Az Eötvös-féle torziós inga alapjául
egy 0,01–0,02 mm vastagságú platina-, vagy volfrámszálon
középen felfüggesztett (mérleg) kar szolgál,
amelynek két végére egyforma súlyú platinadarabot
helyezünk. A legtöbb változatban az egyik tömeg mélyebben
(20 cm körül) helyezkedik el.
A készülék elrendezését a 4. ábra
mutatja: a torziós szálon egy tükör van elhelyezve,
amelynek elfordulását egy távcsõvel olvashatjuk
le.
A torziós inga (mérleg) természetesen régóta
ismeretes volt, Eötvösnek azonban sikerült soha nem álmodott
érzékenységet elérni és ezzel alkalmassá
tenni készülékét teljesen új feladatok
ellátására. Ezek közül a legismertebb, legnagyobb
gyakorlati jelentõségû a földfelszín alatti
szerkezeti és tömegeloszlási viszonyok felkutatása.
Az elvet a 4.c ábrán láthatjuk. Egy nagyobb
sûrûségû képzõdmény, vagy
éppen fordítva, egy üreg jelenléte másképp
hat a torziós szálon függõ egyik, ill. másik
platinatömegre és így a torziós szál elfordulását
eredményezi. Az 1920–30-as években, az Eötvös és
munkatársai (Pekár Dezsõ, Rybár István
és mások) által továbbfejlesztett változatában
a világ legkülönbözõbb tájain (Egyesült
Államok, Németország, Irán, India) használták
a készüléket földgáz-, olaj-, érc-,
szénlelõhelyek felkutatására. A készülék
keresett, devizát hozó termék lett, a magyar geofizikusok
pedig megbecsült szakemberek voltak világszerte. Bár
még az ötvenes, hatvanas években is készültek
javított változatok, itt-ott még alkalmazták
is õket, de a hosszú megfigyelési idõ (két,
két és fél óra) miatt szerepüket a modern
graviméterek vették át.
4. ábra
a) A torziós szálon függô kar és a
rajta elhelyezett súlyok lehetséges elrendezései
b) Az Eötvös-féle torziós inga általános
elrendezése
c) Érckeresés elve a torziós ingával
Az elméleti vizsgálatok abból indulnak ki,
hogy a mérhetõ hatások, mint amilyen a szál
csavarodása, a gravitációs erõ változásával
vannak közvetlen kapcsolatban. Maga ez az erõ a gravitációs
potenciál gradienseként adódik, ami a potenciál
elsõrendû parciális deriváltját jelenti.
Így az erõ térbeli megváltozása a gravitációs
potenciál második deriváltjával van közvetlen
kapcsolatban. Vagyis a
mennyiségek mért értékébõl
kell a gravitációs potenciált meghatározni.
A mai fizika szempontjából fontosabb Eötvös
azon kísérlete, amellyel kimutatta a súlyos és
a tehetetlen, vagy más szóval a gravitáló és
az inerciatömeg ekvivalenciáját, azonosságát.
A torziós ingát elhelyezte az 5. ábra szerint
úgy, hogy a kar kiegyensúlyozott állapotban kelet–nyugati
irányba mutasson, tehát a meridiánra merõleges
legyen. A tömeg (30 gramm) anyaga egyik oldalon sárgaréz,
a másik oldalon rendre üveg, parafa, antimonit. Mindegyik tömegre
hat az Fi = mi · Rcosj
w2 centrifugális erõ, ez az mt tehetetlen
tömeggel arányos, és az Fg gravitációs
vonzó erõ, ez az mg súlyos tömeggel
arányos. Forgassuk át most az ingát úgy, hogy
az eddig a keleti oldalra esõ test a nyugati oldalra kerüljön
és viszont. Ha a különbözõ anyagú,
de azonos tömegû testekre más-más inerciaerõ
hat, a vízszintes síkban egy nyomatéknak kell fellépnie,
amely a torziós szál elfordulását hozná
létre. Ilyen elfordulást nem figyeltek meg, így a
kétfajta tömeg azonos, 1:108 (késõbb Dicke szerint
1:1011) pontosságig.
Jól mondja Bessel, hogy mindig érdekes
lesz e tétel igazságát oly pontossággal megvizsgálni,
amilyenre a haladó kor tökéletesedô segédeszközei
képesíteni fognak.
