KOMLÓSSY GYÖRGY Bauxitföldtani kalandozások a világ körül (avagy “volt egyszer egy kisgyerek, úgy élt, mint az istenek”)

Az igazat írom, csakis az igazat, de nem a teljes igazságot. Szemezgetés személyes élményekbõl. Az igazság szilánkjai. Lehetnek üvegszilánkok is, melyek közül egyesek sérthetnek. De nem ez a cél; ezek a színes üvegdarabok elengedhetetlenül fontos kellékei egy mozgalmas és derûs mozaiknak.

Elõször is ehhez itt kell megszületni, ezen az áldott-átkozott földön, mely önmagában is egy küldetés, aztán itthon is kell tudni maradni. Ez már nehezebb; ehhez már a küldetés tudata is kell. Innen kezdve már “mindenki másképp csinálja”.

  “Kócos kis ördögök voltunk”. Háttér: növénykórtani tudományokat mûvelõ atya, egy racionális, igen kemény székely asszony, akinek az eszénél legföljebb csak a keze járt gyorsabban. Két, átlagosnál kissé elevenebb fiútestvér. Akkoriban szaporán tört még fakanál, a “pszichiáter” a konyhafiókban lapult.

  42–43 nyarán visszatérés a szilágysági atyai szülõfaluba (Krasznahorvát), oda a “vén hepehupás”-ba, klottgatya, tarló és mezítlábas boldog szabadság. Majd bombázás, pincézés, menekülés. Elõbb az oroszok és németek, majd az amerikaiak és németek közé szorulva. Salzburgi amerikai fogság, Matt See-i kolostor (ahol a szent korona is rejtve volt – míg az amerikaiak el nem vitték). Az elsõ elemi Matt See-ben, folytatás már itthon, kibombázva, a “nyugatosnak” minõsített apa tanyára telepítve, de négy-öt boldog nyár Bogyiszló–Dokomlás pusztán, újra klottgatya, újra mezítláb, lovak és sárga homokfutó, bicikli, csónak és pecázás a Holt-Dunában. Szeptemberben rettenet a cipõ, még szerencse, hogy csak egy pár volt belõle.

  Felkészülés az expedíciókra az utcán történt. A Bernáth Géza (ma Hollósy Simon) téren volt összesen egy autó és vagy 50–60 gyerek, ebbõl 10–20 állandóan az utcán. Itt lehetett megtanulni mindent, mire késõbb szükség volt, játszani, veszíteni és nyerni, nyerni vesztes helyzetbõl és soha semmilyen körülmények között fel nem adni, és fõleg verekedni, ütni és az ütést állni, elfutni és utolérni, játékot kitalálni és szervezni, ha sikerült, akár még engedelmeskedni is.

  48 szeptemberével eltörölték a gimnáziumi kötelezõ latint. Különórákra a pénz valahogy összekuporodott. Saját apánk (aki szerint “fiúk, ezzel megszûnt a civilizált világ Magyarországon”) latinra, anyánk németre, “mindannyiunk apja” pedig oroszra kényszerített. Én pedig vettem 3 Ft-ért egy századfordulós angol nyelvkönyvet, suttyomban azt tanultam.

  Lehettem volna oktató, nem csak ily bakancskoptató, de 56 november 4-én a hajnali gépágyú-kerepelés és rádiószózat hallatán rájöttem, történész – amire készültem – nem lehetek. Szerencsére a geológia is történelem – csak hosszabb.

  Az ELTE TTK geológus szakát szélsõséges eredményekkel jellemezhetõ szemeszterekkel végeztem. Valahogy ezekkel az iskolai évekkel nem volt túl sok szerencsém. Lehet, hogy akik oktattak, azoknak sem. “Mit egykor elmulasztottam, megemelem a kalapom mélyen” – de nem mindenki elõtt. Kettest pl. Fülöptõl úgy is lehetett kapni, hogy csak egyszerûen szakállam volt, amiben õ az “ellenforradalom” szimbólumát látta, de õ ezt legalább meg is mondta.

