pedig korunk új iskoláinak szenvedélyességére ismerünk.

Még a IV. század vége felé is a régi vallás mellett nyilatkozott a nép míveltebb része, a senatus arisztokráciája és a birodalom legnagyobb városai; s ami magát a szellemi arisztokráciát illeti is, előttünk egy Hieronymus, Augustinus, Paulinus, Victorinus, Prudentius iratai sokkal nagyobb becsűek, mint kortársaik művei; de tagadhatatlan, hogy a forma tökélyét illetőleg, melyre annyit tartott a régi kor, ami iránt ellenben oly közönyösséget tanúsítanak a szent atyák, oly férfiak, mint Ammianus Marcellinus, Aurelius Victor, Eutropius, Symmachus, Ausonius, Claudianus stb., sokkal kitűnőbb íróknak tartattak az egykorúak által, mint fönnebb nevezett vetélytársaik, kik csupán merész és veszélyes röpiratkészítőknek (pamphlétaires) tartattak.

Ami az erkölcsiséget illeti, igen természetes, hogy ez a keresztények mellett szólott. De csupán azon erények kölcsönöznek egy pártnak tekintélyt, melyeket korunk véleménye ilyeneknek ismer; s a polgári erényeket illetőleg nem kedvezőleg ütött volna ki a keresztényekre nézve az egybehasonlítás.

Sőt keresztényi szempontból is emeltettek már a IV. században némi panaszok a klérus erkölcsi magaviselete ellen.

Mondották, hogy a kereszténység győzelme barbarizmusba döntené a világot, hogy általa végtelen nyomor áradna az emberiségre, s csak századokon keresztül tartó küzdelmek után alakulhatna ismét új rend.

Mindez beteljesedett, s némely dolgok a kereszténység szükséges eredményéül tekinthetők; és mindemellett nem diadalmaskodott-e mégis a kereszténység az ókor civilizációja fölött?

A kommunizmus tanait némelyek a kereszténységben keresték, s meg akarák mutatni, hogy ami ellen annyira buzgólkodunk, már a szentírásban s az egyházatyákban bennfoglaltatik. Nehéz megfogni: mint lehet a kommunizmus és a kereszténység lényegét annyira félreismerni, hogy valaki ily állítással fellépjen?

Oly vallás közt, melynek fő hittana, hogy országa nem e világból való, s oly tan között, mely valósítását éppen e világon, éppen az állam körében keresi; oly vallás közt, mely egészen az egyéni szabadságon alapszik, s oly tan között, mely minden egyéni szabadságot megtagad; oly vallás közt végre, mely lemondást, s oly tan között, mely anyagi élvet hirdet: – csak tudatlanság vagy rosszakarat találhat hasonlatot. Egészen más dolog, ha nem a tant, hanem azon állást tekintjük, melyet a kereszténység keletkezése első századaiban a társadalom és állam ellenében elfoglalt; e tekintetben nagy a hasonlat, s azért mindazon okok, melyeket a kommunizmus ellen használni szoktak, egyáltalában semmit sem bizonyítanak.

Ha sikerül megmutatni, hogy a kommunizmus a társadalom felbontására s civilizációnk megdöntésére vezet: a kereszténység kezdete mutatja, hogy ez még korántsem bizonyítja lehetlenségét.

Ha győzelmesen felállítjuk is a tételt, miszerint a kommunizmus nem csupán a létező társadalommal, hanem általában az emberi természettel ellenkezik: ebből csak az következik, hogy a kommunizmus, ha egyszer a jelen társadalmat feldúlta, tanait az emberi szükségekhez szintúgy fogja alkalmazni, mint ez a kereszténységgel történt, és az abszolút népfelség elvével is mindenütt történni fog, ahol azt rendezett állam alapjául használni akarják.

Azt állítani pedig, hogy a kommunizmus elvei bizonyos módosításokkal sem férnek össze az újabb kori állammal, általában minden rendezett államszerkezettel ellenkeznek: – igen nagy tévedés; mert nem igaz, hogy oly társadalmi viszonyok, minőket a kommunizmus akar, egyes államokban – éspedig nagy államokban –, sohasem léteztek volna.

Azon iskolák, melyek az egyéni tulajdon megszüntetését jól rendezett államintézményekkel megférhetőnek állítják, sok példát hoznak fel nézeteit igazolására. Idézni szokták Mózes és Lykurgos intézkedéseit, az első keresztények és kolostorok vagyonközösségét; India példáját, hol több községben a földbirtok közkezelés alatt van, s a termés a község tagjai közt bizonyos kánon szerint felosztatik – mindezt sok kenetességgel és sok felületességgel fel szokták hozni, és tagadhatlan, hogy e példák mindenike ellen fontos ellenvetések szólnak.

Az: hogy kis államokban létezett vagyonközösség, még nem bizonyítja a kommunizmus kivihetőségét oly országban, mint Franciaország – mondják sokan. Mutassatok egy nagyobb országot, hol ily intézmények csak rövid ideig is fennállottak.

A történet erre is mutat példát. Hosszú időn keresztül élt hasonló intézmények alatt száz- meg százezer ember; a terjedelmes államterület jól kezeltetett, földmívelés és ipar emelkedett; az állam, ez intézmények mellett, hódítások által kijjebb is terjeszté határait, s oly egybeolvasztási erőt tanúsított a legyőzött népek irányában, hogy hasonló példára alig akadunk a történelemben. Sőt miután elenyésztek is az intézmények, ezt nem a belőlük fejlődött bajok, hanem előre nem láthatott külső események idézték elő, s ezen intézmények csak az állammal együtt, melynek háborítlan nyugalmát annyi ideig biztosítsák, enyésztek el.

Midőn Pizarro az inkák országát meghódítá, három részre osztva találta azt: a nap, az inkák és a nép számára.