Különösen két okból
kívánatos e vizsgálat. Elôször azért,
mert Newton tétele veti meg az alapot, hogy a testek tömegét
nehézségük által a mérlegen lemérhessük,
s így a logika megkívánja, hogy az alaptétel
helyes volta legalább a pontosság azon határáig
bebizonyított legyen, amelyet a mérlegelésben elérhetünk;
ez pedig az egy ötvenezredet messze túlhaladja, sôt az
egymilliomodot is felülmúlja. Másodszor azért,
mert Newton és Bessel kísérletei csak olyan testekre
vonatkoznak, amelyek egymástól anyaguk eloszlását
illetôen aránylag kevésbé különböznek,
s majdnem teljesen függôben hagyják a kérdést
a sokkal ritkább légnemû testekre vonatkozólag.
Bessel kísérleteibôl legfeljebb annyit következtethetünk,
hogy a levegôre gyakorolt vonzóerô nem különbözik
többel a szilárd testekre vonatkozótól, mint
egy ötvenedrésszel.
A tömegvonzásra vonatkozó vizsgálódások
folyamában az én figyelmem is ráirányult a
kérdésre, és amennyiben megoldása felé
más úton haladtam, mint Newton és Bessel, és
sokkal nagyobb pontosságot értem el, mint ôk, érdemesnek
tartom okoskodásom menetét és kísérleteim
eredményét a t. Akadémiának elôterjeszteni.
5. ábra
A testek tehetetlen és gravitáló tömegének
azonosságát kimutató kísérletben szereplô
gravitációs és inerciaerõk nagysága
és iránya. Fg alatt azt a Föld középpontja
felé mutató erôt értjük, amellyel a (középpontba
képzelt) M földtömeg az mg gravitáló
tömegû testet vonzza, vagyis Fg = G·mg
M/R2.
Az az erô, melynek következtében
a testek üres térben a Földre esnek, s amelyet nehézségnek
nevezünk, két összetevô erônek, ti. a Föld
vonzóerejének és a Föld forgásából
származó középfutó erônek eredôje.
Ez a két összetevô erô általában
nem egyazon, nem is ellentett irányú, hanem egymással
szöget alkot, mely közel egyenlô a geográfiai szélesség
pótszögével. Az eredônek iránya ez összetevôktôl
függ; világos tehát, hogy a Földnek ugyanazon a
helyén, egyenlô tömegû testek középfutó
erôi egyenlôk lévén, e testek nehézségeinek
különbözô irányúaknak kellene lenniök,
ha a reájuk gyakorolt vonzóerôk különbözôk
volnának.
Budapesten a középfutó erô
a nehézség irányát körülbelül
5' és 56" vagyis 356 másodpercnyi szöglettel téríti
el a Föld vonzása irányától dél
felé. Számítás után azt találjuk,
hogy ha a Föld vonzása két egyenlô tömegû,
de különbözô anyagú testre egy ezredrésszel
különbözô lenne, akkor e testek nehézségi
irányai egymással 0,356, vagyis körülbelül
egyharmad másodpercnyi szögletet zárnak be, ha pedig
a különbség a vonzóerõben egy húszmilliomod
volna, akkor e szögletnek 356/20 000 000, vagyis egy hatvanezred másodpercnél
valamivel nagyobbnak kellene lennie.
A nehézség irányában
netán mutatkozó ilyen kicsiny eltérések felismerésére
a függô ón és a libella (szintezô) nem eléggé
érzékeny eszközök. Jól használható
azonban a csavarodási mérleg úgy, mint azt a nehézség
irányába mutatkozó kicsiny eltérések
felismerésére más vizsgálatoknál is
már használtam.
Csavarodási mérlegeimben a vékony
platinadrótra akasztott 25-50 centiméter hosszú mérlegrúd
végeire különbözô, egyenként körülbelül
30 gramm súlyú testeket erôsítettem. A rudat
a meridiánra merôlegesen állítván, állását
egy vele mozgó, és egy másik, az eszköz szekrényéhez
erôsített tükör segítségével
pontosan meghatároztam. Aztán az eszközt szekrényestôl
180 fokkal elforgattam úgy, hogy az a test, amely elõbb a
rúd keleti oldalán volt, most a nyugati oldalra jutott és
viszont, s újból meghatároztam a rúd állását
az eszközhöz. Ha a két oldalon alkalmazott testek nehézségei
különbözô irányúak volnának,
a rudat tartó drót csavarodásának kellene bekövetkezni.
