Elôzô rész

Fõnökeim a 71-es indiai kiküldetésemet sikeresnek minõsítve felkértek a szervezõdõ vietnami expedíció geológiai vezetésére. Örömmel vállaltam, annál is inkább, mert mûszaki vezetõnek a Bauxitkutatótól ismert Zólomy Miklóst bízták meg, no meg végre úgy kutathatok, ahogy akarok, a tetejében még háború is van! Szóval pompás kaland. Elõkészítõ tárgyalásokat követõen 72 novemberében érkeztünk Hanoiba.

  Észak-Vietnam Lang Son tartományában, közvetlenül a kínai határ mentén több bauxittelep volt ismert, melyet a 40-es években a japánok találtak meg, és a vietnamiak kutattak. A feladat az eredmények ellenõrzése, új kutatásokkal a készletek növelése és dúsítással a minõség javítása volt, azaz mennyiségében és minõségében egy esetleges timföldgyár telepítéséhez a nyersanyagot kellett biztosítani.

  Tehát már ott voltunk Hanoiban, másnap hajnalban kocsikkal “szinte kiloptak” a városból, majd kb. 100 km után magas sziklafalak árnyékában megálltunk reggelizni. Ezt követõen elõ is került a motorházból a Bia Hanoi (vietnami sör), melyet késõbb nem is annyira a hõfoka – bár az sem volt elhanyagolható –, mint inkább zamata miatt csak “pocoklének” hívtunk.

  Táborunk már elkészült, patak partján, erdõben, úgy is lehet mondani dzsungelben, ahol akkora grape fruitok lógtak a fán, mint egy kisebb sárgadinnye. A táborhely csak egy-két km-re volt a Hanoi – Dong Dang határállomástól, mely Vietnamnak akkor Kína és a Szovjetunió felé vezetõ legfontosabb útvonala volt. Óvóhellyel és rohamsisakkal jól elláttak minket. Volt külön konyha, szakács, Magyarországon tanult vietnami, tolmács gyanánt. Mondhatom, az összkomfort teljes volt. Táborhelyünk késõbb a szent keresztségben a Bivalynád nevet kapta. A név utalt arra, hogy a térségben sok a bivaly, s jelezte azt is, hogy urbanizációs ártalmaktól nem kell rettegni.

  A két-három téli hónapban hideg volt, 8–10 fok, permetezõ esõvel. A kunyhóban rendszeresített szúnyoghálót csak patkányhálónak használtuk. De arra jó volt. Karácsony másnapjának estéjét egy acéllemezzel lefedett, felszínén füvesített, fásított, szakszerûen cik-cakkban kiképzett légnyomásbiztos lövészárokban töltöttük. A bombák hullottak, rengett a föld. Istenem, milyen jó szeizmikus méréseket lehetett volna végezni. Másnap, amikor Hanoiba mentünk, láttuk a pusztítást, a jobbára bambuszból épült városka eldõlt. A falak közül a vályogot a légnyomás kifújta, az épületeket három nap alatt helyre lehetett állítani és kész. Emberéletben kár nem esett, mindenki, néhány vagyontárgyával, a sziklafalak árnyékában túlélte a támadást. Legfeljebb a rizzsel megrakott teherautó vezetõjének lehetett baja, a kocsit tudniillik felemelte a légnyomás, 80–100 m-re az úttól bedobta a rizsföldek közé.

  Aztán január 9-én ennek is vége lett, legalábbis északon. Február végén már jöhettek az expedíció tagjai. Addigra elkészült a terv, a dúsító (köznyelven csesztetõ), s a kollégák számára az új bambuszépület.