  Négy évtizednyi távlatból az egyetemet nem is annyira mint oktató, sokkal inkább mint nevelõ intézményt tisztelem. Mi mind egyformán szegények voltunk. Ruhája azért mindenkinek volt, igaz, abban is hagytuk el az egyetemet, amiben oda beléptünk. Így Szatmári (Zuckerman) Péter is a híressé vált szívkönyökös pulóverében, melyért – minekutána elvesztette – érdemes volt éjszaka Berlinbõl Rügenbe szökni. A Stasi mint diverzánst el is fogta, nem hitte “csak a pulóveromért utaztam vissza Rügenbe” c. történetet (Dudich kolléga mentette ki). A hétvégi szakmai kirándulások, a több évfolyamos kirándulások és önszervezõdõ túrák, amikor a diákok egymáshoz, az oktató az oktatottakhoz közel kerültek, és az önfeledt boldog dalolások a magunknak és magunkról írt szöveggel. Az egyetemen azért tudást is lehetett szerezni (aki akarta), de amit igazán el lehetett sajátítani, az a földtan szeretete volt, és ennek elégnek kellett lennie egy életútra. Nem lettem “nagy geológus”, de azért az útfélen itt-ott néhány virág nekem nyílott.

  Nyaranként igen kemény fizikai munkára fogtam magam. Ebben volt út- és vasútépítés (beleértve a krampácsolást is), de fõleg bányamunka. Résmintázó lettem 58 nyarán Kincsesbányán (Iszkaszentgyörgy), 59-ben meg csillés. De azért rakni is kellett a csillét, bauxitot szívlapáttal (amit a lényegesen könnyebb szénre találtak ki). A szakállam miatt itt is egyre nehezebb munkahelyekre helyeztek, vizes helyre, hogy lehetõleg a bõr is jöjjön le a tenyeremrõl. Sikerült. De ment, és ez fontos volt.

  A bányamunka a tudományos kutatás felé is elindított: a “Hidrargillit újszerû megjelenése az iszkaszentgyörgyi bauxitban” c. munkámmal (Pesty László bábáskodása mellett) kiemelt díjat nyertem. Az elsõ igazi siker az egyetemi évek alatt. A sikerdíj (ez is 800 volt) aztán a Citadellában az évfolyam ajkán dalra fakadt.

  A 60-as évek Magyarországa ontotta magából az ipari adatokat. Az égvilágon semmibõl nem állt a bauxitföldtanban új felismerésekre jutni. Olyan volt, mint a századfordulón az elektromosság: akárhova csapott az ember, felfedezett valamit. (Legfeljebb nem volt igaz). A bauxit felé épp úgy tudatosan léptem, mint korábban a földtan irányába: túl azon, hogy esztétikumában gyönyörûnek láttam a kõzetet magát, világos volt, hogy olyan nyersanyag kutatásával kell foglalkozni, ami van; ha van, akkor az ember már talál, ha talál, akkor sikeres , ha sikeres, akkor jó. Az már a sors fintora, hogy különös elõszeretettel küldözgettek oda (is), ahol nincs (Algéria, Tanzánia, Kuba).

  Aztán jött a diploma és védése az “Iszkaszentgyörgyi szürke bauxit és a bauxitpiritesedés kérdése”. Professzoraim nem nagyon tudtak vele mit kezdeni. Áldozatul esett a Vadász–Szádeczky–Sztrókay között folyt áldatlan viaskodásnak, mely a diák munkájának megítélésében is lecsapódott. Egyben egyetértés volt: nem a munkát kell osztályozni, hanem a diákot. A Földtani Közlöny szerkesztõségének 1963-ban felkért bírálója – egyetemi oktató – publikációra meg egyenesen alkalmatlannak találta. De nem lett az, mert az abban megfogalmazott földtani ásványtani és geokémiai elemzés és következtetések révén a hazai és a nemzetközi szakirodalom által a mai napig is legelfogadottabb tudományos munkám maradt. Mindig voltak, akik segítettek, még a konfliktusoktól nem mentes egyetemi éveim alatt és az azt követõ kezdõ lépésekben: mint Balkay, Bárdossy, Dudich, Kriván, Pesty.

A Magyar–Szovjet Bauxit–Alumínium Rt. (Maszobal) utóda, a Bauxitkutató Vállalat, folytatva elõdje hagyományait, alkalmazott politikai okból “parkolópályára” helyezett szakembereket, sõt “horthysta fasisztá”-nak minõsített ludovikás tiszteket, amit csak a szovjet vezetés mert megtenni. 1954-ben a szovjet vezetés ment, a hagyomány maradt. 1957-ben Erdélyi Mihály geológus, 58-ban Pohl Károly bányamérnök, Tolnay Kornél fúrómérnök, majd 61-ben Balkay Bálint és Dudich Endre is itt kaphatott munkát. Én “priusz nélkül” mentem, amit Podvarcsek személyzeti osztályvezetõ sokáig nem is hitt, többször megkörnyékezett, meséljem már el, mit is csináltam 56-ban.