Ilyen azonban nem mutatkozott akkor, ha az egyik oldalon állandóan
alkalmazott sárgaréz golyóval együtt, a másik
oldalon üveg, parafa vagy antimonitkristályok voltak felfüggesztve;
pedig a nehézség irányában 1/60 000 másodpercnyi
eltérésnek már az elsô percnyi, biztosan észlelhetô
csavarodást kellett volna létesíteni.
Megvizsgáltam ezután különösen
azt is, hogyan áll a dolog a levegôre vonatkozólag.
Levegõben mozgó testekre a levegô felhajtó erôt
gyakorol, mely a kiszorított levegô nehézségével
egyenlô, s vele ellentett irányú. Ezért ha a
levegô nehézségének iránya más
volna, mint egyéb anyagoké, akkor a fent leírt kísérletekben
ennek is a drót megcsavarodásában kellene megnyilvánulnia.
Természetes, hogy e csavarodás nem e levegôben úszó
test súlyával lenne arányos. Avégbôl,
hogy ez lehetôleg nagy legyen, a rúd egyik végén
üres üveggolyót alkalmaztam, melynek térfogata
120 köbcentiméter, súlya pedig 30 gramm volt, úgyhogy
a levegô felhajtó ereje ennek körülbelül 1/200
részével volt egyenlô. Nagy elôvigyázatra
volt szükség, hogy ezen aránylag nagy térfogatú
testre a levegô áramlása és a sugárzás
zavaró befolyásait kizárjam és a mérlegrudat
biztos egyensúlyba hozzam. Csak a fizikai intézet nyugodt
pincéjében, éjjel és azáltal sikerült
ez, hogy az egyensúlyi helyzeteket fotografáló eszközökkel
határoztam meg.
Csavarodást ez esetben sem észleltem,
úgyhogy eltérést Newton tételétôl
még a Bessel méréseinél több mint négyszázszor
pontosabb kísérleteim sem mutatnak.
Bátran állíthatok annyit,
hogy ha egyáltalán van különbség a különbözô
anyagú, de egyenlô tömegû testek nehézségei
között, úgy ez a különbség a sárgaréz,
üveg, antimonit és parafára vonatkozólag egy
húszmilliomodnál, sárgarézre és levegôre
vonatkozólag pedig egy százezrednél bizonyára
kisebb.
Hogy Eötvösnek az egyre nagyobb mérési pontosságra
való törekvése messzemenõen nem tekinthetõ
öncélú Guinness-rekord-hajhászásnak, azt
számtalan, modern problémákat tárgyaló
cikkben található hivatkozás bizonyítja.
Újabban Marx György mutatott rá igen meggyõzõen,
hogy mekkora pontosságú mérés dönthet
el ma egy adott, izgalmas kérdést. Az alábbiakban
röviden ismertetésre kerülõ megfontolásaiból
az derül ki, hogy Eötvös kísérleti eredményei
rengeteg már kibontott, vagy még kibontható információt
tartalmaznak a fizikusok számára. Vizsgáljuk példaképpen
az Eötvös nyomán felírt viszonyszámot.
Ebben a képletben S az anyag súlyát, M
a tömegét, g a nehézségi gyorsulását
jelenti. K a két anyag gyorsulása közötti
különbségre jellemzõ szám.
A mellékelt táblázat a történelem folyamán
elért pontosságot mutatja be.
|
|
K |
| Galilei |
(1600) |
1 : 10 |
| Newton |
(1686) |
1 : 1000 |
| Bessel |
(1830) |
1 : 50 000 |
| Eötvös Loránd |
(1890) |
1 : 20 000 000 |
| Eötvös–Pekár–Fekete |
(1908) |
1 : 500 000 000 |
| Renner János |
(1935) |
1 : 2 000 000 000 |
| Dicke |
(1963) |
1 : 100 000 000 |
| Dicke |
(1964) |
1 : 100 000 000 000 |
Vegyük most figyelembe, hogy egy kilogramm rézgolyó
560,0 g neutront, 451,2 g protont és 0,24 g elektront tartalmaz.
