De az ipar és a kereskedelem a feltétele és továbbfejlesztője
a polgári hivatalnok-, tisztviselőrétegnek, a közép- és felsőszintű iskolát
végzett műszaki értelmiségnek, egy heterogén, forrongó, lényegében urbánus
társadalomnak, amely nyitott, fogadókész a legkülönbözőbb szélesre tárt
kapukon érkező szellemi áramlatok számára.
Magyarországon még egy új tényező is bonyolította a minden országban
hasonlóan jelentkező, kusza viszonyokat. Ez a polgári réteg ugyanis nálunk
részben a lecsúszott dzsentrikből, de még inkább a „magyar elem dominanciája
a Kárpát-medencében” jelszóval megindult asszimilációs folyamat eredményeként
jött létre. A legjelentősebb szerepet ezen a téren a sváb és zsidó alapkultúrájú
egyének játszották.
Önkéntelenül is felvetődik a kérdés, hogy a kultúra, elsősorban
az irodalom, lépést tudott-e tartani a társadalmi fejlődéssel, vagy más
szóval: az írók, a költők tudtak-e adekvát választ adni a kihívásokra?
A fizikus, a műszaki értelmiségi megdöbben, hogy amikor a magyar fizika
(elsősorban Eötvös) és a magyar gépipar (Bláthyék a Ganz-gyár révén) elismerten
világszínvonalú, de a magyar irodalom ebben a korban nem tud egyetlen nemzetközi
szintű költőt sem felmutatni. Ha történetesen kézbe veszi a századvég több
kiadását megért antológiáját (Radó Antal szerk.: Költők albumba, Jelenkori
magyar költők verseinek gyűjteménye), ebben a legnagyobb nevek: Kiss
József, Ábrányi Emil, Szabolcska Mihály, Endrődi Sándor, Reviczky Gyula…
Ezek a költők az új reformkorszak, a Nyugat nagy korszaka előtti idők hírességei.
Hasonlítsuk össze ezt az albumot egy a Nyugat utáni korszak költőit bemutató
gyűjteménnyel (Vajthó László: Mai magyar költők, Dante Kiadó, 1941.)
Néhány név: Dsida Jenő, József Attila, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Zelk
Zoltán, Radnóti Miklós, Faludy György, Vas István, Weöres Sándor, Devecseri
Gábor…
(A jelen könyv szerzője kissé elbizonytalanodik az irodalmi értékítéletben:
Radó Antalról (1862–1944) bővebb ismereteket beszerezni akarván, kereste
az Új Magyar Irodalmi Lexikonban [1994], de nem találta. Ugyanakkor az
1965-ös kiadású Magyar Irodalmi Lexikon fényképpel ellátott, részletes
értékelést közöl róla.)
A régi, az első reformnemzedékhez tartozók közül csak Gyulai Pál
(1826–1909) működik még, kanonizálja és ezzel megmerevíti a népi-nemzeti
költészet ideológiáját, de harcol is érte. Ady így ír róla:
Mert romlott, üszkös a mi lelkünk,
Vitéz kis úr, Gyulai Pál úr,
Kicsi Valódnál benned többet leltünk
S nincs ütésed, mit meg nem érdemeltünk.
De ne legyünk igazságtalanok ezzel a korral. Prózaíróik már a
Nyugat (8. ábra) mércéjével mérve is kiállják a próbát: Bródy Sándor
(1863–1924), Ambrus Zoltán (1861–1932), Tömörkény István (1866–1911), Gárdonyi
Géza (1863–1922)…
 a. |
 b. |
8. ábra. A Nyugat első kötetének címlapja (a). A huszadik
század számára nem csak a nyugat köré tömörülő írók jelentették a szellemi
felemelkedés csodálatos lehetőségét, de a zenei életben is megjelentek
az „új idők új dalaival” a meghatározó, a jövőt alakító egyéniségek. Bartók
Béla és Kodály Zoltán 1906-ban (b) [41, 514]
A Millennium körüli évek kimagasló szellemi és technikai bravúrja
a 16+2 kötetes lexikon, a Pallas Nagy Lexikona kiadása (1893-1900). A Pallas
Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaságnak (1884–1945) sikerült mozgósítani
a kor vezető értelmiségét. A munkatársak között ilyen neveket találunk
mint Alexander Bernát, Beke Manó, Beőthy Zsolt, Eötvös Loránd, Korányi
Sándor, König Gyula, Kövesligethy Rado, Kürschák József, Szily Kálmán,
Vámbéry Armin.
A Pallas Lexikon és a német Mayersches Conversationslexikon felhasználásával
készült a 18+3 kötetes Révai Nagy Lexikona (1911-1933) a Révai testvérek
Irodalmi Intézete Rt. (1864–1926) gondozásában.