  Amikor 1962-ben végeztünk és elindultunk a pályán az otthonról, az iskolákból, a TTK-n belénk oltott szellemiség révén, mind ott szorongattuk markunkban tisztességünk és tehetségünk gyémántkristályait. Ezek mívesnek egyáltalán nem nevezhetõ csiszolómûhelyekbe kerültek... Igaz, szakmailag rögtön pályafutásom csúcsára kerültem. Akkor ugyan ezt még nem tudtam (ma már igen), hogy egy geológus életében az a karrier teteje, amikor hóna alatt a kitûzõkaróval fúrópontot tûz ki. Innen az út már csak lefelé vezet.

  A három évet kutatócsoportoknál töltöttem: kezdõdött az Alsó-Nyírádi-erdõben: panelbódé, dobkályha, Sümegen bérelt szoba, télen reggelre befagyott lavór, pottyantós budi, akkurátusan felvágott Népszabadság, szöggel a deszkafalra ütve. Este a hó még leolvadt a bakancsról, reggelre az olvadék úgy dermedt jéggé, hogy csak geológuskalapáccsal felütve lehetett elindulni vele. De azért néhány éjszakát még végigdaloltunk a “Fényesben”, innen a munkába. Fagyban, szélben, sárban a fúrógépekhez gyalogolva már gyorsan józanodik az ember. Folytatódott az élet Halimbán: az iroda egy istállóban (ahová állítólag még Kossuth is bekötötte lovát), a dobkályha maradt. Az íróasztalfiókban vajúdó egerek, alvás pedig a lapján, bolhás pufajkákon (csak át ne világítsanak!), aztán munkásszállás, aztán Iszkaszentgyörgy.

  A csoportvezetõ geológus feladata a kutatófúrások telepítése, a fúrómagok alapján megismert földtani rétegsorok leírása (dokumentálása), a bauxitmintáknak elemzésre történõ elõkészítése volt. A fúrásban harántolt bauxit vastagsága és a vegyelemzési adatok adták meg a részletes kutatások irányát. Amikor produktív vastagságú és minõségû telepet harántoltunk, addig mentünk elõre, míg a bauxittelep ki nem ékelõdött, vagy el nem meddült. A fúrási rétegsorok dokumentálása, a gépek telepítése kezdõ geológus számára komoly feladatot jelent, nem is annyira földtani szempontból, inkább szervezés és irányítási készség terén. Természetesen havi és éves jelentéseket is kellett írni, év elején pedig a készletszámításokat csinálni, az éves készletmérleget rohammunkában összeállítani, ami hetekig tartott és rendszeresen az éjszakába nyúlott. A készletszámítások akkor még tekerõ (mechanikus) Triumfator számológépekkel történtek, az adatokat több méter hosszú pauszpapírra írta be tussal és sablonnal a rajzoló.

  Az egyetem anyáskodó karjai közül az erdõbe került “pesti” gyereknek sok nehézséggel kellett szembesülnie. Más volt a légkör, az értékrend. Amirõl a tanulmányai alapján azt hihette az ember, hogy fontos, “iparban” nem volt az. Ami kifejezetten a földtani (rétegtani, õslénytani) kérdéseket illeti, segítséget a központtól nem is lehetett kapni, de kívülrõl igen; Kopek Gábor, Kókay József, Knauer József Szabó Imre kollégáktól annál többet. Ma is hálás vagyok nekik.

  A cégnél akkor szinte mindenki fiatal volt, vezetõk és beosztottak egyaránt 30 alatt, vagy akörül. Mindkét oldalon voltak hibák, amin ma már olyan jókat lehet nevetni. De akkor minden olyan nagyon komoly volt; szegény Károly Gyula – a maga egyszerûségében is kiváló ember – mit õrlõdött a csoportvezetõ geológusok és a fõgeológus között.

  A paraszti sorból az 50-es évek elején ipari (fúró)munkássá vált emberekkel néhány hónap alatt igen jó munkaviszonyba kerültem. (Jó volt az a tanyasi gyerekkor.) Sokra emlékszem tisztelettel és szeretettel. És milyen munkásgárda volt ez! Istenem, mit értek volna ezek az emberek a technikai civilizációjára oly büszke nyugati világban! Ma már tudjuk, hogy a 60-as 70-es évek vidéki magyar munkásságával még akár Kánaánt is lehetett volna építeni, nemhogy a szocializmust.