Ugyanezek az adatok ólomra 619,0; 393,0; 0,21.
Ha a gravitáció csak a neutronra hatna, ez olyan különbséget
okozna, hogy ezt már Galileinek észre kellett volna vennie.
Ha a gravitáció a magerõkkel és a barionszámmal
lenne valamilyen kapcsolatban, annak kimutatására már
Bessel mérési pontossága szükséges. De
ha azt akarjuk eldönteni, hogy az elektronnak is van-e súlya,
akkor már Eötvös pontossága kell.
A relativitáselmélet újabb kérdéseket
vet fel a kinetikus és a potenciális energiához tartozó
tömeggel kapcsolatban.
Végül leszögezhetjük: az Eötvös által
elvégzett mérések hasznos információkat
tartalmaznak az anyag különbözõ formáinak
(neutron, proton, elektron, kinetikus energia, antianyag, mezontér)
hosszú hatótávú kölcsönhatásaira
vonatkozóan.
4.5.2. Dicke és a „Hungarian
Baron”
Ezek után nem meglepõ, hogy Amerikában „leporolták”
az Eötvös-ingát. Elemezték az eredeti Eötvös-mérések
lehetséges hibaforrásait. Mindenesetre elismerték
az Eötvös-inga fölényét az elérhetõ
pontosságban. Szemléletes példájuk: ha az esési
idõ különbözõségébõl
kívánnánk a különbözõ összetételû
azonos súlyú anyagok tömegkülönbségét
megállapítani, egy a pisai ferde torony magasságú
vákuumcsõben való ejtéssel, a másodpercet
1 : 108 pontossággal kellene mérni tudnunk.
A kritikus értékelés alapján kissé
megváltozott konstrukciójú készülékkel
megváltozott elvi alapon sikerült Eötvös pontosságát
2 nagyságrenddel felülmúlni. Ezeket az értékeket
tüntettük fel a Marx nyomán közölt táblázatban.
R. H. Dicke és munkatársai három súlyt függesztettek
fel (kettõ réz-, a harmadik üvegfiolába leforrasztott
ólom-klorid anyagú volt), amelyek egy kvarc háromszög
csúcspontjain voltak elhelyezve. Az egész rendszer végül
vákuumkamrába került.
A mérés újdonságának hipotetikus
váza a 6. ábrán látható. Képzeljük
el, hogy az Északi-sarkon függesztettük fel a két
különbözõ összetételû, azonos súlyú
testet, és a Nap gravitációs vonzásából
adódó gyorsulás különbségét
akarjuk meghatározni. 24 óra leforgása alatta a mérlegkar
a Nap irányába húzott egyenesre 6 óránként
váltakozva (folytonos átmenettel) hol merõlegesen,
hol párhuzamosan áll, így a nagyobb gyorsulást
mutató anyag hol elõreszalad, hol hátramarad a Föld
forgássebességéhez mérve. Így a torziós
szálon egy folyamatos, szinuszgörbeszerûen változó
csavarodást észlelnénk.
6. ábra
Elvi elrendezés Dicke mérési módszerének
magyarázatához. A (különlegesen szerkesztett) torziós
ingát (képzeletben) az Északi-sarkon függesztjük
fel, ahol az inercia-erõnek a Föld forgásából
adódó része kiesik, csak a Nap vonzásából
adódó gyorsulás-különbség érvényesül.
A Föld forgása a kétféle anyagú test helyzetének
felcserélését végzi el – helyettünk. A
Napot jobb felé a távolban kell elképzelnünk.
A felsô két ábra a 12 óránként
egymást követô helyzeteket mutatja.
Hangsúlyoznunk kell, hogy a mérést nem az Északi-sarkon
végezték, de egy ilyen jellegû effektus kimutatására
érzékenyítették a szerkezetüket és
a mérési módszerüket.
Effektust természetesen nem találtak.