  A korábbi kutatások ellenõrzésére egyes kiválasztott kutatóaknák (gödrök) mellett újakat telepítettünk, hogy összehasonlító adatokat nyerjünk. Az aknák legnagyobb mélysége elérte az 50 m-t. Az aknázás igen kemény fizikai munka volt. Az 1 mx1,5 m-es szelvényû aknában dolgozni iszonyatos emberi erõfeszítést igényelt. Erre csak egy vietnami lehetett képes, nemcsak a munkahely szûkössége, hanem az emberfeletti szívósságot igénylõ feladat miatt is. Egy-egy aknához hat-nyolc embert telepítettek: egy a gödörben dolgozott. És mindig ugyanaz! Három év alatt nem sikerült elérni, hogy cseréljenek, váltsák egymást. A többiek röhögtek rajta, hogy milyen peches. Nyári idõben kézzel hajtott “kereplõvel” nyomták le a levegõt, hogy az ott dolgozó oxigénhez jusson, legalább idõnként. Egy a kötéllel húzta fel a kosárba rakott mintát, melyet mértek, majd törtek, késõbb a dúsítóba szállítottak. A rettentõ meredek hegyrõl 40-50 kilóval a “vityik” ruganyos futólépésben közlekedtek, vállukon átvetett bambuszrúd két végén kiegyensúlyozott egy-egy kosárral. Ez már olyan nehéz fizikai munka volt, amit csak nõkre lehetett bízni. Egy vietnami nõ saját testsúlyát képes volt így egész nap a vállán elcipelni. De még többet is. Egyszer Rab Tibor kollégánk, élete teljében lévõ keménykötésû magyar férfi, vállára vette egy vietnami asszony terhét. Az elsõ kísérlet után úgy megroggyant, mintha egy óriási pofont is kapott volna mellé.

  A felszínen található bauxittelepek mennyisége meglehetõsen korlátozott volt. Felszín alatti telepek fúrásos kutatása is beindult. A primer bauxit permi mészkõbe települt, a fedõ és fekü szabad szemmel nem volt elkülöníthetõ (még a Magyarországon végzett mikropaleontológiai vizsgálatokkal sem nagyon). Elõfordult, hogy el kellett kezdeni fúrni, és nem tudtam, hogy a fedõre vagy a feküre raktam-e a gépet. (Ez borzalmas érzés, nem kívánom egy geológusnak sem!).

  Az expedíció az elsõ másfél évben különbözõ szerzõdéses viták miatt csak fél létszámmal üzemelt. 74 tavaszán aztán fokozatosan olyan létszámra fejlõdött, ahogy már kezdetben is dolgozni is kellett volna. Megkértek, vállaljak még egy újabb másfél éves turnust. Vállaltam. Igaz, nem tudtam, mit. Az expedíció létszáma feleségekkel, gyerekekkel 16–18 fõre nõtt. Elkezdõdhetett – Havas kolléga jóvoltából – az a földtani térképezés, amivel az egész terepi munkát kezdeni kellett volna.

  A tábori élet összezártságának vírusa hamar támad. Expedíciós betegség, civakodások. Elõször csak az asszonyok kezdték el utálni egymást, majd iszonyatos felelõtlenséggel nap mint nap uszították férjeiket is kollégáik ellen Ezt le kellett gyõzni. Miklós már elment, és kutya egyedül maradtam. Még éjszaka sem esett a hõmérséklet 27 fok alá. Amikor az ember enni nem tud, még nincs nagy baj, amikor már aludni sem, akkor igen. 63 kilóra fogytam, valóban csonttá és bõrré. Kuchta Nándi, a nagy mókamester (egyébként geodéta és fotómûvész) megoldotta a problémát: tollaslabdameccsekkel, táncos klubdélutánok szervezésével.