A nap birtoka a templomok, a pompás kultusz s a számos papság fenntartására vala szentelve; a másik rész a királyi ház és rokonai s a kormány szükségére; a harmadikat fejenkint oszták ki a nép között.

Huszonnégy éves korában minden peruinak nőül kelle vennie egy tizennyolc éves leányt. A község vagy kerület, melyben lakott, ez alkalommal lakot jelölt ki számára. Egyszersmind az ő és neje tartására elegendő földet mutattak ki neki, melyhez minden született gyermek részére adatott némi pótlék. A föld felosztása évenkint újra ment véghez, s a földmívelő birtoka családjának száma szerint apadt vagy szaporodott.

Az egész földet a nép mívelte. Először a nap birtokát; aztán az aggok, betegek, árvák és a tettleg szolgálatban lévő katonák: szóval a községbeliek azon részének földeit, kik e foglalkozást maguk nem végezhették. Ha ez megtörtént, mindenki saját számára dolgozott. Utoljára mívelték az inka földeit.

Hasonló rendszert követtek az iparűzésben. Minden lámanyáj a nap és az inka kizárólagos tulajdonául tekintetett. Az országban szétszórva pásztorok őrizetére bízaték, koronkint megnyíraték, s a gyapjú közraktárakba hordatott, és minden család kapott házi szükségére elegendő gyapjút, mi a nőknek adatott át megfonni és megszőni. Ha ez elkészült, minden házban az inka számára fontak és szőttek. Az állam részére szükséges kelme mennyiségét és minőségét az ország fővárosában határozták meg, aminek megtörténtével a munka a tartományok közt kiosztatott.

Különösen e célra rendelt hivatalnokok ügyeltek fel a gyapjú kiosztására, s vigyáztak, hogy a különböző munka az arra legalkalmasabb kezek által készíttessék. Időről időre elmentek a házakhoz, s utánanéztek, hogy a munkát lelkiismeretesen végezzék. E felügyelet nem csupán azon munkákra szorítkozott, melyek az inka számára készültek, hanem azokra is kiterjedt, melyek az egyesek házi szükségeire voltak készítve, nehogy a nyersanyag, melyet saját használatára kapott mindenki, elrontassék, s valaki nélkülözni találja a szükséges öltözetet. Ily munkák körül az ötéves gyermektől a vén matrónáig a ház egész női része foglalkozott. Az elaggott és beteg embereken kívül senki sem eheté henyélve kenyerét. A henyeség bűntett volt, melyet szigorúan fenyítettek.

Hasonló eljárás volt szokásban a kormány egyéb szükségeire nézve. Az ország minden bányája az inka tulajdona volt. Kizárólag számára mívelék azokat oly emberek, kik e munkában jártasak voltak, s e végre azon kerületből választatának, hol a bányák voltak. Minden, az alsó osztályhoz tartozó perui földmívelő volt, s tartozott magáról gondoskodni földeinek megmívelése által. Kevesebben műszaki ismeretekre taníttattak, s nehányan azon finomabb iparcikkekkel foglalkoztak, melyek az inka és udvarának fényűzésére szükségesek voltak. A munkát e végre rendelt biztosok oszták fel.

A termékek és kézművek egy részét a fővárosba vitték az udvar használatára; a többit raktárakba, milyenek az ország különböző részeiben nagy számmal voltak. Ez szolgált az ország szükségeinek fedezésére. A takarékos kezelés mellett fennmaradt készlet más osztályú tárakba hordatott, terméketlen évek vagy oly egyének számára, kiket betegség, vénség vagy más szerencsétlenség akadályozott a magukról gondoskodásban. Ily intézkedések mellett Peruban lehetetlenné volt téve a pauperizmus. Senki sem szegényedhetett el, de nem is gazdagodhatott meg. A perui nép egy körben forgott, hol rendezve volt minden, s az emberi ösztönök és szenvedélyek előtt el vala zárva minden tér.

Annak, hogy e rendszer mellett az ország anyagilag fejlődött, bizonyítványául szolgálnak azon nagy utak, melyeknek nyomai ma is bámulattal töltik el az utazót. Ez utak hosszában szállodák voltak az inka és udvara, úgyszintén a hivatalos utazók számára. Más utazók Peruban nem voltak. Minden öt mérföldnyire kis házakat építének azon futárok számára, kik – posta gyanánt – továbbszállíták a kormány rendeleteit.

Szükségtelen részletesebb leírásába bocsátkozni azon intézményeknek, melyek ez alapelveknek a perui államban alkalmazását lehetővé tevék. Prescott – egykorú források után dolgozott – története Peru meghódításáról mindenki által megolvasható; belőle a legrészletesb tudomást lehet meríteni mindezekről, s mindenki meggyőződhetik, miszerint Peru ez intézményekkel s azok által – legalább szomszédaihoz képest – nemcsak magas fokára emelkedett a jólétnek és míveltségnek, hanem hatalmát más népek fölött is messze kiterjeszté. A mondottak eléggé bizonyítják e helyen, hogy azon alapelvek, melyeken a kommunizmus alapszik – tudniillik az egyénnek teljes alárendelése az állam alá, s ezzel egybekötve minden egyéni tulajdon megszüntetése –, nagy államokban is gyakorlatilag fennállhatnak. Kétségtelenül oly nagy despotizmus volt az ár, melyen Peru lakói az anyagi jólétet megvásárlák, minőre alig mutathat példát a történet. Annak, ki az egész államszerkezetet fenntartá, korlátlan hatalommal kelle bírnia, úgyhogy Atahualpa inka elmondhatá Pizarrónak, miszerint akarata ellenére még a madarak sem mernek Peruban repülni, s a közbiztonság úgy kívánta, hogy a szellemi fejlődés szoros korlátok közé szoríttassék. Mindez azonban nem bizonyítja, hogy a kommunizmus egyáltalában lehetetlen, hanem csak azt, hogy nem állhat fönn abszolutizmus nélkül, s igazságtalan volna a kommunisták iránt, aki azt hinné, hogy ezek maguk át nem látják rendszerüknek ezen szükséges eredményét; hiszen, hogy megelőzzék a veszélyeket, melyek az egyének nem egyenlő képességéből az egyenlőségre nézve származhatnának, az egyesek nevelését s tevékenységét feltétlenül alárendelik az államnak.