Érdemes megemlíteni az amerikai kutatók érzelmi
hozzáállását: Eötvös gyakorta mint
„Hungarian Baron”, vagy egyszerûen „the Baron” szerepel. Azt állítják:
az a tény, hogy az egyik súly 20 cm-rel lejjebb van (ami
egyébként éppen a gravitációs inhomogenitás
hatásának növelésére szánt konstrukció
volt eredetileg), éppen ezen hatásra való érzékenysége
miatt, ha a báró odamegy a készülékhez,
hogy azt leolvassa, a „Baron’s mass” által okozott hiba már
maga kétszázszor akkora, mint az általa megadott hibahatár.
Végül megállapítják, hogy a lehetséges
hibaforrásokat gondosan figyelembe véve nehéz elképzelni,
hogyan tudta elérni az általa megadott pontosságot
(…it seems almost incredible), de becsületesen megjegyzik, hogy egy
megszállott kísérletezõ éveken át
felgyülemlett tapasztalata igenis úrrá tud lenni a nehézségeken.
Végsõ következtetésük: Around
1900 a Hungarian baron conducted exquisite measurements to demonstrate
that all bodies fall at precisely the same rate. His result crucial to
the general theory of relativity, has now been confirmed.
4.5.3. Emlékezések
Eötvös Lorándra
EÖTVÖS LORÁND SZELLEMÉNEK
Gellért Oszkár Naplójából
Szeptemberi vasárnap… Ma Eötvös Lorándról
olvasok. S fiúról apára, apáról fiúra
száll gondolatom. Bölcs apa! Ki Heidelbergbe buzdító
leveleit sorra írja fiának: csak választott szakjában
haladjon bátran elõre, mert a tudomány körében
a legnagyobb erõfeszítés mindig eléri jutalmát;
magában a tudományban találja azt meg, s nem kell
mit a politikusnak, az emberektõl várnia. S még halálos
ágyán is arra inti, hogy boldog lehet, ha tudós marad,
csak politikába ne avatkozzék. S a megfogadott apai jó
tanács: „Igazán diadalünnep akkor lesz, amikor a magyar
tudomány haladását meg fogja látni és
gazdagodásnak fogja tekinteni az egész világ” – írja
a fiú, s az új Magyarországnak melyik fia tett hozzá
inkább, hogy így legyen? Elgondolkozom új törvényén,
hogy a Föld felületén mozgó testek nehézsége
nem állandó, a nyugatra mozgóké nagyobbodik,
a keletre mozgóké kisebbedik, mert a Föld maga nyugatról
keletre forog… Elgondolkozom egyéb hatalmas felfedezésein.
Aztán filozófiáján. „A titkok honában
többre megy a költõ, mint a természettudós…
A természettudósnak erõt inkább a gondolkodásnak
az a józan szabadsága ád, mely nem akadályozhatja
haladását, még ugrásait, repüléseit
sem, de amely maga kérlelhetetlen elfogulatlansággal hívja
fel az ítélet szigorát arra, hogy eredményeinek
értékét megállapítsa. A fellegekben
jár néha úgy, mint a költõ, de meg tudja
mondani mindig, milyen magasra emelkedett.” És végül
ezeken a gyönyörû sorokon: „A középkor elõítéleteinek
és csodaszerének lomtárából elõkerestem
a varázsvesszõt, melyrõl a varázs az idõk
folyamán amúgy is lekopott, s jobban illõ mechanikai
érvelésekkel arra bírtam, hogy feleletet adjon. Az
igaz, hogy nem arra kértem, hogy rejtett kincseket mutasson; arra
sem, hogy ellenségeimet, ha vannak, megjelölje; csak azt kívántam
tõle: engedjen bepillantani annak az erõnek rejtélyeibe,
amely e földön mindent mozgat, mindennek kijelöli helyét…
Itt lábaink alatt terjed el, hegyek koszorújával övezve
az Alföld rónasága. A nehézség azt lesimítván,
kedve szerint formálta felületét. Vajon milyen alakot
adott neki? Micsoda hegyeket temetett el és mélységeket
töltött ki lazább anyaggal, amíg létrejött
ez az aranykalászokat termõ, magyar nemzetet éltetõ
róna? Amíg rajta járok, amíg kenyerét
eszem, erre szeretnék még megfelelni.”