  Az 1962-ben megkötött magyar–szovjet bauxit–alumínium egyezmény Magyarország számára rendkívül kedvezõ volt. Ennek elõnye végsõ soron a Szovjetunióban önkényesen megállapított dollár–rubel árfolyamból (1$= 0,6 Rbl) fakadt. Errõl a rókáról az utolsó bõrt még Németh Miklós kormánya húzta le. Ezek az elõnyök olyan nagyok voltak, hogy olyan bauxittelepeket is érdemes volt feltárni, melyek a szabad piaci gazdaságban távolról sem nem voltak azok. Így kerülhetett sor a karsztvíznívó alatt elhelyezkedõ telepek lemûvelésére a világpiaci áraknál lényegesen olcsóbb energia importja révén a vízszintnek fúrt kutakon át történõ lesüllyesztésével.

  A közel egymillió tonnás évi érctermelés megháromszorozódott, a timföldgyártás megkétszerezõdött és a kutatásokra fordítható összeg is megsokszorozódott. Az éves kutatások eredményesek voltak, mindig többet sikerült felkutatni, mint amennyi a kitermelés volt, így a készletek csak bõvültek.

  A hatvanas évek közepére modern vállalat, jól felszerelt laboratórium épült ki a balatonalmádi központban. A terepi munkákat követõen ide kerültem Szabó Elemér kolléga guineai kiküldetése idején, szóbeli megbízással a Földtani Kamerális osztály vezetõje lettem. Talán 8–10 földtani kutatási zárójelentés készült közvetlen irányításom mellett. Igaz, ezekre a nevemet nem volt szabad ráírni, ezért az ebbõl az idõszakból származó jelentések anonimek is maradtak. Felelõsség volt, hatáskör nem sok. Valójában leginkább csak “szobafelelõs” voltam. Dudich kollégától meg is kaptam az “Oberkammer Zimmerführer” kitüntetõ rangot.

  Egyfajta bizantinus merevség a vezetési stílusban, a földtani kutatásokban, a szerkezeti viszonyok (tektonikai kép) megszerkesztésében egyaránt megnyilvánult. Ez a rebellis ösztönöket örökölt egyén számára mindvégig sok konfliktus forrása volt. Így végül még a szobafelelõsi posztról is leváltottak. Ezt szakismereteim és munkám alapján iszonyatosan megalázónak tartottam. Igaz, nem is ezek hiánya volt az indok. 1969-ben megkíséreltem a Magyar Állami Földtani Intézetben elhelyezkedni. Ezt Knauer kolléga közvetítette, de sikertelenül, mert Fülöp József (akkor MÁFI-igazgató és KFH-elnök) egyheti gondolkodás után így szólt: “Tudod, ez a Komlóssy amolyan úriember lehet – ez nekünk nem kell”¹.

  Igen sok nehézség ellenére a vállalat történetében elsõnek, 1969-ban, készen a karbonátokból keletkezett bauxit elméletével, Balkaynak és annak a Vadásznak a biztatásával, aki azt korábban a legvehemensebben támadta és akinek ide vonatkozó publikációjára illett hivatkozni mindenkinek (legalábbis amíg élt), ledoktoráltam. Ezzel az elmélettel évtizedekre a bauxit keletkezésével foglalkozó legtöbb hazai és külföldi kollégával szembekerültem. De a viták esetenként már tudományosnak nem voltak nevezhetõk, inkább nevetségesek, mint pl. 1976-ban a Zircen tartott Lóczy-emlékünnepségen. Elég volt. A hazai tudományos életbõl kivonultam. Illetve csak hittem, hogy igen, mert addig és azután több munkám plágiumforrásként azért még szépen muzsikált.

  1970 nyarán, amikor egy három-négy hónapos munkámat fél órán belül vastag veres ceruzával – összefirkálva amint egy rossz kis diák a tanító bácsitól a dolgozatát a fõnöktõl – visszakaptam, bár a vállalathoz igen sok kollegiális és baráti szál fûzött –, felmondtam. Pohl Károly, akkor már az Aluterv mûszaki igazgatója adott a Duna-parti fellegvárban állást.

  Már régen tudom, a hibák jelentõségükben messze eltörpülnek azok mögött a tények mögött, hogy a hazai bauxitkutatás a 20-as évektõl kezdõdõen napjainkig olyan sikertörténet, melyre sok nemzet büszke lenne². Ezen belül 62-tõl egy olyan negyedszázad következett, melyre az 1000 éves történelem során sem lehet túl sok példa. Nemzetközi tapasztalatok birtokában állítom, bauxittelepeinket példás pontossággal kutatták meg, a földtani zárójelentések tartalmaztak minden olyan adatot, melynek alapján a bányák kellõ biztonsággal megtervezhetõk voltak. Büszke vagyok arra, hogy e munkában részt vehettem.