A kommunizmusban éppen nem azon egyes javaslatok teszik a lényeget, melyek ellen annyi élccel és tudományossággal szoktak sorompóba szállani. Miként Cabet, kommunista hitvallomásában, a család fenntartása mellett nyilatkozik, míg mások azt a teljes egyenlőség rendszerével s minden élvre engedett jogával összeférhetlennek tartják: úgy alig van a kommunizmus tanai közt egyetlenegy is, mely körül a legfelötlőbb véleménykülönbség nem mutatkoznék. A lényeg, mire nézve a kommunizmus minden követője egyetért, abban áll, miszerint az állam céljául a teljes egyenlőséget, s eszközül e célra az egyén föltétlen alárendelését az államnak tekintik. S miután az egyén teljes alávetése az állam hatalmának csak úgy lehetséges, ha az államot korlátlan hatalommal ruházzuk fel, és mivel az általános egyenlőség elvét akkor lehet leginkább megközelíteni, ha az alól csupán egy személy van kivéve, következik: hogy a despotizmus nemcsak ellentétben nincs a kommunizmus elveivel, sőt szükséges eredménye ennek, s oly forma, melynek elvei annak leginkább megfelelnek.

Nem a kommunista elvek győzelme, hanem csupán az lehetlen, hogy ezen elveket valaha más valósítsa, mint az abszolutizmus. S azért a kommunizmus győzelme mindenkor egyszersmind a despotizmusé leend.

S viszont ha azon pártokra fordítjuk figyelmünket, melyek e veszélyek ellenében a társadalom megmentése körül fáradoznak: látni fogjuk, hogy ezek is, ha a küzdtért diadalmasan meg akarják állani, oly eszközökhöz kénytelenek folyamodni, melyek – hacsak e részben a történet régi tapasztalatai nem csalnak – szintúgy az abszolutizmus megalapításához vezetnek.

S most még egy kérdést hozzád, barátom! – Midőn e kínos lapoknak írásához fogtam, csak kívánatod teljesítése vala célom; ismerni akartad történeteimet, s feljegyeztem múltat s jelent, bánatot s rövid örömeimet; mindent, mit éreztem s szenvedék, leraktam e lapokban; amit reméltél, megtörtént, átgondolva keserveimnek okát s történetét, szívem enyhült bánatában, s talán még egy haszna lehet e vallomásoknak. Ha majdan fiaid felnőnek, s kik most mint víg gyermekek játszanak térdeid körül, házad küszöbén kilépve, a zajgó tömeg közé vegyülendnek, teli nagy feltételek s magas reményekkel, mint egykor én valék; bízva az életben, bízva önmagukban s az emberekben, mint egykor én bíztam: akkor add nekik kezeikbe e hagyományomat, s példám talán megőrzendi szűz kebleiket. Életem mindennapi, az emberek, kikkel érintkezésbe jövék, nem valának jobbak, s nem rosszabbak a közönségesnél, történeteimben semmi rendkívüli, s mégis mennyi kín tölté napjaimat, s miért? – mert magamon kívül soha semmit való szeretettel át nem karoltam, mert elkülönözve törpe önzés által a nagy élettől, midőn rövid boldogságom megszűnt, nem vala semmi, mivel bánatomat vigasztalhatám, mert önös valék. Tedd gyermekeidet figyelmessé erre, s mondd nekik egy rég elment baráttól, kit ők nem ismerének, e végtanácsomat:

Szeressetek! e nagy világon csak egy van, mi valóban boldogít: szívetek; csak benne keressétek örömeiteket.

Szép s dicső e világ, s feltekintve egére, melynek boltozatán az éj sötéte is csak csillagokat ébreszt, körülnézve földötökön, melynek árnyékos helyein is virágok nyiladoznak, mily szív, mely dobogva még el nem fáradott, nem érzené boldognak magát, mily kebel nem telnék reményekkel? Reményleni fogtok ti is: éldeletet, tudományt, dicsőséget, hatalmat, mindent, mit szemetek lát, lelketek kíván; oh, de ha élveztetek s kielégületlenül visszatekintve átélt örömeitekre, eszetekbe jut, mily illatlanok valának legszebb virágaitok; ha évekig fáradva, mint ki kutat kimerítni akarna, végre átláttátok, hogy a tudomány kimeríthetetlen forrása senkit fenekére látni nem enged, s fáradva hosszú munkátokban, szívetek elcsüggedt; ha megtudtátok, hogy babér és olajág nem egy tövön teremnek, s vágyatok megszűnt a dicsőség után, melynek elnyeréséért annyi áldozá fel önérzetét; ha hatalom nem csábítja többé szíveteket, mióta tudjátok, hogy oly hatalmas nincs, ki csak egy embert is boldogíthatna; ha kik annyi reménnyel megrakva, kedvező szelekkel útnak indultatok, visszatérve a kikötőbe, láttátok, hogy vészeitek között egyenkint ki kelle vetni kincseiteket, s hogy mint koldusok tértetek vissza ti is: akkor mi maradt egyéb szíveteknél, azon kincsnél, melyet isten, mint anya elváló gyermekének amulettejét, midőn e földre helyezé, kebletekbe rejtett, hogy az megőrizzen, míg távol vándoroltok, s ha majdan megtértetek, rajta ismerje meg gyermekeit. Oh, őrizzétek meg; e földön nincs, mi, ha ezt elvesztettétek, kipótolhatná károtokat.