  A táj gyönyörû volt. Ez a dél-kínai irodalomból és számos szénrajzokból jól ismert toronykarszt. Amíg nem láttad, csak képeken, azt hiszed, fantázia szüleménye. A francia szakirodalomban “karst en ruin”, azaz romkarszt néven szerepel. Magas, sokszor sudár meredek, vagy akár visszahajló falú 50–80 méteres csipkés ormú tornyok, magányosan vagy csoportba verõdve. A terepet sokszor sûrû erdõ borítja, miközben a dzsungelkéssel (konzau) vágod magad elõre – a vietnami tudniillik egy idõ után elmaradt ( vagy az éhezéstõl és fáradságtól kimerülten, vagy a félelem miatt, mert kígyó aztán volt bõven), szóval hajtod magad elõre, cukorspárga vékonyságú liánokban akkorákat esel, hogy az egyik lábad az égre néz, mint egy kidõlni készülõ gyárkémény, a másikat meg jó esetben (ha nem voltál egyedül) a hónod alól húzza ki az akkor éppen ügyeletessé vált szanitéc. A forróságban szó nincs arról, hogy patakokban folyna az izzadság. Az izzadság ilyenkor vékony filmhártyát képez az egész test felületén. A sok tövistõl már cafatokban lóg rólad a bõr, a gatya, a cipõ. A sebeket a maró izzadság csípõs leve azonban gyorsan gyógyítja. A mozdulatok egyre lassúbbá válnak, kereken tartod a szádat, mint a ponty az éttermi üvegládában, de azért még lihegsz. Kora délután jön a monszunvihar. Az esõ olyan hirtelen indul meg, mint amikor a fürdõkád széles pofájú csapját telibe nyitják. Minden ronggyá ázik, a jegyzeteket és térképet legfeljebb emlékezetedben viszed haza. Aztán vége a viharnak, a felhõk még egy darabig tépelõdnek a sziklák tetején, mint Ágnes asszony lepedõje a patakban.

  Jön a naplemente, ballagsz hazafelé, az út mentén kis fabódék, feketére festett fogú vietnami öregasszony méri a gyûszûnyi zöld teát, mosolyog, tudja, mi bajod, csöpetnyi sót is hint hozzá, ballagnak a völgyek rizsföldjeirõl fáradtan haza az emberek. Minden, ami zöld, pillanatok alatt aranysárgában öltözik, a hegyek oldalán a vörös színû talaj foltokban izzik az arany–zöld környezetben, valaki még dalol, lassan meggyulladnak az olajmécsesek, a nap lehullik, mint egy kõdarab. Aztán újra kivilágosodik, a nap már csak alulról világítja meg a monszunfelhõket és azok e fényt még egyszer visszatükrözik. Az utat övezõ eukaliptuszfákon, mint a villanyfûrész sivító hangja, megszólalnak a kabócák és csend lesz és béke és csoda, és utálod Európát.

  Mi mindent kellene írni, a Thong Nhat szállót Hanoiban, a selyemárusok utcáját, egyáltalán, az akkor még egyenruhába öltözetett nyüzsgõ embereket, a piacot, az egylábú pagodát, a Vörös-folyón átívelõ százszor szétbombázott és százszor összetákolt hidat, és a gyönyörû tiszta hangon csengõ dalokat, a kíváncsi gyerekcsapatokat, vagy a kutyapecsenye-készítés mesterfogásait.

  Végül az expedíció az emberi és szakmai megpróbáltatásokkal együtt befejezte terepi munkáját. Döntõ többségben kiváló emberek jöttek itt össze és mégis, mire vége volt, nem maradt más, mint hamu és gyémánt.

  75 késõ tavaszán hazajöttünk, itthon várt a kutatási eredmények feldolgozásának nem kis feladata. Az expedíció lényegében sikeres volt, a kitûzött célt, a 20 millió tonnás kitermelhetõ vagyont elfogadható minõség mellett sikerült igazolni, illetve felkutatni. Földtanilag pedig világviszonylatban is egyedülálló lelet vált ismertté: egymás mellett három fáciesben felhalmozott bauxittelepekkel: a tengerben a parti reduktív zónájában, a partszegélyi reduktív és oxidatív környezet váltakozásának közegében, és a tisztán oxidatív (szárazulati) környezetben felhalmozódott primer telepekkel. A reduktív közegben felhalmozódott bauxit késõbb mállott, oxidálódott és így in situ másodlagos telepeket hozott létre. E mállási folyamat eredményezte a telepeknek azt a szerkezeti sajátosságát, melynek során az agyagos beágyazásban helyben “törmelék”-szerû képzõdmény keletkezett, alkalmassá téve az ércet a minõség javítására. Szóval igazi ásványtani, geokémiai, földtani és mûszaki csemege.