Az új társadalom irodalmi és kulturális igényét néhány újonnan
megindult folyóirat igen eredményesen tudja kielégíteni. A nagy múltú,
hosszú életű (1854–1921) Vasárnapi Újság (már volt róla szó) küldetést
teljesített a Bach-korszakban, és bár Gyulai Pál, Jókai Mór sokat írt számára,
és Schöpflin Aladár mint szerkesztő új életet kívánt belevinni, elhalványult
a Kiss József (1843–1921) által megindított A Hét (1890–1924) című
társadalmi, irodalmi és művészeti hetilap és a Herczeg Ferenc (1863–1954)
által szerkesztett Új Idők (1895–1949) mellett. A Hét elsősorban
az urbánus értelmiséghez szólt, lényegében határozott profil nélkül, de
éppen ezért helyet adva a modern törekvéseknek is. Ebből a szempontból
sokkal inkább tekinthető a Nyugat előfutárának. Kiss József a zsidó
kultúra, sőt a zsidó folklór elemeivel gazdagította a magyar irodalmat.
Az Új Idők, a vidéki értelmiségiek (tanítok, jegyzők, orvosok, papok)
lapja, inkább nép-nemzeti (konzervatív) beállítottságú volt. Bevételéből
futotta egy 24 kötetes lexikon kiadására, ajándékul előfizetőinek.
Hosszú vajúdás után végre 1908-ban megszületett a magyar irodalomtörténet
legjelentékenyebb folyóirata, a Nyugat, amely minden új, értékesnek
ítélt hangnak teret adott és amelyben a megjelenés egyet jelentett az íróvá
avatással. (Ilyen módon, mint Németh Lászlónál, egyéni emberi sorsokba
is beleszólt.)
Közvetlen elődje az 1905-ben Osvát Ernő (1876–1929) által szerkesztett
Figyelő. Bár a Nyugat megnevezett szerkesztői cserélődtek (Fenyő Miksa,
Ady Endre, Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Gellért Oszkár), az európai
szintet Osvát kritikai érzéke és szerkesztői rátermettsége biztosította.
Minthogy az uralkodó elv a teljes művészi szabadság volt, a legkülönbözőbb
stílusok és egyéniségek illethetők a „nyugatos” jelzővel. Comte pozitivizmusa,
Schopenhauer pesszimizmusa, Nietzsche életfilozófiája, Bergson intuicionizmusa,
Freud mélylélektana egyaránt hívőre, követőre, alkalmazóra talál a Nyugat
hasábjain. Modernek ezek az írók Szerb Antal-i értelemben: Színt kell
vallaniuk, miért írnak: mert aktívak, részt akarnak venni a világ történéseiben,
vagy mert dekadensek, érzékeny széplelkek, hangulati finomságok artisztikus
felmutatói.
A Nyugat utolsó évtizedeiben, Babits szellemében a humánum csendes
hirdetőjévé vált.
4.7.2. Anyanyelvünk ereje valóban
megbírja a filozófiát
A Habsburg Birodalom – vagyis az Osztrák-Magyar Monarchia – egymással
lazább-szorosabb kapcsolatban álló nagyvárosai – Bécs, Budapest, Prága,
Zágráb, Pozsony, Kolozsvár, – kedvező feltételeket nyújtottak az urbánus
polgári életforma kialakulásához és ezzel egyszersmind a szellemi elit
hatósugarának kiszélesítéséhez, felpezsdítvén az irodalmi, a tudományos
életet, befogadva és továbbadva a legújabb szellemi áramlatokat, filozófiákat.
Mi itt a szellemi elitnek csak három kulcsfiguráját szeretnénk röviden
méltatni.
Böhm Károlytól korábban már volt szó. Itt újból szeretnénk hangsúlyozni
egyrészt az általa megindított és szerkesztett Magyar Philosophiai Szemle
(1881–1884) jelentőségét abban, hogy nyilvánosságot biztosított az új filozófus
generációnak és így a magyar filozófiai generációnak és így a magyar filozófiai
nyelv egyre árnyaltabb lett. A Kanti kriticizmus és a pozitivizmus ötvözeteként
jelentkező Ember és Világ című munkája mind a nyelv kifejező erejét, mind
a gondolatok mélységét és gazdagságát tekintve azt bizonyítja, hogy fel
tudtunk nőni Európához.
Alexander Bernát (1850–1927) filozófus, esztéta, pedagógus, de természettudományi
és matematikai stúdiumokkal is foglalkozott. A filozófia professzora, akadémikus,
de az Országos Színművészeti Akadémiai dramaturgiai tanszékének vezetője,
több újság színi kritikusa, az Athenaeum folyóirat főszerkesztője.
A hazai műveltség emelése és kiszélesítése terén legnagyobb érdeme talán
az, hogy (Bánóczi Józseffel együtt) megindította a Filozófiai Írók Tára
Sorozatot (1881–1919). Ő maga is több művet fordított (Descartes, Kant,
Hume). Az ezekhez írt kommentárjai filozófiai irodalmunk különleges értékei.
Hitvallása:
„Egész életemet a filozófiának szenteltem, de
a filozófián nem tisztán elvont tudományt értek, hanem a nemzet szellemi
életének virágját, ha úgy tetszik, kivonatát, betetőzését, teljessé tételét.