Csalódni fogtok. – Minden hitnek megvannak mártírjai, s annak, mely az emberekben bízik, legtöbb; szíveteknek fájni fog, ha azok, kik legnagyobb szeretetet mutattak irántatok, éppen azok valának, kiknél legkevesebbet találtatok, miként a tükör, mely a nap sugáraiban legszebben ragyog, leghidegebb marad, – de nem vala-e szép maga a csalódás? nem érzitek-e, hogy nem azon szeretet, melyet nyerétek, hanem az, melyet adtatok, boldogította szíveteket leginkább? Oh, s nem mindig csalnak, néha igazak az emberek; s a szív, mely száz csalódás alatt vérezett, kiépül egy hív kebel ápoló érintése alatt.

Szeressetek! Oh, de ne csak egyesekért dobogjon ifjú szívetek; bármi kedves s boldogító a kör, melybe sorsotok helyeze, ne ez legyen határa szerelmeteknek, a világnak polgárivá születtetek, a nagy emberi családnak gyermekei vagytok; s kebletek nem emelkednék testvéreitekért?
Nézzétek a természetet, ha tavasz jő, ím az egész föld egyszerre megújul; fa s fűszál, völgy s tetők zöldbe borulva állnak előttetek. Az öröm egy színnel ékesíti egész tájatokat, s a vész, mely a tenger hullámait felveré, elragadja a véghetlen árnak minden cseppjét, s nincs egy, mely nyugodnék az egésznek küszködései között. Isten nem akarta, hogy lényei elkülönözve álljanak e világon; a természet, e nagy sorsa minden anyagnak, egyenlőn rendezi millió lénynek napjait, csak az ember állna magányosan? s mert végzete magasabb, mert e világ millió lényei között ő az egyetlen, ki önálló akaratával az anyag zsarnok parancsainak ellentállhat, nem volna semmi, mi őt hasonlóival egybekötné? – Im, azért adá szívünknek a szerelmet az ég, hogy, miként a természet rendje minden anyagot egy nagy egésszé szőve, úgy a szabad ember is egyesülni tanuljon, s mint tavasz s ősz a mező viráginak, s mint vész s a nap ragyogó sugára a tenger habja fölött, úgy rokonérzet által az egész nemnek öröme s bánata közös legyen.

Tekintsetek magatok körül; a fát, mely alatt pihentek, mások ülteték, kenyereteknek mások veték el magvait, biztosságtokat mások őrzik, a gondolat maga, mely lelketeket emeli, a tudomány, melyben büszkélkedtek, száz ivadék munkájának jutalma: s nem érzitek-e kötelességteket? nem érzitek-e, hogy értetek milliók fáradtak, hogy jólléteteken száz ivadék dolgozott, s hogy feladástok fáradni, mint ők, hogy a jövő kor boldogabb legyen hamvaitok fölött. Sok nehéz tapasztalás vár reátok e pályán is. Ki életét magasabb célnak szenteli, ne várja, hogy önmaga fogja éldelni gyümölcsit; sok idő kell, míg a mag, melyet az emberiség mezején elhinténk, gyümölcsöket hozhat; a munkás nyugodni megy, mielőtt a mező, melyet elvetett, zöldelni kezdene; kikért fáradtatok, nem fogják köszönni iparkodástokat s áldás helyett csak gúny, talál üldözés vár reátok; az eszme maga, melyért szívetek lángolt, el fogja veszteni szépségét az emberek érintései között s mit egykor fenségesnek gondolátok, bemocskolva, mint arany, mely sok kéz között forgott, becstelennek fog látszani: de ha szívetek elbúsult szomorú tapasztalásaitok fölött, nem emelkedik-e a jövő egy nagy vigasztalásként lelketek előtt? – A jövő, mely az emberiség lassan termő mezején minden jó magnak végre meghozza gyümölcseit; az elődök üldözötteiből választva nagy férfiait, egy emléket sem állít, mely, mint a keresztfa, ne intene szenvedésekre –, talán néktek is megadja béreteket! S nem elég-e ez? s nem érezhetitek-e, habár nem mindenhatónak, legalább hatalmasoknak magatokat e világon, hol testeteket hat lábnyi föld eltakarhatja, egy pár év megsemmisíti, de gondolataitok ezredeknek irányt adhatnak? S ha nem, ha magas reményeitekben csalódtatok, ha sorsotok névtelen eltűnni e világról: legalább a cél, melyért küszködtetek, dicső vala. A nagy vitában, melyben az emberi nem ezredek óta jogaiért vérzik, ti is résztvettetek, s elérve nagy győzelmét, a késő ivadék azon millió névtelenek között, kik érte vérezének, áldani fog titeket is: nem tölti-e ez nagyobb örömmel lelketeket mindannál, mit önösségtek éldeletben nyújthatna?

Oh, az emberi nem el fogja érni nemes célját! – Századok fognak múlni, sok ivadék eltűnni küszködés között, de a napnak jönni kell, melyben nemünk hivatását betölté, melyben a jó győzni fog e világon; a mi hivatásunk elhinteni magvát, homlokunk izzadságával termékenyíteni földjét, szívünk forró vágyaival érlelni csemetéit; végzetünk: köszködni, kívánni, reményleni; s habár az ígéret földét nem érhettük el, legalább távolról láttuk áldott határait, legalább szemünket legeltettük szép táján, s a haldokló Mózesként éreztük, hogy azon Josuát, ki ott egykor győzni fog, mi vezettük a csatamezőre, mi ruháztuk fel fegyvereivel. Oh, s ki tudja, nem állunk-e már közel e boldog órához? nehéz a kor, melyben élünk, forró egünkön terhes fellegek tornyosulnak, s az ember lankadtan, remegve a közelgő vésztől, halad örömtelen ösvényein; de ha a nap legforróbb, s a vetés föld felé hajolva már alig bírhatja kalászait, nem közelg-e éppen akkor az aratás? Reméljetek ifjak!