  A vietnami expedíció geológus tagjai Havas László, Havasné Szilágyi Eszter, Mindszenty Andrea, Végh Anna voltak és a szakmában egy ismeretlen név, Molnár András (mérnök), egy igazi jó “harcostárs”. Vörös István szabadságom alatt helyettesített. Mire visszaértem, kis híján felszámolta a tábort.

A 70-es évek elején a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Bizottsága (ha jól emlékszem) 300 millió Ft-ot allokált arra a célra, hogy magyar szakemberek menjenek külföldre és igyekezzenek olyan földtani kutatásokba vagy bányászatba bekapcsolódni, amilyen nyersanyag behozatalára az országnak szüksége van Elég balga ötlet, hiszen amilyen nyersanyag nincs, annak hogyan legyen specialistája. Végh Sándor kollégánk azért egy párszor körberepülhette a földet, igazán nem rajta múlott, hogy az ötletbõl egy fillér haszna nem lett szegény Magyarországnak. Volt ugyan egy szerencsétlen rézbányavásárlás Cipruson, de mielõtt sikerült volna üzembe helyezni, kitört a görög–török ciprusi háború, a rézbánya meg épp a demarkációs vonalra esett. Ebbõl a vállalkozásból nem lett semmi. Majdnem olyan, mint amikor egy feldobott pénz az élére esik. Néhány geológus azért – magyar pénzen – eljutott külföldre, és ott szakértõként dolgozhatott. Ez legalább az egyénnek jól jött. Ezért kapta az NGKB-program a fenti címben szereplõ nevet.

  “Uram egek, a tuaregek lepik el a Szaharát”

  E program keretében 1977–78-ban bauxitkutatásokat végeztünk Algériában. A kutatások támogatója Zaigouch Deradji, Magyarországon végzett geológus volt. Az algériai bauxitkutatásnak az volt a koncepciója, hogy Algériában, mint korábbi francia gyarmaton, csak azért nem ismert a bauxit, mert azok a kutya franciák szánt szándékkal nem találtak ott bauxitot, nehogy a franciaországi termelésnek ez konkurenciát jelentsen. Attól eltekintve, hogy a föltételezés önmagában is bárgyúság, hiszen Algériában francia kézen számos vasércbánya mûködött, ami az anyaországi vasércbányáknak semmilyen konkurenciát nem jelentett, a kérdés földtani (tudományos) tisztázása izgalmas feladatnak tûnt.

  Algériába hárman mentünk: Vecsernyés György, Végh Anna és magam. A fogadó cég a SONAREM (Ásványi Nyersanyagforrások Nemzeti Vállalata) volt. A szakirodalmi adatok és a rendelkezésre álló földtani térképek alapján kijelöltük azokat a földtani hiátusokat (tengeri üledékképzõdésben történt szünetek helyét), melyekben az európai bauxittelepekben az érc döntõ többsége található. Majd két részre oszlott a társaság, Vecsernyés kolléga Annával az Algírtól Ny-ra esõ területeket, jómagam pedig Amrani Rashid geológus kollégával a K-i területeket jártuk végig a Tell–Atlasz vonulatban, a Szaharai-Atlasz mentén és a közrefogott Shottok fennsíkján. Munka keretében jutottunk el a Szahara szívében lévõ Hoggar(Ahaggar)-hegységbe, ahol némi remény mutatkozott bauxitot tartalmazó esetleges paleolaterit szelvény fölkutatására.