Az ifjúkori álmok világa. Míg az elõzõ években Halimbára vagy Fenyõfõre sem mehettem, bár a rám rótt feladatok elvégzéséhez erre szükség lett volna, most meg tessék, itt van neked India. Akkoriban az ilyen kiküldetés egy geológus számára majdnem olyan nagy dolog volt, mintha manapság valaki a Holdra utazna.

  Goában – közvetlenül az Arab-tenger partján – több lateritbauxit-telep van, melyre a tulajdonosa timföldgyárat kívánt telepíteni. Ennek megvalósíthatósági tanulmányát 1971-ben az Alutervre bízták. Egy ilyen tanulmányban a geológus dolga az, hogy alapos terepbejárás után a dokumentumokat, topográfiai térképeket, légi fotókat, kutatási térképeket, szelvényeket, a vegyelemzési, ásványtani adatokat, vizsgálati módszereket, a készletszámítás módszerét, megbízhatóságát és eredményeit számba veszi. A bányászati és technológiai igényeknek megfelelõen a készletet újra kell számolni. Egyben reprezentatív, vagy jellemzõ mintát vesz a telep(ek)bõl. A mintavétel átfogó ismereteket igényel, hiszen ez szolgál azon timföldgyári (feldolgozási) kísérletek alapjául, melyekre a timföldtechnológus a gyár technológiáját megtervezi, a feldolgozási költséget megbecsüli, végsõ soron az egész alumíniumipari vállalkozás életképességérõl döntés születik. Ez volt az elsõ ilyen munkám, melyet aztán több hasonló követett.

  Az “ipari” munkának volt két tudományos “mellékterméke” is, nevezetesen az a felismerés, hogy a bauxit képzõdése és minõsége nem az anyakõzet kemizmusától, sokkal inkább a kõzet fizikai sajátosságaitól függ. A másik pedig a közvetlen lateritesedés feltétlen dominanciája.

  Kiküldetésem, a tanulmány megírása, a különbözõ minõségi feltételek mellett elvégzett készletszámítás elvének kidolgozása mögött Balkay Bálint állt, aki úgy tudott tanácsot, ötletet adni, hogy aki azokat kapta, sajátjának hitte. Ha sikerült partnert találnia, akkor boldog volt és dicsekedett, minden jót a másik érdemének tulajdonítva. Így dicsekedett velem is, és teremtett bizalmat a vezetõségben további munkáimhoz.

  Goa kicsi, egykoron virágzó portugál gyarmat volt. 1961-ben került Indiához, még tíz évvel késõbb is számos tekintetben toronymagasan állt India fölött. Itt indiai viszonylatban tiszta, rendezett kis városok fogadtak, katolikus templomokkal, mellettük iskolák és kórházak, nagyobb településen sportpályák. A templom és környezete szellemi és kultúrközpont. A koldulás tilos, de a vasárnapi mise után a héten a szegények javára összegyûlt pénzt a pap a rászorulók között szétosztotta. A portugálok 500 éve érkeztek ide (Xavéri – akkor még nem – Szent Ferenccel) és ellentmondást nem tûrõen mindenkit meg is kereszteltek. A világnak egyetlen általam bejárt helye, ahol a kereszténységet a hívek és hirdetõik szemmel láthatóan komolyan is vették.

  Indiába a 70-es és 80-as években még négyszer eljutottam: 79-ben a goaihoz hasonló megbízással Gujarat államba, az Indus völgyébe, 83-ban pedig ösztöndíjjal az indiai bauxittelepek tanulmányozása címén. Lehetõségem volt a legfontosabb indiai bauxittelepek részletesebb megismerésére, különösen Gujaratban (Bhuj, Kutch-félsziget), az Aluterv tervei és technológiája alapján épített korbai timföldgyár bauxittelepeihez, Putkapahar és Amarkantak (Madhya Pradesh állam), és a Keleti Ghatokban (ma már világklasszisnak számító) Ghandamardan és Panchpatmali telepekhez. Mindenütt volt valami olyan földtani csemege, mely a tudományos ismereteket bõvítette, ezek publikációit meglehetõsen elhanyagoltam.

  Indiai útjaim során olyan falvakba is eljutottam, ahol nemhogy magyart, de még európait sem láttak. Ezek voltak az igazi élmények mindamellett természetesen, hogy mindig volt idõm és lehetõségem, hogy a nagyobb városokat és azok környékét bejárjam.