S ha netalán napok jönnének, hol szívetek, elfáradva annyi kínzó tapasztalás után, kételkedni kezd; ha erőtök a nehéz pályán, melynek célja, mennyivel tovább jártatok, annyival messzebbre száll, ellankadott: akkor gondoljatok reám, s éltemnek emléke őrizze meg önösségtől lelketeket; bús napjaitok el fognak múlni; a világ fájdalmát kedveseitek ölelései, kedveseitek sértéseit a világ ki fogja pótolni, csak az önösnek nincs vigasztalása e földön.

S most isten veled; a nap lealkonyodott, végsugárai elhalaványultak bárceink fölött, ideje, hogy nyugodni menjek én is. Ha utaid egykor e bércek közé vezetnek, hol barátod helyett csak egy sír leszen előtted, melnynek kövén nevem áll, s eszedbe jut, hogy a szív, mely alatta hamvad, egykor érted dobogott, s nem mozdulhat többé közelítésednél: akkor emeld az éghez szemedet, s gondold: ott meglátjuk egymást. – Oh, ott, ott s örökre! Mert hisz mi volna halhatatlan bennünk, ha nem azon része lelkünknek, mely szeretett.

13.a ábra. Akár Kolozsvár szimbólumának is tekinthetjük Mátyás kírályunk Fadrusz János által 1902-ben alkotott lovas szobrát a Fő téren, a 14–15. században épült Szent Mihály-templom tőszomszédságában [55]. A 4–5. századra már teljesen kiürült római település omladékain a magyarok a honfoglalás után már a 9–10. században erősséget emeltek. A katedrálisépítő Zsigmond, de különösen Mátyás alatt – aki Kolozsváron született 1440-ben, szülőháza ma is látható – fejlődött Kolozsvár Erdély egyik legjelentősebb polítikai, gazdasági és kulturális központjává. A városközponttól délre fekvő híres Házsongárdi temetőben megtalálhatjuk Kolozsvár, de általánosabban egész Erdély sorsát alakító lakóinak síremlékét.

... Én tört kövön és porladó kereszten
Aletta van der Maet nevét kerestem.

Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom,
s tudtam, elmult nevét már nem találom.

Apáczai Csere János Hollandiából hozott hitvesének állít nem porladó kereszten emléket a költő.

13.b ábra. Magyarország iskoláit bemutató térkép alapján fogalmat alkothatunk Kolozsvár kulturális jelentőségéről, ahol számtalan különböző típusú és szintű oktatási intézmény működik. Így érthető, hogy Magyarország második egyeteme számára Kolozsvár volt az ideálís hely.
Az 1872. évi XIX. törvénycikk alapján megalakult az ország második egyeteme jogi, bölcsészeti, orvosi és természettudományi fakultással. Újdonság volt egyrészt ez utóbbi tudományág önálló karként való megjelenése, másrészt a hittudományi kar hiánya. Ez azzal magyarázható, hogy Erdélyben mindegyik történelmi egyháznak megvolt a hittudományi kara.
Az első fizikaprofesszor az igen jó kísérletező és jó pedagógus hírében álló Abt Antal (1828–1902) volt. A kolozsvári egyetemen a fizika oktatását és művelését Farkas Gyulának (1847–1930) a termodinamikában új eredményeket felmutató vizsgálatai emelték nemzetközi szintre.
Az egyetem tanárai közül érdemes megemlíteni Hőgyes Endre (1847–1906) nevét. Ő ugyan orvos volt, de a veszettség megelőzésében, kezelésében külföldön is bevezetett módszereket dolgozott ki. Ő szervezte meg a Pasteur Intézetet, és lett annak első igazgatója [55]

Fővárosunk lakói közül bizonyára sokuk számára ismerősen csenghetnek ezek a kiragadott nevek, mint: Döbrentei Gábor, Rómer Flóris, Szemere Pál. Igen, a Döbrentei térről megcsodálhatjuk az Erzsébet-híd budai lejárójának forgalmát, a Gellért szobrot, a Dunát, kellemes kis zöld parkjában kipihenhetjük magunkat. A Rómer Flóris úton felsétálhatunk Budapest egyik legszebb villanegyedébe, a Rózsadombra. A Szemere utcán megközelíthetjük az Oktatási Minisztériumot. A nevek: közlekedési paraméterek, topográfiai jellemzők. De Döbrentei Gábor adott magyar nevet a buda-környéki hegyeknek, így Csillebércnek is. Szemere Pál pedig 1826-ban megindította az akkori ÉS-t, Élet és Litteratura címmel. Rómer Flóris már a műemlékek védelméért harcolt.

A társadalomnak valóban nincs nagyobb lehetősége az érdemek elismerésére, mint hogy utcát nevez el és oda márványtáblát állít. De tudomásul kell vennünk, hogy ezeknek a „telekkönyvi adatoknak” köszönhetjük a nagy eszmék lebontását, realizálását a mindennapi élet számára, végső fokon a polgári Magyarország megteremtését, művelvén a nyelvet, tudományt, államigazgatást, művészetet.

Rómer Ferenc Flóris (1815–1889) bencés tanár, tanított a győri gimnáziumban a pozsonyi akadémián. A szabadságharcban az utászkapitányságig vitte, 8 évi börtönre ítélték. 1860: akadémiai lev. tag; 1869: egyetemi tanár, majd a Nemzeti Múzeum régiségtárának őre. 1877: Nagyváradi apátkanonok. A magyar régészeti kutatások elindítója, de a művészettörténet-írásnak és a műemlékvédelemnek is egyik úttörője. Az Archeológiai Közlemények szerkesztője. Az 1876 évi nemzetközi ősrégészeti kongresszust az ő kezdeményezésére tartották Budapesten. Főbb művei: őskori műrégészet 1869. Régi falképek Magyarországon 1874.