Sivatagi terepen	Kipreparálódott vulkáni csatornák a Hoggar-hegységben

  Bauxit az Atlasz vonulatban nincs, pedig rettentõen kerestük. Az igazság az, hogy a korábban említett hiátusok részben szerkezeti okokra vezethetõk vissza, részben pedig a szárazföldi idõszak alatt erõteljes eróziónak voltak kitéve. Bauxit tehát nem képzõdhetett és nem halmozódhatott fel.

  A geológus számára különleges élmény a Hoggar-hegység; egy “sebhely” a Pánafrikai-pajzson; olyan kõzetek bukkannak a felszínre, melyek igen nagy mélységben képzõdtek, gazdag érctelepeket foglalva magukban (urán, volfrám, ritkafémek és ritkaföldfémek). És ott van az Assekrem; az aridmállással a vulkán “szoknyája” eltûnt, csak a kipreparálódott, égbe meredõ vulkáni csatornák maradtak meg.

  A hoggari koncepció az volt, hogy a plio-pleisztocén bazaltos vulkanizmus tufája szolgáltathatott olyan laza porózus kiinduló anyagot, melyben a lateritesedés és esetleg az alumíniumdúsulás gyorsan elõre haladhatott. Meg kell jegyezni, tudva tudtuk, hogy az éghajlat még tízezer évvel ezelõtt is lényegesen csapadékosabb volt, ha nem is trópusi, de legalább meleg és esõs. Az egyes tufaszintek között megindult lateritesedést sikerült is megtalálni, de ez a kõzet (a megfelelõ mennyiségû csapadék hiányában) nem volt másra jó, mint festékanyagnak, amit a világszenzációnak számító Tassili n’Ajer 8 ezer éves õsemberi kultúrák barlangfestményein meg is találhattunk.

  Találtunk régi elhagyott francia idegenlégiós katonai táborokat, Rejtõ Jenõ világát és uram egek, tuaregeket! (helyesen targi). Ôk a berberek leszármazottai. Méltóságteljes, vékony, sudár férfiak, teljesen europid arcok, de iszonyatosan feketék. A kék ember – olyan fekete, hogy már kék (Homme Bleu). És ahogy vezettek minket a kõsivatagon keresztül úttalan utakon egy álló napon át, ahogyan tájékozódtak, ma is érthetetlen számomra. Reggel megbeszéltük, hol találkozunk, a teherautó elõre elindult a tábori felszereléssel és délután 4-kor a megbeszélt helyen voltunk. Igaz, a teherautó a megbeszélt idõben körbe-körbe járt, magas porfelhõt verve, ami akár 20 km-re is jól látható volt. No de hát akkor is – fantasztikus. Mint az éjjeli égbolt, olyan száraz a levegõ, hogy szinte minden a csillag ami csak létezik, szabad szemmel látható és hogy ragyognak! Már-már olyan az égbolt, mint egy inverz mákos tészta.

  Az algériai úttal nagy szerencsém volt. Hónapokat töltöttem együtt Amrani Rashiddal, akinek apja gimnáziumi franciatanár volt. Néhány hónap alatt elviselhetõ szinten meg lehetett tõle tanulni franciául. Szahara, az oázisok, Djebel Onk, el Oued, Tougurt, el Kantara, a les Aures-hegység, Kabilia, az algíri khasba, a mozabiták ezer éve változatlan technikával sárból épített tornyai és többemeletes házai, megannyi csodás emlék, no és a római romvárosok, Djemila és Timgad.

  Bauxit ugyan nem volt, s azt a javaslatomat, hogy most már menjünk el Marokkóba is megkeresni annak a bauxitvonulatnak a folytatását, ami Algériában nincs, azt még a béketûrésérõl közismert Morvai Gusztáv KFH-elnökhelyettes sem tudta elfogadni. Viszont visszaküldött Algírba, hogy jelentésünket védjem is meg (a szovjet szakértõk ízekre szedték). Állítólag geológiában a negatívum is eredmény. Lehet, hogy így van, de egyáltalán nem olyan eredmény, amivel az ember éveken át büszkélkedik.