  A keleti ember roppant kíváncsi, a hinduban pedig óriási tudásszomj lakozik. Igen könnyen barátkoznak. Bennem erre partnerre leltek, és ez is hozzásegített ahhoz, hogy õket, gondolatvilágukat jobban megismerjem. Egyszerû emberekben is nemes emelkedettség, udvariasság magasan az európai átlag felett áll.

  Az utcai borbélynál várakozóknak egy olvasni tudó hangosan olvassa az újságot, hogy mindenki hallhassa. Így aztán tájékozottak is. 79-ben Bhujban (Kutch – Gujarat) egy klubban megkérdezték – “Mondja uram, ön szerint mi lehet az oka a szerb–horvát ellentétnek?”. Európa jelentõs részén a mûveltnek számító emberek még azt sem tudták, hogy vannak szerbek meg horvátok, nem hogy azt, hogy ellentét lehet köztük. Mindez Jugoszlávia szétesése elõtt legalább 10–12 évvel történt.

  A Bhuj-környéki telepekhez hindu kollégámmal (és Perlaki Elvirával) rendszeresen jártunk ki terepre, barátomat otthonról hozott nápolyival kínálgattam a hosszú úton. Volt, amikor elfogadta, volt, amikor nem. Egyszer megkérdeztem, mi az oka ennek. Elmondta, hogy van néhány önként vállalt diszciplínája és az egyik az, hogy a hét két napján nem eszik. Kérdem, mi az oka. “Nagyon egyszerû, több tízmillió hindu vállal ilyesmit, ezzel a piacon csökkenti a keresletet, az árakat alacsonyabban tartják, néhány szegény talán így jut élelemhez”. Önkéntes éhezés, hogy másnak jusson. Büszke Európa, képes vagy-e ilyen emelkedett cselekedetre? Más. Füstölõpálcákat akartam venni, tanácsot kértem, hol és milyet vegyek. Elmondták, menjek Ahmedabádba a dzsaina templomhoz és a fekete címkését vegyem meg. Azt éppen nem kaptam, vettem hát mást. Másnap a koma kérdi, milyet vettem. Mutatom. Hümmög. Jó, de nem a legjobb. Jó lesz ez otthon Magyarországon, mondom, végül is nem mindegy ? Uram, hát hogy volna mindegy, önnek (erkölcsi) kötelessége lett volna a legjobbat venni. Romokban hevertem, másfél hónapos munkám, tekintélyem porladt semmivé. Egyszerûen a hitelemet veszítettem.

  Iszonyatos, fullasztó hõség, kora délutáni roppant napsütés. Ilyenkor az ember úgy érzi, nem is egy nap van az égen, hanem legalább kettõ. Gowinda Raóval ballagunk a lateritplatón, egy szakadék elõtt megállunk. Lábunk alatt vasércbánya, fekete, sötétvörös, salakos kövek nagy rakáson, szinte izzanak. Nézd Gowinda – mondom, ilyen a pokol. Nem hiszek én a pokolban, mondja nekem egy, a legmagasabb (brahmin) kasztból származó geológus kolléga, s ha van pokol, az itt van a földön. No jó, válaszolom, elhiszem, de akkor a mennyország is itt van. Bólint rá, majd hozzáteszi, így igaz lehet, hogy kinek mi jut, az tõlünk is függ, ezért vagyunk mi felelõsek egymásért, mi mindannyian a közvetlen és tágabb környezetünkért, te is értem, én is érted. Ezt õ hitte, és így is élt.

Folytatás

Az indító kép Mindszenty Andrea rajza a szerzôrôl.

1. Fülöp József 1991-ben levelet írt nekem, melyben gratulált kinevezésemhez és egyben felhívta figyelmemet arra, "hogy ez most nem a bosszúállás ideje". Mint a KFH elnöke 400 000 Ft-tal megtámogattam a "Magyarország földtana" címû könyvének kiadatását. Ezt azért nem bosszúból kapta.

2. Nem úgy, mint a Bush elnök által Magyarországra tanácsadóként küldött Teleki Pál geológus, aki 1993-ban az Episodes-ban megjelent cikkében tanúságát adta annak, hogy amit kritizált, azt még hároméves magyarországi tartózkodás után sem ismerte, de egy tudományt és annak hazai képviselôit legalább az egész világ elôtt sikerült lejáratnia.

Vissza a tartalomjegyzékhez