Döbrentei Gábor (1785–1851) a pápai református kollégiumban, majd a soproni líceumban tanul. Wittenbergben és Lipcsében jogot és bölcseletet hallgat. 1806-tól Gyulay Lajos gróf nevelője. Tekintélyes erdélyi tudósok segítségével (többek közt Aranka György, Bolyai Farkas) megindítja és szerkeszti az Erdélyi Múzeumot ( 1814–18). Lényegében az ő buzgóságának eredménye az első magyar lexikon, a Közhasznú ismeretek tára (1830). Ebben az évben a Magyar Tudós Társaság (az Akadémia) is tagjai sorába választja. A magyar ifjúsági irodalom kezdeményezője (Pali és Minka olvasni tanul, 1829, A kis Gyula könyve, 1829). Igen számottevő levéltári kutatásokon alapuló adatgyűjtő és kiadói munkássága (Régi magyar nyelvemlékek,1838–1846). Ő fedezte fel a róla elnevezett Döbrentei-kódexet, egyik legbecsesebb nyelvemlékünket a 16. század elejéről. Mint érdekességet említjük meg, hogy a Buda-környéki vidék német elnevezéseit ő fordította magyarra (Csillebérc, Pasarét).

Cziráky Antal Mózes gróf (1772–1852) erős magyar, de még erősebb konzervatív érzelmű, feltétlenül lojális főúr. Érdeme az irodalom és a tudomány iránti vonzalma. Egyetemi hallató korában már irodalmi kört alapított. Elsők között jelentkezett az Akadémia támogatására. Fő műve az egyetemi tankönyvnek szánt Conspectus juris publici regni Hungariae ad annum 1848 (Bécs, 1851).

Szemere Pál (1785–1861) Sárospatakon hallgatott jogot, 1808-ban ügyvéd lett, de praktizálás helyett az egyetemen esztétikai és filológiai előadásokat hallgatott. Versesköteteivel, a Kölcseyvel együtt írt Felelet a Mondolatra című munkájával bekerült az irodalmi élet sűrűjébe: 1826-ban megindította az Élet és Literatura szépirodalmi és kritikai folyóiratot. 1831-ben az Akadémia, 1840-ben a Kisfaludy Társaság tagja.

Szalay László (1813–1864) publicista, jogtudós és történetíró. A pesti egyetemen tanult, törvényes gyakorlatát Kölcsey Ferencnél végezte, aki akkor szatmárvármegye főjegyzője volt. 1836-tól a Magyar Tudomány Akadémia tagja. Eötvös és Szemere Pál társaságában gondozta Kölcsey Ferenc minden munkái kiadását (5 kötet 1839). 1848-ban Deák Ferenc igazságügyminiszter munkatársa. A kormány Frankfurtba küldte mint követet a német birodalmi gyűlésre. 1855-ben hozta haza a honvágy. Külföldön írta legnagyobb munkáját: Magyarország története címmel (1851–54 Lipcse, 1857–62 Pest). 1861-től haláláig az MTA titkára volt. Ez időben számos történeti monográfiája jelent meg.

Fraknói Vilmos (Frankl Vilmos 1843-1924) történetíró. A teológia elvégzése után bölcsészetet hallgatott a pesti egyetemen. Már ekkor 100 arany jutalmat kapott az Akadémiától egy a vezérek korabeli kultúráját ismertető pályamunkájáért. Először Nagyszombatban tanított, majd pappá szentelése (1865) után az esztergomi papnevelő intézet tanára lett. 1875-től a Széchenyi Könyvtár vezetője. 1879–92 között az MTA főtitkára, illetve másodelnöke. 1892-ben címzetes püspök. Külföldi levéltárakban, könyvtárakban (elsősorban Rómában) a magyar történelem szinte minden korszakával foglalkozott. Főbb művei: Magyar Országgyűlési Emlékek (tíz kötet), Monumenta Vaticana Hungariae (négy kötet), Hazai és külföldi iskolázás a XVI. században (1873), A magyar nemzet műveltségi állásának vázlata az első fejedelmek korában és a kereszténység behozatalának története (1861).

Vitkovics Mihály (1778–1829). Apja, nagyapja Egerben közmegbecsülésnek örvendő görögkeleti papok voltak. Az ő anyanyelve is szerb volt, de korán megtanult magyarul. Bölcsészetet és jogot tanult. 1803-ban ügyvéd lett, egyike a legkeresettebb ügyvédeknek, Deák Ferenc is nála jurátuskodott. Bekapcsolódott az irodalmi életbe, ódákat, epigrammákat írt, szerelmi regényt is Kármán Fannyjának mintájára. Horvát, Szemere és Vitkovics alkották „Kazinczy pesti triász”-át. 1812-ben megnősült. Vitkovics vacsoráin gyűltek össze az akkori szellemi élet nagyjai. Szívügye volt a magyar és szerb nép érzelmi közelítése a szerb népballadák, népdalok fordításával.

Teleki József gróf (1790–1855) a kolozsvári református főiskolán és a pesti jogi egyetemen tanult, de német egyetemeket is látogatott külföldi tanulmányútjai során. Részt vett az Akadémia szervezésében és annak 1830-ban első elnökévé választották. 1842-ben Erdély kormányzója. Családjának gazdag könyvgyűjteményét (24 000 kötet), majd értékes kézirat-ősnyomtatvány és éremgyűjteményét az Akadémiára hagyta. Tizenkét kötetre tervezett hatalmas művének, A Hunyadiak kora Magyarországon hat kötetét sikerült megírnia (1852–55).