  “Mexikó az Mexikó, az vadregényes táj, Mexikó az Mexikó, hol a bendzsó dala száll”.

  A mexikói Consejo de Recursos Minerales (Ásványi Nyersanyagforrások Tanácsa) meghívott, hogy mérjem fel az ország lehetséges bauxitföldtani perspektíváit. 1981 szeptemberében érkeztem Mexikóvárosba Megkaptam a korábbi kutatások dokumentumait, adtak három napot egy program összeállításához, amit Guillermo Salas elnök úr elfogadott, majd utamra bocsátott. Mikor a dolgok simának látszottak, még kértem a munkához egy helikoptert is. Megkaptam.

  Látható volt, hogy túl sok dicsõségre azért itt sem lehet számítani. Miután majd az egész országot végigröpültük (de fárasztó egy jármû), látható volt, hogy bauxitra remény csak Chiapas állam (Guatemalával határos országrész) van. Mexikóiakkal együtt itt indultak el a kutatások, nem is teljesen eredménytelenül. A nyolcvanas években rendre visszahívtak, miközben egy jól felszerelt kutatólaboratóriumot is sikerült Chiapas fõvárosában, Tuxtla Gutierrezben kiépíteni. A mexikóiak ellátásomban, a munkakörülmények és azok eszközeinek megteremtésében is igen nagyvonalúak voltak. A kutatások 1988-ra annyira elõrehaladtak, hogy érdemesnek látszott egy mûszaki-gazdasági tanulmányt is készíteni a hazai nyersanyagforrásra.

  Ami a mexikói “bauxitot” illeti, ami van, arról tudni kell, hogy az nem bauxit, hanem laza alumíniumdús laterites talaj (suelo lateritico), amiben gibbsitgumók képzõdtek. Magyarán tehát a bauxitosodás folyamata elindult, de valódi érctelep nem képzõdött. Ebbõl az embrionális állapotú haszonanyagból azonban mosással ki lehetett nyerni egy olyan gibbsitdús koncentrátumot, mely megfelelõ mennyiség esetén timföldipari célra gazdaságosan feldolgozható lett volna, ha nem is lett volna versenyképes a jamaikai, Suriname-i, vagy guyanai bauxittal.

  Mexikó számomra a nagy a túlélések földje volt. Kezdõdött ott, hogy a helikopterrel (le)zuhantunk. Pechemre éppen én vezettem, ültünk benne öten, kettõ elöl, három hátul. A helikopter, amikor az ember csak úgy elkezdi vezetni, rettenetesen imbolyog, fél óra múlva már az ember és gép is lassan megnyugszik, aztán meg egyik pillanatról a másikra, mint a kõ, zuhan lefelé. Amikor 200 méterbõl alig van 20 hátra, az már nem tûnik soknak. Szerencsére a kapitány észbe kap és felrántja a gázkart. Csináltunk néhány dupla axelt, tripla lutzot és túléltük. Itthon is el kellett mesélni. Néhány hónappal késõbb Montoya meglátogatja az Alutervet. Félegyházi Zsolt szeretett kollégánk, gondolta õ, majd próbára teszi. Nagy társaság elõtt a maga nyugodt könnyedségével csak odaveti: Montoya úr, hogy is volt az, hogy lezuhantatok a helikopterrel? Roberto meg elsápadt, és csak annyit tudott mondani, de uram, hisz az igaz. Azóta azt mesélhettem itthon, amit csak akartam.

  1986 szeptemberében útra készülök. Befejeztük a szerencsétlen nagyegyházi bauxitról írt jelentést. Végh Anna kolléganõm, aki rendre átvette folyó munkáimat, még rám sózott valamit, még ezt is csináld meg, meg még azt is, mielõtt elmész, aztán meguntam, a szerdai járatról átraktam a jegyemet péntekre, miközben csütörtökön hajnalban a fõ szerkezeti vonalak mentén romba dõlt Mexikóváros.