Akkor íródott ez a pár rímes sor:
Mester! a középkor
Csodatárából a varázsvesszõt
Kikerested, Mester
S azt mondtad, nem azért, hogy
Tán rejtett kincseket kutasson,
Vagy ellenségeidre mutasson,
Csak, hogy segítsen megismerned õt,
A titkos erõt,
A titkos erõt, mely itt a földön
Vonz s mozgat mindeneket,
Mely micsoda hegyeket temethetett el
És micsoda mélyeket tölthetett
ki hegyekkel,
Míg Alföld lett az Alföld…
Óh, ha erre tudnál még
választ kapni,
Míg bírod eszed!…
Míg rajta jársz, s a kenyerét
eszed.
Lásd, én se kérem, hogy
nekem kincseket keressen,
Sem azt, hogy ellenségeimre rávezessen,
Sem azt, hogy feleljen arra, vajon
Mily büszke bérceket roskasztott
össze,
Mily vad szakadékokat hantolt el örökre
Bennem a háború s forradalom.
Sem azt, hogy mutassa hol, merre hazám,
Mert rajta járok, s kenyerét
eszem
Én is. Holtig.
Holtig, ha tán
Másutt oly puha lenne, mint amilyen
sós volt itt.
De arra gondolok: ha keletrõl jõ
a fény
S ha a Föld nyugatról keletre
forog
És ettõl rajta minden nehezebb
lesz
Ha nyugatra lendül:
Varázsvesszõm, ha válaszolni
tudnál:
Ezért van-e, hogy az Eszme is, ha keletrül
Mozdul nyugatnak, ott megnehezül?
S ezért van-e, hogy évmilljók
alatt
A szív mellünkben nyugatabbra
billent?
S ha kettészelik is: balfelõl
belõle
Valamivel mindig –
Valamivel mindig több marad.
|
Nyugat 1919. 1049–1050. I.
|
FRÖHLICH IZIDOR BÚCSÚBESZÉDE EÖTVÖS
LORÁND RAVATALÁNÁL
1919. április 11.
Ars longa, vita brevis
Mélyen tisztelt gyászoló gyülekezet!
Eötvös Loránd ravatala elõtt állunk:
e rövid szóban mindent megmondtunk, amit érzünk;
mert mindegyikünket, de bárkit is, aki õt ismerte, áthatja
az az érzet, hogy õbenne valami pótolhatatlant, valami
mérhetetlent, valami alig kimondhatót veszítettünk.
Nem tudjuk, hogyan és mivel kezdjünk kifejezést adni
mély gyászunknak, bármiként is törekednénk
érzelmeinket szavakba foglalni: bizonyos, hogy a fájdalom
nagysága csakhamar elfojtana minden további szót,
és csak néma ajkak és reménytelen ábrázatok
szólalnának megható beszédességgel.
De nem lehet, hogy minden szó nélkül bocsássuk
el körünkbõl õt, az elszenderült drága
családfõt, a tudományban vezérünket! Õt,
ki egész élete folyásával fényes példát
mutatott arra, milyennek vélte õ a mûvelt magyar ember,
milyennek a magyar tudós életét.
Bár tudományos munkájának kiválóságánál
fogva mindazokban az elismerésekben részesült, amelyeket
méltán kiérdemelt: mégis nagyobbnak tûnik
mint ember az õ valódi, nemes gondolkodású
emberiségében, amelyet családi otthonától
kezdve, egészen az általa legkevésbé ismert
embertárssal való érintkezéséig, teljes
életén át gyakorolt.
Midõn most a Magyar Tudományos Akadémia, a Budapesti
Magyar Tudomány–Egyetem, a Magyar Természettudományi
Társulat és a Mathematikai és Physikai Társulat
nevében e helyen elbúcsúzunk Eötvös Lorándtól,
engedje meg a tisztelt gyászoló gyülekezet, hogy ez
az utolsó hang csak rövid néhány szó lehessen…
Mielõtt Eötvös Loránd a leggondosabb nevelés
és a leglelkiismeretesebb tanulmányi menet után az
1871. év tavaszán elfoglalta a budapesti egyetemen katedráját,
azt a keserû fájdalmat kellett elszenvednie, amelyet a nemcsak
országos, de világhírû atyjának és
egyben a legjobb szülõnek is, báró Eötvös
Józsefnek idõ elõtti halála neki okozott.