Dessewffy József gróf (1771–1843) részt vett 1795-ben a francia háborúban, majd 1802-től különböző vármegyék képviselőjeként közügyekkel, így különösen a sajtóügyekkel foglalkozott. Részt vett az Akadémia megalapításában, amelynek tiszteletbeli, később igazgatósági tagja lett. Széchenyinek a Hitelben lefektetett eszméit felforgatónak találta, amely nem egyeztethető össze az ezeréves alkotmánnyal. Számtalan történelmi, nyelvészeti és gazdasági cikket (sőt verset is) írt, lényegében az általa Kassán alapított Felsőmagyarországi Minerva folyóiratban.

Trefort Ágoston (1817–1888) jogot végzett, majd külföldi tanulmányútjai után intenzíven bekapcsolódott a közéletbe, hogy a bank-, vasút-, valamint városfejlesztéssel kapcsolatos reformeszméit megvalósíthassa. Közgazdasági tanulmányaiért az Akadémia már 1841-ben tagjai sorába választja. 1848-ban az új minisztérium megalakulásakor Klauzál mellett (földművelés-, ipar- és kereskedelemügy) dolgozott államtitkárként. Eötvössel együtt távozott, de 1850-ben ő is visszatért. A Deák-párt tagjaként 1872-ben vallás- és közoktatási miniszter lett. Számtalan reform fűződik nevéhez. Az egyetemek nagyszabású építkezésének megindítása, a Zeneakadémia megalapítása, a rabbiképző intézet felállítása. 1885–1888-ben a Magyar Tudományos Akadémia elnöke.

Lónyay Menyhért gróf (1822–1884) intenzíven – mint követ – részt vett a szabadságharc előtti politikai életben, a liberális pártban Széchenyihez áll közel. A forradalmi Szemere-kormányban mint pénzügyi államtitkár tevékenykedett. Emigrált, de 1850-ben már visszatérhetett, és Közgazdasági ügyekről címmel jelentette meg nemzetgazdasági elképzeléseit. A kiegyezésben fontos szerepe volt mint Deák és Andrássy közgazdasági tanácsadójának. Az Andrássy-kormány pénzügyminisztereként rendbe rakta az államháztartást; grófi címet kapott (1871), majd Andrássy utóda lett a miniszterelnöki székben. Már 1858-ban az Akadémia igazgatóságának tagja, Eötvös József halála (1871) után az Akadémia elnöke (1884-ig).

Toldy Ferenc (Schedel Ferenc 1805–1875). A Tudományos Gyűjtemény 1826-1827. évi kötetében Vörösmarty epikáját elemző cikksorozata jelent meg. Ez a magyar romantika programjának tekinthető. Mint a „magyar irodalomtörténet-írás atyja”, meghatározó műveket írt irodalmunk történetéről. A Magyar Tudományos Akadémia már 1830-ban tagjává választja. Ettől kezdve irodalmi életünk katalizátora. A Kisfaludy Társaság egyik alapítója (1840), az Egyetemi Könyvtár igazgatója (1846-1875). Művei: A magyar nemzeti irodalom története (1851); A magyar költészet története (1854). 1861-től a magyar nyelv és irodalom nyilvános rendes tanára az egyetemen. Páratlan nevelő hatása ezután bontakozhatott ki a maga teljességében. Tanulmányait és beszédeit nyolc kötetben gyűjtötték össze.

Greguss Ágost (1826–1882) író, esztéta, kritikus, az ugyancsak esztétikával foglalkozó Greguss Mihály fia. A bécsi egyetemen orvostudományt, német egyetemeken bölcsészetet tanul. Mint volt nemzetőr, tíz hónapot töltött a nagyváradi börtönben. A Pesti Napló munkatársaként 1852-ben írta tanulmányait Jeles íróink csarnoka címmel (Pázmány, Csokonai, Kölcsey, Vörösmarty). A Kisfaudy Társaság titkára (1860) és másodelnöke (1879). 1870-től az esztétikai tanszék vezetője. Fő művei: A szépészet alapvonalai (1849), Az aesthetika (1870), Rendszeres széptan (1888).

Horváth Cyrill (1804–1884) piarista tanár, majd a filozófia tanára az egyetemen. Akadémiai székfoglaló előadása (1837) A philisophiai rendszer méltatásáról Hegel hatását mutatja. Az Akadémiai Értékesítőbe és Évkönyvbe számtalan értekezést írt (A positiv és negativ philosophiáról, Cartesius bölcsészeti főelve, A philosophiai módszerek jelen állapota, Subjectivismus és objectivismus a philisophiában, Apáczai Csere János mint bölcsész.) „Konkrétizmus” megjelöléssel saját filozófiai rendszer kidolgozásán is fáradozott.

Hetényi János (1786–1853) bölcseleti és teológiai tanulmányok után Ekel község lelkészévé választották. Elnyert több akadémiai pályadíjat a bölcsészet, történelem és nemzetgazdaság témaköréből, ezért az Akadémia tagjává választotta. Művei: A magyar filozófia történetírásának alaprajza (1837), Haza temploma (erkölcstan 1821), Gróf Széchenyi István, mint nemzeti bölcselőnk jellemzése (1850).

Böhm Károly (1846–1911) Göttingenben és Tübingenben tanult. Pozsonyban, majd 1873-tól az evangélikus főgimnázium tanára, igazgatója. 1896-tól a kolozsvári egyetem filozófiaprofesszora. Itt kristályosodott ki – tanulmányozva Kant, Fichte, Schelling, Hegel Comte munkáját – önálló iskolateremtő rendszere. Fő műve Az Ember és Világa (1883-tól 5 kötetben). 1881-ben megindította a Magyar Philosophiai Szemlét. Böhm Károlynak kiemelkedő szerepe van abban, hogy az európai filozófia a magyar közműveltség része lett. 1896-ban az Akadémia tagjai sorába választotta.