  Mire Mexikóból megjöttem, acélkék szemû fõnököm a nagyegyházi jelentésért járó prémiumomból – hivatkozással arra, hogy kerestél te eleget Mexikóban – alaposon megfosztott (volna – de nem hagytam).

  “Könnyû neked, Gyurka”, mondták, amikor hazajöttem (hányan, és de sokszor mondták), te sokat jársz külföldre és biztosan nagyon jól élsz. Ez a “könnyû neked” barátaim, ismerõseim számára a nevem elõtt már régen egy epitheton ornans-szá nemesedett. Persze könnyû volt akkor is, hiszen elõtte két nappal még úgy ugráltam, mint egy nyúl, de nem örömömben, hanem az iszonyatos hõségben a hasig érõ fûben korallkígyók miatt. Aztán másnap megint nagyon könnyû volt. Hogy idõben Mexikóvárosba érjek (repülõ éppen nem ment), 18 órán át vezettem egyhuzamban végig a Sierrákon át, imitt-amott bóbiskolva, hogy reggel 8-ra a tárgyalásra megérkezzek, ahol be kellett számolnom a végzett munkámról, délben indult a gép és harmadnap a Pozsonyi úton már tényleg nagyon könnyû volt.

  Panaszról itt szó sincs, évente egy-három hónapos mexikói munkák során igen sokat kaptam. Mindenekelõtt szakmai és emberi megbecsülést és ennek milyen hajtóereje volt! Itt távolról sem a pénzrõl van szó...

  Mexikó sajátságos civilizációjával maga a csoda. Az õsi maja, azték, zapoték, tolték, olmék stb. kultúrára rátelepedett a spanyol barokk. A hódítók itt nem pusztítottak (sokat), csak annyit, amennyit éppen kellett (itt nem volt észak-amerikai genocídium), csak lefejezték az egyházi és kultúrközpontokat. Ezek helyére pedig csodálatosan díszes templomokat építettek (pl. a mexikóvárosi katedrális, az oaxacai St. Domingo-templom stb.), ezekhez még az aranyat sem sajnálták. Cortesék utódai egy gombostûszúrással oda böktek, ahová kellett. Csak a tradíciókat, a hagyományokat kell elpusztítani, meg azok õrzõit, továbbvivõit, a szentélyeket és iskolákat, az írásokat és azok tudóit, és marad a “félelemtõl bolyhos honni éjszaka” a manipulálható masszával együtt. Ismerõs? Igen, Iljics mûvelt ember volt.

Kuba Mongólia mellett a magyar geológusok legfõbb harcmezeje volt. Az ott dolgozó kollégák 87-ben barátsággal és szeretettel fogadtak, beleértve a kubaiakat is. Miután elhelyezkedtem a Havanna–Alamar-i szovjet típusú lakótelepen, munkához kellett volna látni.

  Bauxitügyben korábban már voltak ott magyarok, most pedig már évek óta folyt egy ún. prognózistérkép összeállítása. Egy ilyen térkép igen alapos földtani ismereteket igényel. Ezzel nem is lett volna baj, a baj ott kezdõdött, hogy aki ilyet csinál, annak nem elég a bauxitot az irodalomból ismerni, különbözõ felfogásokból többet-kevesebbet megértve felhasználni. Mondhatom, a kezdet igen nehéz volt. Elõször is leckét kaptam abból, hogy mi is az a bauxit. Ennek alapja egy 1920-as években kiadott szovjet nevezéktan kissé torzított változata volt. A torzításra azért volt szükség, hogy ha Kubában egyszer bauxit nincs, legalább perspektíva legyen. A vita az elsõ héten fellángolt. Mi is a bauxit és mit lehet Kubában nyersanyagnak tekinteni? Azzal utasítottak vissza, hogy véleményem nem egyezik a “hivatalos álláspont”-tal . Ez komoly dolog, ezért még máglyán is lehetett végezni, ezt tudtam, de ha már eddig megúsztam... no jobb, ha hazamegyek, nem érek én rá hülyéskedni.