Negyvennyolc esztendõ múlt el azóta, hogy mint
duzzadó egészségû, koromfekete hajfürtû,
erõteljes ifjú megtartotta elsõ egyetemi elõadását
a jelenlegi I. számú egyetemi kémiai intézet
kis tantermében; most már igen kevesen vagyunk életben
azok közül, kik ez elsõ lépésének
tanúi voltunk.
Azóta az egyetemmel szakadatlanul kapcsolatban állott,
eltekintve attól a fél esztendõtõl, amely az
1894. évben rövid ideig ugyan, de igen szabadelvû módon
viselt közoktatásügyi minisztersége után
következett. E félévben elõadásai szüneteltek
ugyan, de tudományos búvárkodásai tovább
folytak. Az 1891–92. tanévben az egyetem rektori tisztségét
viselte.
Tanársága megkezdése után két évvel,
1873-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelezõ tagjává
választotta, tíz évvel késõbb rendes
tagjává; és mint ilyen, 1889-tõl kezdve, tizenhat
esztendõn át vitte az Akadémia elnöki tisztségét;
az errõl való visszalépése után, 1906-tól
kezdve igazgatóságának tagja volt.
Hogy mily cselekedeteket vitt véghez egyetemi tanszékén,
annak egyrészt néma, de annál beszédesebb,
imponáló monumentuma az egyetem nagyszabású
fizikai intézete, amelynek létesülését
az õ fáradhatatlan kezdeményezõ és kitartó
munkájának köszönhetjük; másrészt
az a sok tanítványa, kit az õ elõadó
és gyakorlati tanítása vezetett be a tudományba.
De legragyogóbb tettei azok a tudományos vizsgálódásai
és az ezekbõl kinõtt, általa kigondolt és
folyton javított kutatói módszerei és õáltala
megszerkesztett mérõeszközei, amelyek érzékenysége
és finomsága összehasonlíthatatlanul felülmúlja
valamennyi ily fajta eddigi készülékeket.
Ezekkel úgy a földnehézségi, mint a földmágnességi
kutatásoknak új irányítást adott, új
teret nyitott; ezekkel képes volt a föld alatti rétegekre,
ezek elhelyezésére, sõt bizonyos határokon
belül ezek alkatára, minémûségére
is következtetni, ami gyakorlati szempontból a legnagyobb fontosságú.
Ezekkel a vizsgálatokkal vonta magára a tudományos
világ minden részében, ahol ilyen vizsgálódások
folytak és folynak, a legélénkebb érdeklõdést,
és fényt árasztott a magyar tudományra. Az
országban pedig keresztülvitte az ilyen fajta geofizikai kutatások
intézményszerû módszeresítését
és állandósítását, amely ténykedésében
számos más ország kormánya és tudományos
körei követték õt.
Az ily nemû nagyszabású eredményeihez tartozik
még ama, dolgozótársaival együtt majdnem hihetetlen
pontossággal véghez vitt kimutatása annak a némileg
kétségesnek látszott törvénynek, hogy
egyenlõ tömegû, de különbözõ testek
súlya, tömegvonzása, anyaguk minémiségétõl
függetlenül, egymással egyenlõ.
Messze vezetne, ha e helyen összes jelentékeny tudományos
munkáiról emlékeznénk meg; csak érintjük
az általa felfedezett, nevét viselõ törvényt,
amely a folyadékok felszíni feszültsége és
molekuláris súlya között fennálló
nevezetes összefüggést fejezi ki.
Az Akadémia elnöki székében méltó
utódja volt édesatyjának és Trefort Ágoston
nagybátyjának; õ is mindent elkövetett e hazai
elsõ tudományos intézetünknek emelésére
és a magyar tudományos érdekek elõmozdítására.
Késõbb, hogy zavartalanabbul élhessen kutatásainak,
nagy és nehéz lelki küzdelmek után megvált
elnöki tisztségétõl.
A Magyar Természettudományi Társulatban már
kora ifjúságától kezdve fejtett ki érdemleges
közremûködést számos népszerû
elõadás tartásával és ily célzatú
közleményeivel, de különösen a kulturális
tekintetben oly nagy sikerû Könyvkiadó Vállalata
megalapítása és további vezetése körül;
késõbb évtizedeken át viselte e társulat
alelnöki tisztét.