Írtam évek előtt egy kis munkát ezen a címen: Nemzeti szellem a filozófiában,
melyet régen nem néztem. Ezt annak idején címe és tárgya miatt is megtámadták,
szememre vetették, hogy trikolor filozófiát akarok és beleviszem a sovinizmust
a filozófiába is, talán népszerűség hajhászásból… A filozófiai gondolkodást
akarom terjeszteni, de magyar érzéssel, a magyarság javára. Itt az az elvem,
hogy nem kívülről kell akarni igazítani a magyar szellemet, idegen importtal,
hanem a magyar szellemhez símulva, legbelsejébe hatolva, hogy amit gondolunk,
a magyar szellem erejéből táplálkozzék és annak birtokává lehessen. Ezért
vállaltam magamra, hogy a filozófiai irodalom kiváló produktumait fordítottam
és fordíttattam, ezért nem tartom tudományos munkásságomhoz méltatlannak
újságírói, publicisztikai működésemet.” (Vallomás. Budapesti Hírlap
Nyomdája, Budapest 1910. 12-13. I.)
Utoljára hagytuk Pauler Ákost (1876–1933), bár van olyan vélemény is,
hogy ő Böhm Károly mellett a legnagyobb magyar rendszeralkotó filozófus.
Hatása sokkal szűkebb körre szorítkozik, mint akár Böhm Károlyé, akár Alexander
Bernáté.
A jelen könyv szerzőjét egyrészt vele kapcsolatban a szellemi dinasztia
léte nyűgözi le: Három generáció: mindegyike akadémikus, professzor.
A nagyapa, Pauler Tivadar (1816–1886) jogtudós, igazságügy miniszter, az
apa, Pauler Gyula (1841-1903) történetíró, főlevéltárnok, a magyar középkor
és a 17. század kutatója.
Másrészt a jelen könyv szerzőjét személyes élmények is fűzik Pauler
Ákos Bevezetés a filozófiába (1933) című könyvéhez. Egyetemi hallgató korában,
közvetlenül a harmadik kiadásának megjelenése után ezen könyv segítségével
kívánta megismerni a modern filozófiát. Pauler módszere azonban, a redukcionizmus,
amellyel a minden relativizmustól és pszichologizmustól mentes abszolút
igazság eszméjéhez akar eljutni, a maga steril elvontságával visszarettentette.
9. ábra. Zemplén Győző (1879–1916) |
 |
VII. A HALÁL SZÜRETÉN
1.
János lassan kibújt a lövészárokból s nagy, feldomborított
mellébe belehelte az őszi mezőt.. Délután két óra tájt volt, most elő lehetett
szállingózni, a muszkák a tegnap éjjeli támadás után dögként aludtak. Csak
itt-ott puffant el néha egy-egy ártatlan lövés, nehogy az ellenség azt
higyje, hogy nem vigyáznak odaát.
Közel hozzá egy földhányás tetején, kihívó könnyedséggel,
mintha minden muszka golyót külön akarna inzultálni, egy fiatal férfi ült
s valami könyvbe mélyedt. János odament, melléje feküdt a megtépett földre.
Távolról megszáradt kukoricalevél szagát hoztá a szél.
– Bolond vagy, Viktor, – szólt oda szelíden
az olvasóhoz, – addig hencegsz, amíg ráfizetsz. Gyáva én sem vagyok,
de nem kínálom fel magamat a halálnak. Ilyen kicsinyes bravúroknál csak
többet érsz. A férfi felvetette a könyvből a fejét. Szép barna, olaszos
arca egy nagy gyermekkacagás volt.
– Tudod, hogy ez a Green országos marha. Még ha
magyar tudós volna, de angol, hát honnan veszi a jogot, hogy ilyen buta
legyen? Úgy beszél a gázok sűrűségének a méréséről, mintha a Hoffelder
professzornál tanult volna Pesten. Adj egy cigarettát.
János odanyújtotta a kért cigarettát s komolyan
mondta:
– A Greened, az nem érdekel, sem a gázaid sűrűsége.
De a te szamár, makacs kobakodat sajnálom. Ha csak a fiatal feleséged s
öt gyermeked volna, nem szólnék. A te dolgod, a nagy dögrovásban mindegy
eggyel több vagy kevesebb dráma. De ami szegény, német tudományon kérődző
országunkban elpazarolni a te fejedet, ez bűn a magyar faj ellen. Te könnyelmű
kamaszt stilizáltál magadból s nem tudsz kikomolyodni a stílusodból.
– Eh, mit jártatod a bagólesődet! Én itt is azt
csinálom, ami a mesterségem, amiért vagyok a világon, tanulmányozom a magam
tudományát. Aztán nem feleselek a marha miniszteremmel, hogy arra a fejre
ügyeljek, amit ő kegyelmessége nem talált felmentésre méltónak. És ott
lenn nem tudok lenni. Azt a levegőt, azokat a szagokat nem tudom kibirni.