Köteles Sámuel (1770–1831) Jénában Fichtét hallgatta, visszatérte után Marosvásárhelyt és Nagyenyeden tanított, nagy hatással volt Erdély szellemi életére. Művei: Közönséges Logika vagy az értelem tudománya (1830). A Philosophia Encyclopaediája (1829).

Erdélyi János (1814–1868) költő, filozófus, Sárospatakon tanult, majd jogot végzett. A Regélő Pesti Divatlap kiadója és szerkesztője. A Kisfaludy Társaság megbízta – önmaga kezdeményezésére – népdalok és mondák gyűjtésével. A Népdalok és mondák 2. kötetében írt tanulmányában megelőzi W.M. Wundt néplélektani gondolatait. A szabadságharc bukása után rövid ideig bujdosott, de hamarosan a sárospataki főiskolán a filozófia professzorává nevezték ki (1851). Verseket ír a népdalok modorában. Átfogó tanulmányai: Egy negyedszázad a magyar szépirodalomból (1855), A legújabb magyar líra (1859). Filozófusként Hegel követője. A kibontakozó híres Hegel-vita intenzitása a hazai filozófiai élet fejlettségére utalt (A hazai bölcsészet jelene [1856]). A Bölcsészet Magyarországon című (1865) könyve a magyar filozófia múltját vizsgálja.

Szontágh Pál (1793–1858) jogot hallgatott, de 1812-ben a francia háború kitörésekor katonának állt, 1837-ig szolgált, ekkor nyugalomba vonult és csak a tudományoknak élet, de írt vígjátékokat is. Tudományos vizsgálatai kiterjedtek a dinnye- és dohánytermesztésre is, de csak az irodalmi, kritikai és filozófiai vizsgálatai maradandóak: Propylaeumok a magyar philosophiához (1839). A magyar egyezményes philosophia (1855). Ebben a művében a különböző filozófiai irányok szintézisével egy sajátos magyar filozófiát akart teremteni. (Ez ellen harcolt Erdélyi János is.) A Kisfaludy Társaság alapító tagja, 1839-től az Akadémia tagja.

Márton István (Mándi Márton 1760–1831) Debrecenben tanult, majd Göttingenben képezte tovább magát. Hazatérve Pápán szervezte az egyetemes magyar református egyház számára a debreceni és pataki iskolákkal egyenrangú kollégiumot. Tantervet készített, tankönyveket írt vagy íratott, ő maga főként teológiai és filozófiai műveket, teljesen Kant szellemében. Hogy válaszoljon az őt ért támadásokra, a Critica philosophia alapjait részletes kidolgozásban magyarul akarta közreadni. Az egyházkerület vezetősége azonban csak a latin nyelvű feldolgozást engedélyezte. A könyv végül is Bécsben, 1820-ban németül jelent meg, Systema Philosophiae criticae címmel. További munkái: Keresztyén morális kis katechismus (Bécs, 1817), Magyar Abécé (1817).

Brassai Sámuel (1797/1800–1897) különleges színfoltja volt hazánk kulturális életének a század második felében. A kolozsvári unitárius kollégiumban tanult, majd 1837–1848 között tanított. A szabadságharcban Bem seregében szolgált. 1872-ben nyílt meg a kolozsvári egyetem, ettől kezdve itt tanított 1884-ig matematikát, nyelvtudományt és szanszkrit nyelvet. Igazi polihisztor volt. A nyugati nyelveken, a latinon és görögön kívül beszélt törökül, héberül, oroszul és természetesen beszélt szanszkritül is. A természettudomány minden ágával foglalkozott, de írt zenekritikát is és szervezte Kolozsvár zenei életét. J. Locke és J.S. Mill nyomán filozófiai eszméit Az igazi positiv philosophia (1895) értekezésében foglalta össze. Jelentős tudomány-népszerűsítő tevékenysége. Ő szerkesztette a Vasárnapi Újságot (1837–1848), az első hazai néplapot. 1837-től az Akadémia tagja.

Vasvári (Fejér) Pál (1827–1849) a piaristáknál tanult, majd az egyetem filozófiai karán történelmet és fizikát hallgatott. A márciusi ifjúság egyik vezéralakja, történetíró, Teleki Blnka leánynevelő intézetének történelemtanára, későb titkár Kossuth Lajos pénzügy-minisztériumában. Mint őrnagy a Rákóczi-szabadcsapat élén a gyulai havasokban a románok ellen harcolva halt hősi halált. Történelemszemléletében túljutott a polgári társadalom egyedül üdvözítő voltába vetett hiten és egy kiforratlan utópista szocializmus körvonalait vázolta.


3.c ábra. Trefort Ágoston (1817–1888) [56,18]	3.e ábra. Veres Pálné


11. ábra. Ezzel a regénnyel kapcsolatban jegyezte meg Deák Ferenc, hogy a könyv Taksony megyéje olyan, mint az állatorvosi könyvek címlapján az a ló, amelyen minden betegség meg van jelölve: az a betegség mind előfordul, de nincs olyan ló a világon, amelyen mind együtt volna [51, 153]	12. ábra. Eötvös József első regénye (megjelent az Árvizkönyvben 1838–1841 ) még az egyéni lét lélektani és bölcseleti problémáival viaskodik [57, 139]


14. ábra. Rómer Flóris egyik karakterisztikus könyve: a táj múltját és jelenét egyaránt megidézi [56, 625]	15. ábra. Toldy Ferenc ezzel a munkájával indul el az "irodalomtörténet-írás atyja" cím elnyeréséhez vezető úton [57, 187]


16. ábra. Böhm Károly (1846–1911) [60. III. 640]	17. ábra. Erdélyi János (1814–1868) [58, 10]	18. ábra. Brassai Sámuel (1800–1897)