Egyik legnemesebb ténykedése volt annak a nagy intézménynek
a megalapítása, a báró Eötvös József
Kollégium létesítése, amely huszonöt évi
fennállása óta a tehetséges fiatal tanerõknek
és a fiatal tudósok képzésének valóságos
otthona lett, s melyet mint ez intézet kurátora, kezdettõl
fogva utolsó leheletéig a legmelegebb szeretettel gondozott.
Ugyanily célzatú volt az a munkássága, amelyet
mint a budapesti tanárképzõ intézet igazgatótanácsának
elnöke, több évtizeden át buzgó odaadással,
élete fogytáig folytatott.
Másik tudományos alapítása a Mathematikai
és Physikai Társulat létesítése volt;
e társulat folyóiratával a hazai középfokú
iskolák tanerõinek a tudomány mindenkori színvonalán
való tartásáról törekszik gondoskodni,
míg az elõadóülései a fiatalabb tudományos
erõknek személyes bemutatására adnak kellõ
alkalmat, végül pedig tanulóversenyei a tehetséges
tanulók felismerését célozzák.
Szívbeli jóságának egész életen
át jóformán megszámlálhatatlan tanújelét
adta, de mindig arra törekedett, hogy titokban maradjanak; sok-sok
megszorult embertársa áldást kívánt
reá; és bárki is fordult hozzá tanácsért
vagy segítségért, sohasem távozott el tõle
megvigasztalás nélkül.
Szabadjon még hozzátennem, hogy ugyanily nemes érzületei
indították õt arra, hogy a Magyar Írók
Segítõ Egyesülete elnöki tisztségét
(és más ilynemû egyesületekét is) elfogadja
és hosszú évek során élete végéig
viselje; ezek ügyeit mindig a legnagyobb készséggel
vezette.
Ily nagymérvû, annyira különbözõ
irányú elfoglaltsága folytán kifárasztott
testi szervezetének felfrissítésére nyaranként
felkereste fõleg a dél-tiroli havasok kristálytiszta
üdítõ levegõjét; és nem egy sziklás
hegycsúcs az, amelyet õ, mint elsõ mászott
meg.
De sem e hely, sem a rövidre szabott idõ nem alkalmas reá,
hogy bõvebben szóljak Eötvös Loránd e sokoldalú
és más érdemeirõl; kell, hogy elbocsássuk
õt körünkbõl, és haló porát
örök nyugalomra átadjuk az anyaföldnek.
„A VILÁG PROLETARIÁTUSÁNAK ZÁSZLAJÁT
HAJTJUK MEG”
Vörös lobogóval temette pénteken délután
a munkásság Eötvös Lorándot, a világhírû
tudóst. A Forradalmi Kormányzótanács közoktatásügyi
népbiztossága a dolgozó társadalom halottjának
tekintette a nemzetközi tudománynak ezt a fényes elméjû
munkását, és gondoskodott a temetésérõl,
amelyen impozánsan nyilvánult meg a gyász és
a részvét. A múzeum elõcsarnokában ravatalozták
fel a nagy halottat. A koporsót élõ virágkoszorúk
tömege borította be. A tudományos és erkölcsi
testületek nagy számban képviseltették magukat
a végtisztességen.
A gyászszertartás után a Forradalmi Kormányzótanács
nevében Lukács György közoktatásügyi
népbiztos tartott gyászbeszédet.
Szimbolikus tény – mondotta –, hogy az elsõ halott, akit
a gyõzelmes proletariátus saját halottjának
tekint, a legnagyobb magyar tudós. Szimbolikus azért, mert
az a küzdelem, melyet a proletariátus folytatott, a tudomány
jegyében indul. Tudjuk, hogy Eötvös nem volt politikus,
hogy élete a tudományos zseni élete volt, ki nem tekintve
egyéni érvényesülését, osztályérdekét,
csak a tudománynak élt, csak a tudományért
küzdött és dolgozott. Végtelen fájdalommal
és szomorúsággal tölt el bennünket az a
tudat, hogy az új állam küszöbén nélkülöznünk
kell Eötvös lángeszét és munkáját.
A világ proletariátusának zászlaját
hajtjuk meg a tudomány elõtt, midõn Eötvös
Lorándot, a proletariátus elsõ halottját búcsúztatjuk.
Pesti Hírlap, 1919. április 12.
Vissza a tartalomjegyzékhez