Nekem a levegő kell, az ég, a nap. Amíg horizont van köröttem, addig nem
tudok félni. Egyszer már Bródi rnellett a könyvem lyukasztotta ki a golyó,
itt ni. Nekemsemmi bajom sem lett. Barátom, nekem nincs időm hősi halált
halni. Nézd, ezt a fene nagy buta könyvet végig kell buchstabiroznom. Addig
pedig elmúlik az egész bakalódás.
A lövészárokból vastag, alkohollal áztatott hangok
kunkorodnak fel:
– Blindre hopp!
– Még!
– Adsz ohneászt?
– Szervusz, hadnagy úr, gyere, öntözzük meg szegény
Viktort.
János felhőkölt: – Micsoda bolondságot dadogsz?
Bolondságnak elég bolondság. Ha a bolond ivott
volna, mint én, most is életben volna. A háború disznó dolog s azért legyünk
disznóvá. Ezt nevezzük a stilus egységének. Én disznó lettem. A részegnek
nem árt a halál. A részeg ember nem töri ki a nyakát.
– Ne gargarizálj annyi hülyeséget! Mi van Viktorral?
– Semmi. Csak egy kicsit meglőtték. Tegnap reggel
felült a fedezék tetejére s ottan olvasott. A muszka fenemódon lődözni
kezdett. Ő erre felállott, kitartotta a könyvét s odakiáltott: – Aki eltalálja
ezt a buta angol könyvet, kap egy üveg rumot. Az ő fejét találták el. Odatemettük
az erdő szélére.
János arcát elöntötte a vér. Orkánszerű egyetemes
düh tombolt óriási testében, kezei öklökké vonaglottak. Első percben közel
volt hozzá, hogy ezt az ártatlan emberdongót bunkózza le, csakhogy zúzzon,
hogy bosszuljon, hogy kinyargaltassa a feltámadt vihart magából. Hogy ügyelt
erre a gazdag életre. Hogy megvédte minden elől saját gyermekes könnyelműsége
elől. És milyen élet volt!
Parádi Viktor a magyar tudomány egyik legnagyobb
igérete volt s a fizika egy speciális kérdésének megoldásáért Európa szaktudósai
ismerték nevét. Mintha az öreg Jókai világteremtéséből fakadt volna ki
ez a nagyszerű örök-gyermekember is, pompás eszével, pompás testével arra
született, hogy kápráztasson, hogy megszerettesse magát, hogy sikert tépjen
magához. Két komoly tanulmány közt birkózott, átúszta a Dunát, versenyt
futott. A tréfa, a szellemes ötletek úgy bomlottak belőle, mint a vörös
kelyhek a tavaszi csipkerózsából. Huszonhatéves korában megházasodott,
elvett egy magához való gyermekfeleséget, négy év alatt nagy torkosan előölelkeztek
öt gyermeket s ő gyermekebb maradt, mint valaha volt. Úgy dolgozott, mintha
mindig csak dolgozott volna, úgy játszotta az életet, mintha csak játszani
tudna. Még az irigységet is lehízelegte derültségével, mindent megmosolyogtató
kamaszkodásaival. Nagyszerű eredményeket ért el s külső siker is kísérte.
Harminchatéves korában már rég egyetemi tanár, az Akadémia és külföldi
tudóstársaságok tagja volt. És ezt a soklombú életet, mely sohasem tudta
elhinni, hogy el nem tudja bájolni a halált is, gonoszul, gyilkos butasággal
kiengedték az egyetemes fosztogatásba. Jánost lökte valami, hogy odarohanjon
a két szembenéző lövészárok közé, hogy ordítson valamit, ami átzúgná a
két sereg velőit s amitől irányt változtatnának a fegyverek.
Szabó Dezső: Az elsodort falu. 1919
4.7.3. Fizika és fizikaoktatás a
Millenniumi Kiállításon
A továbbiakban a kortárs Berzeviczy Albertnek (1855–1930: később
az Akadémia elnöke) a felsőoktatásra vonatkozó értékeléséből ragadunk ki
részleteket, majd a fizikai intézetek által kiállított tárgyak ismertetéséből
is bemutatunk néhány jellemző passzust.
Visszatekintve már most a magyarországi felsőbb oktatás állapotára,
úgy, a mint az jelenleg tűnik elénkbe s a mint a kiállításon is meg volt
jelenítve, eltekintve azoktól a hiányoktól, a melyeket már az egyes nagyobb
intézeteknél jeleztünk, különösen három, a felsőbb oktatás szervezetébe
és rendszerébe belevágó s egymással összefüggő jelenséggel, illetőleg kérdéssel
kell – a jövő feladatai szempontjából – foglalkoznunk.
Az egyik egyetemeinknek átalán csekély száma, illetőleg ez egyetemi
és szakiskolai rendszer kérdése az intézmények továbbfejlesztésénél; a
másik: az orvosi pályára lépő s a hazában e hivatásra képzett ifjak aránytalanúl
csekély száma; a harmadik: a jogi képzésben és képesítésben ma mutatkozó
visszásságok s főleg a budapesti egyetem jogi karának hallgatókkal és még
inkább vizsgálatokkal való túlterheltsége.