  Aztán meggondoltam magam, Peregi Zsolt lebeszélt és milyen igaza volt. Kuba gyönyörû hely, trópusi tengerpart, barátságos emberek és a TESCO (Máté Mária) gondoskodott arról, hogy a pipadohányom idõben megérkezzen. Szenzációs kollégák, mûveltek, jókedvûek, helyesek. Végül is életem legcsodálatosabb kiküldetése volt. Csinálni nem csináltam semmit, innentõl kezdve senkinek semmi baja nem volt velem. Csak a spanyolt tanultam, munkahelyemen olvastam a szakirodalmat, kiírtam az ismeretlen szavakat, azokat bifláztam, napközben úton és útfélen gyakoroltam.

  Aztán többször terepre akartam menni, hogy lássam már, mit is lehetne itt egyáltalán csinálni, de ez sem ment. Ekkor még a Balatonalmádiban megfogalmazott Komlóssy-törvényt idéztem: “érintés nélkül nincs szerelem” (egy geológus terepi ismeretek nélkül nem tud semmit). Érdekes, ezt a kubai rögtön értette, aztán két kiszállásra el is vittek, de Nils Ponce vigyázott rám és még arra is, hogy mit gondolok. Istenem Nils, aztán az utolsó hónapban már hogy összebarátkoztunk, pedig mit veszekedtünk.

  Egyszer csak megjelent a Központi Földtani Hivatal (KFH) elnöke, hogy felavassa a gunatanamói térképezõ expedíció táborát. Meghívást kaptunk egy családhoz, ahová a többi kolléga is hivatalos volt. Én is. Adomázás, beszélgetés, hûsítõk, jókedv. Egyszer csak az elnök úr odaszól hozzám: “Te mondd, Komlóssy fiam, mikor tanulod már meg végre, hogy a sorba be kell állni”. Értettem én a szóból (valaki bepanaszolhatott), “én tudom, hogy a sorba be kell állni” – mondtam, de “tudod, Viktor, itt már annyiféle sor volt, még nem tudtam eldönteni melyikbe álljak; a 44-esbe, a 45-ösbe, talán az 56-osba vagy 57-esbe, a 68-asba, még tanakodom”. Most el kell mondjam – aki nem tudná –, hogy végül a tanácsot megfogadtam: a 90-es sorba álltam be, de onnan meg úgy kivágtak, hogy még a mai napig is sor nélkül tengetem életem. Úgy tûnik, nekem ez a sorba állás nem megy.

  89 már más volt – Gyarmati expedíciója fogadott. Oriente tartományban nagy területen gabbró kõzetek találhatók a felszínen, melyeknek eleve nagy az alumíniumtartalmuk. A “hivatalos álláspont” szerint különösen alkalmasak arra, hogy megfelelõ trópusi éghajlat alatt bauxit képzõdjön rajtuk. Itt valóban létezik – Moa környékén – világklasszis nikkellaterit, de bauxit nincs. Nemcsak azért, mert a hivatalos álláspontot ezek a kõzetek nem ismerik, sokkal inkább azért, mert a bauxitosodás (mint említettem) nem az anyakõzet alumíniumtartalmától, sokkal inkább annak fizikai paramétereitõl, azaz kilúgozhatóságától függ. Ehhez pedig porozitás kell, ami ezekben a kõzetekben nem volt, így számottevõ talajvíz sem alakulhatott ki bennük. Ha nincs talajvíz, akkor nincs bauxit – ilyen egyszerû.

Folytatás

Vissza a tartalomjegyzékhez