Ha egyetemek alatt nem is a régi egyetemi rendszer alapfogalmának
megfelelő összességét a tudományoknak, illetőleg az ezt hagyományosan jelképező
négy tudománykar együttlétét, hanem csak az oly
főiskolát értjük, a melyben legalább három különböző hivatási
pályára lehet a legfelsőbb szakképzést megszerezni: akkor is ki kell mondanunk,
hogy Magyarország az orosz birodalmat és a balkán-államokat kivéve, Európának
egyetemekben legszegényebb országa. Magyarország az ő két egyetemével és
15 milliót meghaladó lakosával 7 600 000 lakosra esőleg adván egy egyetemet,
ezzel az arányszámával – az előbb említett országokat kivéve – valamennyi
európai államot felülhaladja, sőt a legtöbbet (Schweiz, Belgium, Holland,
Dánia, Svédország, Norvégia, Németország, Ausztria stb.)
kétszeresen, háromszorosan, ezen államok átlagos
arányszámát is (2 579 000 lakos) több mint kétszeresen, – vagyis
Magyarországon sokkal több lakosra esik egy egyetem, mint a művelt Európa
összes, s kétszerte több, mint Európa legtöbb államában.
Ez nagy hátrány úgy a különböző szakpályák hozzáférhetősége s
arányos ellátása szempontjából, mint főleg a tudomány önálló művelése előbbrevitele
és terjesztése szempontjából, mert kétségtelen egyfelől, hogy minden egyes
főiskolai tanszék már magában véve egy-egy tényezője a tudomány munkálásának,
– tehát mentül több és mentül többféle szakbeli ily tanszék létezik, annál
több ember szentelheti magát e munkásságnak, – másfelül kétségtelen, hogy
a több tudományszakot magukba foglaló nagy szellemi központoknak nagyobb
hatásuk van e tudományos munka élénkítésére, mint az elszigetelt s rendesen
szegényesen ellátott és felszerelt szakiskoláknak.
Ennélfogva a magyarhoni felsőbb oktatás jövő fejlődésének irányát
okvetlenül az egyetemek szaporításában s az egyetemi rendszerhez való mentül
teljesebb csatlakozásban kell keresnünk, annál is inkább, mert az az ország,
a melyben legtovább tartotta fenn magát a felsőbb szakiskolák rendszere,
Franciaország újabban már szintén nyíltan állást foglalt a fakultásoknak
egyetemekké való tömörítése mellett.
Természetesen ez az áttérés nem érthető úgy, hogy egy vagy két
létesítendő új egyetem kedvéért jelentékeny kulturális hivatást teljesítő
felsőbb szakiskolák egyszerűen megszüntettessenek, de mindenesetre igyekeznünk
kell teljes egyetemeinket szaporítani, a különálló felsőbb szakiskolák
számát apasztani, a megmaradókat más karokkal vagy szakokkal bővíteni s
lehetőleg minden felekezet papjainak képzésére módot nyújtani az állam
egyetemein is.
Egyetemeink csekély száma különösen érezteti kedvezőtlen hatását
az ifjúságnak a jogi és orvosi pálya közötti megoszlásában. Abban, hogy
Magyarországon ez idő szerint 4848 ifjú képeztetik jogásszá és csak 869
orvossá, kétségkívül nagy része van annak a körülménynek, hogy míg a jogi
kiképzésre két egyetemi jogi karon kívül 10 jogakadémia is, tehát összesen
12 iskola kínálkozik, addig orvosokat csak a két egyetem képez; bizonyítja
ezt az a másik tény is, hogy Ausztria egyetemein – különösen Bécsben –
évenkint legalább 4–500 magyar ifjú tanulja az orvostudományt, a mi részben
annak is tulajdonítható ugyan, hogy az orvosképzés tekintetében a külföldi
tanulás legkevésbé van korlátozva, de befolyással van rá az a körülmény,
hogy sok magyar tanuló közelebb kapja Bécset vagy Gráczot, mint Budapestet
vagy Kolozsvárt. Feltűnő továbbá, hogy míg az egyetemek számát tekintve
Magyarország leghátul áll az európai művelt államok között, addig a jogiskolák
számára nézve úgyszólván legelső; csak Schweiz és Holland bírnak népszámukhoz
arányítva több jogiskolával (ott egyetemmel), mint Magyarország, a mely
e tekintetben Németországot, Franczia- és Olaszországot is messze túlhaladja.
Csak természetes, hogy az iskolák ily aránya mellett a joghallgatók és
orvosnövendékek számának viszonya is a külföldtől merőben eltérően alakul;
de ebben azután már része van bizonyos nemzeti hajlamnak és szokásnak is,
a mely az oly ifjakat, kik inkább általános műveltséget, mint hivatásszerű
szakbeli kiképzést keresnek a felsőbb iskolában, nálunk rendesen a jogi
szak felé vonja. Csak mind e tényezők szemmeltartásával érthetjük meg példáúl,
hogy míg a budapesti egyetemen az orvosnövendékek száma 753 s a jogászoké
3194 volt, míg a kolozsvári egyetemen 116 orvosnövendék állott szemben
434 jogászszal (daczára, hogy a jogászok e nagy számához még 1220 jogakadémiai
hallgató járult, az orvosnövendékek pedig csak e két egyetem között oszlanak
meg) addig példáúl: (1896-iki adatok szerint) Párisban 5445 orvostanhallgató
mellett van 4158 jogász, Bécsben 3207 orvosnövendék mellett 2550 jogász,
Gráczban 702 orvosnövendék mellett 606 jogász, Münchenben 1209 orvosnövendék
mellett 1202 jogász stb.
A nélkül tehát, hogy egész határozottan állítani akarnók azt,
hogy Magyarországon a joghallgatók száma ma az állam és társadalom szükségletéhez
képest túlnagy, annyit biztossággal mondhatunk, hogy az orvostanhallgatóké
aránytalanúl csekély, s hogy az ebből eredő bajok megelőzésére – egyéb,
talán az orvosi pálya s az egészségügyi szolgálat viszonyaiban rejlő hibák
orvoslásán kívül – mindenesetre intézkedések szükségesek az orvosképzés
terén is.
***
Befejezvén ekképen szemlénket felsőbb oktatásunk történeti fejlődése,
szervezete és rendszere, jelen állapota és a jövőben megoldandó kérdései
fölött, az elmondottak bővebb megvilágítása czéljából ráértünk az egyes
felsőbb oktatásu intézetek és tanárok részéről az ezredéves kiállításon
bemutatott tárgyak ismertetésére.
***
A budapesti kir. tudomány-egyetem összessége a kiállításon Ő
Felsége a király, továbbá az egyetem tervezője: dicső emlékezetű Mária
Terézia királynő, nemkülönben az egyetem első megalapítója, Pázmány Péter
primás, úgyszintén az egyetemi alapot jelentékeny adományokkal gyarapított
Lóssy és Lippay prímásoknak jobbára életnagyságu, az egyetem tulajdonát
képező olajfestésü arképeit tette közszemlére.
A báró Eötvös Loránd tanár igazgatása alatt álló fizikai intézet
kiállított tárgyai eléggé gazdagon tüntették elő, mily mértékben tudott
megfelelni az intézet kettős feladatának, úgymint a tanításnak és a kutatásnak.
Az eszközök egy része taneszköz, mely a tanteremben és pedig nagy 200-300
hallgatóra számított tanteremben való kísérletezésre szolgál. Ha egy jó
taneszköztől azt kivánjuk, hogy megragadóan, gyorsan és bonyolódott segédeszközök
elkerülésével tüntesse elő a hallgatóságnak azt az eredményt, melyet az
előadó kísérletéből levonni szándékozik, akkor mint e követelménynek teljes
mértékben megfelelőt, kiemelhetjük b. Eötvös ejtő ingáját, mely az esés
idejének meghatározására a tanteremben módot nyújt, olyan egyszerüséggel,
melyet ennek a tanításban mellőzhetetlen adatnak megállapítására mindeddig
használt sokféle eszközök egyike sem ér el. Jó szolgálatot tehet az intézet
gyakorlataiban az a távcső is, melylyel a Foucault-féle inga mozgását pontosan
megfigyelni lehet.
Amaz eszközök, melyek a kutatásra valók, az intézetben dolgozók
tudományos egyéniségét mutatják be.
Legfelül áll néhai Jedlik Ányos néhány eszközével. Kár, hogy az
ő, a fizikai intézetben őrzött eszközei közül itt többet nem láthattunk,
de a hely szűke a kiállításban és ezen ma már történeti becsü eszközöknek
törékenysége nem tette lehetővé mindannyinak bemutatását.
Az, a mi a kiállításban volt, a dinamo-gép, az elektro-mágneses
forgókészülék, a rezgések összetételére szolgáló eszköz a szemléltető elé
tárja mégis azt, mivel foglalkozott Jedlik és pedig mint a tudomány egyik
úttörője, csak azt fájlalhatjuk, hogy ő tudományos elszigeteltségében erre
az általa megtörött útra nem vezette annak idejében a világ tudósait; így
történhetett az, hogy nem egy felfedezése, különösen az elektromosság terén,
nem neki, hanem más későbbi felfedezőnek szerzett babért.
Jedlik mély kutató szellemmel kigondolt, de a mellett kezdetleges
kivitelü eszközei mellett állanak Fröhlich Izidor
tanárnak a modern műszertechnika haladásáról tanuskodó eszközei az elektromos
ellenállási egység meghatározására. Az elektromosság jelenségei, melyek
Jedlik korában csak próbálgató kisérletek tárgyát képezték, az újabb időben
már pontos méréseket tettek szükségesé. E mérési feladatok egyik legfontosabbika
az ellenállási egység megállapítása, melyet az 1883-iki párizsi elektromos
kongresszus állított fel a tudós világnak. Fröhlich kiállított eszköze
arra szolgál, hogy ezt a feladatot a maga önálló módja szerint oldja meg.
Az intézet kiállításában a legtöbb helyet b. Eötvös kutatásokra
szánt eszközei foglalták el. Egyik kisebb részük a kapilláris jelenségek
tanulmányozására, a másik nagyobb a tömegvonzás, a nehézség és a földmágnesség
megfigyelésére szolgál. Azon kisérleti berendezés mellett, melylyel b.
Eötvös a folyadékok felületi feszültsége és molekulár térfogata közötti
összefüggést megállapította, itt látjuk amaz eszközöket, melyekkel a gravitáczió
jelenségeit észlelhetőkké és szemlélhetőkké tette olyan esetekben, melyekben
azoknak megfigyelése eddig egyátalában nem volt lehetséges. A nehézség
változásainak lemérése, mely eddig csak az ingával és csak nagy közökben
volt lehetséges, az érzékeny eszközökkel kicsiny néhány czentiméternyi
közökben eszközölhető. A földi mágneses erő térbeli változásainak lemérésére
szolgálnak a kiállított asztatikus variometer és a mágneses transtlatometer,
mely utóbbival b. Eötvösnek a mágnesére gyakorolt összes, azaz haladtató
erőt először sikerült lemérnie. Az ezen eszközökkel tett megfigyelések
azoknak fotográfiai úton nyert képei által is elő vannak tüntetve.
Az intézetnek kiállított eszközei majdnem kivétel nélkül a Süss
Nándor vezetése alatt álló államilag segélyezett mechanikai tanműhelyben
készültek.
A gépészmérnöki szakosztály köréből a technikai fizika
tanszéke (Wittmann Ferencz tanár) oly kisérleti vizsgálatokra való tárgyakat
állított ki, melyek legnagyobb részt magában a tanszék laboratoriumában,
vagy eredeti rajzok után budapesti műhelyekben készültek.
Ezek között a mérőtelefon szakaszosan (periodikusan)
változó áramok görbéinek objektiv előállítására szolgál. Ily eszköz lényegében
Bell rendszerű telefon, melynek rugalmas vaslemeze tükörfelszereléssel
van ellátva, a lemeznek a vizsgálandó szakaszos áram okozta kitérései a
tükörnek vízszintes tengely körüli forgását hozzák létre, melynek megfigyelésére
a telefontükörre összevergődő fénynyalábot vetünk. A visszavert fénynyaláb
elektromótorral vagy synchron mótorral hajtott sokszögű tükörre esik s
az innét ernyőre jutó fénynyaláb a periodikus áramgörbét mutatja, melyet
fényérzékeny papirra vetve könnyen le is fotografálhatunk.
A nagy telefonmintánál a permanens mágnes helyett nagy
harangalaku elektromágnes van. Ha a multiplikator tekercsén váltakozó áramot
vezetünk, messze elhallatszó búgó hangot ad, melynek magassága
a másodperczenként áramváltakozások számától függ.
Az induktív taszításnak Elihu Thomson által először felismert
jelenetei nagy elektromágnes tekercsekkel létesített erős mágneses térrel
voltak bemutatva. A rézgyűrük így eltaszíttatnak, rézkorongok, nagy rézgömb
pedig forgásban tartatnak.
A fázisindikator két egyenlő periodussal bíró váltakozó
áram fáziskülönségének mérésére való. Ily eszköz kétféle berendezéssel
volt kiállítva. Az egyiknél patkóalakú permanens mágnes sarkai között kifeszített
újezüst szálhoz erősített s tükörrel felszerelt vaslemez van, mely a mágnes
közelségétől polarizáltatik. Ez a gyors lengésű paralizált vas a mágnessarkok
között levő kis dróttekercsbe vezetett váltakozó áramtól az áramváltakozásoknak
megfelelő gyors lengésbe hozatik. Ha két ilyen eszközt szerkesztünk s ezeket
olykép helyezzük el, hogy az egyiknek polarizált vasa vízszintes, a másika
pedig függélyes tengely körül rezeghet, akkor az eredő mozgást tanulmányozhatjuk.
A fázismérő másik rendszere gyors lengésű, Deprez-D’Arsonval-féle
tükrös galvanometer elve szerint szerkesztett két eszköz, a melyeknek egyikénél
az áramvezető dróttekercs vízszintes a másiknál függélyes tengely körül
forog. A Lissajous-féle eljárással nyert ellipsisből ép úgy, mint az előbb
leirt eszközzel, az áramok fáziskülönbségét meghatározhatjuk.
Az áramfázismérők akusztikai analógiája két síppal létesíthető,
melyeknek rezgő levegőoszlopait tükrökkel felszerelt vékony rugalmas hártyákkal
födött manometrikus dobozokkal hozzuk összeköttetésbe. Ha a tükörfelszerelések
egymásra merőleges tengely körűl forognak, a Lissajous eljárással az egyenlő
hangmagasságú sípok ellipsiseket adnak.
A Joubert-féle kontaktkészülékkel a váltakozó áram áramgörbéit
pontról pontra meghatározhatjuk.
A készüléket a generátor forgó tengelyével kötjük össze s az elektromos
kapcsolás olyan, hogy az egyes fázisoknak megfelelő feszültséggel kondensatort
töltünk mely azután galvanometeren keresztűl kisüttetik.
Az említett kontaktkészülékkel történt mérések eredményeit a kiállított
fali bálák mutatták.
A forgó kommutatorral vagy Secohm-meterrel Rimington
módszere szerint a vezetők önindukczio- és kölcsönös indukczio-tényezőjét
lehet mérni.
Az átmágnesezés munkájának (hysteresis) a magnetometrikus
módszer szerinti mérésére 80 cm.-es solenoidok – 3309, illetőleg 1657 menettel
– szolgálnak. A vizsgálandó vaspróba ebbe tétetik; a berendezéshez folyadékrheostat
tartozik.
A mérések eredményét itt is fali tábla mutatta.
A mágneses permeabilitás mérésére nagy keresztmetszetű
vaskeretben két mágnesező tekercs és ezek között kis indukczió tekercs
szolgál. Ezeknek belsejébe tesszük a vizsgálandó vaspróbát.
A laboratoriumi gyürűs transformátor ugyancsak a vas mágneses
tulajdonságainak vizsgálására szolgál.
Nagy fali táblán voltak a budapesti műegyetem egy series dynamogépének
charakteristikái
feltüntetve.
A forgó folyadékrheostat a belé vezetett egyirányu áramot
váltakozó árammá változtatja, melyre nézve az áram-periodus a kis elektromótortól
hajtott készülék forgássebességétől függ.
A nagy feszültségű váltakozó áramok jeleneteinek bemutatására
nagy Rhumkorff induktor szolgált, melynek primär tekercsébe mintegy 100
Volt feszültségü váltakozó áram vezettetik.
A Tesla-féle kisérleteknél, melyekkel nagy feszültségü
szapora váltakozásu áramok létesíthetők, az előbbi induktor szekundér körébe
olajba helyezett transformatort igtatják; érdekes jelenség, hogy az olajtransformator
szekundér vezetékébe igtatott, a terem két szemben levő falához elszigetelten
erősitett két kondenzátor lemez között, léghijassá tett csövek világitanak,
bár a villamforrással vezető összeköttetésben nincsenek.
A staczionér áramok hidrodinamikai analogiájának bemutatására
egy kis czentrifugál szivattyú szolgált, mely vizet emel magasabban fekvő
edénybe, melyből az a szivattyu viztartányába visszafolyik. Igy staczionér
(víz) áramlást tarthatunk fenn, mely berendezésnél a szivattyu az áramgenerátornak
felel meg.
A nagy lámparheostat negyvennyolcz 110 Voltos, 16 gyertyás
izzólámpából volt összeállitva, melyek feszültségre vagy párhuzamosan,
vagy vegyest kombinálva technikai czélokra szolgáló igen jó ellentállást
adnak s arra is valók, hogy nagy feszültségü áramkörben ezt a feszültséget
az egymásután kapcsolt lámpák arányában megoszthassuk.
Az erős áramok mérésére való shunt párhuzamosan kapcsolt
10 mm.-es rézrudakból áll; az innét elágaztatott áram már a legérzékenyebb
galvanometerrel is megmérhető.
Az Ampermérő és Voltmérő-minták eme mérőeszközök szerkezeteit
nagy méretekben mutatják s így nagy hallgatóságnak való demonstrácziókra
alkalmasak.
Az Aron-féle áramszámláló mintájával optikai módszerrel kimutatható,
hogy ha két inga a nehézségi erő hatása alatt egyenlő lengéstartalmú, úgy
a mágnessel felszerelt inga az áram működése következtében a fogyasztott
árammenyiségtől függő mértékben siet.
A műegyetem elektrotechnikai tanszékének (Zipernowsky Károly)
tanári szertára tizenhat a szertár berendezését és felszerelését feltüntető
fényképet állított ki. A szertár, mely 1893-ban lett alapítva és eddig
összesen 18 500 frtot nyer alapberuházásokra, daczára azon körülménynek,
hogy a műegyetemen uralkodó helyszűke itt igen érezhetően nyilvánul, ma
már annyira fejlődött, hogy az elektrotechnikával foglalkozó hallgatók
az elektromos mérések és kísérletek legtöbbjét a szertárban végezhetik.
A kísérleteket nagyban elősegíti a szertárban alkalmazott vezetékrendszer,
mely két kapcsoló táblán összpontosul. Ezek közül az egyik a pinczehelyiségben
levő gépteremben, másika a két teremből álló laboratoriumban van elhelyezve.
Vissza a tartalomjegyzékhez
a.
b.
